2007. július 31., kedd

Orbán János Dénes: Misimackó

Orbán János Dénes

A Micimackó székelyföldi bukása után a Csíki Székely Pedagógiai Tanács összeült és megállapította, hogy ebben a formában a Micimackó érdektelen a székely nebulók számára, nem az ő nyelvükön íródott és ráadásul nem hordozza azzokat a morális tanulságokat, melyeket a székely gyermek fejébe kell ültetni, hogy továbbvigye a hírhedt ősi virtust. Változtatni kell! – döntötték el a pedagógusok, és a munkát Málna András Alajos csíkszentgölöncséri tanítómesterre bízták. Málna András Alajos mindenekelőtt Misimackóra változtatta a mű címét, mivel a Micimackót túl buzisnak találta. Utána lerövidítette és átdolgozta, mert minek annyit lacafacázni, mikor egyszerűbben és célratörőbben is lehet.


ELSŐ ÉS EGYETLEN FEJEZET,
melyben Misimackó székely módra rendet csál a Gölöncséri Pagonyban

Alig es pitymallott, hogy Misimackó kitüsténkedett a dunyha alól. Fáin, hímzett harisnyanadrágot húzott magára, met rendes székely medve nem menyen ki csóré seggel a zerdőbe, mint a pestiek. Vasalt ing, lájbi, hosszúszárú csizma, rendesen megpucolva, pörge kalap, árvalányhajjal, szóval ahogy kell. Még a bajszát es megpödörte egy kis suviksszal. A csizmaszárba bécsúsztatta a kacorbicskát, met sosem lehessen tudni, mi minden történik.

Azzal kilépett a Gölöncséri Pagonyba, hogy ő aztán most rendet csál, met a vacakságból elég vót.

Egyenest a méhekhez tartott. Dógoztak az istenadták, hogy majd megszakadtak belé, csak úgy csepegett róluk a verejték. De azétt ők es vasalt csíkos ingbe’ vótak, met a székely mán csak így dógozik.

Mikó meglátták Mackó uramat, megálltak az iparkodásban s nezegették nagy csúful, met rögtön tudták, hogy mit akar.

– Adjon isten magiknak szép jó reggelt – emelintette meg Misimackó a pörgekalapját, ahogy illik. – Aztán azt akartam magiknak mondani, hogy eztántól arrafelé többet nem leszen herregés meg acsarkodás, ha gyüvek a mézért, met istenuccse csúfot csálok magikból, értike-e?

– Hanem aztán ugyanbiza mivel csálja maga azt a csúfot? – röhögtek a méhek. – Ejszen meginn azzal a rozsdás kacorbicskával mind nyeletlenkedik, mint a múltkoriban? Vette-e észre, hogy nekünk küssebb ugyan a bicskánk, de ezerszer annyian vagyunk?

– Há nem mondom, észrevettem – vigyorgott huncutul a bajsza alatt Misimackó –, hanem magik meg észrevették-e, mekkora bünagy permetezőt cepeltem haza a tegnap a barassói Praktikerből? No, isten áldja magikat!

Ahajt, egy terebély makkfa alatt Füles, a zákhányos szamár hersegtette a burungot. Mán messzirül láccot a szemin a bestének, hogy meginn zsimbes napja van.

– Na aggyon Isten szép jó napot! – köszönt a medve.

– Há magának lehet, hogy ad, de nekem biztos nem, met engem utál, mint a szart, mint a geszádát, mintha egy ótvaras görény lennék.

– Netené… Há minnyár káromolni kezdi az Úristent, hogy mind a maga faszával veri a csihányt. Hásze hogy a súj suvajsza sze meg, mi maga? Kálvinista, gelevőgyi öszvér? Me asszem, allett, a csíksomlyói búcsún sem láttam az idén… Hanem megfejtem én a maga baját, hitvány guruzsmás fajzatja! Az a baja, hogy nem dógozik, csak mind lopja a napot, hersegteti a lapit, s gugujkodik, mint az eszement. Mars dógozni! A csűrben ott vannak a csebrek, mennyen el velük a méhekhez, s hordja be a mézet. Aztán este a napszámot es megbeszéljük.

– Micsoda?! – visított a szamár – Méghogy én dógozzak? Ráadásul neked, te senkiházi?

– Hinnye, rusnya fajzatja, há te mit képzelsz? Hogy a szamárcsipogás fölhallaccik a magos mennyekbe? Adok én neked!

Azzal Misimackó a kacorbicskával jókora dorongot nyesett, s tángálni kezdte a naplopót. Szaladt is a hitvány dógozni, mint annak a rendje.

– Na azétt… – dohogta Misimackó. – Méghogy én senkiházi… A senkinek nincs es háza, s akkó hogy legyek én onnan, ha eccer nincs es? Bezzeg az enyim meg akkora, hogy csak a torony még hiányzik róla, hogy templom legyen. Az annya bélésit!

Tigris eppeg a fűben tespedt, és úgy bámult egy nagy veres mezei verágot, mintha ez lenne egy igazi fenevad legfontosabb dóga a velágon.

– Há hallja-e, koma!? – így Misimackó – Aztán egeret fogott-e ma, vagy csak azt a veres verágot mind bámulta, mint Világtalan Ábrahám a tyúkszemit?

– Egeret? Há métt kéne nekem egeret fogni – háborgott amaz.

– Azétt, komám, met tejet nem ad, tojást nem tud tojni, s akkó csáljon maga es valami hasznosat.

– Én? Méghogy én? Ahonnan jöttem, a dzsungelből, én vótam a császár. A császár meg nem fog egeret.

– Komám, a fenét sem érdekli, hogy császár vótál, vagy csíkos lábtörlő. Itt, felénk egy jöttment vagy, akit béfogadtunk, s akkó úgy kell éljél, ahogy itt szokás. Itt pedig csak egy bünagy cirmos macska vagy…

– Micsoda – bömbölte Tigris – méghogy én macska?!

– Abbiza, komám, há mi más? S ha erősebben belégondolok, akkó olyan, mint az oláh macska, hogy megvárja, amíg a székely macska megfogja az egeret, aztán ellopja. Vagy mint a pesti, hogy mind nyivákol s várja az ingyentápot…

Megszégyellte magát Tigris, de erőssen. Azt se tudta merre nezzen, hogy a mackó szeme ne mind böködje az övét. El es kullogott, hogy ő aztán nem csak az egeret, de a patkányférget es megfogja ezentúl.

„Na ezt es elintéztem” – bőcselkedett Misimackó, s azzal ment tovább. Egészen Bagolyhoz.

– Mondtam mán, komám, hogy azokat a fránya deák bötűket szedd mán le, s faragd újra rovásírással, ahogy kell, illedelmesen, hogy KPGTSS ZNYD MNDNT. S előre megaszondom, hogy ne mind turálj idegen szavakkal, met isten bizony, hezzád veszek, akármilyen jó komám vagy es – állított bé.

– Nyugodj le, komám! – csitítgatta Bagoly, aki tudta, hogy haragos székely medvével agyarogni nem tanácsos. – Igyunk inkább egy csepp jóféle szilvapálinkát!

– Nem bánom – enyhült meg a bundás.

No, szedegették es béfelé az oroszhegyi háziszőttest, s osztották a velág dógait. Bagolynak akkora gülü szemei lettek, hogy mán minnyán csak két nagy szem vót. De mackó uramét es elöntötte a dühü, s úgy forgott, mint Erős Mózsi bicskája az oláh vakbeliben.

– Aztán lesz itt rend! Elég vót a dögségből, a zákhányból, a csemerségből. A méheket, a szamarat meg aztat a rusnya tepelák macskát mán móresre tanítottam. Nyusziékból olyan paprikást rittyentek, hogy Szent Péter is békunyerálja magát ebédre. Hát mit képzelnek, hogy csak úgy szökdösnek, berregnek s eszik hiába az Isten füvit? Azannyuk… Malackából es az lesz, amire az Úristen szánta: füstölt kolbász, tepertyű meg abált szalonna.

– Node komám – mondotta Bagoly – ha mán ilyen szépen elrendezted a dógokat, arra gondótál-e, hogy az életedet es el kéne, s hogy ejszen fehérnép es kellene a házba…

– Azta, komám, hogy neked milyen igazad van… De nem erőst tudok errefelé fáin eladó cinkát…

– Hát aztat én se tudok… De ott van Kanga asszonyság… Elvált asszony ugyan, s kölke es van, de rendes, dógos, tisztességes fehérnép.

– Bizony hogy, drága komám. Arról aztán senki nem mondhatja, hogy nem egy tűzrőlpattant jószág, met még most es csak úgy pattog, ahogy halad… S a gyermek es formás, csak egy cseppet mutuj meg sokat nyeletlenkedik, de majd én meghutyuruzom a mogyorófa-vesszővel. No, komám, menyek es, met béültetted a szerelem kukacát a fejembe.

Nagy pukéta virággal állított bé Misimackó a kénguruhoz.

– Kezicsókolom, drága asszonyság.

– Isten hozta, Misimackó. Mi járatban errefelé?

– Nézze, naccsága! Én egyenes medve vagyok, nem mind teketóriázok, hanem megaszondom magának a nagy igazságot a szemibe. Úgy szép az élet, mint a harisnyanadrág szára: párosan. Két bicskával es jobban meg lehet kergetni az oláht, mint eggyel. S egy jóféle vacsora után monyókolás nélkül elszunnyadni szomorúságos, s magamat küpülni bizony restellem, s a Szentírás sem helyesli. Azirányba vónék itt, hogy legyen ízibe az én hites, drága feleségem!

– Azta, de eleresztette kijed a gyeplőt, Mackó Uram – pattant fel Kanga asszon. – Há mit mind képzel? Hogy elvált fehérnép mindenre kapható? Hogy csak úgy béállít ide, egy pukétával, mormog néhány mézes szót, s máris kiküpülöm a lőcsit? S aztán kimosom a szaros gatyáját, s szülök magának egy szekérderék medvét, erszénnyel, hogy legyen miben vigyék a mézesbödönt az óvodába?

