Gyermekrajzpályázat volt :))))))

http://www.balassi.eu/Fesztival.htm

Kereste a szót :)

Szécsi Ferenc: Új magyar szavak szótára (Universum, 1926, Budapest, 2. kiadás)

A negyvenes évek elején több kiadásban is megjelent Szécsi Ferenc - az irodalmi lexikon meghatározása szerint - költő, nyelvész, műfordító Új magyar szavak szótára című kötetecskéje. "Mintegy 2000 idegen szóra alkottam új szavakat... az általam szerényen ajánlott szavak használhatóságáról az egészséges nyelvösztön, a magyarul beszélő közönség csalhatatlan nyelvérzéke fog ítélkezni" - írta a 20. századi, korántsem ötlettelen szógyáros. (Egy kis ízelítő.)

B.Ú.É.K.

Minden kedves ismerősömnek boldog új évet kívánok.
Teljék életetek egészségben, békében, szeretetben, s váljon valóra minden álmotok!

Megtaláltam!!!!!! (évvégére az igazságot! :)))) )

Rating:	★★★★★
Category:	Other

Tedd Willey: Az Igazságkereső

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy Igazságkereső, aki elhatározta, hogy megfejti életének értelmét. Tudni akarta, milyen az igazi élet, hogy aztán felhasználva mindent, amit tanult, gazdaggá, értelmessé tegye életét. Beiratkozott vallási szervezetekbe, tagja lett kultikus csoportoknak, meditált, jógával foglalkozott, Kaliforniába ment, Hogy csatlakozzék „hot tub” csoportokhoz. Mindenkit hallani akart, akinek volt mondanivalója az élet örök igazságairól. Lejátszotta a rock albumok lemezeit elölről, hátulról, meghallgatta a Sátáni üzeneteket. Egyetemen görög és keleti filozófiát hallgatott. A foglalkozások után egész estéket vitatkozott olyan fontos kérdésekről, hogy egy fa, amely kidől az erdőben, csinál-e zajt, amikor senki sincs a közelben, aki hallhatná?
Mindent elolvasott, ami csak a kezébe került: a Bibliát, a Koránt, a Tórát, a Mormonok könyvét, és sorolhatnám. Olvasta a legújabb írásokat a fizika legújabb felfedezéseiről. Tizenöt évet és sok ezer dollárt költött az igazság felkutatására. Végül fáradtan és kiábrándultan úgy döntött, tesz még egy utolsó próbálkozást. A bankban felvette maradék pénzét, összecsomagolta a legszükségesebbeket, és elindult oda ahol úgy vélte, meg fogja ismerni az igazságot.
India.
Tudta, hogy ott sok a szentély és a guru. Meg akarta találni a szentélyt, és a gurut, a Szupergurut. Azt az embert, aki ismerte az igazságot, és aki kész volt azt megosztani vele. Megérkezett Indiába, és nem sok idejébe tellett megtalálni a Szupergurut – a tévé egyik esti műsorában beszélt a Nagy Igazságról. Most már tudta, kit keres, és azt is, hol keresse.
Vonatra szállt és elindult India déli részébe, egy kis faluba. Onnan hatvan kilométert hajtott egy terepjáróval, majd szamárháton megtett 15 kilométert egy távoli hegyhez, és az utolsó száz métereken már négykézláb mászva, elérte a Szuperguru szentélyét. Legnagyobb elkeseredésére több ezren vártak, hogy találkozzanak a Lénnyel. Hosszú volt a sor, sokat kellett várnia. Hat napba tellett, amíg meghallotta, hogy szólítják a sorszámát. Egy asszisztens guru jött ki érte. A primitív váróhelyiség után egy kőoroszlánokkal szegélyezett folyosó következett, majd egy piciny szobába értek. Egy öreg, kopasz férfit látott, aki párnákon ült a szoba közepén, lába jógi-stílusban keresztbe rakva, és olyasmi volt rajta, ami a K-Mart lobogókra hasonlított. Állandóan mosolygott, mint a gyerekek és azok a felnőttek, akik birtokában vannak az igazságnak.
Az Igazságkereső odalépett a Szuperguruhoz, mélyen meghajolt, majd reszketve letérdelt előtte.
- Miben segíthetek neked fiam? – jött a kérdés, csendes nagyapai hangon.
- Az Igazságot keresem, ó szent atyám. Tudni akarom, miért olyan az élet, amilyen, mik a legfontosabb elvek, miért vagyunk itt ezen a földön, és hogyan hasznosíthatom életemben mindazt, amit tanulok tőled? Tudsz nekem segíteni?
Az agg ünnepélyesen bólintott.
- Akkor mi a titok? – kérdezte mohón az Igazságkereső. - Mi az igazság az életről?
A Szuperguru ránézett, és ezt mondta:
- Az igazság az életről – az egyetlen igazság az életről, amit valaha is megtudhatsz, ez: te vagy.
- Elnézést! Hogy?!
- Az egyetlen igazság az életről: te vagy.
- Mi vagyok?
- Te, csak te vagy te.
- Valamit félreérthettem a fordításban. Hogy érted ezt?
- Az egyetlen igazság, hogy te létezel. Te vagy tapasztalataid középpontja, és rengeteg mád van az életben. Tökéletes vagy, csak te ezt nem érted.
- Nem. Ezt tényleg nem értem. Mit értesz azon, hogy „tökéletes” vagyok?
- Azt, hogy egyedülálló valaki vagy. Csak te vagy te. Te saját kiadásod tökéletes példánya ezen a bolygón. Ugyanaz vagy mint mások, mégis teljesen különbözöl tőlük. Nem abban az értelemben vagy tökéletes, hogy eszményi vagy, hanem, hogy tökéletesen te vagy.
Az Igazságkereső zavartan bámult a Szupergurura. Végül, nagy nehezen nyögve a szavakat, ezt mondta:
- Ez a legnagyobb halandzsa, amit életemben hallottam.
A Szuperguru tovább mosolygott, mint akit megsértettek egy idegen nyelven, amit nem ért.
- Az igazságot akartad tőlem, hát ez az igazság.
- Ha ez az igazság az életről, hát akkor ez nagyon furcsa valami.
A Szuperguru tovább mosolygott. Az Igazságkereső azon tűnődött, hányszor moshatja naponta a fogát. Aztán az agg még hozzátette:
- Tanácsolom, hallgass meg valaki mást is.
Lelkében súlyos csalódással az Igazságkereső távozott a szentélyből. Egy másik szentély felé vette útját, amely a hegy túloldalán volt. Az asszisztens guru elmagyarázta, hogyan juthat oda. Ez a szentély messze nem volt olyan nagy, és az asszisztens guru sem volt látható sehol. Sor sem volt, amit ki kellett volna várni. A bejárat felett időnként kigyulladt egy hatalmas neonreklám, ezzel a szöveggel:
A guru fogad
Az Igazságkereső bement, és ott ült a guru. Szintén kopasz, és szintén K-Mart lobogóba burkolózva.
- Miben lehetek a szolgálatára? – kérdezte.
- Az igazságot keresem, szent atyám. Tudni akarom, miért vagyunk a Földön, és hogyan használhatom fel, amit tanultam, hogy életem jó legyen.
A guru intett, hogy üljön le mellette a földre. Aztán ünnepélyesen bólintott, és ezt mondta:
- Azt hiszem, tudok segíteni, de ez nem lesz ingyen.
Az Igazságkereső most már tudta, hogy garantáltan kap valamit, mert az igazságot sosem adják ingyen. Mohón kutatni kezdett a tárcájában, és kivett egy halom hitelkártyát.
- Master Card? Visa? American Express? Carte Blanche? – kérdezte.
A guru elutasítóan legyintett.
- Nem ilyesmivel kell fizetned. Ha az életről valóban tudni akarod az igazságot, meg kell érte dolgoznod.
Rövid alkudozás után az Igazságkereső beleegyezett:
- Mit kell csinálnom?
- Látod azt az istállót, a szentélyhez vezető úton?
Látni nem látta, de a szagát érezte.
- Ott tartom a szent teheneimet – mondta az agg. – Menj az istállóba, és hordd ki belőle a trágyát. Ha már tiszta, azt akarom, hogy utána is tiszta maradjon. Itt fogsz élni, és rendben tartod az istállót, amíg meg nem mondom neked, hogy mi az igazság az életről.
Az Igazságkereső ránézett az istállóra, aztán a gurura.
- Mennyi ideig kell ezt csinálnom, hogy megtudjam az igazságot?
- Tíz évig.
- Szentséges ég!
Majdnem feladta, de aztán úgy döntött, tíz év munka a guru istállójában végül is nem olyan nagy ár, hogy megtudja az igazságot az életről. Ezért aztán nekilátott, és hordta a trágyát. Nap nap után … tíz éven át. A végén már olyan ügyes volt, hogy a vödrével röptében el tudta kapni a dolgot.
Végül letelt a tíz év, az Igazságkereső felment a szentélybe a guruhoz. Letérdelt elé, és ezt mondta:
- Mester! Megtettem, amit kívántál. Megmondod végre, mi az igazság az életről?
A guru ünnepélyesen bólintott, megdicsérte őt a kiváló munkájáért, aztán ezt mondta:
- Igen. Megmondom neked. Az igazság az életről az, hogy te vagy.
Az Igazságkereső a megdöbbenéstől először szólni sem tudott. Aztán kiabálni kezdett:
- Várjunk csak, várjunk! Pontosan ezt mondta nekem a Szuperguru is tíz évvel ezelőtt!
Mire a guru:
- Így van. És mennyi trágyát kell még kihordanod, hogy végre megértsd, amit mondunk neked?

Ajándék: A Názáreti Jézus (1977) Jesus of Nazareth

Úgy-e tudjátok?Az összes komment csak akkor látszik, ha
a) kétszer kattintasz a 'post' címére, vagy
b) a kommeteket "Threaded" 'nézetben' olvasod. (a kommentek felett van, hogy mimódon szeretnéd látni)
Bocsi!
-------------------------------------

Rendező:
Franco Zeffirelli
Szereplők:
Robert Powell (Jézus)
Anne Bancroft (Magdolna)
Yorgo Voyagis (József)
Olivia Hussey (Mária)
Sir Laurence Olivier (Nikodémusz)
James Farentino (Péter)
Claudia Cardinale (asszony)
James Earl Jones (Boldizsár)
Stacy Keach (Barabás)
Donald Pleasence (Menyhért)
Christopher Plummer (Heródes Antipás)
Anthony Quinn (Kajafás)
Fernando Rey (Gáspár)
Ralph Richardson (Simon)
Ian McShane (Júdás)
Rod Steiger (Pilátus)
Peter Ustinov (Heródes)
Michael York (Keresztelő János)
Ian Holm (Zerah)
Ernest Borgnine (Centúrió)
Operatőr:
Armando Nannuzzi
David Watkin
Zeneszerző:
Maurice Jarre
Író (Forgatókönyvíró):
Anthony Burgess
Suso Cecchi d'Amico
Franco Zeffirelli
------------------------

Franco Zeffirelli Jézus-filmje máig etalonnak számít az Újszövetség-feldolgozások között. Még senkinek sem sikerült a keresztény ideákhoz ennyire hűen megfilmesíteni a világ talán legismertebb történetét. A monumentális alkotás - amely csodálatosan fényképezett jelenetei, fantasztikus helyszínei mellett példátlan szereplőgárdájával is kitűnik - sorra veszi Jézus életének, szenvedéseinek és kereszthalálának minden stációját.

