Cím nélkül

Bogdán Kálmán:
Cím nélkül

Pándi Pityunak nagyon szép írása volt. A lapban leközöltem tőle egy írást és ezért gyönyörű kalligrafikus betűkkel lemásolta az egész anyagot. Majd rátettük a kocsonyára és sikerült lehúzni tíz példányt. Közben a Markovits néni patyolatfehér függönyei is részesültek itt-ott egy-egy lila foltban, de azt ügyesen eltüntettük, nehogy a szerkesztőséget idő előtt bezárják
Másnap délelőtt izgatottan vártam Évát. Ünnepélyesen átnyújtottam neki a csodás sajtóterméket. Meglepetten vette át, és kíváncsian nézegette, forgatta a kezében. Végül megpillantotta az ihletett költeményt. Tágranyílt szemmel bámulta, majd megállott és elolvasta… Pillanatig behunyta a szemét. Én is. Elcsukló hangon suttogta: „Ezt maga írta?” „Igen, én”! – vágtam ki leplezett büszkeséggel. „Istenem, de szép, elteszem az emlékkönyvembe… Tudja, még soha nem írtak hozzám verset. Csak anyukám, l0 éves születésnapomra, emlékszem úgy kezdődött, hogy Édes, kicsi Évám, Hallgass mindig én rám… No de egész más… Jaj, de boldog vagyok…Holnap megmutatom a lányoknak…”
„Úgy örülök, hogy tetszik. De ez még csak az első… Még nagyon sokat fogok írni magához. Úgy terveztem, hogy az egészet majd Éva ciklusnak nevezem el.” „Igazán? Valódi ciklust? Ki az a ciklus?…”
Az osztályban is nagy gaudiummal fogadták a lapot. Persze, nem jutott mindenkinek, így kézről kézre adták. Páran máris ajánlkoztak munkatársnak Honorárium nélkül is… Be is válogattam néhányat, de kijelentettem, hogy nagyon igényes vagyok… Már a kitűnő debreceni humorista, Liszt Nándor, (Listius) is érdeklődött a lap iránt.
Nem panaszkodhattam. Osztálytársaim közül többet csókolt homlokon a múzsa…
Természetesen a legfontosabb volt egy ragyogó, új költeményt alkotni, hiszen ciklusról van szó. Úgy éreztem, ha egyáltalában lehetséges, újabb lírai alkotásom talán az előzőt is felülmúlja. Olyan nemes, fennkölt, plátói érzéssel telt költői képeket alkottam, hogy meghatódva mutattam meg tréning alatt Bányász Pistának. Pista elolvasta, majd ajkát biggyesztve, gúnyosan megkérdezte: „Tudod, mi szokott az ilyen lírai ömlengésekkel körülvett szerelem tárgyával történni? Amíg a költő sóhajtozik, a leánykát jól megizéli valaki…” Bányásszal többé nem álltam szóba.
A lapnak igazán nagy sikere volt. Sportrovatot is nyitottam, hiszen több országos
KISOK (középiskolai sportszövetség) bajnoka volt a gimnáziumnak. Barcza Gida, a majdani nemzetközi nagymester is megnyerte az országos bajnokságot, Végh Feri súlylökésben lett első, Koós országos tőrvívó bajnok lett, Aradi Jancsi osztálytársam 800 és l500 méteren futott be elsőnek. No, aztán ott volt Debrecen futballcsapata, a Bocskay… Már országos válogatottakkal is dicsekedett. A Markos-Vincze-Teleki-Semler-Mertin csatársort elnevezték ötösfogatnak. Vinczével sikerült megismerkednem és kérésemre elintézte, hogy a Bocskay minden játékosa nyilatkozott a lapomnak, sőt még autogramot is adtak leghűségesebb olvasóimnak.
Fejembe szállt a dicsőség. Két főszerkesztői feladat vezérelt. Egyik az Éva-ciklus gazdagítása, a másik: igyekeztem a lapot a legendás Dongó diáklap méltó utódjává fejleszteni. Elkezdtem egyre merészebb írásokat közölni. Már a tanárokat is célba vettem.
Egy délelőtt megjelent a pedellus, hogy a nagyszünetben jelentkezzem a tanáriban. No, gondoltam, végre itt az elismerés…
Mély lélegzetet vettem, kopogtam a nagy barna ajtón és beléptem. A szín ugyanaz volt, mint előző szereplésemkor. Középen a hosszú zöld asztal, amely körül a tanári kar foglalt helyet. Az asztalfőn pedig S. Szabó József, becenevén Tyúk Béni igazgató úr trónolt. Azt rögtön meg állapítottam, hogy a hangulat komoly, ünnepélyes… Szabó igazgató úr komor hangon invitált: „Gyere közelebb”. Engedelmeskedtem. Az igazgató elővett egy példányt a lapomból. Áhá, most következik a dicséret – gondoltam. Tyúk Béni megköszörülte a torkát, és megszólalt: „Te disznó, gazember. Mit műveltél megint? Mi ez a szemét? Felelj, mert menten agyoncsaplak!!!”
Úgy látszik, ez nem egy ünneplés – gondoltam magamban, – nem hinném, hogy például Arany Jánost ilyen köszöntéssel vették volna fel az Akadémiára…
Az igazgató már csapkodta az asztalt a lapom kezében szorongatott példányával.