– Hinnye, a ribanc mindenedet, de felvágták a nyelvedet! – turálta fel magát Misimackó. – Ahelyett, hogy örülnél, hogy ilyen derék kérőd akad, azután, hogy kajtár vót a likad, s csak akkó vérezed essze a lepedőt, ha megnyisszented beretvával a peckedet… Há tudod mit? Akkó vegyen el téged az a zsémbes szamár, ugribugrizzál együtt a naplopó macskával vagy pislogjon ki az a rusnya vén Bagoly a bugyellárisodból, a gülü szemivel. Met én innen úgy elmenyek, hogy többet nem lácc…

Azzal indult es kifele nagy dohogva, de Kanga asszony elibe került.

– Na jó na, csacsi öreg medvém, ne mind berdózz itten nekem, met csak bezgettelek egy cseppet, hogy nehogy azt mind higgyed, hogy olyan könnyen adom a bugyellárisomat. Hát hogyne lennék a hites feleséged, mán holnap es, ha olyan erőssen akarod.

Lett erőst nagy ölelkezés, csókolózás, s isten biza, még monyókolás es lett vóna a dologból, ha bé nem állít Zsebibaba. Márpedig székely a gyermeke előtt nem csálja. Úgyhogy Misimackó uram aztán nagy bódogan hazaballagott. Édesen elaludt, s csak úgy csepegett a nyál a szája széliről, mikó aztat álmodta, hogy Kanga asszony ledobja a karincáját, hogy rejapattanjon a meredő lőcsire. Kanga asszony pattant es, s há, Uram, há nem felrángatta az édes álmából medvénket az a fránya Róbert Gida…

– Misimackó! Mi történt itt? Nem ismerek rá a Gölöncséri Pagonyra…

– Hogy mi történt? – ordította Misimackó. – Az történt, te hitvány, mucskos kölök, hogy végre rendet csináltam a szobádban, és ha ez nem marad így, akkor úgy megsiríttelek egy törpefenyővel, hogy egy hétig állva iszod a bihaltejet. Értetted-e?

Értettétek, büdös kölkök? Rend legyen aztán, ahogy kell, nem ám úgy, hogy ahogy nőttök, egyre kevesebb örömünket leljük bennetek, mint az anyátok picsájában!




Barátság

Rating:★★★★★
Category:Other
És egy ifjú ezt mondta: Beszélj nekünk a
Barátságról.
És Ő válaszolt, és ezt mondta:

A te barátod a válasz a szükségedre.

Ő a te földed, melyen szeretetet vetsz, és
háládatosságot aratsz.

És Ő a te asztalod és a te tűzhelyed.

Mert éhesen mégy hozzá, és békéért keresed
fel Őt.

Amikor barátod szól hozzád, saját elmédben
nem félsz az "igen"-tol, s nem fojtod vissza
a "nem"-et.

És amikor barátod hallgat, szíved akkor sem
szünik meg figyelni rá.

Mert a barátságban minden gondolat, minden
vágy, minden remény szavak nélkül születik,
közös és kimondatlan örömmel.

Mikor barátodtól elválsz, nem bánkódol.

Mert amit benne legjobban szeretsz, a
távollétében világosabbá válhat, miként a
hegymászó is jobban látja a hegyet a síkságról.

És ne légyen a barátságnak célja más, mint a
lélek elmélyülése.

Mert a szeretet, ha egyébre is törekszik, mint
önnön rejtelmének felfedésére, nem szeretet
immár, hanem kivetett háló, melyben csak a
silány akad fenn.

És ami benned a legjobb, légyen az a te
barátodé.

Ha ismeri tengered apályait, hadd ismerje meg
a dagályt is.

Mert mi a te barátod, ha csupán az unalom
óráján keresed fel Őt?

Keresd fel Őt az élet óráján is.

Mert segíthet Ő a szükségben, de ürességedet
ki nem töltheti.

És a barátság édességében légyen nevetés
és az örömök megosztása.

Mert az apró örömök harmatában a szív
megtalálja hajnalát, és felfrissül

2007. július 28., szombat

Bogdán Kálmán: SZUNDY KÉT APROPÓJA

Drága barátomnak Szundy Lacinak díjmentesen
(Nem mind Arany, ami fény –lik)


Jóbarátom hozzám fordult levélben,
Válaszomat megkapja majd, remélem
Nem sokára betölti a hatvanat
Szex dolgában, bizony néha fennakad
Éjjel-nappal böngészi a lexikont:
Mit tegyen, ha kísérti a szekszi-gond?
Ha felpislognak lelke mélyén a tüzek
Ránéznek-e még a csajok és a szűzek?
Mert mi az öröm az életben? Az evés?
Hogy jól érezd magad bizony ez kevés
Hasad, koleszteronod megnő, nem vitás,
Nem is marad más gyönyöröd, csak az ivás
Vigyázz, azt sem hosszú, csakis rövid „I”-vel
Azt űzheted búzgón, lángba borult szívvel
Corpore sanodban igaz, van sana mens,
De mit is ér az, ha az ember impotens

Miket tudjak tanácsolni, egy komám,
Ki részt vettem én, annyi bulin, lakomán
De könnyű neked, mert megkaptad azt a fórt
A zsebedben ott lapul a pasaport
Most ha érzed, gyengül szerved az ivar
Nem segít Monica, s a Clinton szivar,
Üdvözöld a sorsod, mely elkerült engem
Nem kell már útlevél, megsegít a Schengen
Utazhatsz bárhová. Akármerre fekszik
Tanulmányozhatod a külföldi szekszit
Vegyed hát a földtekét a nyakadba
Mint egy atlasz, úgy cövekelj alatta
Utazz tehát keresztül a földtekén
Ki is tudja, valahol tán van remény

Felkeresheted ma az Északi sarkot
Csak melegben tartsad a füled és farkod
Búsul az eszkimó, valoságos sokk van,
Szomorún szaladgál a jégen és hóban.
Ha megkérded tőle, miért ez a bánat,
Jajj! kevés a foka itt a pálinkának
Meghív az eszkimó: ime, itt a sátram
Bent fekszika nejem, használhatod bátran
Mert itt a lappföldön az a szokás járja
Hogy szeretőd lehet, az eszkimó párja.
Élsz a vendégjoggal, de csalódsz egy nagyot
Frigid a csaj, hiszen minden szerve fagyott,
Nem is segít semmi a nagy hideg átkán
Csak ha van kezedben egy nehéz jégcsákány

De ahol a szekszi jó, az a forró Mexikó
Itt lakik a Préri Méry, a szerelmet forrón méri
Van két hegyes bungallója és gömbölyű farmja,
Csak lóháton közösül, éppen ez a charmja
Ha beléd a szerelem bátorságot oltott,
Irány legyen Mexikó, de vegyél egy coltot
Nem egy könnyű eset ő, kacag a vén sátán,
Méry nem ad csókot, csak a paripa hátán.
Próbálkozhatsz, hiszen, - ki tudhatja -, hátha
Csak ügyelj, mert csúszós a lovacska háta.
Ha mégsem sikerül, ne csodálkozz azon,
Mert itt még mindig divat a régi lófazon
Ne is csinálj komám, itt te merész tervet,
Mert itt minden lövést, hatszor ismételnek

Menjünk inkább Bagdadba
Teveháton baktatva
Bár itten a kaja gyér,
Nem dob ki a bajadér
Ha kiteszel magadért
De itt is van baj azért:
Mert úgy írja a hárem,
Itt a norma hárem!

No, és ott lent Hawayban,
Kire számítsz, ha baj van?
Mert hiába kétkedel,
Két kebel, az két kebel
Nyakadban virágfűzér,
Epedhetsz a szűzért
Peng a gitár a haway
De erőd nem a tavalyi
Ha éneklik: Vájki
Villámgyorsan szállj ki

Indiában van még sánszod,
Ottan járják a hastáncot
A szépséges Ramaya,
keveri, meg kavarja
Ami itten természetes,
indiai természet ez
Ramayatól intő szó ez,
Ébredj fel, mert mindjárt jó lesz

Ha Japánba mész át,
Fogadnak a gésák
Megkérdezik: Maga, szaki,
Biztos, hogy nem Nagaszaki
Hoznak mindent tálcával,
Finom rízset pálcával
És úgye, milyen fincsi,
A selymes japán pincsi
De ha neked nem használ,
Báj-báj, mondja Butterfy

Ne is csinálj túl nagy kázust,
Másszad meg a Kaukázust
Ha van nálad pár harisnya,
Rögtön akad egy barisnya
Zeng is már a balalajka
Csókol Szónya bal al ajka
De ha nincsen száz rubeled,
Ki is tapossa a beled

Utánozd hát az öregeket,
Szedjél inkább gyökereket
És ha kivallat kedves nejed.
Azt kéri, hogy beismerjed
Valljad be már végre
Hányszor léptél félre?
Gyónd meg szépen, angyalom,
Mennyi volt az alkalom?
Jó, megmondom, már egyremegy.
Összesen egyetlenegy
Sír a nej: Hogy a fene egye meg.
Jó volna most, az az egy!!!

Már hiába síratod,
Lásd az utóiratot:
Nem használ a furulyaszó, sem a bűvös bájital
Meg kell elégedjünk sajnos, a jó öreg háztájival!



Bogdán Kálmán: CSECSEMŐK

1. mama: Maradj szépen csendben virágszálam.
2. mama: Legyél jó kicsi bébi. Atyala-patyala...