------------------

Letölthető innen (mind a 15 rész kell):

http://data.hu/get/135938/a_nazareti_jezus.part01.rar.html

http://data.hu/get/135939/a_nazareti_jezus.part02.rar.html

http://data.hu/get/135940/a_nazareti_jezus.part03.rar.html

http://data.hu/get/135941/a_nazareti_jezus.part04.rar.html

http://data.hu/get/135942/a_nazareti_jezus.part05.rar.html

http://data.hu/get/135944/a_nazareti_jezus.part06.rar.html

http://data.hu/get/135945/a_nazareti_jezus.part07.rar.html

http://data.hu/get/135946/a_nazareti_jezus.part08.rar.html

http://data.hu/get/135947/a_nazareti_jezus.part09.rar.html

http://data.hu/get/135948/a_nazareti_jezus.part10.rar.html

http://data.hu/get/135889/a_nazareti_jezus.part11.rar.html

http://data.hu/get/134079/a_nazareti_jezus.part12.rar.html

http://data.hu/get/134305/a_nazareti_jezus.part13.rar.html

http://data.hu/get/134154/a_nazareti_jezus.part14.rar.html

http://data.hu/get/135930/a_nazareti_jezus.part15.rar.html

Már megvette egyetlenem a karácsonyi fenyőfát :)))))))))

Mindenkinek kellemes ünnepeket :)

Hans Christian Andersen: A fenyőfa

Békés, boldog ünnepeket kívánok!

Állt az erdőben egy szép, sudár kis fenyőfa. Jó helye volt: nap is érte, levegő is simogatta, idősebb társai, lucfenyők meg jegenyefenyők zúgtak körülötte. De a kisfenyőnek minden vágya az volt, hogy magasabbra nőjön; a meleg napot, az üdítő levegőt sem élvezte, s ügyet se vetett a parasztgyerekekre, akik ott jártak-keltek, fecsegtek körülötte, amikor szamócáért, málnáért mentek az erdőre. Sokszor egész köcsöggel szedtek, máskor szalmaszálra fűzték fel a szamócaszemeket, aztán leültek pihenni a kisfenyő tövébe, és azt mondták:

- Milyen szép ez a kicsi fa! - S ezt a kisfenyő nem szívesen hallgatta.

A következő esztendőben egy jókora hajtással lett magasabb, újabb év múlva még egy hajtással; a fenyőfák hajtásaiból mindig meg lehet mondani, hány évesek a fák.

- Ó, ha akkora lehetnék én is, mint a társaim - sóhajtotta a kis fenyőfa -, akkor messzire szétterjeszthetném ágaimat, koronámmal pedig kitekinthetnék a nagyvilágba! Madarak fészkelnének az ágaim között, s ha szél támad, én is olyan méltóságosan bólogathatnék, mint azok ott!

És nem örült a napfénynek, sem a madárkáknak, még a szép kis piros felhőknek sem, amelyek napkeltekor, napnyugtakor elvitorláztak fölötte. Elközelgett a tél, csillogó-fehér hótakaró borított körülötte mindent, néha egy-egy nyúl iramodott el arra, és futtában átugrotta a kisfenyőt. Ó, milyen bosszantó volt! Két tél is elmúlt, míg végre a harmadikon akkorára nőtt, hogy a nyulak már nem ugorhatták át, meg kellett kerülniük. Ó, nőni, nőni, nagyra nőni és hatalmasra, mégiscsak ez ér legtöbbet ezen a világon - áhítozott a kisfenyő.

Ősszel favágók jöttek az erdőre, és minden esztendőben kidöntöttek néhányat a legmagasabbak közül. A fiatal fenyő, amely időközben szépen felcseperedett, reszketve figyelt: a fenséges faóriások recsegve-ropogva zuhantak a földre. Fejszével lecsapkodták ágaikat, csupaszon hevertek; így, ágaiktól fosztottan, soványan, alig lehetett megismerni őket, Aztán szekérre emelték a rönköket, a lovak közé csaptak, és elvitték őket az erdőből.

Hová vihették? S mi várhat rájuk?

Tavasszal, amikor a fecskék, gólyák visszatértek, megkérdezte tőlük a fenyő:

- Nem tudjátok, hová vitték a társaimat? Nem találkoztatok velük az úton? A fecskék nem tudtak róluk, de egy öreg gólya hosszan elgondolkozott, aztán bólintott, és azt mondta:

- Alighanem láttam a társaidat. Amikor Egyiptomból útra keltem, új hajókat láttam a tengeren. Pompás árbocaik voltak - a társaidból faraghatták őket, mert fenyőillatuk volt. Köszöntem is nekik, de igen magasan hordták a fejüket.

- Ó, lennék csak magasabb! Most a tengert járhatnám. Milyen is az a tenger, mesélj róla!

- Hosszú volna arról a mese! - felelte a gólya, és továbblépdelt.

- Örülj az ifjúságnak! - intették a napsugarak. - Örülj üde hajtásaidnak, a fiatal életerőnek, ami betölt!

És a szél csókot lehelt a fára, a harmat megkönnyezte, de a kis fenyőfa velük sem törődött.

Karácsony táján aztán fiatal fenyőket is kivágtak az erdőn, még olyanokat is, amelyek zsengébbek voltak a nyughatatlan fenyőfánál. Ezekről a zsenge fákról - a legszebbeket válogatták ki - nem csapkodták le a gallyakat, úgy rakták szekérre, s a lovak ezeket is elvitték az erdőből.

- Ugyan hová viszik őket? - töprengett a mi fenyőfánk. - Nem nagyobbak nálam, volt köztük egy, amelyik még kisebb is, mint én. Mért hagyhatták meg az ágaikat? Hová vihette őket a szekér?

- Mi tudjuk! Mi tudjuk! - zsinatolták a verebek. - Lent a városban benéztünk itt is, ott is a házak ablakán. Tudjuk, hová mentek a szekéren. Olyan pompa és fény veszi körül őket, amilyenről te nem is álmodol! Bekukucskáltunk az ablakon, és láttuk őket: meleg szobában álltak szépséges díszekkel, aranyalmával, mézeskaláccsal, sokféle játékkal aggatták tele az ágaikat, s az ágak hegyén száz meg száz gyertya fénylett.

- És aztán? - kérdezte a fenyőfa, és reszketett minden ága. - És aztán? Aztán mi történt?

- Többet nem láttunk. De ez gyönyörűséges Szép volt.

- Hátha engem is szerencse ér, s megjárhatom ezt a ragyogó utat! - ujjongott a fenyőfa. - Hiszen ez még nagyszerűbb, mint a tengereket járni! Ó, hogy epedek, hogy vágyakozom! Bár itt volna már újra a karácsony! Vagyok már akkora, mint a társaim, akiket tavaly a városba vittek. Csak már szekérre emelnének! Csak ott állhatnék már a meleg szobában, pompa és fényesség közepette! Vajon mi következik aztán? Biztosan még jobb lesz, még szebb, különben minek díszítenének föl olyan gazdagon? Utána még nagyszerűbb, még pompásabb dolgok várnak rám. De mik azok? Ó, hogy mennék már, hogy vágyom el innét! Magam sem tudom, mi lelt.

- Örülj nekünk! - mondta a levegő meg a napsugár. - Örülj az üde ifjúságnak itt az isten szabad ege alatt!

De a fenyőfa nekik sem tudott örülni. Nőtt, nőtt, ahogy csak erejétől telt, s zöldellt télen-nyáron. Az emberek, akik látták sötétzöld pompájában, azt mondták: "De szép fa ez!" És karácsony táján őt vágták ki elsőnek. Velejéig hatolt a fejsze, s egy mély sóhajjal elzuhant. Kínzó fájdalmat érzett s félájultan feküdt a földön; nem tudott most a szerencséjére gondolni, elszomorította, hogy meg kell válnia szülőföldjétől, a helytől, ahol felnövekedett; tudta, hogy nem látja soha többé kedves öregebb társait, körül a kis bokrokat, virágokat, talán még a madarakat sem. Bizony, az utazás nem volt kellemes.

Csak akkor tért újra magához, amikor társaival együtt lerakták egy udvaron, s hallotta, hogy egy ember így szól:

- Ez a legszebb! Ezt választjuk.

Aztán két libériás inas egy szép, tágas terembe vitte a fenyőfát. A falakon körös-körül arcképek függtek, a cserépkályha mellett magas kínai vázák pompáztak - oroszlán díszítette a tetejüket -, hintaszékek, selyemhuzatú heverők voltak a nagy szobában, meg hatalmas asztalok tele képeskönyvekkel, játékokkal, amelyek százszor száz tallérba kerültek - legalábbis így mondták a gyerekek. A fenyőfát egy homokkal megtöltött, nagy hordóba állították: a hordót senki sem láthatta, mert zöld szövettel vonták be, és egy nagy, tarka szőnyegre állították. Ó, hogy remegett a fenyőfa, hogy leste-várta, mi következik!

Inasok és szobalányok léptek a szobába, és díszítéséhez láttak. Színes papírból kivágott kis hálókat aggattak ágaira; a hálókat cukorkákkal töltötték meg; aranyozott almát, diót függesztettek fel gallyaira - úgy festettek, mintha rajta termettek volna. Ágai hegyére vagy száz piros, kék, fehér gyertyát erősítettek. Zöld tűi között babák ringatóztak, szakasztott olyanok voltak, mint az emberek, csak kicsinyek - a fenyőfa még sohasem látott ilyeneket -, fönt, a fa csúcsán pedig egy nagy aranycsillag tündöklött. Szép volt, ó, milyen szépséges szép!

- Ma este - mondták körülötte -, ma este meggyújtjuk minden gyertyáját.

"Ó, csak már este volna! - sóvárgott a fenyőfa. - Csak már meggyújtanák a gyertyáimat! Vajon mi következik aztán? Eljönnek-e társaim az erdőből, s látnak-e engem? Bekukucskálnak-e a verebek? Gyökereket eresztek-e itt, s így állok-e feldíszítve, télen-nyáron, örökétig?"

A roppant vágyakozásba belefájdult a kérge, a kéregfájás pedig éppen úgy gyötri a fákat, mint az embereket a fejfájás.

Aztán végre meggyújtották a gyertyákat az ágain. Micsoda ragyogás! Micsoda pompa! A fenyőfának minden ága beleremegett; az egyik gyertya le is perzselte zöld tűit egy jó darabon.

- Jaj, istenem! - kiáltozták ijedten a szobalányok, s gyorsan eloltották a tüzet.

Most már vigyáznia kellett, nehogy megint elfogja a remegés. Pedig ó, hogy félt! Folyton attól reszketett, hogy elveszíti valamelyik ékességét - szinte eszét vette a kápráztató ragyogás. De egyszer csak kitárult a szárnyasajtó, s egy sereg gyerek rontott be, olyan hevesen, mintha föl akarnák dönteni a fát. A felnőttek nyugodt léptekkel követték őket. A kicsinyek némán álltak egy pillanatig, aztán megint kitört belőlük az ujjongás, de úgy, hogy zengett belé a nagy szoba. Körültáncolták a fenyőfát, és egymás után szedegették le róla az ajándékokat.

- Mit akarnak? - töprengett a fa. - Ugyan mi lesz velem?

A gyertyák tövig égtek az ágain, s akkor gyorsan elfújták őket, aztán megengedték a gyerekeknek, hogy leszedjék a fáról, amit csak megkívánnak. Azok megrohamozták, hogy csak úgy recsegtek az ágai; ha a csúcsát meg az aranycsillagot nem erősítették volna a mennyezethez, talán fel is döntik.

A gyerekek boldogan ugráltak körülötte pompás játékaikkal; a fára már ügyet se vetett senki, legföljebb az öreg dajka pillantgatott ágai közé, de ő is csak azt nézte, nem felejtettek-e egy almát vagy fügét a fán.

- Most egy mesét! Egy mesét! - hízelegtek körül a gyerekek egy alacsony, kövér embert, és odavonszolták a fenyőfa alá. A kövér ember leült a fa tövébe.

- Itt erdőben vagyunk - mondta -, s hátha a fának is hasznára válik, ha meghallgatja a mesét. Hanem igazán csak egy mesét mondok el. Válasszatok: Mákszem Matyiról akartok hallani, vagy Együgyű Jankóról, aki lebucskázott a grádicson, mégis becsületet nyert, és feleségül kapta a királykisasszonyt?

