Öreg ember nem vén ember

Ennek az írásnak 1 része már fenn van Eladó egy kedves öregúr címen.
Ám én mégsem hagyhatok ki önkényesen valamit, inkább kétszer, mint egyszersem. Kulika nekem másodszori olvasásra is élvezetet nyújt! (Kéretik az élvezetnyújtást nem félreérteni! :)

*************************************************

Bogdán Kálmán:
Öreg ember nem vén ember

I.
Amikor az ember közeledik a „magas cé ” felé - nem a koloratur énekesnők magas „cé”-jére, hanem a kilencvenedik évüket betöltött idős ,koros ,öreg, vén urakra gondolok, akik elhagyva a római XC számjegyet, ímmár a C felé botorkálnak – számot vet éveivel, évtízedeivel Nem vágyom filologiai babérokra, - de nincs is rá szükség -, hogy megállapíthassuk,ismét csodálva anyanyelvünk árnyalatokat is kifejező gazdagságát, mekkora különbség van az öreg és vén melléknevek között. Az öreg lehet édes ( édes öregem) helyettesítheti az apát főnévi értelemben is, léteznek vidám .öreg urak, vannak öreg bácsik (igaz, vannak öreg hibák is, de ne politizáljunk ), míg a vén” perjoratív értelmű, vén trotty, vén szivar, vén sz…, vén f… (egyik melléknév sem helyettesíthető az öreg szinonimával…) A vén egy zsémbes ,zsörtölődő, mogorva valaki.
Ilyen (ál)tudományos értekezés után, joggal tehető fel a kérdés, ki is vagyok én, e sorok írója ,aki tanácsokat igyekszik adni, példálózni, mostani és leendő kilencvenéves ifjak számára (hogy teljesen őszinte legyek én is boldogan fogadnék recepteket Faludi Györgytől, Senkálszky Banditól…Létay Lajostól, Fejtő Ferenctől).
A perdöntő, hogy 1912 május éjszakáján láttam meg a napvilágot, ez a paradoxon sok évtizeden át jellemző volt rám, hiszen a villany –reflektorfényes éjszakában éreztem magam otthon (régi ,régi kuplé:” én és a holdvilág, Két ilyen mákvirág…”)
Ez volt az én Sturm und Drang periódusom, amely kora ifjúságomban kezdődött, de ma már úgy érzem vége felé jár .Tehát, meg van az alanyi jogom a fogadatlan prókátor szerepéhez. A többi adataim benne vannak a „Ki, ki a csoda” kötetekben.
Most itt ülök ócska Continentalom előtt és sűrűn kopogok, mint egy harkály. Igaz, az irodalomban a fekete holló vált híressé, valamint a „soha már (never more)” hollók.
Mivel közismert és megbecsült voltam híres önkritikáimról, melyeket l989. után is törekszem megtartani, nem úgy mint annyian a piros pártkönyvecskéket (mellyel soha nem rendelkeztem), egyelőre szerényen vállalom a harkály, netalán a fakopács szerepét.
Következzék hát ,őszinte vallomás sorozatom önmagamról, saját életemből merítve,
Hátha valaki más is magára ismer benne. Copyright mellőzésével, díjmentesen kínálom.
Egyre sűrűbben elképzelem magam (nem be!) az idő végtelenjében, vagy a végtelen Időben, szemembe húzott kalappal, felhajtott kabátgallérral, kóborlok a szitáló esőben, oda se bagózva – kerülöm a népiesebb kifejezéseket – a kalapom széléről csorgó cseppekre, csak arra figyelve, hogy az eső mily fényesre, csillogóra mossa a szürke aszfaltot, azt az aszfaltot, amely az én őstalajom és amelyből kivirágoztam .Utóvégre a gyom is valami virágfajta.
Látom magam, hol egy züllött csehóban, fél liter targyi mellett, ahol a cigány hegedűje egyetlen húrján húzza fülembe, hogy „Lehullott a rezgő nyárfa ezüst színű levele…”, Mert akkor még élt a hiedelem: akinek nincs nótája, annak szíve sincsen…
De megpillantom magam a Hungária étteremben, elegáns társaságban hallgatva Magyari Imre muzsikáját, miközben vigyázok, nehogy késsel vágjam a rántott harcsát.