Pipike: Hogy miket halandzsáznak össze-vissza ezek a felnőttek ?
Pupuka: Biztos sokat hallgatják a parlamentet..
Pipike: Részemről a cucli. Pipike a nevem .Ezek a felnőttek valóságos emberevők! Nagymami ahogy megpillant máris kiabálja „Enné meg nagymama ezt a cukorfalatot! Pedig súlyos diabetesze van
Pupuka: Igy igaz. Anyuka is folyton gügyögi.hogy rögtön megpapilja ezeket a parizerercombokat. Viszont amikor tegnap apuka fel vett, rögtön el ordította magát: Vegyétek el tőlem, ez a kölykot. Ez becsinált.
Pipike: Tudja, nálunk nagyon izgi az ebédelés. Gyufaszálakkal sorsot húznak, hogy aznap ki ebédel?.Aki a rövidet húzza, az aznap nem papál.
Pupuka: Ugy lászik, nálunkaz egész lakosság a rövidet húzza, ezért nem kajál.
Pipike: Nagymami szerint ennek is meg van a maga előnye: Könnyebb a mosogatás. A levest például mokkás kanállal szürcsöljük.
Pupuka: Mi villával. Igy tovább tart. Különben mi elég sok baromfit fogyasztunk.
Pipike: No, ne mondja, mert elrontja ..Baromfit? Miféle baromfit? Csirkét?
Pupuka: Héját.
Pipike: A héját meg lehet enni?
Pupuka: hát persze. A krumpli héját Sőt vasárnap a szalámi héját. Egyébként amióta a kormány megígérte a fizetés rendezést, apuka vásárolt egy óraszíjat.
Pipike: vett egy új karórát?
Pupuka: Dehogy! Nadrágszíjnak haználja. A régit már nem lehet jobban össze húzni, pedig a kormány ezt tanácsolja.
Pipike: szokja nézni a tévé adásokat? Szereti a porno filmeket?
Pupuka: Jók azok a Pampers szeriálok. Sokszor úgy izgulok, hogy rendszerint összepisikálom magam. Ilyenkor apuka azt mondja: ajvé, de anyuka csak allwayst vesz.
Pipike: Apuka nagyon szereti a szexfilmeket .Amikor anyuka váratlanul belép a szobába, gyorsan átkapcsol a Discovery-re. Anyuka pedig mindig azt mondja neki: Ugyan fiacskám, nézheted nyugodtan! Téged már csak a parlamenti hírek izgatnak fel.
Pupuka: Tudja, én nagyon rossz alvó vagyok. Apuka mondja is, hogy baj van, és ha felébredek rögtön elkezdek torkom szakadtából bömbölni.
Pipike: Jaj, ne mondja, mert elrontja.
Pupuka: Igen, bőgök, ordítok, ha felébredek, és mindig a legjobb időben ,apuka szerint. Egyik este is apuka eloltja a villanyt a gyerekszobában...
Pipike: Maguknak van gyerekszobájuk?
Pupuka: Csak gyerekszobánk van. Abban lakik az egész család. Egyszerre csak hallom, hogy apuka gügyög: „Kié ez a selymes haj, hát ezek a márvány keblek, hát ezek a bársonyos combikák? Hát ez a boldogság fészke?” Dühbe gurultam. Mi van? Már éjszaka is leltározunk? Fészkekbe dugjuk a drogot? Jó madarak garázdálkodnak itt? Elkezdtem üvölteni, ordítani. És hallom,. hogy apuka azt mondja nagy dühösen, no ez a kölyök is a legjobbkor kezdi el a bőgést.
Pipike: Biztos, nem a szarvasbőgésre gondolt. Tudja, egyik éjjel én is felébredek, látom, hogy papi és mami szorosan egymás mellett fekszenek, mint két bírkózó. Néztem egy darabig. Mit mondjak magának? És még ők képesek rászólni a bébire, hogy ne piszkálja az orrát!
Pupuka: Én úgy szeretnék egy testvérkét! Anyuka azt mondja, meg kell várni, amíg elhozza a gólya néni.
Pipike: Én mindenesetre besegítettem a gólya néninek! Kiszúrtam papi prezervativját.
Pipike: Ez ma már nem probléma. Ujabban lombikban készítik a bébiket.
Pupuka: Áhá! Igy ha dühösek rá, akkor lombikba küldhetik vissza babát. Nem kell olyan csúnyán káromkodni. De, hogy készül a baba?
Pipike: Egyszerű! Fogják a lombikot és beleteszik a magot.
Pupuka: Milyen magot?
Pipike: A spermagot.


Bogdán Kálmán: (MAGYAR)FÖLDÖNTÚLI SZERELEM

                  Motto: „Úgy el vagyok keseredve!”
                           „Miért?”
                           „Megkértem nagy szerelmem, Bertuska kezét. ”
                           „No, és?”
                           „Sajnos, a család hallani sem akar rólam…”
                           „És Bertuska?”
                           „Ő is a családhoz tartozik!”

Ahogy az angolok hidegvérűek, a skótok fukarok, takarékosok, a spanyolok forrófejűek, a németek pontosak, precizek, a franciák szellemesek a portugálok vigan dudálnak, a magyarok lovagiasak.
Igy tanultuk, igy ismerjük őket. Lám, most a december ötödiki szavazás alkalmával is bebizonyitották. Tudva, ha a nagy többség netalán nemmel szavazna, milyen határtalanul fájna az nekünk határon túliaknak (magyaroknak). Tehát a lovagiasság szellemében úgy alakult (alakitották) a dolog, hogy az igennel szavazók jelentették ki ország–világ előtt, hogy a többség földön túli örömmel fogadna keblére, de arról már nem tehetnek, hogy a szavazás érvénytelen lett, és igy leghőbb óhajuk nem teljesedett be.
Pedig, bizony, a kábé 2400000 voksolóból, több mint l200000 őshonos adományozná a kettős állampolgárságot a határon túliaknak. Nem rajtuk múlt, hogy határon túli magyarok helyett, hatályon túli(kivüli) magyarokká lettünk, éljünk bár délen, északon, nyugaton és persze, keleten. No és most tessék nekem megengedni, hogy kéretlenül bár, én az örök, megrögzött derülátó, aki immár lassan, de biztosan cammog a századik életéve felé de amivel nincs szándékában visszaélni, hiszen ez matematikailag ujabb l00 évet jentene.
Előre bocsájtom, hogy magyar vagyok, származásom ellenére, amit soha meg nem tagadok és akik ismertek, és ismernek, jó magyarnak tartanak, amire büszke vagyok. Imádom a magyar kulturát, szellemet, nyelvet és mindent ami magyar, kevésbé a történelmet, amely legnagyobb költőink szerint is tele volt (van) pártütéssel, visszavonásokkal, öszeesküvésekkel, árulásokkal, szalmalánggal ésatöbbi, ésatöbbi (persze, gondolom, hogy majdnem minden nép valós történelme hasonló).
De tessék nekem megmondani, hogyan higyjek én, a régmúlt idők történelmének, melyet az akkori uralkodók fizetett iródeákjai jegyeztek föl, uruk tetteiről? Amikor most a rádió, tévé, komputer világában sem tudjuk holt biztosan, mi is történt Dallasban, és honnan szerezte hőn szeretett többszörös elnökünk, kedvenc terroristáit?
A valóság az, akárhonnan és akárhogyan nézzük–magyarázzuk, bizony, bár kesztyűs kézzel, de pofon (arcul) ütötték a dédelgetett határontúliakat, határozottan.
Volt itt megbeszélés, átbeszélés, rábeszélés, elbeszélés, bebeszélés, mellébeszélés, kibeszélés, több igekotő nem jut az eszembe. No, és volt bőven magyarkodás, és agyarkodás.
Fentebb emlitett, született optimista létemre, én ez alkalommal pesszimista voltam, percig sem hittem, hogy a szavazás eredménye örömünkre fog szolgálni – a mi részümkre, mert az Ő részükre megelégedést hozott – legalább 80 százalékuknak.
Amig mi, magyar igazolványok boldog tulajdonosai. továbbra is csak akkor látogathatunk anyaországunkba, ha legalább 500 euró van a tarsolyunkban ( marsallbot már nem elegendő, azt bárki magával hordhatja), és ha idehaza megváltjuk az oda–vissza szóló jegyünket, és gondoskodunk szállásról, viszont gond-és jegy nélkül közlekedhetünk a városi járműveken, plusz, ha annak az agyon indekszált és kolaretált nyugdijasnak gusztusa támad, tegyük fel, ellátogatni, például Mosonmagyaróvárra, vagy Kiskunfélegyházára potom néhány forint lepengetése után megteheti-. másodosztályon (Azt már nem is emlitem, hogy az a leszurkolandó-felmutatandó 500 Euro egy szerencsésebb nyudijas félévi jövedelme.)
Ezzel szemben ugyebár az anyaországi mennyi gondtól szabadul meg, pláne, ha rokont barátot kénytelen fogadni. Hadd ne soroljam fel. Mondhatjuk akárhogy, magyarázhatjuk, szépithetjük, a puszta, meztelen igazság: nem kellünk Magyarországnak, pontosabban :a magyar politikai pártok nagyobbik felének, sőt, ha tragikusan vesszük, megtagadtak bennünket, majd ötmillió magyart.
Olyan. magyarokat, akik közül, jaj de sokan vállalták a legmostohább körülmények között is, fenyegetések, elhurcolások, nehéz börtön büntetések dacára, magyarságukat. És nagyon jól esik a tudat, hogy vajmi kevés volt azoknak a száma, akiket igérgetésekkel, jobb jövedelemmel, hangzatos rangok árán sikerült elcsábitani. De engedtessék meg nekem, hogy liraibb húrokat pengessek. Az az ötmillió kirekesztett határon túli ezek után (magyar)földöntúli szerelemmel szeretheti Magyarországot.
Mondhatjuk, hogy reménytelen szerelemmel . És ha jól meggondoljuk a világirodalom legnagyobb alkotásai, költők, irók, művészek, tudósok reménytelen szerelmükből, fájda- lom árán születtek.
Talán elég emliteni Catulust, Ovidiust, Madáchot, Juhász Gyulát, Adyt és még pár százat. Egy sokat birált, olykor kiközösitett ANYAORSZÁGI drámairó, Molnár Ferenc egyik irásában olvashatjuk, hogy a tengeri kagyló testébe bekerül egy porszem ami gyötri, kinozza, és ebből a fájdalomból születik az igazgyöngy. Tudom, hogy fáj, nagyon fáj ez a visszautasitás. Van ok az elkeseredésre!
No de uraim, megtagadni a magyarságot, kiirni, hogy magyar állampolgárokat nem szolgálunk kormányi, kijlenteni, hogy ezentúl nem olvasunk magyar nyelvű alkotásokat, nem megyünk magyar szinházba, nem olvasunk magyar ujságot, nem nézünk magyar tévéprogramokat, gyereinket román iskolába iáratjuk, a magyar-román meccsen a román csapatnak drukkolunk, azonnal kilépünk a RMDSz-ből
Hát ez nem megoldás!
Szerény véleményem szerint-és biztosan nagyon sokan gondolkoznak hasonlóképpen, itt, és most kell bebizonyitanunk, hogy igenis, az összmagyarsághoz tartozunk, és nem lehet bennünket politikai manőverekkel kitagadni. (Ahogy Lehár Ferenc hires apacs dala mondja: „Ha megversz is imádlak én…”). Szükséges-e hangsúlyozni, hogy soha, de soha nem volt nagyobb szükség, az összefogásra, egyetértésre, csatabárdok elásására, mint ITT és MOST! Fogjanak kezet, barátsággal, testvérisséggel az itteni magyarság vezetői, tegyék félre a megosztást, az osztódást, mert osztodással csak a puhányok szaporodnak.
Végezetül szabadjon utalnom, a több százezer jó magyarra akiket Magyarország akkori urai, vezetői, elhurcoltattak, elpusztitottak, meggyaláztak, és mégis a visszatértek közül, nagyon sokan továbbra is, (vagy ismét) megmaradtak jó és igaz magyarnak, és gyakran felsóhajtanak: Szerelmem, Magyarország!
Köszönöm, hogy elolvastak, meghallgattak!