- Mákszem Matyiról mesélj! - kiáltották néhányan. - Együgyű Jankóról! - követelték a többiek. Nagy zsivaj kerekedett. Csak a fenyőfa állt szótlanul és tűnődve, s azt gondolta: "Velem már nem is törődnek!" Pedig hát ő már kivette a részét a dicsőségből.

És a kövér ember mesélt Együgyű Jankóról, aki lebucskázott a grádicson, mégis becsületet nyert, és feleségül kapta a királykisasszonyt. A gyerekek tapsoltak, és azt kiabálták:

- Mesélj még! Mesélj!

Mákszem Matyi történetét is hallani szerették volna, de be kellett érniük Együgyű Jankóval.

A fenyőfa némán és elgondolkozva meredt maga elé: az erdei madaraktól nem hallott efféle mesét soha. "Együgyű Jankó lebucskázott a grádicson, mégis megkapta a királykisasszony kezét! Igen, úgy látszik, ez a világ sora!" - tűnődött, és elhitte a mesét az utolsó szóig, hiszen olyan derék embernek látszott, aki elmondta! "Bizony, bizony, ki tudja! Hátha egyszer én is lebucskázom a grádicson, és királykisasszonyt kapok feleségül!" - álmodozott. S már előre örült a másnapnak; biztosan újra gyertyákkal, játékokkal, aranyos gyümölcsökkel ékesítik fel.

"De holnap nem remegek! - fogadkozott. - Szívből örülök majd a pompámnak. Holnap újra meghallgatom Együgyű Jankó történetét, talán még Mákszem Matyiét is", és hallgatagon, tűnődve virrasztott egész éjszaka.

Reggel inasok és szolgák léptek a nagy szobába.

"Újra feldíszítenek!" - gondolta ujjongva a fenyőfa.

De megfogták, és kivonszolták a szobából, fölvitték a lépcsőn a padlásra, s egy sötét zugba állították, ahová egyetlen napsugár sem ért el.

"Hát ez meg micsoda? - kérdezte magában a fa. - Mit csináljak itt? Hiszen ide egy hang se jut el hozzám!"

Nekidőlt a falnak, és gondolkozott, gondolkozott: Ráért: napok mentek, éjszakák múltak, de a padlásra nem ment föl senki. Végre megjelent valaki, de csak azért, hogy néhány ládát állítson a sarokba. A fenyőfa ott állt a sötét zugban, s már úgy látszott, hogy mindenki megfeledkezett róla.

"Odakinn most tél van - vigasztalta magát. - Kemény és fagyos a föld, hó takar mindent. Most nem tudnak elültetni, azért kell ebben a zugban megvárnom a tavaszt. Lám, gondot viselnek rám. Milyen jók is az emberek! Csak olyan sötét ne volna, s akadna valami társam!"

- Cin, cin! - cincogta egy előiramodó egérke. Aztán odaszaladt egy másik is. Körülszimatolták a fát, és besurrantak az ágai közé.

- Rettenetesen hideg van! - panaszkodtak a kisegerek. - Különben egészen jó itt, igaz-e, te öreg fenyő?

- Nem vagyok én öreg! - felelte a fenyő. - Vannak nálam sokkal öregebbek.

- Honnan jöttél? - kérdezték az egerek. - És mit láttál? - Szörnyen kíváncsi szerzetek voltak. - Mesélj nekünk a világ leggyönyörűbb helyéről, ha ugyan jártál ott! Voltál-e az éléskamrában, ahol sajtok illatoznak a polcon, és sonkák lógnak a rúdról? Ahol faggyúgyertyán táncol az egérnép? Soványan megyünk be oda, és kövéren jövünk ki. Jártál-e ott?

- Ott nem jártam - felelte a fenyőfa. - De mesélek nektek az erdőről, ahol nap süt, és madarak énekelnek.

És elmesélte egész ifjúságát. A kisegerek még sohasem hallottak ilyen mesét, buzgón hallgatták, és azt mondták a végén:

- Ó, de sok mindent láttál te! És milyen boldog voltál!

- Boldog? - kérdezte a fenyő, aztán újra végiggondolta, amit elmondott. - Csakugyan, egészen szép idők voltak azok!

Aztán elmesélte, mit látott karácsony este, amikor mézeskaláccsal aggatták teli, gyertyákat gyújtottak az ágain.

- Ó! - álmélkodtak az egérkék. - Milyen boldog is lehettél, öreg fenyő!

- Mondtam már, hogy nem vagyok öreg! - bosszankodott a fenyő. - Ezen a télen hoztak az erdőről. A legszebb korban vagyok. Csak nagyon magasra nőttem.

- Olyan szépen tudsz mesélni! - lelkesedtek a kisegerek. És másnap éjjel magukkal hoztak még négy egérkét, hogy azok is hallhassák a fenyőfa meséit. A fenyő pedig minél tovább mesélt, annál jobban emlékezett ifjúságára, és azt sóhajtotta magában:

"Mégiscsak szép idők voltak azok! De visszatérhetnek, még visszatérhetnek egyszer! Együgyű Jankó is lebucskázott a grádicson, mégis megkapta a királykisasszony kezét, hátha nekem is királykisasszony jut feleségül!" - és az erdő legszebb fiatal nyárfája jutott az eszébe. Az ő számára az a kis nyárfa volt a világ legszebb királykisasszonya.

- Ki az az Együgyű Jankó? - kérdezték az egérkék. És a fenyő elmondta nekik az egész mesét - karácsony este minden szavát megjegyezte magának. Az egerek majdnem a fa csúcsáig szökdeltek gyönyörűségükben. A következő éjjel már egész sereg egér hallgatta a fenyőfát, vasárnap pedig két patkány is odavetődött, de ezek ócsárolták a mesét, s elszomorították vele az egérkéket. Most már nekik sem tetszett olyan nagyon a fenyőfa meséje.

- Csak ezt az egyetlenegy mesét tudod? - kérdezték a patkányok.

- Csak ezt - felelte a fenyő. - Életem legboldogabb estéjén hallottam, csakhogy akkor még nem tudtam, milyen boldog vagyok.

- Nyomorúságos mese ez! Nem tudsz olyat, ami faggyúról meg szalonnáról szól? Valami éléskamramesét?

- Olyat nem tudok - mondta a fenyő.

- Akkor ajánljuk magunkat! - És a patkányok faképnél hagyták. Lassanként a kisegerek is elmaradoztak, és a fenyőfa keserűen sóhajtotta - Milyen jó is volt, amikor a fürge kisegerek körém telepedtek, és a meséimet hallgatták! Ők is elfelejtettek. Most már csak akkor leszek boldog, ha egy napon levisznek innen.

De mikor lesz az, mikor?

Egy reggel emberek jöttek fel a padlásra, félretolták a ládákat, és kiráncigálták a sötét zugból a fenyőt. Nem bántak éppen szelíden vele, odacsapták a padlóhoz, s egy szolga már vonszolta is a lépcső felé, ahol fényesen sütött a nap.

- Újra kezdődik az élet! - ujjongott a fenyő. Érezte az üde levegőt, az első napsugarakat - kinn volt az udvaron. Olyan gyorsan történt vele mindez, hogy ideje sem volt végignézni magát. Volt elég látnivaló körülötte. Az udvaron túl viruló kert illatozott; rózsák hajoltak üdén, mosolyogva az alacsony sövényre, a virágzó hársak között fecskék cikáztak, és boldogan csivitelték: "Csivitt, csivitt, a párom, az van itt!" De persze nem a fenyőfára értették.

- Most aztán élek! - örvendezett a fenyőfa, és kinyújtóztatta az ágait, de jaj, megsárgult és elszáradt minden kicsi tűlevele.

Ott hevert csalán és gaz között az udvar sarkában. De a csúcsán még ott tündöklött az aranycsillag, s visszaverte a napsugarakat.

Az udvaron vidáman játszottak a gyerekek, akik karácsony este körültáncolták a fenyőfát, és annyiszor örültek neki. A legkisebbik most odaszaladt hozzá, és leszakította csúcsáról az aranycsillagot.

- Nézzétek, mit találtam ezen a csúnya, vén karácsonyfán! - kiáltotta, és rátaposott a száraz ágakra, amelyek recsegve törtek le kis csizmája alatt.

A fenyőfa elnézte az üdén virágzó, szép kertet, aztán végigtekintett magán, és szégyenkezve vágyott vissza a padlás sötét zugába. Az erdőre gondolt, üde ifjúságára, a vidám karácsonyestre meg a kisegerekre, akik olyan gyönyörűséggel hallgatták Együgyű Jankó meséjét.

- Elmúlt, minden elmúlt! - sóhajtotta a szegény fenyőfa. - Mért is nem örültem akkor, amikor még örülhettem volna? Most már késő!

Jött egy fejszés ember, és fölvágta a fenyőfát; jókora nyaláb aprófa lett belőle. Föllobogott a nagy üst alatt, s mélyeket sóhajtott, olyan hangosan, hogy puskaropogásnak hallatszott. A kint játszadozó gyerekek be is szaladtak, leguggoltak a tűzhely elé, belenéztek, és harciasan kiabálták: "Piff-puff!" A fenyőfa pedig minden roppanásnál - egy-egy sóhaj volt minden roppanása - egy nyári napra gondolt, vagy egy téli éjre kinn az erdőben, amikor csillagok szikráztak fölötte; a karácsonyestre gondolt meg Együgyű Jankóra, az egyetlen mesére, amit hallott és elmesélt. Végül nem maradt belőle más, csak egy marék hamu.

A gyerekek tovább játszottak az udvaron; a legkisebbik a mellére tűzte az aranycsillagot, amely azon a boldog estén a fenyőfa legszebb ékessége volt. De annak az estének vége; vége a fának is, vége a mesének is; vége, vége - minden mesének ez a vége.

Ha én gazdag lennék

Gregor József:



Bessenyei Ferenc:

Napoleon Boulevard - Legyetek jók, ha tudtok

Ez az eredeti:



Ez meg a Napoleon Boulevard:

Vegyészopera :)))))))))))))

http://vegyeszopera.uw.hu/
Végre megtaláltam :)))))

"Az immár „klasszikussá" nemesedett Vegyészopera elsõ elõadása 1948-ban volt Mikulás-est keretében. Ezután 1949-ben, majd a 60-as évek elsõ feléig kb. 8 elõadásról tudunk kibõvített, módosított szövegkönyvekkel. Kezdetben az opera elsõ felvonása a szerves szintetikus laborban játszódott. A késõbbi változatok alapja az eredeti második felvonás, a szigorlat lett. Hosszabb szünet után 1984-ben és 85-ben újították fel az ELTE TTK vegyészei a mûvet, elõbb 3-3, majd 4-4 szereplõs variánsként, azután 88-ban ismét, részben megváltozott szereplõgárdával. Az utolsó elõadás óta eltelt 10 év, a hallgatók azóta teljesen kicserélõdtek, ezért is tûnt aktuálisnak e remekmûvet újra mûsorra tûzni. Most, 1999-ben is csupán a klasszikus Vegyészopera elõadására vállalkoztunk. Állítólag a Vegyészoperának új, teljesen átdolgozott változatát a Mûegyetem vegyészei mostanában évente elõadják. Az azonban nem igaz, amit némely mûegyetemisták terjesztenek, hogy az operát a BME hallgatói írták volna. A Vegyészoperát ugyanis az ELTE TTK hallgatói írták és adták elõ elõször."

Ehető tájképek :))))

Attachment: Eheto_tajkepek.pps

https://pt.slideshare.net/bencsikistva/eheto-tajkepek

Toselli's Serenade - André Rieu - Japanese Water Garden

Kacifántok

Hogy derűs legyen a napotok!

