Megöltem egy gyemeket

Bogdán Kálmán:
Megöltem egy gyemeket

Igen, töredelmesen bevallom, megöltem egy gyermeket: Pekelniczki Piroskát, ezelőtt Majdnem 6o évvel, tehát a bűntett az – egyelőre - érvényben levő törvények szerint elévült, hiszen még mostanában is előfordul, hogy egy szenátor bácsi bé neje három életet olt ki, és kutyabaja. Sőt legújabban bárkit főbe lehet lőni, és azt is meg lehet úszni. Ha mégis el ítélik pár évre az illetőt, a büntetést felfüggesztik, ahelyett, hogy a tettest függesztenék fel – a nyakánál fogva.
Lelki szemeimmel, lelki füleimmel hallom .barátaimat, amint fejüket csóválva rebesgetik: „Nohát, ezt igazán nem hittem volna Kuliról.” Ellenségeim pedig gúnyosan somolyognak: „Lám, lám, sejtettem én már régen…” (Itt közbe kell vetnem: ha még ugyan emlékeznek rám Kolozsváron, amelyet immár 3o éve hagytam el. Ma is fáj a szívem érte, hiszen én még a napokaliptikus korszaka előtt töltöttem ott vagy 3o gyönyörű évet „boldogult ifjú koromban”.
Dehát, hogy is vetemedhettem ilyen embertelenségre, akkor amikor még terroristának Sárdy Jánost, Spiesz Lajost, Herleát,vagy legalább Ottrokot tartották. Nekem pedig-becsületszavamra semmiféle összeköttetésem nem volt sem a Kágébével, sem a Maffiával, sem a kukucsklannal.
Ime, így történt:
195o-ben egy esztendei állástalanság után a Dermatához (Herbák János) szerződtettek úszóedzői minőségben, tulajdonképpen csupán négy hónapra, ennyi ideig tartott az úszóidény, hiszen az egész országban nem volt fedett uszoda. Szerencsémre, már az első évben nagyon szép eredményeket értem el a gyermekúszóimmal, a négy hónap helyett egész évi alkalmazást kaptam. A fent maradó nyolc hónapot a sportirodában, titkári, gépíró(nő)i és adminisztrátori minőségben töltöttem ki.
Óriási, világrengető eseményre készülődött akkor a világ. Hőn imádott atyánk, istenünk, nagy tanítómesterünk a (jó szíf)éről híres Joszif Viszariovics Sztálin hetvenéves lett és ezzel megtanította a föld rabjait arra, hogy kell hetvenévesnek Lenin. Pardon, lenni!
Amerre nézett az ember, csak vöröset látott és Jóska atyánk poszterét, amint tündéri mosollyal vastag bajsza alatt, áldását osztotta a dolgozókra. A lapok, oldalakon üdvözölték, hozsannázták, megható történeteket ismertettek a Nagy Ember immár hetven éve tartó életéből. (No, természetesen akadtak ünneprontók is, akik - nagy titokban - azt híresztelték hogy hamis kártyás korában, amikor még Zsugás Vilinek hívták, bizony egy-két inter lopást is elkövetett, igaz, ha a rágalmazókat, elkapták, nem érték meg a hetven évüket.)
Magától értetődik, hogy a nagy csinnadrattából a „Herbák” is kivette a részét. Vakító vörösben úszott a palota melyen ott ragyogott Kispáll mester alkotása egy óriási poszter, Sztálin elvtárs arcképével, szívmelengető mosollyal bajsza alatt, amely akkora volt, mint egy lakóház, valahol a Gábor Áron utcában.
Egy nap, a szakszervezet kultur felelősnője hívatott magához.
„Bogdán elvtárs, mint tudja, közeledik Sztalin elvtárs hetvenedik születésnapja…”
Próbáltam volna nem tudni.
„Arra gondoltunk, hogy mivel Bogdán elvtárs úszószakosztályában olyan sok gyermek szerepel, gondoskodjon arról, hogy hetven gyermek írjon köszönő-köszöntő levelet nagy tanítómesterünk hetvenedik születésnapjára, ezzel is kimutatva hálájukat és szeretetüket”.
„De Miklós elvtársnő…”
„Nem vitatkozunk elvtárs, ez szarcsina. Három nap múlva kérjük a hetven levelet legépelve prezentálni. Mi aztán szépen beköttetjük és eljuttatjuk illetékes helyre.
 Ugye megértette Bogdán elvtárs ? „
 Próbáltam volna nem megérteni, Könnyen előfordulhatott volna, hogy engem kötnek be és juttatnak illetékes helyre
Besomfordáltam az íróasztalom mellé és miután hosszú perceken át vakartam a a fejem, elővettem a szakosztály névsorát és kezdtem számolgatni a 14 éven aluli gyermekeket. Nem volt több harmincnál pedig azokat is számba vettem, akik csak egyszer jelentkeztek, aztán kimaradtak Majd nem éppen fair módon a többi szakosztály tagjait is kiigényeltem. Eljutottam negyvenötig .Édes kevés, a szarcsinának nem teszek eleget, ennyi csupán egy 45 éves évforduló megünneplésére elég. Igy csak egy megoldás kínálkozott. Elkezdtem magam megfogalmazni, költeni a hálálkodó leveleket. Persze ez nem volt egyszerű. Szinonima szótár még nem létezett, a szövegeknek pedig levelenként változniuk kellett. Ilyen hála, olyan hála, így szeretjük, úgy szeretjük .Még azt az osztályáruló szöveget is elkövettem, hogy a jóisten áldja meg Sztálin elvtársat, de szerencsére idejében észrevettem és istentagadóvá tettem a gyermeket. Felhasználtam minden lehetséges variációt, permutációt. Amikor kifogytam a valódi névsorból, .elkezdtem magam szülni a gyermekeket - no, nem a Nobel-díj reményében. Ötletszerűen kapkodtam a nevek után, összes barátaimat megajándékoztam egy-egy csemetével, aztán költöttem a keresztneveket is. Ez az utóbbi nem volt nehéz feladat. Még lehetett találni 1944 évi naptárt, amelyben szerepelnek az összes keresztnevek. Mivel toleránsnak tartottam magam, néhány Dumitru, Mircea, Grigor, Doina, Angela is helyet kapott a levélírók között. Decebal nem volt. De Traian sem !!!