Bogdán Kálmán Bukarest


Bogdán Kálmán: FOGYÓKURA


                   Jaj, de jó a habos sütemény
                   Mogyoró van az ő kozepén,
                   Ilyet én nem kapok,
                   S ha ezért zokogok,
                   Sajnálnak az angyalok
                   Nekem nincs apukám, anyukám
                   Csak egy fél kifli az uzsonnám,
                   Közben jó, édes krém illata száll felém
                   Mmm! De jó egy naaagy túrós ( sütemény)


Drága, kedves, molett, dundi kor- és kartársnők, ez a fél kifli az én napi kalória szükségletemet kell, hogy fedezze.M ert az én életem, egy szünni nem akaró fogyókura. Már kicsi bébi koromban nekem nem piskóta, hanem parizer lábaim voltak.
Ha bemegyek egy divat-árúházba, má a bejáratnál azzal fogadnak az eladók, hogy „az XXL és különleges méretek osztálya, ott balra, hátul van, de hiszem, hogy tetszik találni megfelelőt”. Hajdan, még 83 kilós koromban olykor még beültem egy cukrászdába. Sajnos, a baj már a beülésnél kezdődött .Bármelyik ülő alkalmatosságot szemeltem ki, mind rettenetesen kényelmetlen volt. Mindegyik széléről lelógott legalább egy háromkiló belőlem. Sőt, istenkém egyszer csak egy olyan kicsi puff volt szabad a cukiban. .Kérdem, udvariasan a mellette ülő csávótól: „Szabad kérem, ez a puff?” „Hogyne kérem, tessék!” Kissé óvatoskodtam, de a végén sikerült. No jó, hát ülök. Puff nekem.
Elkezdek bámulni. Körülöttem csipegetik, nassolatják, ízelgetik, majszolják, eszegetik, falatozzák, habzsolják, hogy ne mondjam, zabálják a pultról oly csábítóan mosolygó krémeseket, indiánereket, dobostortákat, puncsosokat, aztán odalép hozzám a pincér és érdeklődik: „Mit tetszik kérem fogyasztani?” Ilyenkor átvillan az agyamon: csakugyan, mi a francnak fogyasztok? Már, már az ajkamon van a válasz, hozzon nekem képviselőfánkot, amíg azt nem mondom, hogy elég, nem a fánkból, de a képviselőkből. De sóhajtva erőt veszem magamon és így pihegek : hozzon nekem egy köcsög…
Erről eszembe jutnak a jogik, vagyis a fakírok, akiknek könnyű eltemetkezni az édes anyaföldbe, vagy jókat szenderegni a szöges ágyon, de üljenek be egy fast-foodba, persze, nem ahol lóhúsból készülnek a harapnivalók, hanem ahol sülnek isteni pirospozsgás flekkenek, tündéri tordai pecsenyék, angyali májas hurkák, álom kolbászok, fenséges libatöpörtők, alattuk mint a szférák zenéje, pezseg, sistereg, serceg, gyöngyözik, az a varázslatos hagymás zsír .
Én meg mehetek túróért!............




Bogdán Kálmán: HOL VAN AZ A NYÁR ?

Sándorka: Szerbusz Ferike. Mikeket csinyász ?
Ferike: Szia Sanyika. Dögélet!
Sándorka: No, no, azért nem dög élet...
Ferike: Mondom, hogy üldögélek. Ilyen szép időben mindig kijövök.
Sándorka: Én is, rendszerint kijövök kis friss levegőt szívni.
Ferike: Bandi is ki szok jönni.
Sándorka: Nolátod ésmég panaszkodunk, hogy a nyuigdíjból nem lehet kijönni. No jó, bemenni már körülményesebb! Pillanat, vegyem be a pasztillámat. Te mit szoktál be venni?
Ferike: Hát az elnök dumáját semmi esetre sem. De már régen nem veszek be semmit.
Sándorka: De akkor mit szedsz ?
Ferike: A lábaimat, hogy reggel nyolcra bevigyem a kis unokámat az iskolába, Aztán harisnyaszemet, hogy a menyem el tudjon menni az irodába. Ha szép idő van, szedek egy kis csalánt az erdőben, tele van vitaminnal...
Sándorka: És villámhárítónak is jó.
Ferike: Kellemes ez a tavaszi napfény, különösen a derekamnak esik jól.
Sándorka: Áhá ! Ezt úgy hívjuk, hogy szpondiloza. Úgy hívjuk
Ferike: Egye meg a fene. Valamikor térdig érő hóban bámultam a szerelmem ablakát! És azok a gyönyörű május éjszakák. Éjjeli zenék! Boldogan énekeltük: Szeretnék május éjszakákáján lelopni minden orgonát…
Sándorka: Nem jól emlékszel. Nem lelopni, hanem letörni.
Ferike: Igazad van. .De hol is vannak az idők! Későbben tényleg lopták az orgonát a templomokból ikonokkal és kelyhekkel együtt. És énekelték: „Bátran előre elvtársak, félelmet nem ismerünk”. Jajjj! Megint belehasított a derekamba !!!
Sándorka: Áhá ! Tudod, hogy hívjuk ezt? Csigolyagyulladás .Úgy hívjuk.Vagy ágyéki idegzsába. Amit úgy hívunk, hogy hexensussz.
Ferike: Igy hívjuk, úgy hívjuk, hogy hívjuk... még mindig tanárnak képzeled magad? Látod, valamikor ezekről a nyavalyákról nem is hallottunk. Nem is féltünk, legfeljebb attól a ...izé... déligyümölcstől.... banán?.. nem.....ananász?... nem. A történelemben tanultunk valami ilyesmit; Verbőczyvel kapcsolatban...
Sándorka: A tripartitumra gondolsz?
Ferike: Persze. Bár azért abban is volt valami öröm. De ma? Egypillanat alatt beáll a sajgás a bal lábomba, hogy ordítani tudnék.
Sándorka: eoma ! Úgy hívjuk: Reoma.
Ferike: Csak úgy, Julia nélkül ?
Sándorka: És ha akarod tudni, a sok dorbézolástól van.
Ferike: Ma reggel tényleg megijedtem Ahogy kibújtam az ágyból, úgy elszédültem, mint amikor régebben olyan szép gömbölyű idomokat láttam.
Sándorka: Áhá! Szilvásgombócra gondolsz? Az már tényleg nem javallt.
Ferike: Egy frászt szílvás gombóc! Keblek, combok, fenekek. Biza jó volna egy picit harapdálni! De protézissel nem az igazi. Könnyen beletörik.
Sándorka: Különben a szédülés a magas vérnyomástól van. Úgy hívjuk, hogy hipertenzió.
Ferike: És a lábaim! Alig állok sorban 3–4 órácskát, zsibbad a jobb lábom.
Sándorka: Szerencsés ember! Nekem mindkettő zsibbad.
Ferike: Legalább nem sántítasz.
Sándorka: Tudod, hogy hívjuk ezt? Ateritisz. Úgy hívjuk
Ferike: És a kaja? Nemrég még elfogyasztottam egy lavor töltöttkáposztát, bennefőttel. Hidegen, utána egy fazék sonkáskockát kipirítva. Utána megkérdeztem: „Mi van ebédre, fiacskám?” Ha azt válaszolta: rakott káposzta, megsértődtem és csak annyit mondtam, az jó garnirungnak. Ma pedig? Ha bele kóstolok csirkecsőr pörköltbe rögtön ég a gyomrom.
Sádorka: Ezt úgy hívjuk, hogy gasztrita. Gyomornyálkahurut. Mi is szoktunk csinálni csirkecsőrt. A feleségem töltve csinálja.
Ferike: Töltve? De jól megy egyeseknek.Ugyan, mivel tölti?
Sándorka: Az idejét tölti. De utána megnyalhatja mind a 9 ujját!
Ferike: Mind a kilencet? És a tízedikkel?
Sándorka: Azzal kipiszkálja a maradékot a protézisünkből.
Ferike: Közös protézisük van?
Sándorka: Persze. Egy hétig én használom a felsőt, Ő az alsót. Következő héten fordítva.
Ferike: Múlt théten feleségem nagy protyival kapott egy fél kiló kakas sarkantyút. Még az nap ki is rántotta.
Sándorka: Honnan volt prézlijük?
Ferike: A nájlon zacskóból rántotta ki. Picit bele is ragadt a nájlonba. De nem volt baj, a zacskót megcsinálta körítésnek.
Sándorka: Most azért jobb lesz. Rebesgetik,hogy a parlament megszavazta, hogy a nyugdijasok havonta féláén egy prezervativot kapnak.
Ferike: Nem érdekel. Sose vettem zokniban lábvizet.
Sándorka: Dolgozik még valahol?
Ferike: Kínálkozott egy jó állás. Egy jordániai–sziriai–iráni vállalat tulajdonosa keresett diplomás, több nyelvet beszélő férfit, aki feljegyzi az ablaka alatt parkoló gépkocsik számát, és abból megállapítja az ott közlekedő autók átlagos rendszámát. Sajnos, megfúrtak. Egy nobeldíj jelölt tudós kapta meg az állást. Mi volt az? Teherautó ment el?
Sándorka: Dehogy. A gyomrom korog. Rákezdi reggel és éjfélig nem fejezi be. A feleségem morog is miatta.
Ferike: Korog, morog, forog, horog, csorog . Tudja, azért fáj a szíve az embernek. Milyen más ma minden. Azok a drága miniszoknyák.. bekenik..
Sándorka: Mit kennek be ?
Ferike: Rosszul mondtam. Blikinik.
Sándorka: Áhá!
Ferike: Régen az volt a falakra, meg a kerítésekre kiírva, hogy az egyik nemiszerv mit csinál a másikkal. Ma pedig? Vásárolj ezt, meg azt amazt! Vagy szavazz erre, szavazz arra. Pedig az egész le van szavazva!
Sándorka: Ma a nemi igazságokat könyvekből tanítják.
Ferike: És aki nem tanulja meg, annak ismételni kell? A mi időnkben nem kottából tanultuk. Hanem csak úgy fejből. És elég jól megtanultuk. De az utóbbi időben, mintha feledékenyebb lennék.
Sándorka: Igen, ma mindent tudományos alapra helyeznek.
Ferike: No, egy komám, kiváncsi vagyok, hogy csinálják ezt interneten? Pláne ha csak software áll rendelkezésre. Klikkelhetsz vele hajnalig...Sándorka!!! Sándorka!!! Nézz oda, mi jön ott. Micsoda nő! Micsoda baba!!!
Sándorka: Az ilyet nevezik csajnak?
Ferike: Fanti! Micsoda lábak! Nézd azt a gyönyörű gömbölyűségeket!.. Jön, hogy az ember beleharapjon!
Sándorka: És ilyenkor a feleségemnél van a protézisem!
Ferike: Nézd azokat az isteni didiket. A biblia jut az ember ezébe:.Engedjétek hozzám a kis didiket! Vége. Elment.
Sándorka: Ezt úgy hívjuk, hogy...
Ferike: Hívhatjuk ezt már akárhogy. Úgysem jön vissza soha már. Hol van az a nyár...
Sándorka: ... Hol a régi szerelem...
Ketten: ... Jaj de messze jár..
Sándorka: Ferike, mondd, mennyibe kerül az az izé, valami vízesés… Niagara?
Ferike: Talán viagara?
Sándorka: Az, az! Viagra „a” nélkül.
Ferike: Kidobott pénz. Már „a”- val e’ megy.
Ketten: Közeleg a tél.