Még egészen ifjú koromban elhatároztam, hogy markáns arcú, acélkék szemű, fekete hajú, őszülő halántékú férfiú leszek, karcsú, magas, izmos termettel, hatalmas deltákkal, alá Cary Grant, Robert Taylor, Clark Gable, netán Gary Cooper, vagy John Wayne…
És ha most a tükörbe nézek, a ragyogó férfiszépség helyett, egy tokás, pocakos, Cojac frizurájú vén szivar néz szembe velem. A görög ábécében sem jutottam el a deltáig, csupán a gammáig, azt is globulin formájában. A filmsztárok közül egyedül Vén lettem, sajnos fonetikusan és Dzson nélkül. Vigasztalhat, hogy nem ez az egyetlen sokéves terv, amely dugába dőlt….
Tehát a pillanatnyi helyzet az, hogy itt görnyedek ócska Continentálom felett, és bármennyire szeretnék egy csodás szimfoniát komponálni rajta, még egy vacak kakofonia sem csendül fel…
De olykor bizony, el-eltűnődöm, elmélázom, szunnyadozom a rozoga gépem mellett, fölött és maguktól életre kelnek, járkálnak, sétálnak, korzóznak ,lopakodnak, tántorognak, botladoznak, slisszolnak, suttognak,megmosolyognak, kiröhögnek, dicsérnek, kigúnyolnak, befogadnak, kirúgnak, .megtagadnak ,csodálnak, lesajnálnak, símogatnak, csókólnak, megölelnek, megpofoznak, sajnálnak, irígyelnek az okosok, a zsenik, a hülyék, a vagányok, a viccsek, az alkoholisták, a kurvák, a stricik, a bankigazgatók, a méltóságosok, a besúgók, a haverok, a dámák, a költők, a cigányok, a bajnokok, a melósok, a művészek, a pincérek, a piktorok, a modellek, a bohémek, a nyárspolgárok, a linkek, a tudósok, a csórók, a milliomosok, hamiskártyások, zsebtolvajok, bankárok, tiszt urak, nyilasok, kommunisták, antiszemiták, cionisták, szabadkőművesek, és biciklisták…
Szimfónia helyett ,íme szinonim orgia került ki a gépemből, és ha utána olvasok, szinte mindegyikkel összeköttetésbe kerültem, rövidebb – hosszabb ideig…
És lám, leül velem egy asztalhoz a Vidám korboncolókhoz című csehóban Fülig Jimmy, Kirúg Hümér, Tuskólábú, Senki Alfonz ,megjelenik maga Piszkos Fred, lekezel velem és lám, lám, befut Wagner úr is és én sietve megszólítom: „Én ismerem magát Wagner úr, együtt ültünk Kolozsváron a 23 számú Büntető Intézetben. Emlékszik, a mosdó a folyosó végében volt és három vízcsap volt benne?”
Most beugrom a Parisien Grillbe ,ahol éppen ifjabb Bethlen István pezsgőzik.
De ezt hamar megunom, és rohanok a kávéházba, ahol a kifeslett fotelekben egy pohár víz mellett Hacsek és Sajó társalog.
De Nagybányát se hagyhatom ki, hisz itt otthonos vagyok: Thorma, Ziffer, Mikola, Nagy Oszkár, Jándi műtermeiben és áhítattal figyelem, hogy jelennek meg a vásznakon arcok, tájak, virágok…
És Kolozsvár?! Vasárnapokként Janovicséknál ebédelek, számtalan este, éjjel iszogatunk Tamási Áronnal, Jancsó Elemérrel, Kovács Gyurival.
Pesten a Peyerliben a Császárfürdőből jövet beugrunk egy. két üveg borra Vértessy Jóskával, Wenk Jancsival, néha Németh Jamesszel.
És köztük botorkálok, osonok, forgolódom és mint a finom, békebeli itatóspapír a tintát, én is ott, köztük felszippantok valamit, ami olykor értékes, máskor értéktelen, de mind, mind hozzájárultak ahhoz, hogy Bogdán Kálmán lettem, lehetek.