Attachment: Kacifantok.pps

Seres Maria -- népszavazás kezdeményezés

http://seres-maria.hu/index.php
A képviselők számlával igazolandó költségtérítérése irányuló népszavazási kezdeményezés.

Én aláírom!

---------------------------
Úgy-e tudjátok?
Az összes komment csak akkor látszik, ha
a) kétszer kattintasz a 'post' címére, vagy
b) a kommeteket "Threaded" 'nézetben' olvasod. (a kommentek felett van, hogy mimódon szeretnéd látni)
Bocsi!
-------------------------------
Akit érdekel a képviselők által felvett költségtérítés egy ciklusban:

http://www.parlament.hu/kepv/kepv_ktsg.htm

----------------------

József Attila: Thomas Mann üdvözlése

Úgy-e tudjátok?
Az összes komment csak akkor látszik, ha
a) kétszer kattintasz a 'post' címére, vagy
b) a kommeteket "Threaded" 'nézetben' olvasod. (a kommentek felett van, hogy mimódon szeretnéd látni)
Bocsi!
-------------------------------------
Sok elhangzott vélemény hozta elő bennem ezt a gyönyörű verset.
József Attila ember volt az embertelenségben. Van mit tanulnunk Tőle.
-------------------------------

Mint gyermek, aki már pihenni vágyik
és el is jutott a nyugalmas ágyig
még megkérlel, hogy: „Ne menj el, mesélj” -
(igy nem szökik rá hirtelen az éj)
s mig kis szive nagyon szorongva dobban,
tán ő se tudja, mit is kiván jobban,
a mesét-e, vagy azt, hogy ott legyél:
igy kérünk: Ülj le közénk és mesélj.
Mondd el, mit szoktál, bár mi nem feledjük,
mesélj arról, hogy itt vagy velünk együtt
s együtt vagyunk veled mindannyian,
kinek emberhez méltó gondja van.
Te jól tudod, a költő sose lódit:
az igazat mondd, ne csak a valódit,
a fényt, amelytől világlik agyunk,
hisz egymás nélkül sötétben vagyunk.
Ahogy Hans Castorp madame Chauchat testén,
hadd lássunk át magunkon itt ez estén.
Párnás szavadon át nem üt a zaj -
mesélj arról, mi a szép, mi a baj,
emelvén szivünk a gyásztól a vágyig.
Most temettük el szegény Kosztolányit
s az emberségen, mint rajta a rák,
nem egy szörny-állam iszonyata rág
s mi borzadozva kérdezzük, mi lesz még,
honnan uszulnak ránk uj ordas eszmék,
fő-e uj méreg, mely közénk hatol -
meddig lesz hely, hol fölolvashatol?...
Arról van szó, ha te szólsz, ne lohadjunk,
de mi férfiak férfiak maradjunk
és nők a nők - szabadok, kedvesek
- s mind ember, mert az egyre kevesebb...
Foglalj helyet. Kezdd el a mesét szépen.
Mi hallgatunk és lesz, aki csak éppen
néz téged, mert örül, hogy lát ma itt
fehérek közt egy európait.

1937. január eleje

A hozzászólásban kapott linket ide kiteszem, mert nagyon érdekes:

http://selyem.adatbank.transindex.ro/belso.php?k=37&p=3289

hát ezaz

BEADVÁNY




Címzett:

A Magyar Tudományos Akadémia elnöke, és a Nyelvtudományi Intézet igazgatója



Tisztelt elnök úr, tisztelt igazgató úr!



A magyarság keresztyén-nemzeti azonosságtudatának megújításáért szolgáló Szent István Szövetség, és ezen beadvány aláírói tisztelettel kérjük Önt, és munkatársait, hogy az újabb tudományos eredmények ismeretében vizsgálják felül a magyar nyelv finnugor származásának elméletét, és kezdeményezzék az Oktatási Minisztériummal karöltve az új magyar nyelvtan és történelem könyvek kidolgozását.



Indokaink:

1. Véget ért az a nemzetközi genetikai kutatás, amelyet egymillió négyszázezer emberen végeztek el. A kutatás vezetõi, a méltán világhírû antropológusunk, Kiszely István professzor, valamint az Utrechti-, a Varsói Orvostudományi Egyetem rektorai és a Német Tudományos Akadémia elnöke a világhálóra tették, és közölték a Science, és Nature tudományos lapokban is: A mitokondriális DNS vizsgálat bizonyította: a magyarságnak genetikailag semmi köze a finnekhez, hogy genetikailag legközelebbi rokonaink a belsõ-ázsiai török népek. A finnek ennek ismeretében és az újabb nyelvészeti kutatásoknak köszönhetõen már 2003-ban átírták a tankönyveiket.

2. A mai vezetõ nyelvészek, mint Dr. Marácz László, J. Pokorny, Prof Richard Kayne, H. Krahe, G. Solta, N. S. Trubetzkoy, és a római, valamint a londoni egyetemi professzora, Angela Marcantonio is azon az állásponton vannak és ezt a tudományos médiumokban közölték is, hogy a finnugor elmélet immár tarthatatlan és a bizonyítása lehetetlen. Bizonyítékaink vannak rá, hogy a finnugorizmust politikai, hatalmi érdekekbõl erõltették rá a magyar tudományra, annak ellenére, hogy a magyarság írott, és íratlan kútfõi, és a régészeti leletek is, belsõ ázsiai, hun-szkíta származást, és a török népekkel való rokonságot bizonyítanak. Napóleon 1805-ben, amikor Bécsbe érkezett, megkérdezte tanácsadójától, Talleyrand-tól: - Mit tegyek a magyarokkal?

- A magyarok becsülik nagyjaikat, és büszkék a múltjukra. Vedd el múltjukat, és azt teszel velük, amit csak akarsz!

Nos, ezt alkalmazta Bécs, amikor az igazi, heves támadást, származásunk eltörlésére 1821-ben megindította. Utasítást a bécsi kancellária, hogy ,,a rebellis magyaroknak írjanak az osztrák történészek egy olyan õstörténetet, amelyre nem lehetnek büszkék.â01D Ezt az utasítást Dr. Kiszely István találta meg.

1841-ben helyezték az Akadémiánkra a szász Paul Hunsdorfer jogászt, és Joseph Budenzet, akik hihetetlen erõvel a magyar nyelv finnugor származását kezdték erõltetni. Ellenük a kiváló tudósunk, Mátyás Flórián, és Szentkatolnai Bálint Gábor nyelvtudós léptett fel kritikus, és bátor hangnemben. Õket elûzték Magyarországról, mert nem voltak hajlandóak átvenni az alaptalan, és máig bizonyítatlan, hatalmi érdekekbõl kreált finn-ugorizmus elméletét.


Gróf Széchenyi István a Magyar Tudományos Akadémia alapítója koronatanúja volt ezeknek az eseményeknek, 1851-ben a következõket írja:

,,S most még talán ezen utolsó igazán magyar intézet is ki legyen sarkából forgatva? Fájdalom, igen! Mert hiszen az akadémiai alapszabályok minap leérkezett megváltoztatása, legalább saját lelki szemem elõtt nem egyéb és nem kevesebb, mint olyan döfés, mely könnyen halálra vezet".



Trefort Ágoston vallás és közoktatási miniszter 1877-ben így nyilatkozott:

,,â026én az ország érdekeit kell nézzem, és ezért a külsõ tekintély szempontjából az elõnyösebb, a finnugor származás principiumát fogadom el, mert nekünk nem ázsiai, hanem európai rokonokra van szükségünk. a kormány a jövõben csakis a tudomány ama képviselõit fogja támogatni, akik a finn-ugor eredet mellett törnek lándzsát.â01D



Ezekbõl a történelmi tényekbõl is kiviláglik, hogy a finnugorizmus elsõsorban politikai érdekekbõl született, mivel ellenségeink deheroizálni akarták a magyarságot. A hivatalos magyar történetírás mind máig támogatja az ötvenes évek kommunista ideológusának, Molnár Eriknek a â01Dhittételétâ01D, aki azt hirdette, hogy Európába érve a magyaroknak kezdetleges mûveltségük volt, és jószerivel csak halászattal és vadászattal foglalkoztakâ01D. Ez azonban nem igaz, hazugság, mivel a magyarság õstörténelmével foglalkozó kutatások bizonyították a fenti állítás ellenkezõjét: a magyarság magas kultúrával érkezett ide, és a török népekkel rokon nyelvében, genetikájában is.



Kérjük az Igazgató Urat, hogy ismertesse munkatársaival beadványunk tartalmát, és tegye meg az elsõ lépéseket a finnugorizmus áldozatainak tudományos rehabilitására, valamint az új tankönyvek megírására.





Dr. Mózes Gyula elnök

Székelyudvarhely Székely Tanács

Bella Gábor

nemes lõgérpatonyi Hervay Tamás, a magyarságtudomány magisztere, A Miskolci Bölcsész Egyesület Nagy Lajos Király Magánegyeteme tanára, Budapest

Dr. Aradi Éva, indológus, Pécs

Dr. Borcsa János, irodalomtörténész, Kézdivásárhely

Dr. Czeglédi Katalin, nyelvész, Budapest

Dr. Erdélyi István, régész-történész, Göd

Friedrich Klára, Budapest

Jakab Jolán, történelemtanár, Szentkatolna

Kelemen Miklós, történész, Budapest

Dr. Marácz László, nyelvész, Amszterdam

Prof. Angela Marcantonio, nyelvész, London

Dr. Medvigy Endre, jogász- irodalomtörténész, Budapest

Dr. Obrusánszky Borbála, történész, orientalista, Mende

Szakács Gábor, Budapest

Dr. Tallós Emil, jogász, Mende

Kiss Dénes, író, Budapest

Iványi Sándor, író, Debrecen, ivanyister@gmail.com

Abelovszky Eliz: abelovszky@copper.net

Babinecz László: raszter@biatv.hu

Bokor Imre dr. bokorimre@axelero.hu

Botos László: tisza@usadatanet.net

Botos Margaret: tisza@usadatanet.net

Bunyevácz Zsuzsa dr.: z.bunyevacz@chello.hu

Csámpai Ottó dr: csotto@007.hu

Csapó Endre: ecsapo@bigpond.net.au

De Pluer Mariann: depluer@hotmail.com

Érdy Miklós dr. erdy88@hotmail.com

Farkas Enikõ: edf2@cornell.edu

Foris Eszter dr.: eforizs@axelero.hu

Gaudi Nagy Tamás dr.: drgaudi@drgaudi.hu

Glockner Peter dr.: glockner@ucalgary.ca

Gyárfás Ágnes dr. bolcsez.egyesulet@chello.hu

Halász József dr.: hjozsef@tvnetwork.hu

Hargitáy András dr.: hargitayandras@netquick.hu

Horkovics-Kovats János dr.: junimed@t-online.de

Jajczay Frigyes dr.: jajczaymifl@myexcel.ca

Juhász László: timerider@freeweb.hu

Kádár Dániel: aotgreatlakes@adelphia.net

Katona Pál: besenyo@msm.com

Kolozsy Sándor dr.: askolozsy@kolozsy.com.au

Madarasi István: steve146@sympatico.ca

Petrass László: horizontklub@mail.datanet.hu

Polyák Endre: polep@tippnet.co.yu

Radics Géza: radicsg@spcglobal.net

Tarján Gábor dr.: gaborttt@aol.com

Tomory Zsuzsa: magyar@acronet.net

Török László: ltorok@sympatico.hca

Töttössy Magdolna dr.: rapkay@freemail.hu

Varga Csaba: varga_csaba@axelero.hu

Varga Tibor dr.: varga_tibor@freemail.hu

Végvári József dr.: jvegvari@flc.unideb.hu

Veress Ferenc dr.: vhaza2003@yahoo.com

Zabolai Csekme Éva dr.: AKE.EVA@axelero.hu

János vitéz. Zanza!!!!!!! :)))))

Babits csodálatos szavai után úgy vélem, meg kell mutatnom, hogy mai gyerekeink állítólag nem szívesen olvassák a csodálatos irodalmunkat, s ezért Jókait, Gárdonyit zanzásítani kell.