Bogdán Kálmán: Ungár

 Előkelő belvárosi penzió. A pesti tanulmány utam után még vagy két hétig Nagybányán maradtam, hiszen az egyetemen, csak szeptember közepén kezdődtek az előadások. Szüleim úgy döntöttek, hogy egy csöndes, belvárosi panzióban fogok lakni, ahol kosztom és lakásom biztosítva, és így nem csak én, de ők is nyugodtan fognak aludni. Az igazat szólva, én egy külön bejáratú- sturmfrei legénylakás után vágyakoztam, ha nem is egy Bajza utcai palotában, de nem mertem vitatkozni, hiszen Pest megér egy panziót.
Szüleim, miután alaposan áttanulmányozták Színházi Élet hirdetéseit, a Váci utcai Ungár panziót találták részemre megfelelőnek. Édesapámmal együtt mentünk fel a Váci utca 18 szám alá, ahol a penzió működött.
Csöngetésünkre libériás inas nyitott ajtót, hajlongva kért, foglaljunk helyet az öblös bőrfotelekben, azonnal jön a méltóságos asszony. És jött, illetve vonult. Hatalmas terme- tű, kövér, nagytokájú idősebb hölgy, úgy az ötven év és nyolcvan kiló árnyékából, és fel- tűnően hasonlított Beethoven halotti maszkjához, azzal a különbséggel, hogy az ő arca vörös volt.
Illedelmesen felálltunk, bemutatkoztunk. Ő is elmondta, hogy doktor Ungár Ottokár miniszteri főtanácsos özvegye. Sajjjjna, drága férje, évekkel ezelőtt eltávozott az élők sorából, és bár természetesen a méltóságos cím jár neki, viszont nyugdíja sajjjjna elég szerény. Igy elhatározta, hogy lakásában panziót nyit, amelyben természetesen, elsősorban a felső tízezerhez tartozó urak, hölgyek találnak meghitt otthonra. Éppen ezért bátorkodik megkérdezni, mi uraságod foglalkozása? Édesapám elmondta ,hogy gyárigazgató,sajnos nem tulajdonos, egyszerű alkalmazott, aki egyetlen részvénnyel se rendelkezik. Nem volt baj, átmentünk a rostán.
Közölte, hogy a bér hét pengő naponta, a szoba, reggeli ebéd, vacsora, természetesen fürdőszobák is vannak, melyeket megfelelő díjszabás ellenében igénybe lehet venni. Ha havonta fizetjük, akkor kétszáz pengő a bér, ami rendkívül előnyös, hiszen a 3l napos hónapokra nem kell többletet fizetni a kedves vendégnek. Egy fehér bóbitás , hirtelen csúnya szobacica megmutatta a leendő szobámat. Elég kicsi volt, benne egy recamier, szekrény, parányi asztalka, spanyolfal mögött mosdó, rajta majolika korsó és egy fotel. Ragyogó tisztaság. Elmentünk a csomagjaimért, édesapám lepörkölte a kétszáz pengőt, ezzel jogerősen lakója lettem a rendkívül előkelő, belvárosi Ungár panziónak. A méltóságos asszony ismertette a házirendet: reggeli 7 és 9 között szolgálják fel az appartmanban ,ebéd 1 és 3 óra között, vacsora este 7 és 10 óra között. A kedves vendégek rendelkezésére áll a társalgó, ahol sakkozni, dominózni, bridzselni, beszélgetni lehet, vagy rádiót hallgatni. Ha netán, valaki nem tud részt venni az étkezésen, és előre bejelenti, félreteszik a porcióját.
Édesapám elbúcsúzott a méltóságos asszonytól, aki olyan fenséges mozdulatokkal kísérte ki, mintha a kilencedik szimfonia ritmusára lépkedne. Elkísértem édesapámat a Nyugatira, ahol komoly ígéreteket és fogadalmakat tettem, hogy milyen komolyan, lelkiismeretesen fogok viselkedni, esténkint legkésőbb 11-kor ágyban leszek, egyszóval bebizonyítom, hogy megkomolyodtam. Édesapám megölelt, megcsókolt és azzal búcsúzott, nem kívánja, hogy szerzetesi életet éljek, élvezzem azt, hogy húsz éves vagyok, de vigyázzak, ne veszítsem el a talajt a lábam alól, és ne vegyek részt aljasságokban, és ha valamit elkövetek, vállaljam a felelőséget .Még nagyon sokat beszélgettünk, és amikor a vonat kigördült az állomásról bizony úgy éreztem, mintha csont szorult volna a torkomba.
Másnap reggel halk kopogásra ébredtem. A szobacica hozta be egy tálcán a reggelit. Csésze kávé, egy zsömle, kis darab vaj, dzsem. Elfogyasztottam, majd megmosdottam a majolika lavorban, felöltöztem és indultam az egyetemre. A társalgóban találkoztam a méltóságos asszonyal, egy Abraham Lincoln szakállú, billiárdgolyó fejű urral csevegett. Illedelmesen köszöntem, amit barátságos Isten önnel, fiatalember szavakkal viszonzott.
Azt már hallottam a leendő kollegáktól, hogy az egyetemen Zsupán úr, az altiszt a totum factum, minden formaságot elintéz, mindent tud, és mindenben segít, díjmentesen, csak az idejét kell megfizetni, de megéri. Megismerkedtem néhány ott tébláboló kollgával és kolleganővel, elbeszélgettünk, majdnem mind vidékiek voltak, ”külföldi” rajtam kívül egyelőre nem volt.
Két óra körül érkeztem a panzióba. Éppen idejében, mert kezdődött a szertartás. A hófehér damaszt abrosszal borított hosszú asztalt ülték körül a panzió lakói. Az asztalfőn a méltóságos asszony trónolt. Az asztalnál minden hely foglalt volt, csak a végén volt egy üres szék. A méltóságos asszony fejedelmi kézmozdulattal mutatott a székre: „foglaljon helyet fiatalember”, szólított fel olyan stentori hangon, hogy szinte ijedten tottyantam le a székre. Őméltósága bemutatott a gyülekezetnek, „hölgyeim, uraim, engedjék meg, bemutatnom otthonunk legújabb lakóját, Bogdán Kálmá urat, aki az elszakított területről érkezett a fővárosba, hogy tanulmányait itt folytassa. Kérem, fogadjuk szeretettel az ifjút”.
Megtörtént. Számosan barátságos mosollyal, fejbólintással üdvözöltek .amit én állandó hajlongással viszonoztam. Aztán kezdetét vette a szertartás. Bevonult a libériába öltözött, fehér kesztyűs inas egy alpakka tálcán leveses tálban gőzölgő húslevessel. Elsőnek a méltóságos asszonyhoz lépett ,aki királynői mozdulattal meríti a kanalat a tálba és tölti meg tányérját a levessel és két griz gombóccal (kedvencemmel). Aztán az inas megindul az asztal balloldalán,ahol vendégek egymásután töltik meg tányérjukat, két, sőt három gombóccal is. Végül hozzámér, már mozdulok a kanálért, de ő sikkesen tovább lép és most a méltóságos asszony jobboldaláról halad végig és szolgálja ki a vendégeket. Én vagyok a legifjabb, bonton szerintén maradok utolsónak. Mire hozzám kerül a tál, alig van benne egy kanálnyi lé, gombóc egy szál sem. Valószínűleg ,úgy vélték, én még fiatal vagyok és még rengeteg grizgaluska vár az életben rám, mig az ő galuskáik meg vannak számolva.
Sajjjjna… Befejeződött az első fogás. Időm volt körülnézni a vendégkoszorú tagjai között. Hamarosan megállapitottam, hogyha Napoleon Egyiptomban kijelentette katonái előtt hogy „századok néznek le reájuk…” én is büszkélkedhetem, mert ha nem is századok, de hat-hét évtizedek bámulnak fürkészve rám. Legifjabb asztaltársam legalább 65 éves lehetett. Jobboldali szomszédom, rettentő sovány, cvikkeres, hatalmas kontyú hölgy volt, baloldalt pedig a már ismerős billiárdgolyó koponyájú úr volt, olyan hosszú kecskeszakállal, hogy lestem, mikor ér be a levesébe. Azt is tapasztalhattam, hogy evés közben senki nem beszél, halotti csend uralkodik a teremben, csak itt-ott holmi szürcsölés, csámcsogás töri meg a csendet.
Ismét belépett az inas. Ezúttal a tálcán óriási pecsenyés tálon, finom sültek illatoztak. A sorrend nem változott. Elsőnek őméltósága, majd sorban a többiek szolgálták ki magukat. Én csupán kis mellékállomást jelentettem, amely mellett megállás nélkül megy el a vonat, még fütty sincs. Mikor elébem tartotta a tálat, azon két darab sült integetett felém. Egyik olyan csontos volt, mint jobboldali szomszéd hölgy, persze cvikker nélkül, a másik, valamivel biztatóbb volt, azt választottam. Ez nem volt csontos, de csupa ín volt, elkeseredetten nyirbáltam a késsel .Viszont teljesen sótlan. Kerestem a sótartót, nem találtam. Halkan megkérdeztem a lincoln szakállú úrtól, hol van a sótartó. Töksüket volt, ezért fennhangon ismételtem meg a kérdést, biztonság kedvéért, még hüvelyk és mutató ujjaimat is összedörzsöltem, illusztrálva a sózás műveletét. Többen megbotránkozva bámultak reám.
A baloldalomon ülő, cvikkeres csontkollekció, feddő hangon jegyezte meg, hogy úri háznál illetlenség az ételt utána sózni. Átvillant az agyamon a felismerés, hogy nem sok sót fogok én itt elfogyasztani. Nagy nehezen lefaragtam két-három falatot a cipőtalp szerű sültből, aztán a szobamacska már vitte is a tányérokat.
