Történelem gyerekcipőben I. rész

Bogdán Kálmán:
Történelem gyerekcipőben I. rész

Hábrú, háború, gyilkos háború,
Miattad van oly sok országban ború,
Miattad sír oly rengeteg árva,
Sejhaj, apjuk fent van már a mennyországban…
(Írta Bogdán Kálmán, Budapest, V. Pannónia utca 21, második o.tanuló,1919 október)

Távol áll tőlem, hogy egy 86 esztendővel ezelőtt ihletett költeménnyel igazoljam, hogy poeta non fit, sed nascitur, különben az alkotás, csak a családi annalesekben szerepelt. Ha családom tagjai sejtették volna halvány oroszlánkörmök jelenlétét, sikerült őket kiábrándítanom: még macskakörmök sem mutatkozhattak, mert sokáig tövig rágtam azokat. Erről a csúnya szokásról csak akkor szoktam le, amikor protézist kaptam.
Versírással ugyan még próbálkoztam, egykori szerelmeim kedvéért, ám a "költemények"- irodalmunk szerencséjére -, elkallódtak. Utoljára Békéscsabán, érettségim előtt puszilt homlokon a múzsa. Így egymásután küldtem be alkotásaimat a Kőrösvidék-című helyi lapnak. Mivel semmiféle választ nem kaptam tőlük, erélyes hangon reklamáltam. Erre a szerkesztői üzenetekben megjelent nyomtatásban a válasz: "A türelmünk immár fogytán,/ Ne küldjél több verset, Bogdán."
Nem küldtem, nem írtam több költeményt, szögre akasztottam a lantomat, "Le a lanttal" jelszóval vagyis, költői szabadságra mentem.
Ez a pici epizód és sok többi akkor jutott eszembe, amikor végignéztem a Trianon című műalkotást, majd az azt követő egyoldalú csihi-puhit.
Aztán egész éjjel merengtem "a múltak ütemén…"
Szerénytelenség nélkül állítom, hogy még én is belefértem volna ebbe a filmbe, egyrészt, mint szem- és fültanú, hiszen a történéskor 7-8 éves komisz kölök voltam, másrészt saját bőrömön is érezhettem, harmadrészt pedig egész életemre kiható fordulópontot jelentett Trianon és előzményei.
De kezdjem az elején. A fenti "verset" valóban én írtam, mégpedig a vörös forradalom kellős közepén, amikor az Érdekes Újságban és a Tolnai Világlapjában egész oldalakat töltöttek be a hősi halált halt vitézek fényképei. (öt éves koromban már folyékonyan olvastam). Amikor felolvastam a verset édesanyámnak, egyhangú tapsot arattam, aztán másnap reggel eljött velem az iskolába és megmutatta a gyöngyszemet Papp tanítóbácsinak, aki személyesen olvasta fel az osztály előtt, de előbb megkérdezte tőlem, mi az a sejhaj? Nem idevaló, ki kell hagyni. Én már akkor makacs férfi voltam és erélyesen tiltakoztam, végül azt a kompromisszumot ajánlottam, cseréljük ki a sejhajt, tyuhajra. Végül mégis a sejhaj maradt. Ahogy visszaemlékszem ez a sejhaj, vagy tyuhaj egész életemben jellemző volt rám. A velem született optimizmus, bizakodást, a "csak nem elkeseredni"-t jelentette. És valóban, ha innen, a majd száz évi távolságból visszatekintek az "ezer veszély között" végig élt pályafutásomra, ezek az " ihaj-tyuhaj, sejhaj, sose halunk meg, megmaradunk magnak" indulatszó fajták segítettek át a bajokon, melyekben bőven volt részem. (A Parkinson elkerült, de pár kínzóm akadt).
De komolyan, nem emlékszem, hogy életemben pár napnál huzamosabb ideig elkeseredtem volna, vagy feladtam volna a küzdelmet.
Elnézést kell kérnem ezért a hosszú lére eresztett captatio benevolentiae-ért, de úgy érzem, ez is hozzátartozik a Trianon komplexusomhoz.

Hogyan is kezdődött?