„Azonnal mondd meg, miféle aljas gazemberség ez a szemét?” „I-i-igazgató úr kérem, ez egy lap…” – dadogtam. Wekerdy számtan tanár úr gúnyosan jegyezte meg: „Igazán? Tényleg egy lap? Már azt hittük, hogy egy eszkimó!” Általános derültség fogadta a szóviccet. Benigny osztályfőnök biztatott: „No halljuk, mit mond a főszerkesztő úr?”
Megembereltem magam, bár biztos voltam, hogy ez itt ma nem lesz mennybemenetel. „Tanár úr kérem, megpróbáltam, hogy az osztály számára… ”Benigny közbevágott: „Az osztály szamara az osztály számára…” De az igazgató ismét átvette a szót: „Micsoda monumentális hülyeséget firkálsz össze? Miféle baromság, hogy a magyarok megálltak Etelközben, a városban, amelyet Etele hun királyról neveztek el, és mivel a közmondás szerint is, etel közben jön meg az étvágy, itt pikniket tartottak… Levágtak egy hízlalt paripát, finom virslit készítettek és az erjesztett lótejből, fröccsöket csináltak… Mi ez a blaszfémia, hogy a magyarok sátrakban laktak, háza csak Árpád vezérüknek volt, innen származik az árpádházi elnevezés… Gúnyolódni mersz a magyarok története felett? Ezért börtön jár, ez kegyeletsértés!” A tanári kar egyetértően csóválta a fejét. „Te írtad ezt a hallatlan pofátlanságot? Nem? Azonnal nevezd meg a gonosztett elkövetőjét!” „Igazgató úr kérem, nem tudom… Nekem sokan adnak át írásokat, hogy közöljem”. Kun Sándor latintanár, megállapította, hogy ez az úgynevezett szabad sajtó, amely cenzúra nélkül működik, és amelyért a magyar ifjúság küzdött l848-ban. S. Szabó tovább olvasott: „És ez mi? Ej, mi a kő, Tyúk Béni, kend a szótárban lakik… Petőfit parodizáljátok? És a legendás zöld tógát, mely a hírneves debreceni református kollégium diákjainak volt az uniformisa?” Most Bede, a magyar nyelv tanára is tromfolt: „És ez az undorító rímhalmaz. Micsoda Éva ciklus? Ezek a nyelvtani képtelenségek! Ha szabad tudnom, a könyörögni mióta ikes ige? Nem az? Akkor miért könyörgöm? Harmadik személyben könyörgik? És a szóképek, jobban mondva szóképtelenségek: tavaszi, sárga falevelek húlanak… Hol láttál te tavasszal sárga faleveleket hullani, pláne egy ellel és hosszú u-val?”
Béni átvette a szót. „Most azonnal takarodj vissza az osztályba. És nehogy még egy kiadást merészelj megjelentetni ebből az ocsmányságból, mert nem csupán intézetünkből távolítunk el, de az országból is kitoloncoltatunk nemzetgyalázás miatt. Takarodj, majd megtudod a tanári kar döntését! Csak szegény szüleidet sajnáljuk.”
Elkeseredve léptem ki a tanáriból. Dugába ment minden tervem. Vége a lapnak.
Nem röhög többé az ötödik B, és befellegzett az Éva ciklusnak is…
Végül megszületett a döntés, amely félig-meddig kedvező volt számomra. Még nem csapnak ki, megrovást kapok magaviseletből, valamint vallás- és erkölcstanból és mindezt a kegyet annak köszönhetem, hogy elszakított területbeli szülők gyermeke vagyok, aki az ottani erkölcstelen szellemben cseperedett fel, de vegyem tudomásul, hogy ez a legutolsó alkalom, hogy eltérnek a megérdemelt büntetéstől. De többé, nincs kegyelem!
Ez aránylag megnyugtató volt, de mi lesz az Éva ciklussal? Hiszen biztosan epedve várja. Szegény, olyan áhítattal rebegte, hogy ciklus… Jó, hiszen írhatok annyi költeményt, amennyit akarok, de mit ér, ha nem lát napvilágot, nyomdafestéket. Végeredményben a sapirográf is pótolhatja a nyomdafestéket. Hiteles tanúk rá özvegy Markovitsné patyolatfehér függönyei… Sajnos, mint bebizonyosodott, a helyi sajtó nem rendelkezik komoly kritikusokkal, hiszen milyen udvariatlan hangnemben bírálta el első szárnypróbálgatásomat a Hajduföld… Nem baj. Majd beküldöm a Tolnai Világlapjának és az Érdekes Újságnak. Fővárosi lapok, amelyek meg tudják becsülni az igazi értékeket. Megkértem az állását vesztett szerkesztőségi főtitkáromat, Pándyt, másolja le gyönyörűen az Éva ciklusba tartozó legújabb három költeményemet. Borítékba tettem és elküldtem a két pesti képeslap szerkesztőségének a címére, azzal a kéréssel, hogy közöljék azokat. Honoráriumra nem tartok igényt. Mindkét lap már régen megszűnt, a verseim nem jelentek meg, honoráriumban sem részesültem. Hiába, kár nagylelkűnek lenni…
Közben vigasztalódtam, megnyertem a DTE háziversenyét, még a párosban is győztem Benedek Lojzival az oldalamon. Lojzi negyedéves orvostanhallgató volt, felnőtt férfi. Eddig Bányász Pistával játszottunk párost, de trágár megjegyzése óta, nem álltam vele szóba…