Végezetül, mindenki kapott két szelet tortát. .Én is. Aztán vége lett a szertartásnak Udvarias „kedves egészségére” kívánsággal kiki appartamentjébe vonulhatott, biceghetett, sántikálhatott. Én korgó gyomorral dőltem le az ágyikómra, arra gondolva, ha ez így folytatódik, nemsokára szabóhoz kell vigyem ruháimat, mert lötyögni fognak rajtam. Aztán bejelentettem, hogy ma nem vacsorázom itthon. Nem baj, kedvesem, majd bekészítjük szobájába a hideg vacsorát, nyugtatott meg melegen a főnöknő. Tulajdonképpen, a papagájkór óta ez volt az első pesti éjszakám. Érthetően kihasználtam az alkalmat. Miután alaposan bevacsoráztam az Apostoloknál a Kigyó utcában szerény körlátogatást végeztem néhány lokálban, ezuttal teljes biztonsággal, hiszen Penkala úr szerint is lefizettem a tandijat. Remekül telt az éjszaka és jóval hajnali hat óra után nyitottam ki óvatosan a bejárati ajtót, (mindenki kapott kulcsot), és igyekeztem a szobám felé, hogy álomra hajtsam a fejem. Alig tettem néhány lépést, szembe jön velem Beethoven halotti maszkja. Barátságosan megkérdi: „Jóreggelt kedvesem, hová, hová ilyen kora reggel?” Zavartan dadogtam „Igen, kezeit csókolom,megbeszéltük a kollegákkal, hogy ma ilyen korán találkozunk a Károlyi parkban. Valami szervezkedésről van szó”.
Nagy baromságot mondtam, mert a méltóságos asszony szigorúan figyelmeztetett, nehogy valamiféle bolsi gyülésen vegyek részt, még a jóisten őrizzen, az ő előkelő penziója is szenvedhet ilyesmi miatt.
Mi tehetek? Hová mehetek? Hiszen olyan álmos voltam, hogy majdnem elaludtam a lábamon. Elmentem a Váci utcai Corso moziba, ott aztán édesdeden elalhattam. Igy eltelt két óra, hazamehettem és tovább alhattam. Mikor felébredtem, már megkezdődött a déli szertartás. Ugyanúgy zajlott, mint az előző napi, vagyis én korgó gyomorral köszöntem meg az ebédet. Eltelt egy néhány nap, délelőttöket az egyetemen töltöttem, ismerkedtem,tájékozódtam.
Megkerestem az egyetem sportvezetőit, Forray –Feuchtinger volt az úszószakosztály vezetője és trénere. Kitöltöttem az igazolási kérelmet. Megtudtam, hogy egyelőre a Rudas uszodába folynak a tréningek.Az egyetemi csapat az EKAC egyik szerény alsóbb osztályban szerepel, de hát a magyar vizipoló oly nagy erőt képvisel, hogy még ez is megtiszteltetésnek számit. (Különösen, ha a hazai, román vizipoló nivójára gondolok. Pár napig semmi különös nem történt, én továbbra is hulla éhesen közlekedtem. Itt, ott egy büffében bekaptam valami szendvicset, de ettől még úgy korgott a gyomrom, ha az egyetemiek terén haladtam végig, azt hitték a járókelők, hogy délre harangoznak. Hiszen a zsebpénzemből futotta volna rendesebb étkezésre is, de erre nem volt szivem pénzt kiadni, pláne,hogy a penzióban dukált volna nekem rendes ebéd-vacsora.
Szombat este ismét elgörbültem,két kollegámmal Heller Pistával, (a hires Derby sajtgyáros fiával), valamint Weiszfeld Gyurival (az apjának előkelő cipőszalonja volt a Váci utcában).
Hamar eltelt az idő a Moulin Rouge-ban, majd a Parisien Grillben. Egy kettőre öt óra lett. Halkan kinyitottam az ajtót és csendben beslisszoltam a szobámba. Hirtelen eszembejutott, hogy elfelejtettem bezárni a bejárati ajtót. Abban a pillanatban, mikor kiléptem a hallba, szembejön velem a tulajnő,teljes termetével. Rámbámul, és elismerően megjegyzi, hogy bravó, bravó ez a helyes, egészséges életmód, korán kelni! Ki a friss hajnali, tiszta, ozondús levegőre. Amig boldogult férje élt, ők is ha csak szerét ejthették, vasárnaponkint kirándulni mentek. Persze ha férjének volt ideje, mert bizony egy miniszteri osztályfőtanácsos, nagyon elfoglalt ember.
Megkérdezte, hová tartok? Ilyenkor nagyon élvezetes elsétálni a Normafához, vagy kimenni Aquimkumba, de a Hűvösvölgy is megteszi. Mondanom sem kell, hogy magamban különféle perverz erkölcstelen ajánlatot tettem neki, szigorúan őméltósága saját családi berkeiben.
Kinomban eszembejutott a Hungária gőzfürdő, ott a Kolozsvár kávéház, Continental szálló, no meg a Denevér szomszédságában. Remek ötlet volt. Jól kigőzőltem magam, egy jó masszirozás, utána vagy két óra alvás, és máris üdén és kivánatosan léphettem a utcára. Persze, egy finom kiadós ebéd sem ártott volna, de erre semmi reményem volt. Kinos, és kellemetlen volt az életem a penzióban, nem is csupán az erőszakos fogyókura miatt, hanem állandóan gazsulálni, udvariaskodni,szolgálatára lenni az előkelő aggmenház lakóinak, mindezt havi kétszáz pengőért, amellyel az időtájt a pesti ember könnyen viccelt. Elpanaszoltam a helyzetet Weiszfeldnek, aki azt tanácsolta, rugassam ki magam. Emeletes marhaság penzióban lakni öregem, amikor annyi pazar kéglit lehet találni Pesten. Látod, éppen a Váci utca 7 alatt, ahol a fateromnak van a cipőszalonja, akad egy kiadó szoba, napok óta ki van téve a kapura a cédula . Jó, ez nagyon szép, de nekem 200 pengőm ki van fizetve a vén spinénél. Mondom – tanácsolta Weiszfeld – valahogyan rugasd ki magad, hogy ő mondjon fel. Várjál, majd valahogyan összekalapáljuk a dolgot. Beszélünk Kerkovits Antival, veszünk valami piát, aztán felmegyünk a szobádba, csapunk egy nagy zrit. Hajnalig. Tuti, úgy kirug, hogy a lábad sem éri a földet, és akkor vissza kell adja a többi.dohányt.
Úgy is történt. Este nyolc órakor hármasban egy üveg rummal bevonultuk lakosztályomba, és éjfélig akkora zenebonát csaptunk, hogy rengettek a falak. Reggel a szobacicácska értesitett, hogy a méltóságos asszony beszélni óhajt velem. Ez az óhaj, parancs véltem. Őméltósága az irodában várt, olyan szikrázó szemekkel, hogy kis hiján meggyulladtak az asztalon fekvőt irások „Uram,több mint 6 esztendeje vezetem ezt az excluziv úri otthont,de ilyen merényletre még nem volt példa. Tulajdonképpen azonnal ki kellene adjam az útját, de tekintettel vagyok,hogy elszakitott területről való, és atyjaura valódi úriember. De figyelmeztetem, hogy a legközelebbi alkalommal szétválnak útjaink. Ezegyszer eltekintek ettől a végleges lépéstől, azzal a feltétellel,hogy az ebédnél feláll, bocsánatot kér a hölgyektől és uraktól” „Jó” morogtam dühösen, tudtam, hogy ma úgysem szerencséltetem a vendégkoszorút személyes jelenlétemmel. Közben magamban szidtam a tulajt, miért kell ilyen elnéző legyen velem?
Alómars, Bogdán Úr, volt szerencsém. Ez lett volna a helyes. Elpanaszoltam a dolgot Weiszfeldnek: „Öregem, egy tuti megoldás van. Este vigyél fel egy snöbit, egy nőcit, ha igy jobban érted és reggel távozzatok a szobádból.” Megfogadtam a tanácsát. Nagyon csinos snöbivel zárkóztam e a szobámba. Reggel 9 órakor vonultunk ki. A társalgó tele volt a sok tavaszt látott matronákkal és aggastyánokkal, Jucika persze kackiásan volt kiöltözve. A sminket sem sajnálta magától. A nénikék egyhangüan fájdalmasan, mgbotránkozva hördültek fel, az aggastyánok nem ilyen unisono szisszentek föl, sőt egyik másik tágra nyilt szemmel bámulta Jucika csinos lábait és a kapcsolt részeket. Hogy teljes legyen az abgangunk, Jucika végignézett az illusztris társaságon és jó han- gosan megjegyezte: „Jé, nem is tudtam, hogy te egyiptomi piramisba költöztél a mumiák közé”. Délben a méltóságos személyesen nyitott a szobámba-kopogás nélkül.
„Gondolom, tudja, hogy ezekután nincs keresnivalója itt. Kérem, azonnal szedje össze holmiait és azonnal távozzon, mig ki nem dobatom az inasommal!”
Nem álltam meg, hogy ne süssem el a régi viccet. „Hányas gallért visel az inas? Ha csak negyvenest, nyugodtam jöhet”
„Tehát felmond nekem a nagyságos asszony?”
„Mégpedig tüstént”
„Rendben van tekintetes asszony, de eddig csak két hetet laktam le a kifizetett összegből és ha felmond nekem, akkor kérem visszafizetni a fentmaradó összeget. Nem vagyok hajlandó duplán megfizetni az elfogyasztott mócsingokat”
A pongyolája zsebébe nyúlt és kivett egy százast. „Itt a pénze, egy óra múlva ne lássam itt magát”
„Igenis ténsasszony!”
„Méltóságos vagyok, maga bárdolatlan, paraszt oláh”