Erre a hírre született elrettentő példának ez a kis szösszenet (műnek nem nevezném).

Babits Mihály: Dante hat soráról

Már sok műfordítást hoztam. Ez a Nyugat  / 1920 / 1920. 13-14. számában jelent meg. (http://www.epa.oszk.hu/00000/00022/00278/08346.htm).

Babits ezen mondat része ragadott meg: "Ha van nyelv alkalmas visszaadni ilyen szépségeket: a magyar kellene, hogy az legyen"...

----------------------------------

Van Danténak hat sora, amely legalább annyi gondot adott a műfordítónak, mint a göthei «Über alle Gipfeln» - s talán még több szenzációt a «leheletszerű finomságok» élvezőinek. Én a napokban estem kétségbe megint a műfordítás lehetőségei felől, amint ezt a hat sort revideáltam most elkészült Purgatórium-fordításomban. Ha van nyelv alkalmas visszaadni ilyen szépségeket: a magyar kellene, hogy az legyen, s kicsiben az a verseny, mely az Über allen Gipfeln körül a Nyugat hasábjain lejátszódott, nem kicsinylendő bizonyságot adott erről. (Gondoljunk csak arra, hogy a göthei dalt még Longfellow is, a gazdag és régi költői kultúrájú angol nyelvnek igazi művésze, csak egészen, szabad asszonáncokban tudta visszaadni.) És mégis...

Szeretném a műfordító reménytelen vergődését a Lehetetlenségek sziklái közt egynéhány kísérlet közlésével éreztetni. Íme a kérdéses hat sor az eredetiben:

Era già l'ora che volge il disio
Ai naviganti e intenerisce il cuore
Lo dě ch'an detto a dolci amici addio.

E che lo nuovo peregrin d'amore
Punge se ode squilla di lontano
Che paia il giorno pianger che si muore.

Bizony gyönyörű sorok! Ezren és ezren dúdolták már őket hat évszázadon át, s mint ahogy az ínyenc, tükörből élvezi jobban a képeket: úgy élvezték e versek tükrében az alkony egész szomorú bűbáját: válás mélabúját, esteli harangszót... mit mondjam el közhelyes prózában, amit szép versekben kellene? Byron (a Don Juan egy helyén) nagyszerű parafrázisban próbálta megközelíteni a Dante által föligézett hangulatot - a fordító azonban nagyobb hűségre kényszerül: ő nem alkalmazhat más formákat, más eszközöket, mint amilyeneket Dante alkalmazott. A Byron parafrázisa sokkal hosszabb az eredetinél - a fordítónak meg kell tartani a sorok számát és mértékét, a gondolatok szoros és felcserélhetetlen elhelyezkedését, a Dante stíljének páratlan ökonómiáját.

Magyar nyelven az első kísérlet 1885-ből származik Angyal Jánostól, aki rímtelen jambusokban fordította Dantét - vagyis (mert a rím elejtése ezt már magával hozza) inkább értelmi pontosságra, költői hűségre törekszik. A kérdéses hat sor fordításában így hangzik:

Itt volt az óra már, hol a hajósnak
Hazafelé száll vágya s szíve lágyul
Amely nap indult drága kedvesektől,
Mikor az új utast szerelme gyötri
Ha cseng feléje távolból harangszó,
Mely a haló napot siratni látszik.

E fordítás főleg abban tér el az eredetitől, hogy a mondatok alanyát megváltoztatja, ez az alany Danténál az óra, amely mint ható erő, majdnem mint cselekvő szerepel e sorokban, először visszafordítja a hajósok vágyát, meglágyítja szívüket, aztán szerelemmel szúrja az új utast. Ez utóbbi gondolat egy jellegzetes enjambement-nal át kellene hogy menjen az ötödik sorba, amelyben különben Angyal megint megváltoztatja az alanyt; az alany az eredetiben az új utas («ha hall távoli harangot»).

Aki most már rímekben fordítja le Dantét, az ezenkívül még annyiban van kötve, hogy - a rímelés átfűződvén a Nagy Költemény következő terzinájába - éppen ennek az ötödik sornak még két későbbi sorral kell rímelnie, melyeket itt nem akarunk idézni. Mindezen kötöttségek alapos tekintetbe vétele úgyszólván lehetetlenné teszi, hogy az ötödik sor végén más szó álljon, mint ez: harangot; ez azonban önként kínálkozik, lehetővé teszi a következő terzina megoldását, s hangzásával nem áll nagyon távol a gyönyörű olasz sor kihangzásától, a hangutánzó lontano-val. Ilyenformán ez az első fix pont a rímekben fordító számára, amelyhez Szász Károly is ragaszkodott. Az ő fordítása így hangzik:

Eljött az óra, mely az utasoknak
Vágyát hazafordítja s ama napra
Mikor szeretteiknek búcsút mondtak:
Ujonc utast, szerelem ált', lágyabbra
Hangolja, hallván távol estharangot,
Mintegy az elhaló napot siratva.

Nyilvánvaló, hogy ezt elfogadni nem lehet. A jambus két helyen is a sorvégen zökken (a 3. és 4. sorban), úgy hogy a vers - Arany János szavai szerint - «vonja lábát, mint a sánta eb», pedig e hely hangulata lágy zeneiséget kíván. Teljesen zenétlen a második sor is; önkényes az ált' szócsonkítás; komikus az újonc utas; prózai a mintegy. El kell ugyan hagyni az utolsó sorból a látszik-ot, de ezt a mintegy helyett jobb az egyszerűbb talán-nal pótolni. Ekként még egy fix sort nyertünk: az utolsót, mely így fog hangzani: «mely tán a haldokló napot siratja». (Haldokló inkább, mint elhaló, mert ez inkább kép és kevésbé szólam, s mellesleg folytatja az előbbi sor h-s betűrímét, s siratja inkább mint siratva, mert ez lágyabb, zokogóbb hangzású, s grammatice is hűbb és természetesebb.) Ebből kiindulva, s visszahelyezve egyúttal a második sorba a lágyság képzetét, mely Szász fordításában a negyedikbe ugrott, én először a következő - nagyon rossz - variánssal próbálkoztam:

Eljött az óra, melyben a hajósok
lágyult szívét a honnak vágya hatja
eszükbe juttatván a búcsúcsókot;

S melyben magát a búnak általadja
az új zarándok, hallva a harangot,
mely tán a haldokló napot siratja.

Rossz itt a második sor, mely azonkívül, hogy a két gondolatot szabadon egy mondatba fogja, elejti és kellemetlen frázissal pótolja a gyönyörű szót a «vágy visszafordulásáról». Rossz a negyedik sor, mely a «szúró szerelem» képét ejti el (s kissé semmitmondóan pótolja); s visszaesés az egész fordítás abban, hogy megváltoztatja az alanyokat, mint Angyal Jánosé. Végre nem helyeselhető a hosszú zarándok szó, annál kevésbé, mert a hallva a harangot helyett jobb: ha hallja a harangot; a hallja szó hanglejtése valamelyest meg is közelíti talán a squillá-ét, s így az egész félsor az eredetinek hangutánzását:

... squilla di lontano...
... hallja a harangot...

bár a távol fogalmáról itt, úgy látszik, végkép le kell mondanunk. Mindent összevéve így javítottam fordításomat:

Eljött az óra, mely a bús hajósnak
vágyát cseréli, s szívét lágyítgatja,
ki érzi még ízét a búcsucsóknak;
s mely szerelemmel sebzi és rikatja
az új utast, ha hallja a harangot,
mely talán a haldokló napot siratja.

Itt azonban még mindig vannak dolgok, melyekbe nehéz belenyugodni. Nem a harmadik sor kissé túlságos szabadságára gondolok: mert ez a sor mégis szép, és ha nem értelmileg, de hangulatilag hű. Zökken azonban a második sor utolsó jambusa (lágyítgatja), s ezen kívül a negyedik sorban és rikatja: kellemetlen betoldás. Az első hibán lehetne segíteni ezzel a szóval: fojtogatja (mely a bús hajósnak vágyát cseréli, s szívét fojtogatja, vagy pedig: melyben a hajósnak vágya megfordul, s könnyel fojtogatja) - de ez kissé túl erős szó az intenerisce lágy mélasága mellett.

A nehézségek e pontján tártam a problémát két kitűnő műfordító barátom, Tóth Árpád és Szabó Lőrinc elé, s kértem a véleményüket. Tóth Árpád a lágyítgatja helyett a lágyogatja vagy lágyigatja szavakat ajánlta, bizonnyal nagyon merész, de a költészet törvényeivel nem ellenkező megoldás (a lágyogat igét én egy régi versemben egyszer használtam is), mindazonáltal ezen a helyen visszariadtam e merészségtől. A fiatal Szabó Lőrinc így fordította az első két sort:

Eljött az óra, mely a bús hajósnak
szívét szelíd honvággyal átitatja...

ami igen szép, de igen szabad is, - s mivel a harmadik sorom már úgyis elég szabad volt, ettől is visszariadtam. Inkább új változatot csináltam; a következőt:

Eljött az óra, mely a bús hajósnak
vágyát cseréli s könnyeit folyatja
ki érzi még izét a búcsucsóknak,
S mely tűnt szerelme tőrével szuratja
az új utast, ha hallja a harangot,
mely tán a haldokló napot siratja.

Bizonyos, hogy ez is nagyon távol van attól, hogy végleges megoldás legyen. Előnye a jó rím, s a negyedik sor szép alliterációja, de igaza van Tóth Árpádnak, hogy a folyatja nem nagyon szép szó, s az én érzésem szerint a szuratja sem. Tóth Árpád még két nagyon invenciózus és költői változatot készített, az egyik így hangzik:

Eljött az óra, melyben fordúl szíve
a hajósnak s lágy bútól nem menekszik
aznap, hogy búcsuját hallotta híve.
S melyben az új utast pengéi metszik
fájó vágynak, hallván távol harangot,
amely a holt napot siratni tetszik...

A másik így:

Eljött az óra, melyben a hajósnak
fordúl szíve s lágy bútól nem menekszik,
ki érzi még ízét a búcsucsóknak.
S midőn a tűnt szerelmek fájni sebzik
az új utast, hallván távol harangot,
amely a holt napot siratni tetszik.

Bevallom, magam sem tudom eldönteni, melyik a legelfogadhatóbb e fordítások közül? Én a magam utolsó változatához ragaszkodtam könyvemben (ebben több dantei kötöttséget éreztem), de épp azért közlöm itt a többit is, mert választásomban nem vagyok teljesen megnyugodva. A Tóth Árpád fordításai közül kivált az elsőnek nagy szépségei vannak, melyek ellensúlyozzák az első sor gyengeségét. A Purgatórium olvasója kétségkívül kiválasztja magának e kísérletekből azt, melyben legtöbbet megérez az eredeti szépségéből, s a későbbi fordító talán valamennyinek hasznát veszi.

Arany János: A BAJUSZ

Volt egy falu - nem tudom, hol,
Abba’ lakott - mondjam-é, ki?
Se bajusza,
Se szakálla,
Egy szőrszála
Sem volt néki;
Annálfogva helységében
Nem is hítták egyéb néven:
Kopasz-szájú Szűcs György bátya;
E volt az ő titulája.
No mert (közbe legyen mondva)
Azt az egyet meg kell adni,
Hogy a Szűcs György falujában
Könnyű volt eligazodni:
Mivel ottan minden ember
Névhez jutott olcsó szerrel
Azon felűl, mit az apja
Adott neki, meg a papja.
Nem tudom, ha más vidéken
Megvan-é e szép szokás,
Nem tudom; de nagy kár lenne,
Ha divatból úgy kimenne,
Mint például - hogy többet ne
Mondjak... a káromkodás!