De mivel Kant – de Tamási szerint is, mindenki köteles megtalálni helyét és szerepét ebben az (elv)társadalomban, magam is kutatok, keresek. tévelygek, gyakran tévútra térek, nincs iránytűm, ezért haladtam rendszerint a legkisebb ellenállás irányába.
És hogy mégsem zuhantam a mélybe? Távol áll tőlem minden, ami természetfölötti, (ahogy még 1989 decembere előtt kellett mondani :transzcendentális), de érzem, sőt meg vagyok róla győződve, hogy onnan a magasból az én drága szüleim figyelik, irányítják, igazítják lépéseimet és korlátozzák ballépéseimet.
Lehet, a természetemben rejtőzik valami különleges alkalmazkodó képesség.
Jó, legyen meg a rosszakaróim elégtétele: kaméleon komplexus. Pillanatok alatt be tudom magam élni, vadonatúj helyzetekbe, melyekben bőven volt (van) részem, hosszú pályafutásom alatt. Sőt, valami isteni adomány révén, sokszor önkéntelenül is minden problémának elsősorban a humoros oldalát látom.(Hol lehet itt nevetni?) Persze sokszor olcsó ez a humor, de legalább mindenki hozzáfér…
Nem tagadom, mindez, végeredményben nem más, mint egy közönséges, opportunista beütés, de mentségemül hozom fel , hogy semmit sem csináltam érdekből, talán inkább kíváncsiságból, vagy csupán a poén kedvéért (mániákus poénvadász vagyok, voltam és leszek), vagy csak azért, hogy felmérhessem, ki és mi vagyok én? Bogdán Kálmán, Kálmánka, Kálmánkám, Kálmánom édes, Kulikám, Kuli úr, Kulicikám, Kuli elvtárs, soldatiul Bogdan, Bogi, Colomanule, , Solomon, Calmant végül Kuli bácsi.
És most, be kell vallanom töredelmesen , most már kilencvennegyedik életévemben sejtelmem sincs, ki és mi vagyok tulajdonképpen? . „Vagyok, mint minden ember fenség?….” Lehet…
Drága öreg, idős ,barátaim, kor-és sorstársaim, higyjék el, lehet élvezni ezeket a csöndes, őszi napokat, hiszen messze még a tél (nincsenek minden évben meteorologiai katasztrofák). Továbbra is a magam példáival szerénykedem.
Például reggel felébredek, konstatálom, hogy még élek, megdörzsölöm a szemem és észlelem, hogy magamon felejtettem az éjjel a szemüvegem, és a könyv ott hever alattam, nem éppen a legildomosabb helyen. Lassan, ásítozva, nyögdécselve kikászálódom az ágyból, nem találom az egyik papucsomat, pedig határozottan emlékszem, hogy oda-tettem mindkettőt az ágyam mellé. Hol lehet? Csak nem mászkált el? Végre, Lili megtalálja; a hűtőszekrény mellett volt. Hogy a fenébe került oda? Lili jelentősen rám néz:„Kuli, az éjjel megint kortyoltál a rizlingből!!!” Persze, ilyenkor hallgatok, druszámnak tekintem a keresett lábbelit.
Jön a reggeli, a kenyeret kissé odaégettem, de azt le lehet kaparni, kész a tea is, „Kuli vedd be a pasztillákat!” hangzik az úr(nő) szava. Beveszem de rögtön ki is köpöm, émelyítően édes, de hol vannak a pasztillák? Jé, betettem a teába és az édesítőket akartam lenyelni .No jó, megtörténik a legjobb családban is, és a miénk sem egy eldobnivaló familia. No, mindjárt nyolc óra, jönnek a hírek, hol van a fülprotézisem? Meg akarom hallgatni a híreket, hadd tudjam meg, milyen jól élünk…Hol van? Megint Lili segít ki élénk körmondat kíséretében. A hamutartóban. No és? Nálunk a családban senki sem dohányzik.
Még mindig jobb az esetnél, ami Sebők barátoméknál történt.
Kis unokája éjjel rettenetesen bömbölt ágyikójában. Mi bajod van angyalkám faggatta a nagymama. De az nem felelt, csak tovább ordítozott és kalimpált a kicsi piskota lábacskákkal…Nagymami felkapja, ölbe veszi, aztán rémülten felkiált: „Lajos, Lajos, egy harapás van Katika popsiján, valaki megharapta. Jézus Mária! Ki volt itt az este?.”