Bogdán Kálmán: Felvágós fickó

voltam úgy 18–19 esztendős koromban, amikor iskolai szünetekben hazatértem Nagybányára, „külföldi” tartózkodásaimról, Békéscsabáról és Budapestről.
Összetévesztettem magamat Nagyenyeddel, amely tudvalevően a világ közepe., talán a kiváló bortermelése miatt, ezzel szemben én, legfeljebb mint borfogyasztó érdemeltem volna némi elismerést.
Szilárd meggyőződésem volt, hogy én kakáltam a spanyolviaszt, és csak sokára jöttem rá, hogy én csupán a védjegyet haraptam bele, sajnos akkor már protézisem volt.
Mindenkinél okosabbnak, szebbnek, erősebbnek tartottam magam, elvártam, hogy tartsák kitüntetésnek ha valakivel szóba állok. (Mentségül hozhatom fel, hogy az idősebb férfiakkal, hölgyekkel szemben udvarias, előzékeny voltam.)
Mindenkit kigúnyoltam, de aki velem mert csúfolkodni, azt minden további nélkül felpofoztam, hiszen mint már többször említettem igen erős voltam, és mindehhez még boxolni is megtanultam, Pesten ( akkor még az ökölvívás volt a legbiztosabb támadó- védekező sport, a mai combatok és kickek ismeretlenek voltak).
Pedig édesapám, állandóan figyelmeztetett, csak addig gúnyolodjam valakivel, ameddig én is eltűröm más hecceit.
Nagybányán két hetilap létezett, a Nagybánya, melyet Krizsán P. Pál főszerkesztett; Krizsán János a kiváló festőművész, és Krizsán (Körösi) Sándor, a Brassói Lapok, majd a Szabadeurópa rádió munkatársa testvére. Ezzel minden jót elmondtunk róla. A másik a Nagybánya és Vidéke ,melyet Révész János a luthertánus lelkész szerkesztett. Nos én mindkettőnek bedolgoztam. Itt is pökhendi beképzelt cikkeket, szerkesztettem. Sőt a Nagybányában színházi kritikákat is írtam, elkölcsönözve Egyed Zoltán és Pünkösti Andor, híres pesti szinházi szakemberek szakkifejezéseit. Persze, vissza is éltem ezzel a szerepemmel. Nagyon megtetszett nekem egyik művésznő. Elismerő bírálatot írtam róla : „XY művésznő alakítása szépsége mellett, tökéletesen életszagú volt”. A cikkben azonban a tökéletesen ételszagú kifejezés jelent meg. Persze, illető művésznő soha többé nem állt szóba velem A tiszta fejet nem találtam meg, hogy véres fejjé változtassam .
A Nagybányában működött egy kicsi, sovány volontőr. Gyenge.nyápic alak, persze a sportrovatot vezette. Herskovicsnak hívták, Hollósi néven közölt. Nos egy alkalommal alkalommal őt parodizáltam. Következtő szombaton – akkor jelent meg a Nagybánya, egy hosszú válasz jelent meg a lapban, tele vádakkal, felsorolva pökhendiségeimet, krakélereskedéseim leltárával, alaposan leszedve rólam a keresztvizet.
Nem túlzok, tout Nagybánya izgatottan várta, mi lesz? Rossz nyelvek szerint már elő is készítettek a városi kórházban egy ágyat Hollósi számára.
Szombat esténként általában az Ujságíró klubban találkozott a város intelligenciája és szórakozott Dula Jani muzsikája mellett. Én is ott ültem egy nagy asztalnál barátaim társaságában. Ott volt Bene Miska, Rózsa Bandi, Bogina, Slevenszky, Sipos Gyuri. A téma persze, az ominózus leleplező cikk volt, melyet az ember nem tesz ki az ablakába. Mi lesz a válaszom? Nem probléma, válaszoltam magabiztosan. Egy félóráig a bokámhoz csapkodom a trógert,utána összecsomagolom, rákötök egy cédulát, „vissza a feladónak” felírással. De hát az most biztosan bujkál, nem mer kijönni az utcára.
És ebben a pillanatban belépett személyesen Herskovics, egy hasonlóan vékony pénzű, vézna barátjával, Schwarcz Pityuval. Leültek egy asztalhoz, szembe velünk.
Felálltam és lassú, nyugodt, kimért léptekkel közeledtem feléjük, valahogyan fordított helyzet volt, mint amit Schiller írt a „Kesztyű”-ben. A zene leállt. Azon spekuláltam, hogy alázzam meg a nyavalyást .Már ott álltam közvetlenül mellette. Rám nézett.
Nem volt rémület, vagy ijedtség jele a szemében. Hanem valami egészen más...
Olyasmi, ami több mint ötezer éve tükröződik a szemükben, a szemünkben.
Anélkül,hogy egy pillanatig is gondolkoztam volna, mosolyogva kérdeztem: Megengedik, hogy az asztalukhoz üljek? Herskovics felelt: Hogyne, tessék.
A pincérrel hozattam egy liter bort. Elbeszélgettünk, szó se volt a gyalázkodó cikkről.
Nemsokára felálltak, én elkísértem őket a kijáratig. Ott gratuláltam Herskovicsnak az írásért, kezet fogtunk, ezzel eltávoztak.
Én pedig visszamentem a barátaimhoz, de nem éreztem jól magam. Ők pedig nem firtatták, az eseményt. Fizettem, és hazamentem.
Édesapám még fent volt. Persze, olvasta a cikket. Elmondtam neki, mi történt a klubban. „Jól tettem?” kérdeztem. „Igen, nagyon szépen viselkedtél, de nem te győztél.”