Egyébiránt Szűcs György gazda
Semmit is el nem mulaszta,
Hogy bajuszát megnövelje,
Meglévén... a puszta helye. -
Kente, fente ő azt írral,
Kígyóhájjal, medvezsírral,
Ebkaporral, kutyatéjjel;
Meg is nőtt az minden éjjel
- Tudniillik: álmában;
S ha fölébredt, mennyi kéjjel
Tapogatta... hiában!

Ami pedig Szűcs György gazdát
Máskülönben illeti:
Nem bolond ember volt ám ő:
Ládájába’ pénz, egy bögre,
Azonkívül juha, ökre
És - szamara volt neki.
Sőt az is szent, hogy már régen
Ott ülne a bírószéken,
Hasa, hája, kéknadrága...
Minden kész e méltóságra:
De mit ér, ha nincs bajusz!
Ily anyám-asszonyos képpel
Sosem választá a nép el;
Szavazott rá tíz, vagy húsz.

Oh ti, kiket a természet
Bajusz-áldással tetézett,
Ti nem is gondolhatjátok,
A csupasz száj mily nagy átok!
Ti, midőn a szúrós serte
Sima állotok kiverte,
Minden szentet sorra szedtek
S a beretvától sziszegtek!
Ti, ha egyszer, hébe-korba’
Beleér levesbe, borba
Szegény ártatlan bajusz; vagy
Télen át rá jégcsap, zúz fagy:
Már az olyan nagy sor nektek!
Már ollót mit emlegettek,
Nem tudván, e szőr mily drága,
Becsesebb a drága gyöngynél:
E hiányzott csak Szűcs Györgynél,
S lám! hiányzott boldogsága.
Mily irígyen nézte másnak,
A legutolsó kapásnak,
Hogy mohos a szája-széle:
Bezzeg, cserélt volna véle!
De mi haszna! mindhiába!
Nincs orvosság patikába,
Széles mezőn, drága kertben,
Vagy más helyen,
Ami neki szőrt neveljen!
S már a bajszot úgy gyülölte,
Hogy legott a méreg ölte,
Látva, hogy nő más embernek,
Vagy korommal fest a gyermek;
Sőt csupán ezér’ a macskát
Sem tűrhette udvarában, -
S bajuszt kapván áldott nője,
Elkergette, vén korában.

Történt, hogy oláhcigányok,
(Tudvalevő nagy zsiványok)
Kóborlának a vidéken,
S megszálltak a faluvégen.
Nosza mindjár’ sátort ütnek,
Tüzet rakva, főznek, sütnek
Abból, amit valahonnan
Más faluból idehoztak,
Minthogy onnan
Éhen-szomjan
Búcsu nélkül eltávoztak.
Meghíják a rokonságot,
A helybeli cigányságot
És ezeket tőrül hegyre
Kivallatják mindenképen:
Mi van? hogy’ van a helységben?
S a hallottat szedik begyre.
Épen mint a jó vezér,
Ha az ellenséghez ér,
Minden bokrot és fatörzsöt,
Minden zegzugat kikémel;
Lassan mozdul seregével,
Küld vigyázót, előörsöt,
Puhatolja, merre gyengébb,
Hol erősebb az ellenség;
Nem siet, de csupa szemfül,
S mikor aztán ütközetre
Megy a dolog: gyors a tettre,
Veri a vasat, míg meg nem hűl.
Nemkülönben a bölcs vajda
Haditervet kohol mindjárt:
Nincsen egy ház, nincs egy pajta,
Hogy ne tudná csinja-binját:
Hol lakik dús özvegy asszony,
Kit jó móddal megkoppasszon?
Melyik háznál van eladó
Sári, Panni, Zsuzsi, Kató,
Ki legény után bolondul?
Mert az a jövendölést
Megfizeti ám bolondul!
Kinek esett holmi kára
S van szüksége prófétára,
Hogy nyomába ne jöhessen,
Sőt, ami több, ráfizessen?
Ki szeretne gazdagodni,
Könnyü módon pénzhez jutni:
Ásni onnan, hova nem tett,
Vagy, ha tett is,
A letett kincs
Időközben elszelentett?
Mindez a vén vajda gondja,
Ki nem adná egy vak lóért,
Hogy a magyar kész bolondja.

Nem kerülte ki figyelmét
Szűcs György uram nyavalyája,
Gondolván, hogy ő kigyelmét
Egy kissé megberetválja.
Nem kell ahhoz néki szappan,
Anekül is mester abban:
Szőrmentibe, vagy visszára
Beretválni nincsen párja.
Kivált most, hogy az idő
S alkalom oly kedvező;
Ripeg-ropog
A sarló-fog,
Munkától ég a mező;
Nincsen otthon,
Csak az asszony,
Hogy megfőzzön,
Vagy dagasszon;
Vagy ha néhol egy beteg
Szalmaágyon fentereg;
Vagy a seprű, házőrzőnek
Felállítva küszöbre;
De ha Isten meg nem őrzi,
Ott lehet az örökre.

Egyedül van Szűcs György gazda,
Egy lélek sincs udvarában:
Hát im! a furfangos vajda
Beköszön a pitvarában.
„Ejnye gazduram, a kőbe!
Mi dolog az, hogy kigyelmed
Bajuszát levágja tőbe?
Magyar ember-é kigyelmed?”
Milyen szemmel nézett rája
Szűcs György gazda, képzelhetni:
A vasvillát sem lehetne
Mérgesebben odavetni;
De a cigány győzte szóval,
Hízelgővel, úsztatóval:
Míg György el nem panaszolta,
Hogy’ áll a dolog mivolta.

„Szent Pilátus! minő szégyen!
Hát miér’ nem mondta régen?
Sohasem volt? nem is termett?
Hát miért nem mondta kelmed?
Nagy bajusza volna régen:
Hisz ez az én mesterségem!”

Megörűle György a szónak,
Hogy bajusza lesz maholnap,
S mintha nőne a szép sörte,
Már a helyét is pödörte.
Sonka, sódar,
Füstös oldal,
Liszt, szalonna,
Főzelék,
Van elég;
Ráadásul jó ozsonna,
S valamit a vajda kére,
Megalkudva, megigérve.
Nosza, tüzet rak legottan,
Lobog a láng, bőg a katlan,
Száll a szikra, fojt a füst,
Fő a fürdő, forr az üst,
Benne mindenféle gyimgyom,
Holmi gizgaz, holmi ringy-rongy
Ami úton, útfelen
Elhányódik, vagy terem.
E bűbájos fürdőlében
Nő meg a György bajsza szépen;
S ha hibáznék egy kicsi:
A babona ráviszi.

Kész immár a bornyomó kád:
Szűcs György jó remény fejébe,
Nyakig ül a szennyes lébe,
Istennek ajánlva dolgát.
A cigány sereg azonban
Beszivárog alattomban;
Jön elébb egy, aztán kettő,
Mintha csak úgy történetből:
Szerencsére a vajdának
Épen jó, hogy bebotlának!
Egy tüzet rak, más vizet mer,
Másik fát hoz... kell az ember;
Úgy szaladnak! úgy segítnek!
Dolgot ád a vajda mindnek.

Hogy pedig a hasznos pára
Szűcs uram fejét megjárja:
Elővesznek egy nagy ponyvát
És a fürdőkádra vonják;
S a kád mellett körbe-körbe
Tánc kezdődik, fürge, pörge;
Kalapácstól dong a donga,
„Tiktak, tiktak” foly a munka,
S egy büvös dal
Ümmög halkal:
„Bajusza lesz Szűcs Györgynek,
Igen biz a, szegénynek.”.
S míg a ponyvát sietősen
Jó erősen
Apró szeggel odaszegzi,
A cigányhad ujra kezdi:
„Bajusza van Szűcs Györgynek,
Ne irígyeld szegénynek!”

Ezalatt a pénzes bögre
Búcsujárni ment örökre,
Követé a füstös oldal,
A szalonna, meg a sódar,
Az ágynémü, fehérnémü,
A vasféle, meg a rézmű.
Szóval, ami könnyen mozdult,
Lába kelvén, mind elpusztult,
Mert a gazda - „tiktak, tiktak” -
Nem hallá, hogy zárat nyitnak.

Meddig űle György a kádban
Lepedővel leszögezve,
Nincs megirva krónikámban.
Csak annyi van följegyezve,
Hogy mihelyt abból kilépe,
Tükröt vévén a kezébe,
Hogy bajuszát felsodorja:
Nem tehette, mert nincsen mit!
Mert bajusza nem nőtt semmit,
De igen a füle s orra!

(1854.)

Szélhámosok (I.) (az ántivilágban) :))))

http://beluard.freeweb.hu/index13_8.htm
Ötletes és ügyes (volt) a magyar ember! :P

Mécs László: A királyfi három bánata

Amikor születtem, nem jeleztek nagyot
messiás-mutató különös csillagok,
csak az anyám tudta, hogy királyfi vagyok.
A többiek láttak egy siró porontyot,
de anyám úgy rakta rám a pólyarongyot,
mintha babusgatná a szép napkorongot.

Maga adta nékem édessége teljét,
úgy ajándékozta anyasága tejét,
hogy egyszer földnek bennem kedve teljék.
Isten tudja, honnan, palástot keritett,
aranyos palástot vállamra teritett,
fejem fölé égszin mosolygást deritett.

Ma is úgy foltozza ingemet, ruhámat,
ma is úgy szolgál ki, főzi vacsorámat,
mint királyi ember királyi urának.
Amerre én jártam, kövek énekeltek,
mert az édesanyám izent a köveknek,
szive ment előttem előre követnek.

Amig ő van, vigan élném a világom,
nem hiányzik nekem semmi a világon,
három bánat teszi boldogtalanságom.
Az egyik bánatom: mért nem tudja látni
egymást a sok ember, a sok-sok királyfi,
úgy, ahogy az anyjuk tudja őket látni?

A másik bánatom: hogyha ő majd holtan
fekszik a föld alatt virággá foszoltan,
senki se tudja majd, hogy királyfi voltam.
Hogyha minden csillag csupa gyémánt volna,
minden tavaszi rügy legtisztább gyöngy volna:
kamatnak is kevés, nagyon kevés volna.

Hogyha minden folyó lelkemen átfolyna
s ezer hála-malom csak zsoltárt mormolna,
az én köszönetem igy is kevés volna.
Hogyha a föld minden szinmézét átadom,
az o édességét meg nem hálálhatom,
ez az én bánatom, harmadik bánatom.

Attachment: Mecs_L A_kiralyfi_harom_banata.pps

KÖZÉRDEKŰ KÖZLEMÉNY ! ICE

http://berjudit.multiply.com/journal/item/57/57?replies_read=9
Ez fontos lehet

Politika, avagy nincs új a nap alatt!

Úgy-e tudjátok?
Az összes komment csak akkor látszik, ha
a) kétszer kattintasz a 'post' címére, vagy
b) a kommeteket "Threaded" 'nézetben' olvasod. (a kommentek felett van, hogy mimódon szeretnéd látni)
Bocsi!