Szóval világosan emlékszem, hogy a bérházban, ahol laktunk, lázas mozgásra ébredtünk. Kiabálás, rikoltozás, „Éljen Károlyi, éljen a forradalom, éljen Kun Béla,… Édesapám nem volt otthon, édesanyámmal és néhány szomszéddal és gyermekkel elsétáltunk a körútig, ahol minden élénk vörös színben virított. Lobogtak a vörös zászlók, a Vígszínház egész homlokzata pirosa volt mázolva, A körúton tömegek vonultak, ismeretlen jelszavakat kiabálva (valahogyan, mint nálunk 1989-ben, de semmiesetre nem azt, hogy veniti cu noi…) Édesapám is izgatottan jött haza délben az irodából, "Kitört a forradalom!" kiáltással. Én ijedten megkérdeztem "Ki törte ki?" emlékezve, hogy Farkas Sanyi, milyen verést kapott, amikor kitörte a lépcsőház ablakát. "Az emberek" – felelte és rohant a lakógyűlésre, ahol életbevágó problémákat kell megbeszéljenek…. Persze, nem tudom híven visszaadni azoknak a napoknak, heteknek a hangulatát, egyrészt mert a majdnem 9 évtized előtti történelmi napokra, eseményekre, csak egy modern számítógép tudna pontosan visszaemlékezni – ha már akkor feltalálták volna –, másrészt nem rendelkezem igazi írói fantáziával, mondjuk ki, tehetséggel. Így csupán a velem megtörtént epizódokra szorítkozom, azzal a kijelentéssel, hogy ezek mind sorra megtörténtek, és – hiszem, hogy – egy-egy pöttyel hozzájárulnak az akkori események palettájához.
Lehet, hogy ez a hasonlat tulajdonképpen képzavar, dehát olyan zavaros időket éltünk akkor (is), hogy ez talán megbocsátható e sorok írójának.
Mint a pesti polgárok zöme, mi is majdnem állandóan az utcán kóvályogtunk, bámultuk a felvonulókat, tüntetéseket. Majdnem mindenki újságokat böngészett, kisebb-nagyobb csoportok álltak, vitatkoztak. A falakon, oszlopokon hatalmas plakátok, ott volt a híres kalapácsos ember, magasba emelt izmos karjaiban hatalmas kalapácsot tartva, hogy azzal majd lesújtson a kizsákmányolókra. Öles falragaszról félelmetes munkás arc tekintett a járókelőre, rajta hatalmas felirat: „Reszkess, te sötétben bujkáló ellenforradalmár” A férfi szeme és a mutató ujja egyenesen rád volt szegezve és méterekre követett. Elgondolni is rossz, mi történhetett egy parkinsonban szenvedővel, hiszen a reszketés ékes bizonyítéka volt az ellenforradalmiságnak. Mindenkinek vörös kokárda díszelgett a gomblyukában, majdnem minden kézben kis vörös zászló lobogott.
Odahaza a Pannónia utcában is megalakult a tanács, édesapámat is megválasztották bizalminak. Első ténykedésük volt, hogy eltörölték a házbért. A bizottság elnöke a viceházmester lett. Ennek nagyon örültem, mert ez azt jelentette, hogy ismét barátkozhatom a fiával, Pistuval, aki két évvel volt idősebb nálam és akitől el voltam tiltva. (Nagyszerű fiú volt, tudta mozgatni a fülét, ki tudta fordítani a szemhéját, ha két ujját bedugta a szájába, akkorát fütyült, hogy a lovak is felkapták a fejüket. Azonkívül nagyon érdekes rajzokat mutogatott. Szegény embereket, nőket meg férfiakt, akik olyan szegények lehettek, hogy ruhára sem tellett nekik, bizonyára fáztak is, mert összebújtak, úgy próbáltak melegedni.) Szomszédunk Fehér Árpád bácsi újságíró volt, és volt egy nagyon szép kislánya, Zsuzsika, akivel már régebben menyasszony- vőlegény voltunk… Egy reggel Pistu megkérdezte, hogy szerelmes vagyok-e Zsuzsikába? Ha igen, akkor tudjam meg, hogy kötelező neki szépeket mondani. Rögtön meg is tanított egy pár ilyen mondatra. Délben találkoztam szerelmemmel és boldogan soroltam fel neki az egész frissen tanult repertoárt, melyek közül a legenyhébb egy erkölcstelen nemi közösülésre buzdító felszólítás, tősgyökeres népi zamattal, melynek hallatára a legöregebb bérkocsis is elszégyellte volna magát. A szülők rémültem rohantak ki, Zsuzsikát a mamája, sebesen betuszkolta a lakásba, én pedig a két apai pofontól kipirult arccal, bömbölve vonultam a sarokba. A vice pedig utolsó figyelmeztetésben részesült, ha nem neveli meg a kölykét, felmondanak neki… Szerencsére, erre nem került sor, így most elnök elvtárs lehetett és Pistu, az elnök fia, VIP. tag.