És szombatra elkészült a nagy mű, melyet büszkén adtam át Miklós elvtársnőnek. „Éppen ideje volt, Bogdán elvtárs, már alig két hetünk maradt a nagy eseményig” nyugtázta, megelégedve a teljesítménnyel.
Jutalmat is kaptam, Sztálin elvtárs pipázó fényképét - szinesben! - Nem tudom, ama pipa ki aludott-e, de az én alvó szívem nem gyulladt ki. Viszont én gyulladtam be, amikor sürgősen hívattak a szakszervezethez.
Te jó isten-gondoltam magamban eléggé klerikális sóhajjal, biztosan valami marhaságot írtam valamelyik levélbe. Aztán,akkor megnézhetem magam. Ha még lesz kit…
Befordultam a szakszervezet irodájába, ahol Miklós elvtársnő könnyes szemekkel fogadott: „Mondja, Bogdán elvtárs, ki az a Pekelniczki Piroska?”
„Pe-pe-pekelniczki Piroska?” dadogtam zavartan, de azért ügyelve, hogy a keresztnevet ne dadogjam. „Igen, az a drága kislány, aki olyan sokáig betegesedett és aki azt a gyönyörű levelet írta Sztalin elvtárshoz, megköszönve neki, hogy az ő segítségével tudott meggyógyulni. Látja, mit művelt a kapitalizmus, éheztetni ártatlan gyermekeket, családokat. Ki tudja, mi történt volna szegény kicsi Piroskával és a többiekkel, Farkas Mózsiék uralma alatt? Bogdán elvtárs, holnap hozza ide ezt a drága leánykát szép ajándékot adunk neki, és támogatni fogjuk szegénykémet továbbra is.”
Leforrázva, aggodalommal telten és kétségek között léptem ki az irodából. Egyrészt halvány fogalmam sem volt, mit is írhattam Piroska nevében abban a levélben, a súlyosabb kérdés azonban az volt, honnan a csodából teszek én szert egy valódi Pekelniczki Piroskára. Valószínű, hogy az egész Kolozsváron, sőt Erdélyben nem létezik ilyen nevű család. Valamikor budapesti léhűtő koromban valóban volt egy Pekelniczky ismerősöm, aki persze, ipszilonnal írta a nevét, de én, aki már jó(?) pár éve demokráciában élek, átváltoztattam a nemesi származásra jellemző betűt, egyszerű í betűre .De megrögzött optimista lévén, reméltem, hogy a szakszervezet megfeledkezik az egészről.
Sajnos, tévedtem .Ismét hivattak.
„Mi van a kicsi Piroskával” kérdezte kíváncsian az elvtársnő.
Mentő ötletem támadt. „Beteg szegény, ágyban fekszik, magas láza van”. Adtam le a hivatalos orvosi buletint.
„Szegény gyermek, orvosa, gyógyszere, van?”
„Természetesen, hiszen ez ma már nem probléma, hála a párt gondoskodásának” tettem hozzá, aljas opportunistaként (Mentségem, hogy már napok óta álmatlan éjszakáim voltak. És vizióimban Sztálin elvtárs jelent meg, amint pipáján keresztül mézet csorgat egy leányka szájába.
„Kérdezze meg, mikor látogathatjuk meg a drága gyermeket?” szegezte felém a végveszélyt jelentő kérdést az elvtársnő, „holnap közölje velünk a választ”.
Másnap reggelig gondolkoztam a megoldáson. Szomorú arccal közöltem, hogy Piroskát elszállították vidékre a nagymamájához, mert nagyon rosszul lett, és ott gondos ápolásban lesz része., mert a nagymama ápolónő.
„Igazán? És hová vitték?”
„Fugyivásárhelyre” vágtam ki magabiztosan. Máig sem tudom, hogyan jutott eszembe ez az addig ismeretlen helység.
„Tudja meg a pontos címét, küldünk neki egy szép csomagot”.
No ebből elég- gondoltam. Mégis csak túlzás,hogy most, középkorú férfi koromban több problémát okozzon egy vadidegen leány, mint annyi ifjúkori szerelmem.
Döntöttem.
Más nap tragikus arckifejezéssel léptem be a szakszervezethez. Úgy látszik sikeres színészi alakítást produkálhattam, mert Miklósné, rémülten emelkedett fel a székről: „Mi a baj, Bogdán elvtárs? Mi történt?”
Fájdalmas hangon rebegtem: „Piroska…Pekelniczki Piroska”
„Mi történt vele, az isten szerelmére?” klerikáliskodott az elvtársnő” Súlyosbodott
az állapota?”
„Elhunyt. Meghalt” feleltem. gyászos tömörséggel, mellőzve a többi szinonimát.
„Rettenetes.! Látja, Bogdán elvtárs, mit műveltek a dolgozó néppel a rabló, gyilkos kapitalisták.?”
Láttam, és a gyászos eseményhez nem illően, megkönnyebbült szívvel távoztam az irodából, de lehet, hogy éreztem némi lelkifúrdalást, mert még sokáig dúdoltam magamban a nemsokára népszerű slágert: „Isten veled, édes Piroskám…”