Úgy-e tudjátok?
Hogy ez csak egy idézet a sok közül??????????
Hogy a kiemelés viszont tőlem származik?
-------------------------------------

Spinoza (1632. november 24. – 1677. február 21.):
SZABAD ÁLLAMBAN MINDENKI AZT GONDOLHATJA,
AMIT AKAR, ÉS KIMONDHATJA, AMIT GONDOL

Ha a lelkeknek éppen olyan könnyű lenne parancsolni, mint a nyelvnek, akkor minden uralkodó zavartalanul uralkodhatnék, s egyetlen hatalomnak sem kellene erőszakhoz nyúlni. Mert ekkor mindenki feljebbvalóinak akarata szerint élne, s az ő határozatukhoz képest ítélné meg, mi igaz, mi nem, mi jó, mi rossz, mi jogos, mi jogtalan. Csakhogy ez nem lehetséges, már tudniillik az, hogy az akarat teljesen másvalakinek a rendelkezése alatt álljon. Mert a maga természeti jogát, vagyis a szabadon gondolkodásnak és az egyes dolgokról való ítéletalkotásnak a jogát senki másra át nem ruházhatja, s erre nem is kényszeríthető senki. Innét van, hogy kegyetlennek tekintik azt a hatalmat, amely a gondolatok ellen fordul, s úgy tűnik, jogtalanságot követ el az alattvalókkal szemben, s az alattvalók jogát bitorolja a legfőbb hatóság, midőn mindenki számára meg akarja szabni, mit tartson igaznak, mitől óvakodjék mint hamistól, s hogy minő gondolatokkal igyekezzék ki-ki a maga lelkét az Isten iránt való áhítatra gerjeszteni. Ezek a dolgok az egyént megillető jogok, melyeket senki fel nem adhat, még ha akarná sem. Megengedem, hogy valaki felfogásában sokféleképpen és szinte hihetetlen módon befolyásolható, olyannyira, hogy bár nem is áll egyenesen másnak az uralma alatt, de annyira a más akaratának bábja, hogy méltán az illető rendelkezése alatt állónak mondhatni. Ámde bármilyen sokra vitte e tekintetben a gyakorlat, annyira még sohasem jutott, hogy az emberek egyéni felfogás nélkül szűkölködtek volna, s véleményeik annyira nem különböztek volna, mint ízléseik.

Azt hiszem tehát, hogy a legfőbb hatóságok joga mindenre kiterjed, s hogy ők a jognak és a jámborságnak értelmezői, mindamellett azt soha el nem érhetik, hogy az emberek az egyes dolgokról maguknak véleményt ne alkossanak a maguk észjárása szerint, s hogy ehhez képest ilyen vagy amolyan érzés támadjon bennük. Igaz ugyan, hogy a legfőbb hatalom jogosan ellenségnek tarthat mindenkit, ki vele feltétlenül egyet nem ért mindenben, ámde most nem a hatalom jogát vitatom, hanem azt, hogy mi a hasznos. Megengedem tehát, hogy a legfőbb hatóságoknak joguk van a legkegyetlenebb módon gyakorolni a hatalmat, halálra hurcolhatják polgáraikat akár a legcsekélyebb okból, de azt senki sem fogja állítani, hogy ez a józan ész útmutatása szerint történik. Sőt mivel ezt az egész állam nagy veszedelme nélkül meg nem tehetik, tagadásba vehető, hogy a hatóságoknak megvolna a korlátlan hatalmuk az ilyen és az ehhez hasonló dolgoknak elkövetésére, következésképpen a korlátlan joguk sincs meg.

Ha tehát a tetszése szerint való gondolkodásnak és érzésnek a szabadságáról senki le nem mondhat, s a természet legfőbb jogánál fogva ő maga ura a maga gondolatainak: ebből az következik, hogy az államban mindig csak szomorú eredménnyel jár az a kísérlet, hogy a természetüknél fogva különböző és ellentétes nézetű emberek soha semmi olyast ne mondjanak, ami a legfőbb hatóságok határozatának meg nem felel. Azon uralom lesz tehát a legkegyetlenebb, amely az embereket a tanítás és szólás szabadságától megfosztja, az lesz a legszelídebb uralom, amely ezt a szabadságot mindenkinek megadja.

Az államnak nem lehet végső célja az uralkodás, az embereket rettegésben tartani és másnak rendelkezése alá juttatni, hanem ellenkezőleg, célja az egyes embert a rettegéstől megszabadítani, hogy lehetőségig biztonságban éljen, vagyis hogy a léthez való természetes jogát a maga és a másnak kára nélkül érvényesíthesse. Mondom, nem célja az államnak, hogy az értelmes embert oktalan állattá vagy géppé tegye; hanem ellenkezőleg, az a célja, hogy az emberek esze és teste zavartalanul betölthesse hivatását, hogy az emberek szabadon követhessék a józan észt, és ne támasszon közöttük viszályt a gyűlölet, harag vagy fondorlat, és ne viseltessenek egymás iránt ellenséges érzéssel. Az állam célja tehát tulajdonképpen a szabadság.

Ahol az emberektől a szabadságot el akarják venni, ahol a vitatkozókat véleményük miatt s nem szándékaik miatt vonják ítélőszék elé - pedig a szándék tehet csak valakit vétkessé -, ott az igazak ellenében mutatnak be elrettentő példát, mely azonban inkább vértanúságnak tetszik, ami ahelyett, hogy elrettentene, inkább felizgat és könyörületességre vagy éppen bosszúállásra indít másokat. Aztán veszendőbe mennek a jó erkölcsök és a hűség, felszínre kerülnek a hitszegők és a hízelgők. Ujjonganak az ellenpártbeliek, hogy bosszújuknak szabad folyást engedhettek, és hogy a hatalom birtokosait a maguk tanításának, melynek ők az értelmezői, követőivé tehették. S ennek nyomában jár, hogy ők a hatalom birtokosainak tekintélyét és jogát merészelik bitorolni, s nem restellnek azzal dicsekedni, hogy ők egyenesen Isten választottjai, s hogy az ő parancsaik isteni eredetűek, míg a legfőbb hatóságok parancsai is csak emberi parancsok. Azt kívánják tehát, hogy az ő parancsaikat kövessék - mint isteni parancsokat. S mindenki beláthatja, hogy ez az állam jólétének teljes megrontásával jár. Az állam fennmaradását semmi sem biztosítja jobban, mint hogyha a vallás és a hit csak a szeretetnek és az igazságnak gyakorlására szorítkozik, s úgy a vallási, mint a polgári cselekedetek intézésének joga teljesen a legfőbb állami hatóságokra ruháztatik, egyébként pedig mindenkinek megmarad az a szabadsága, hogy gondolhassa, amit akar, és kimondhassa, amit gondol.

A világ egyik legkedvesebb állata :)))))

ELŐBB OLVASD EL A SZÖVEGET!!!!!

A csatolt videón ezüstszínű karikákkal játszó delfinek láthatók. A delfinek rendelkeznek avval a képességgel, hogy a víz alatt maguk hozzák létre az említett karikákat, melyekkel aztán játszhatnak. Nem lehet tudni, miként sajátitják el ezt a képességet, vagy talán eleve evvel a tudással születnek.

Mintha csak ez varázslat lenne, a delfin a fejével egy hirtelen mozdulatot tesz, és máris egy ezüstös gyűrű jelenik meg az orra előtt. Ez a gyűrű egy homogén, fánk formájú, mintegy 60 cm átmérőjű buborék, amelyik még nem emelkedik a víz felszínére. Függőlegesen állva a vízben az említett buborék olyan, mint egy láthatatlan dimenzióba nyíló mágikus átjáró. Ilyenkor aztán a delfin egy kisebb ezüstös „fánkot”, szakit ki az eredeti nagyobból. Ezt a buborékot megfigyelve a delfin kiragad belőle egy darabkát, ami azt eredményezi, hogy a kis gyűrű ezernyi apró buborékra szétesik, melyek aztán a víz felszíne felé törnek. Néhány pillanat múlva a delfin egy újabb gyűrűt készít, hogy tovább játszhasson. Úgy tűnik, létezik egy önálló mechanizmus a kis gyűrűk előállítására, ezeket a delfin fejének hírtelen mozdulatával hozza létre.

Vajon miként hozzák létre a delfinek ezeket az ezüst gyűrűket? Van olyan magyarázat, ami szerint ezek a gyűrűk lényegében apró légörvények. Gyorsan haladva és fordulva a delfin hát-uszonyának csúcsa a vízben pörgő láthatatlan örvényeket hoz létre. Amikor a delfinek megszakítják az ilyen vonalakat, akkor e vonalak végei zárt gyűrűvé kapcsolódnak össze. Az örvény magja körüli folyadék magasabb sebességének hatására az örvény nyomása kisebb, mint a távolabb keringő folyadéké. A gyűrűkbe a delfinek légzőnyílásából útjára engedett buborékok injektálják a levegőt. A vízörvények energiája elegendő ahhoz, hogy néhány másodpercnyi játékidőt biztosítsanak, amíg megakadályozzák, hogy a buborékok emelkedni kezdjenek.

Ingyen Ölelés...

http://picasaweb.google.hu/szocmokus/IngyenLelS2008#
Úgy-e tudjátok?
Az összes komment csak akkor látszik, ha
a) kétszer kattintasz a 'post' címére, vagy
b) a kommeteket "Threaded" 'nézetben' olvasod. (a kommentek felett van, hogy mimódon szeretnéd látni)

Nyelvlecke

Egyik olaszóra sodrán,
Ím a kérdés felmerült:
Hogy milyen nyelv ez a magyar,
Európába hogy került?

Elmeséltem, ahogy tudtam,
Mire képes a magyar.
Elmondtam, hogy sok, sok rag van,
S hogy némelyik mit takar,

És a szókincsben mi rejlik,
A rengeteg árnyalat,
Példaként vegyük csak itt:
Ember, állat hogy halad?

Elmondtam, hogy mikor járunk,
Mikor mondom, hogy megyek.
Részeg, hogy dülöngél nálunk,
S milyen, ha csak lépdelek.

Miért mondom, hogy botorkál
Gyalogol, vagy kódorog,
S a sétáló szerelmes pár,
Miért éppen andalog?

A vaddisznó, hogy ha rohan,
Nem üget, de csörtet - és
Bár alakra majdnem olyan
Miért más a törtetés?

Mondtam volna még azt is hát,
Aki fut, miért nem lohol?
Miért nem vág, ki mezőn átvág,
De tán vágtat valahol.

Aki tipeg, miért nem libeg,
S ez épp úgy nem lebegés, --
Minthogy nem csak sánta biceg,
S hebegés nem rebegés!

Mit tesz a ló, ha poroszkál,
Vagy pedig, ha vágtázik?
És a kuvasz, ha somfordál,
Avagy akár bóklászik.

Lábát szedi, a ki kitér,
A riadt őz elszökell.
Nem ront be az, aki betér . . .
Más nyelven, hogy mondjam el?

Jó lett volna szemléltetni,
Botladozó, mint halad,
Avagy milyen őgyelegni?
Egy szó - egy kép - egy zamat!

Aki 'slattyog', miért nem 'lófrál'?
Száguldó hová szalad?
Ki vánszorog, miért nem kószál?
S aki kullog, hol marad?

Bandukoló miért nem baktat?
És ha motyog, mit kotyog,
Aki koslat, avagy kaptat,
Avagy császkál és totyog?

Nem csak árnyék, aki suhan,
S nem csak a jármű robog,
Nem csak az áradat rohan,
S nem csak a kocsi kocog.

Aki cselleng, nem csatangol,
Ki 'beslisszol' elinal,
Nem 'battyog' az, ki bitangol,
Ha mégis: a mese csal!

Hogy a kutya lopakodik,
Sompolyog, majd meglapul,
S ha ráförmedsz, elkotródik.
Hogy mondjam ezt olaszul?

Másik, erre settenkedik,
Sündörög, majd elterül.
Ráripakodsz, elódalog,
Hogy mondjam ezt németül?

Egy csavargó itt kóborol,
Lézeng, ődöng, csavarog,
Lődörög, majd elvándorol,
S többé már nem zavarog.

Ám egy másik itt tekereg,
-- Elárulja kósza nesz -
Itt kóvályog, itt ténfereg. . .
Franciául, hogy van ez?

S hogy a tömeg miért özönlik,
Mikor tódul, vagy vonul,
Vagy hömpölyög, s még sem ömlik,
Hogy mondjam ezt angolul?

Aki surran, miért nem oson,
Vagy miért nem lépeget?
Mindezt csak magyarul tudom,
S tán csak magyarul lehet. . .!


                                                   Gyimóthy Gábor, Firenze 1984. X. 12.

Vas Gereben: A nemzet napszámosai

Régi képek (részlet)

......