Élelem beszerzési nehézségek

Súlyos probléma volt az élelem beszerzése. Valamirevaló ételt nagyon nehezen lehetett kapni, és azt is horribilis áron. Bankjegyet nem is fogadtak el a milimárik, putakeszi árusok, valutapiac nem létezett, így a cserekereskedelem dívott, mint hajdan ezer évvel ezelőtt. Egy liter tejet már egy vadonatúj ingért meg lehetett szerezni, egy szoknyáért – szerencsés esetben – egy kiló karalábét is főzhetett – két napra – a gondos háziasszony, egy csirke egy rend ágyneműbe került, innen pedig a fazékba. Finom ételnek számított a tök, egy divatos kalapért már a tiéd lehetett. Egy pár jó állapotban levő bakancsért egy jó nagy darab vajat vihettél haza, amiről nemsokára kiderült, hogy olyan, mint egy irodalmi értekezlet: tele van íróval…Nem vicc, egyik lakó egy malacért a Bösendorfer zongoráját vesztegette el. A soroksári zenekedvelő svábot édesapám elnevezte Falurosszának, a Bösendorfer márka után.
Viszont 2-3 órás sorbanállás után hozzá lehetett jutni tojáspótlóhoz, melasz nevű sárgacukorhoz, a répa leveléből is lehetett ízletes levest főzni. Binder néni a harmadik emeletről egyszer céklából bécsiszeletet sütött, nem volt ott semmi baj, a kisfia Béci, 3 nap múlva talpra állt…De ki lehetett sétálni a Dunapartra, meghajlítottunk egy gombostűt, spárgára kötöttük, azt meg egy vesszőre és vártuk, hogy harapjanak a halak. De erre felé, a sleppek között, nagyon makacs halak lubickoltak és picikék. Mindehhez járult még a vízhiány, a vezetékekből alig csepegett a víz, ekkor született Boros Géza híres kupléja: "Elnézem hajnalig, folik, vagy nem folik/De nem folik… Ha valaki tüzet akart gyújtani, hiába kísérletezett a gyufával, mert szintén Boros Géza után: "A szemem szikrát szórt/S az gyújtotta meg a cigarettám. /Ejejeje, ejejeje letörik a feje-je-je /Epepepeeppepe/eltörik a közepe/ (Csak szerény példának hoztam fel, bizonyítani, hogy a drága jó pesti aszfalt humor, már akkor is létezett... Lehet, olcsó humor, de mosolyt varázsol a szegény ember arcára is).
Fent játszottam a negyedik emeleten, Sólyom néni Anti fiával amikor a mamája félrehívott: "Kálmánka, siess le anyukádhoz, mondd meg neki, hogy kaptam egy kiló szilvalekvárt, ha kell, a felét átadom nektek, de ne szóljatok másnak, mer nincs több"… Elkeseredtem. Szívből utáltam a szilvalekvárt, émelygős, hozzáragad az ember szájához, arcához, kezéhez, utána alapos mosdatás, ha az ember ruhájához ér, "félóráig sem tudsz vigyázni, úgy eszel mint egy malac", még egy-egy tasli is kinézhet. És most tessék, egy fél kiló szilvalekvár. Hetekig lekváros kenyeret kell ennem…
Dehát ésszel él az ember, már hétéves korában is, pláne háborús időben. Lefelé menet minden ismerős nénihez beszóltam. "Tessék felmenni Sólyom nénihez, van egy csomó fölösleges finom szilvalekvárja…" Rengeteg puszit inkasszáltam a jó hírért. Mire szegény édesanyám, felért az első emeletről, már magának Sólyom néninek is alig maradt a "csemegéből". Mert, hogy is lehetett volna visszautasítani a bögrékkel érkező asszonyokat. Én pedig egy órás sarokba térdepelés árán elhárítottam a fejem felől a fenyegető szilvalekvár rémet.