„Ki lett volna, a szomszédból Sanyi bácsi, hozott csokit Katicának, tudod, hogy imádja, a kicsikét!” „Sanyi, a te barátod, aljas pedofil, fel fogom jelenteni a perverz disznót.
Hányszor mondtam neked, hogy az egy közönséges tróger, de neked hiába beszél az ember. Tessék, itt az eredmény! Azonnal hívd fel a rendőrséget!!!” Ebben a pillanatban csöngetnek és belép Sanyi bácsi kétségbeesetten, alig tud beszélni „Ne haragudjatok, de azt hiszem amikor tegnap megpusziltam Katicát, beejthettem a protézisemet a kis ágyikóba. Az este nem akartalak zavarni. Nini, itt is van. Szerencsére nem tört el…”…
Persze, az ember nem akar visszaélni a korával, nem hajlandó kolonc lenni családja nyakán és igyekszik hasznossá tenni magát. Nagy segítségre lehet például a bevásárlásnál. Gondosan megborotválkozom, fogat (protézist) mosok, néha ugyan előfordul, hogy a fogpasztát kenem az arcomra, de ez sem túl nagy baj, a fogkrémnek kellemes illata van. …Lili pontosan, tételenként felírja, miket is kell vásárolni az üzletekben, ideadja a pénzt is, banira kiszámítva. Belépek az üzletbe, illedelmesen köszönök, három héttel ezelőtt, egy esős szerdai napon fogadták is a köszönésemet. Megvásárolok mindent ami a papíron szerepel, megkapom a jegyzéket, megyek a pénztárhoz fizetni, puff nekem, otthon felejtettem a pénztárcámat. No, nincs nagy baj, megkérem tegyék félre a csomagot, tüstént visszajövök. Végeredményben kell az a kis séta, a szentarizmus veszélyes .Sajnos, a kapukulcsom is a tárcámban felejtettem, de tulajdonképpen ott van annak a helye, az ember ne tömje tele mindenféle kacattal a zsebeit. No de jön is valaki kinyitja a kaput és uccu nekem, máris talpalok fürgén vissza az üzletbe. Kifizetem a vásárlást és már rohanhatok haza az árúval, szerencsém is van, mert az egyik eladó utánam kiált, hogy ott felejtettem a csomagot.
Talán túl részletezem az öregedéssel járó tüneteket, amelyek persze, nem egyformán nyilvánulnak meg idősebb férfiak körében. De a döntő az, ha tudunk mosolyogni, derülni ezeken a bakikon, amelyek nem szégyellni való tünetek, sőt kacagva meséljük el, sőt még ki is színezzük egy kicsit, akkor aranyos öregek vagyunk, édes pofák, száz évig éljünk. Ezzel szemben, ha mérgelődünk, másokat hibáztatunk, mérgesen, morcosan járunk egész nap, veszekszünk, akkor kibírhatatlan, undok, vén trottyok, vén nemi szervek leszünk.
Másik, nagyon fontos jó tanácsom, ne osszuk be az eltelt, elröppent éveinket, évtizedeinket korszakokra, periódusokra. Ne sóhajtozzunk „Bezzeg az én időmben!”
Tekintsük a mostani és elkövetkező éveket is a magunkénak, a miénknek (ahogy a dal is mondja, „Nemcsak húsz éveseké a világ.” Igyekezzünk minél többet élvezni előnyeiből. Tévé, Digitévé, CD lemezek, számítógép, metro, mobiltelefon ,interfon spacemaker (psszt! Viagra ) s atöbbi, s atöbbi.
Aztán ott vannak a gömbölyűségek. Ha az utcán találkozunk egy olyan tiptop hölggyel (Istenem, se fűző, se melltartó! csak nyakig mini. Ez azért a „mi időnkben nem volt. Sajjjjnos!!!) Szóval forduljunk meg utána! Szép az, ami (t)érdek nélkül tetszik. No de vannak más gömbölyűsegek is. Ott van például a szilvásgombóc!!! Ez például a pilátói szerelem. Az ember mossa utána a kezeit Ragad a lekvár.