Az 1810-ik esztendőnél kezdődik e történet, .... (majdnem kifelejtettem a lényeget! nezsu)

....................

- Régi házasok, kedves Kállay úr? - kérdi a főispán.

- Ma üljük annak tizedik esztendejét, méltóságos uram - szólt örömmel a gazda - s amint látni méltóztatik, ezen estén ilyen szép számmal sereglének össze jó barátaim, kiknek ebbeli szíves megemlékezésüket lelkemből köszönöm.

Kállayné asszonyság az első helyen szem előtt lévén, tisztességesen lesüté szemeit s az egyszerű megemlékezés úgy megpirítá, hogy kénytelen lőn tányérába nézni s ha a viaszgyertyának hamva oly hosszú nem volna, még azt a fényes könnyűt is megláthatnák, mit a tányérra sírt.

A főispán legközelebb esett a gyertyához, el is akarta venni a hamvát; de a világban jártas-keltes lévén, észrevette az asszonyságnak lecsorduló könnyét, előbb időt engedett a nőnek a kinyugvásra s aztán koppantá el a gyertyának hamvát.

- Persze, egy kis históriája csak volt az ismerkedésnek - tréfálkodék a vendég, jól esvén neki a kötekedés; mert a nő mindig hirtelen újra szépül, ha rajongóbb óráiból alkalmasan fölemlítenek egyet.

- Kurtán történt meg az egész - felel rá Kállay, megengedvén mára magának azt a kis bőbeszédűséget - boldogult édesapám egyik vasárnap isteni tisztelet előtt beszólított magához, pipáját előbb fenékig kiszítta, addig természetesen egy hangját sem hallani s midőn pipát szokott helyére nagy vigyázattal letette, felém fordulván, azt mondja:

- Hány esztendős is vagy már, édes fiam, Miklós?

- Vagy harminc, édesapám.

- Biz az lesz annyi; hanem, hogy még bizonyosabban tudjuk, amott van a corpus juris, a belső táblára vagytok fölírva: ámbár a kalendárium is megvan, ha meg akarjuk keresni, abban is meglesz; csakhogy édesanyád oda a csira tehénnek borját is melléd írta, az gondolta, úgy is jó lesz... én azonban íme, látod, szépen megírtam napját, óráját és édes Miklós fiam, egyetlen híja sincs ma már a harminc esztendőnek.

- Tudtam, édesapám.

- De azt nem tudod, amit most akarok mondani?

- Azt még nem tudom.

- Gondoltam valamit, látod, itt volna ám az ideje, hogy megházasodjál.

- Eddig nem szólt édesapám.

- Nem akartalak igen korán biztatni, a fiatal ember mielőtt a harmincadik esztendejét elérné, olyan mohón kapja a dolgot, hogy egyszerre kettőt is elvenne, harminc esztendős korában már belátja, hogy elég abból egy is, azért, fiam, itt az ideje, majd később annyira megokosodol, hogy egyet sem fognál elvenni.

Kállayné fölveté szemeit s valóban tíz évvel előbb sem lehettek sokkal szebbek, mint e pillanatban, midőn némi kis megilletődéssel nézett férjére, ki saját szerencséjére, éppen az asztalnak ellenkező oldalán ült, különben rántott volna egyet a mentén.

A háziúr azonban egész fölmelegültséggel folytatá:

- Ha édesapám is akarja - felelék - én sem bánom, házasítson meg édesapám.

Itt megint meg kell állanom; mert nem tudom, e pillanatban ki olvassa e korrajzot s valami fiatal ember nagyon könnyen elvigyorogja magát, mert szörnyű ügyetlenségnek tartja, hogy akkor egy harmincéves ember ennyire nem tudott maga lábán járni, holott mai napon a húszéves legényke nagyon is jól tudja, hogyan kell megházasodni, sőt elegendőnek tart egy pillanatnyi látást, bolondulásig szerelmes lesz és kész megházasodni.

Ezt szóról-szóra hiszem, hanem akkor is szerette a férfiú a leányt - de nem bolondul; megházasodott végre - de aztán nem is vált el oly könnyen, mint most.

- Apám aztán kikérdezett, hogy biztattam-e már valakit s minthogy ilyen mesterséget sohasem folytattam, édesapámmal elmentünk a szomszéd faluba leánynézőbe az én kedves életpáromhoz, tudniillik ebéd után egy órakor, minthogy édesapám házánál és valamint nálam is déli harangszókor az asztalhoz ülünk, egy óra után végezvén az ebédet, befogattunk, átmentünk, gondoltuk, vasárnap délután együtt lesznek s az én édesapám a beköszöntőt elvégezvén, az elöljáró beszéd után mindjárt megmondá, miért jöttünk s minthogy azok sem haragudtak meg, hanem hozzávetvén azt az egy föltételt, hogyha a fölséges úristen is úgy akarja, nem ellenkeznek benne. Ott marasztottak bennünket aztán ozsonnára, addig az öregek beszélgettek helyettünk is, megelégedtünk a nézéssel, hanem mikor elbúcsúztunk, az én kedves mátkámnak kisujját mégis megszorítottam. Ennyiből áll az egész történet.

Amint adva volt, úgy vette a hallgatóság s minthogy az egész hallgatóság derült lőn az előadásra, Kállay még megtoldá a végét.

- Mikor aztán hazajöttünk, édesapám pipára gyújtván, beszélt nekem olyant, minőt még sohasem beszélt, s ezt azért mondom el, hogy más is meghallhatja. Látod, fiam - beszélé az öreg úr - Verbőczy ugyanazt mondja: a te hatalmad alatt lesz a te nőd és tőle származó gyermekeid, hanem édes fiam, Verbőczy uram maga is feleséges ember volt, mint hitelesen tudom, valamint azt is tudom, hogy az országban való parancsolgatást is nagyon szerette, könnyen elhiszem tehát, hogy ezt az egy-két szót a maga jóvoltáért dugaszolta a törvények közé, hogy így otthon a bibliát saját feleségének fejére olvassa.

Mikor a földedet akarják elzavarni, Miklós fiam, akkor kérj tanácsot Verbőczy uramtól, mondhatom, bölcs ember volt, elmehetsz a szaván, hanem valamint azt nem írja meg ő kigyelme, hogy hányszor szabad a feleségedet megölelni, mert volt annyi esze, hogy farkasnak nem kell berket mutogatni; úgy azt is csak saját eszed után tudd meg, hogy ahol egy rúd mellett két ló van, csak egyformán kell ott mindeniknek húzni, azaz, hogy a feleségé legyen a fele hatalom is.

Fiam - folytatá szemközt fordulva - nagyon jól van az Istentől elrendelve, hogy a férfi járja keresztül a tizenkét iskolát, mert lásd, erősebb a férfi, illő tehát, hogy addig pallérozza az eszét, hogy azt az erőt ne úgy használja, mit ökör a szarvát, hogy csak öklelni tud vele. Istenben boldogult édesanyád ugyancsak okos asszony volt; hanem mégis vezetni kellett, minden kicsinyért elsütötte a legnagyobbik ágyút, én pedig szépen hallgattam egy darabig, s mikor látta, hogy én még mindig csöndes vagyok, nyakamba borult sírva, s minthogy ez kétségtelen jele annak, hogy a töltés elfogyott, akkor megsimogatám szépen, s bizonyossá tettem, hogy amit kíván, én olcsóbbért is megteszem. Így nagyhamar megunta a lármát, a sírást pedig röstellte, s ha valamit akart, szép szóval kezdte.

Az eszed uralkodjék, fiam, s nem az akarat, akkor elhiheted, a gyönge asszony melléd erősödik, és csak így éred el, hogy feleséged szeret és becsül is, dixi!

Itt elvégezte Kállay Miklós úr az előadást, híven följegyzém ide az elmondott szavakat; mert ezek megérdemelnék, hogy a száz esztendős kalendáriumban is kinyomtassák, legalább maradjanak meg például mindazoknak, kik mostanában a leánynak lábainál a cipőtalpat is megnyalnák, esküvő után egy esztendő múlva meg ők akarnák talpuk alá terelni az asszonyt.

............


Itt található: http://mek.oszk.hu/01100/01117/01117.htm

A szökés! :)))))))

Mi a globalizáció?

Úgy-e tudjátok?
Az összes komment csak akkor látszik, ha
a) kétszer kattintasz a 'post' címére, vagy
b) a kommeteket "Threaded" 'nézetben' olvasod. (a kommentek felett van, hogy mimódon szeretnéd látni)
Bocsi!

Úgy-e tudjátok?
Hogy ez csak egy vicc képekkel tarkítva??????????
-------------------------------------

Kaptam egy kedves Barátomtól. Lehet, a képek nem pontosan követik a mesét, ám vegyétek figyelembe, a képeket én válogattam :)

Fontosnak tarom megemlíteni, hogy a magyar ruhát innen loptam:

http://www.ocseny.hu/elemek/html_elemek/rendezvenyek/sarkozilagzi.htm

érdemes megnézni azt a csodagyönyörű oldalt.
Akkor kezdjük:

----------------------------------------------------------------

Kérdés: Mi a globalizáció?
Válasz: Diana hercegnő halála.
Kérdés: Mire alapozza a feltevését?
Válasz: Egy

angol hercegnő










egyiptomi barátjával karambolozott egy









francia alagútban, egy










német autóban utazva, melyben









holland motor ketyegett, amit egy













belga sofőr vezetett, aki








skót viszkit piált, és akit egy













japán motoron egy









olasz paparazzi követett, majd













amerikai doktor akarta megmenteni










brazil gyógyszerekkel. És mindezt elküldték Neked, egy






magyarnak, aki











kínai ruhákba öltözve egy













taiwani monitort bámulsz...










------------------

Remélem világos voltam!

Zamárdi vázlatosan :))))))

Köszönöm a képeket. Nagyon nehéz volt kiválogatni azt a KEVESET, melyet ideraktam :)))))))

---------------------------------

Ebbe az üdülőbe tartottunk Violával. Ketten kitettünk egy nagyon ügyes embert, igaz a kalauz segített nekünk.



Az üdüló látképe.


Kilátás a szobákból


A majdani fő gyülekezőhely


Itt már benépesülve


Az első fecskék reggelije Janóékkal. Mi még nem sejtettük, hogy hízókúrára jövünk


Mindnyájan így fogadtuk egymást:


Hízókúrás kaják .



Első este: társasjáték.....


.... és kártyacsata....

..... Macsicsi gyógyítólámpája elé sokan odaültek.... majd ének és tánc hajnalig (ki meddig bírta)


Reggel kis torna.....
...pingpongcsata

Séta a Balatonhoz





Visszafelé pihenés a játszótéren


Ebéd után szekerezés a kilátó felé. Szegény lovacskák nem voltak felkészülve a túlsúlyra, ezért az út végét, s a teljes visszautat sétálva tettük meg


Ezalatt az otthon maradottak meghallgatták a lámpa remek tulajdonságairól szóló előadást

Jujj, de meredek a lépcső


A kilátás
lefelé

Váratlan vendég az üdülőben (sajnos nem lehet benn kutyus)


Ajándékunk Nymfának a szervezésért: zöldségeskosár :) .....


Aztán csak megkapta az igazi ajándékot is!....


Este játék.... Itt látható a remek csapatom egy része (elnyertük a 4. helyet?)


A jó válaszokért tombolajegy volt a jutalom. A tombola tárgyait Csurikának köszönhetjük, mindenki nyert!



Volt ám szülinaposunk is!


Csak tudnám, miért sírtál Viola ???


És aztán..... ének...
... tánc kivilágos kivirradtig!



Csurika igéretéhez képest megfelelően edzett. mint látható:


És persze sok beszélgetés, viccmesélés, nevetés..... csillogó szemek!

Remek volt!!!!!!! És még mindig az, hisz jönnek a képek, s azzal az emlékek!

Köszönöm