És végül az álmodozások kora délutánonként az öreg fotelben. És ki más vezethet álmodozásaink útvesztőjében, mint Krúdy Gyula, aki 3ooo évvel ezelőtt élt és álmodozva járt, .olykor tántorogva a girbe - gurba utcákon át, keresve, kutatva az egyszervolt szép asszonyokat, lányokat. Mellette botorkált a furcsa öregúr is aki állandóan elragadtatva, boldogan kiáltozta, hogy milyen csoda az, hogy élünk!…
És meggyőződésem, hogy mi, a mai 8o-9o évesek, ha titokban is, mindnyájan Szindbádok vagyunk. Én mindenesetre annak érzem, vallom magam. Igen, merengek, álmodozom, ábrándozom, hiszen nem biztos, hogy az ábrándozás ma is az élet megrontója, mely a kancsalul festett egekbe néz, amikor nemcsak az eget festik kancsalul.
Látom magam a döntő vízipóló meccsen amikor gyönyörű svédcsavarral lövöm be a győztes gólt. .Ott állok a színpadon, és a közönség óriási tapsvihar közepette alig enged le a színpadról, harsogó hahotázás közepette; és lám, még Hofi is elismerőn bólogat! Fölényes mosollyal bontom fel és dobom a szemétkosárba a tömérdek szerelmeslevelet, miközben szánakozva motyogom, „ó a kis csacsik…” Nini, ott ülök egy hatalmas íróasztal mellett, és a sorban álló rajongóimnak dedikálom legújabb Nobel díj-várományos regényemet. Ott várom Őt pont hétkor a Nemzetinél, ott ahol a hatos megáll(t), hogy menjünk ki Óbudára …Gyönyörű hawayi lányokkal körbevéve, virágfüzérrel a nyakamban sétálok a szigeten, valahol halkan peng a hawayi gitár, susognak a fák, balzsamos illattal tele a lég, kobaltkék színben csillognak a tavak, a hawayi tavak, aztán felriadok: hol van már a hawayi tó!
A felsorolt adatokból ,világosan megállapítható, hogy nem vagyok befelé forduló, zsémbes, vén marha, hanem kedves, barátságos öreg vagyok, olyan akiről a szólás-mondás is tartja: „akinek nincs örege, az vásároljon”.
Nos, én ezennel kijelentem, eladóvá teszem magam. Ismerve azonban hazánk kitűnő gazdasági helyzetét, az EU tagság küszöbén vagyunk, csak át kell valahogy lépni a küszöböt, miután kiküszöböltünk egyettsmást , a polgárok átlagkora oly váratlan mértékben emelkedik, hogy ma már sokkal nagyobb a kínálat, mint a kereslet, igen nagy a konkurencia a 90 évesek táborában, így nélkülözhetetlen a jó reklám. Éppen ezért a mass- médiákban a következő hirdetést teszem közé:
„ Jó karokban lévő, sok tavaszt látott kedves, barátságos öreg úr eladó, titkos nyilvános árverésen (illicitáció). Kikiáltási ár (Eu-ban) 10.000.-
Garancia 10 év. Second hand kizárva. Proxenetek kíméljnek. Szükséges protézisek rendelkezésre állnak. Az is, Szép lakás utcai kilátással. (kilátás van arra, hogy az utcára kerülök).Villany voltban számlázva. Jelige :VIA GRAHAM.”
Befejezésül annyit, hogy sem a ború- sem a derűlátó nyugdíjasoknak nincs okuk az aggodalomra, nyugdíjainkat úgy megindexálják, hogy attól koldulunk...
No és végül, ha mindezeket meglocsoljuk a két világháborúval, a kommunizmussal, a nyilas uralommal, a vasgárdával, a deportálással, a gulágokkal, árvizekkel, csulamaval, katrinával, bombázásokkal, földrengésekkel, Iliescuval, és a sok baj, nyomor, katasztrófa, romok mögül előbukkan egy cinkosan mosolygó, dundi öreg, aki a sok szerencsétlenség között egy poént, bár egy aprópóént keres, tessék tudomásul venni, az én vagyok, a jó, öreg Kuli bácsi, alias Bogdán Kálmán.