Bogdán Kálmán: ÓVÁRY ELEMÉR

Érdekes módon, miközben (drága Fodor Sándor barátom ösztökölésére) életkarikaturámat írom, éppen 1944 október tizenegyedikénél tartottam, amkor őrt álltam a városháza kapujában, nehogy ellopják – igaz, rövid 46 év múlvtán mégis ellopták, de akkor már nem az én lelkiismeretemet terhelte. Éppen arról a tragédiáról igyekeztem irni, ami az Óváry családdal történt, és ami percek alatt elterjedt a városban. Érthető, hiszen nemcsak köztiszteletben, hanem közszeretetben álló ember volt. Daliás termetű férfi, hófehér, dús hajkoronája alól barátságos tekintetű szempár pillantott az emberre; még a vastag keretű szemüveg mögül is melegséget, szeretetet sugároztak.
Janovics Jenőnél, a Diri bácsinál ismerkedtem meg vele (abban az időben minden vasárnap náluk ebédeltem). Hangosan kacagva meséltek legutóbbi hecceikről, ugratásaikról, mert mindketten szenvedélyes hecc-Meisterek voltak. (Ezen a téren, én voltam Diri bácsi titkára, és számos ugratásban segédkeztem. Hangsúlyozom, nem az epsomi dijugratásokról volt szó.)
Származása és rangja szerint Óváry Elemér a legelőkelőbb körökhöz tartozott, mégis a legjobban a plebs között érezte jól magát, kiskocsmákban, bohémek társaságában. Egyik ilyen törzshelye a Kossuth Lajos utcai Nagy Jóska kocsma volt, amely S. Nagy József gyógyszerész és lapszerkesztő szüleié volt. Valószinűleg onnan „szponzorizálták” a Figyelő című lapot (lehet, hogy a lap címére nem pontosan emlékszem). Ezt a kolozsvári magyar irodalomtörténetbe kivánkozó kisvendéglőt a szerkesztő úr nővérei, Margitka és Iduka vezették, nagy szakértelemmel. A zenét Müller Poldi és cigányzenekara szolgáltatta. Őket a főtulaj, Nagy Iduka neve után, Nagyidai cigányokként emlegette a helyi argó. A zenekarral szemben állt a híres Dumaposta asztala, amely délutánonként az Úságiró Klubban működött, az esti szeánszot viszont itt tartották. Olyankor a tagok hiánytalanul megjelentek. Nagyon komoly kérdéseket tárgyaltak, sokszor az irodalom életbevágó ügyeit, nem zavarta őket, ha a zenekar arról muzsikált, hogy megugrattak Hortobágyon a karámból egy csikót. Megemlítem az asztaltársaság néhány ismertebb tagját, főleg a couleur locale kedvéért. Krenner Miklós újságíró (Spectátor néven volt ismert), Gaál Gábor szerkesztő, Tamás Gazsi író, Dávid Iván Antal, Tamási Áron és Ligeti Ernő írók, Dobó Ferenc (Szegő Júlia bátyja), a Lepage nagy könyvkereskedés igazgató-tulajdonosa, Karádi Nagy Lajos, ismert újságíró és Ruffy Péter író. Amikor Kolozsvárt volta, csatlakoztak hozzájuk Karácsonyi Benő író, Dsida Jenő költő (akinek nem kedvezett a sűrű füstös levegő, de a társaság annál inkább). Koós Károly s szívesen eljött a megbeszélésekre.
Nos, a Nagy Jóska volt Óváry Elemér egyik kedvenc tartózkodási helye. Itt vártak rá áhitattal a társaság tagjai: Dunky, a fényképész, Agárdy, borbély, Kovács Bandi, volt vasúti főellenőr, aki nem volt hajlandó felesküdni a román királyra, ezért többé nem kapott állást. Általában a vendéglő kuglizójában aludt. Óváry látta el félévenként ruhával, Kovács ugyanis hamarosan eladta az új öltönyt. Kalapot soha sem viselt, mert nem volt hajlandó kalapot emelni egy többségi előtt. Kárpótlásul, 1940 novemberében végre kinevezték a MÁV-hoz. Teljes felszerelést kapott, elegáns egyenruhát és MÁV-jelvényes csákót. Elégedetten és nem titkolt büszkeséggel járta a várost a régen vágyott unifomisban. Egyik hűvös novemberi reggelen, szolgálati ügyben belépett a állomásfőnök irodájába. (A főnököt valahonnan a Dunántúlról helyezték ide.) Kovács úr illedelmesen köszönt, és megállt az ajtóban. A főnök úr ráförmedt: „Ide figyeljen, magát nem tanították meg az olájok, hogy fellebbvalója előtt le kell vegye a tökfedőjét?” Kovács elsápadt, aztán kitört:
- Az én egyetlen fellebvalóm az öreg isten, előtte leveszem a kalapomat. De ha maga kívánja ezt a kalapot, tessék, fogja és izélje meg!
Ezzel odavágta a főnök úr elé, és az jól bevágta az ajtót. Egyenesen Óváryhoz ment, és elmondta neki a történteket. Az megdícsérte, elvitte az üzletbe, és vásárolt neki egy rend öltönyt és sapkát, mert azt legalább nem szokás senki előtt megemelni. Az egyenruhát pedig visszaküldték az illetékes MÁV kirendeltség raktárába.
Az Óváry-féle heccek évtizedekig szóbeszéd tárgyát képezték Kolozsváron. Felelevenítenék néhányat közülük. A történelmi hűség kedvéért meg kell jegyeznem, hogy nem mindegyik volt Óváry eredeti ötlete, többet Sipulusz humoreszkjeiből merített, de ő megfűszerezte, és tovább fejlesztette őket.
Kereste a vídám, bohém társaságot, és nemcsak a Nagy Jóskában, hanem más vendéglőkben is rátalált azokra, főleg a Majális-utcai Társadalmunk nevű klubban. „Áldozatai” között elsősorban Dunky fényképész szerepelt. Jóindulatú, naív férfi volt; valósággal rajongott Óváryért. Egyik gyengéje: rettegett a betegségtől, hipochonder volt a javából. Egyik este, borozgatás közben, az előre beavatott Agárdy mester arról beszélt, hogy Nagyváradon súlyos járvány tört ki, ami abban nyilvánul meg, hogy a beteg feje úgyszólván napról-napra növekszik, és a végső stádium a teljes elhülyülés. A hírt Óváry is megerősítette. Dunky úr divatos fekete keménykalapot viselt, ami akkoriban az úriember szinte kötelező tartozéka volt. Az alkalom adott volt. Óváry vásárolt három vagy négy keménykalapot (cólit), persze egyre kisebb méretűt. Egy óvatlan pillanatban kicserélte Dunky úr fogason lógó kalpagját. Már az első alkalommal Dunky aggódva igazgatta kobakján a kalapot. Agárdy meg is jegyezte: „Mi az Jenő, talán elcserélték a kalapodat?” A következő alkalommal, megismétlődött az eset, annyi különbséggel, hogy még kisebb kalappal cserélték ki az előzőt. Most már szegény Dunky komolyan begazolt, különösen, amikor Óváry fejcsóválva, hümmögve nézegette a kalapot. Amikor harmadik találkozás után nyúlt a kalapért, az már csak a feje búbjára volt elég. Teljes volt a kétségeesés. Óváry erre azt tanácsolta, sürgősen keresse fel az orvost, talán még nem késő... Természetesen az orvost is beavatták. A doktor felírt valamilyen orvosságot (talán szódabikarbonát) és megtoldotta azzal a szigorú utasítással, hogy Dunkynak aznaptól tilos alkoholt fogyasztania. Így Dunky elkeseredetten szemlélte, hogy a társaság tagjai vidáman koccintgatnak, csak ő érzi magát úgy, mint a Szaharában. Talán már egy hete tartott a kalapkúra, amikor az orvos utasította Dunkyt, hogy este próbáljon meginni egy liter bort - leveses tányérból, kávéskanállal meritgetve a nedűt, majd tegye fel a kobakjára a kalapot, hogy megállapíthassák, sikerült-e a kezelés. Dunky kikanalazta a bort a tányérból, majd rohant a fogashoz, és fejébe nyomta a kalapot. Az a nyakáig esett vissza. A doktor a fejét csóválta: „Ejnye, talán elég lett volna egy fél liter bor is…” A társaság nem bírta tovább; mindenki az oldalát fogta a kacagástól. Most már maga Dunky is megértette, hogy alaposan felültették, és önérzetesen kkijelentette, ezentúl csakis leveses
tányérból fogja kanalazni a bort, mert úgy a legfinomabb.
Másik alkalommal is Dunky volt a történet főszereplője. Egyik este, a szokásos borozgatás közben, a jeles fotográfus elpanaszolta, hogy valamilyen engedély beszerzéséért Bukarestbe kell utaznia, ami bizony komoly költségekkel jár, mert drága a vonatjegy... Óváry csodálkozva nézett rá:
- Hogyhogy drága a vonat? Csak nem mondod, hogy nem vagy tagja az Eufrátesz Egyesületnek?
Dunky értetlenül kérdezte:
- Eufrátesz Egyesület? Soha sem hallottam hírét...
Óváry összecsapta a kezét:
- Halljátok, fiúk? Dunky barátunk nem tagja az Eufrátesznek! Hát hol élsz, te szerencsétlen? Nem tudsz róla, hány előnyt élveznek a klubtagok? Adókedvezmény, félárú színház és mozijegyek valamint évente három ingyenes vasúti jegy - elsőosztályú hálókocsin, oda-vissza. Gyere el holnap reggel az irodámba, hozzál magaddal két fényképet, majd én megpróbálom elintézni, hogy soron kívül felvegyenek a tagok közé!
Másnap kora reggel Dunky átadta a két fényképet, és a beiratkozási díjat. Újabb két nap után, a szokásos esti összefutáson, Óváry átadott Dunkynak egy kartonlapot, Dunky ráragasztott fényképével, ami felett nagy betűs szöveg állt: „Membru Eufrates” (azaz: az Eufrátesz tagja). Óváry elmagyarázta Dunkynak, hogyan kell az igazolványt használni. Csak egy pillanatra felmutatod, aztán csattintasz egyet a jobb kezeddel -remélem, tudsz csattintani? Erre a kalauz kinyitja a fülkédet, és te nyugodtan, úri módon durmolsz Bukarestig.”
Dunky boldogan kérdezte:
- És visszafelé?
- Te szamár, visszafelé ugyan ez az eljárás. Felmutatod az igazolványt, egy csattintás, és máris befekszel a jó puha ágyikóba, majd nagyot alszol Kolozsvárig. Tudod mit? Kikísérünk a vonathoz, nehogy valami marhaságot csinálj!
Így is történt, az egész társaság kijött a vonathoz, előzőleg Óváry megváltotta a pénztárnál a hálókocsi jegyet, titokban oda adta a hálókocsi kalauzának, akit beavatott a csínybe. A kalauz értelmes ember volt, megnyugtatta, minden a legnagyobb rendben lesz. Dunky elővette az „igazolványt”, felmutatta a kalauznak, csattintott egy csattanósat, amire a kalauz rendkívül udvariasan betessékelte a fülkébe. Bukarestben frissen, kipihenten elintézte a dolgát, hogy még aznap haza utazhasson, minthogy drága az élet a fővárosban, a szállodáról nem is szólva. Másnap este a társaság izgatottan várta Dunkyt, aki kétségbeesetten mesélte el, hogy járt. Bukarestig főúri kényelemben utazott. Ott hamar elintézte a dolgát, aztán kiment az állomásra, megevett két túróslepényt, felhajtott hozzá egy korsó sört, majd felszált az esti gyorsra, persze a hálókocsiba. A kalauz elkérte a jegyét, ő felmutatta az igazolványt és csattintott hozzá. A kalauz azonban értelmetlenül bámult rá. „Biletul, domnule, biletul!” (a jegyét, uram, a jegyét!) – követelte. Dunky.kézzel-lábbal magyarázott:
- Eufrates, eu sunt Eufrates... (én Eufrátesz vagyok).
- Nu ma intereseaza fratele dumnvoastra. Biletul sa-mi-l dati! (Nem érdekel ki a frátyé-ja, azaz testvére, a jegyét kérem!)
Szegény Dunky percekig próbálkozott, szinte görcsöt kapott a keze. Hiába, a kalauz követelte a jegyet vagy pedig hatalmas büntetést is kell fizetnie. Végül, egy százasért átkísérte a harmadosztályra, ahol egy percet sem aludt a fapadon. A vagon tele volt bevonuló bakákkal. Nem érti az egészet. Miért nem volt érvényes az igazolvány és a csattintás visszafelé is?
- Melyik kezeddel csattintottál visszafele jövet?” - kérdezte Óváry.
- Melyikkel? Természetesen a jobb kezemmel, ahogy Elemér mondta.
- Szent ég! - kiáltott fel Óváry. Hát ilyen dándáló vagy? Annyi eszed nincs, hogy megértsed a legtermészetesebb logikus dolgot. Hát nem magától értetődő, hogy ha menet a jobbkezeddel csattintottál, akkor visszafelé a bal mancsoddal kellett volna csinálnod. No, rendben, mennyit pörköltél le annak a kalauznak? Egy szutyást? Tessék, itt van. Lehet, én hibáztam, hogy nem magyaráztam el neked részletesebben. Sajnos, ezek után, nem használhatod többé az igazolványt, semmisítsd meg!
Óváry Elemér számos hecc kiagyalója volt, valósággal anekdóták keringtek róla. Mindez nála, csak „lazítás” számba ment. Nagyszerű humorérzéke volt. Annyira szerették az emberek, hogy soha senki nem neheztelt érte, és nem sértődöttt meg. Különben kizárólag szűk társaságán követte el ugratásait, és ha valakinek sikerült őt megtréfálnia, azon Elemér nevetett a legjobban. Ezek volt az „esti” szórakozása, mert napközben nem lehetett viccelni. Nagyon fontos, komoly beosztása volt: jogászként felelősségteljes munkát végzett, napközben nem tréfálkozott. (HOL DOLGOZOTT? MIT TETT JOGÁSZKÉNT?)
Számos humoros kaland fűződik nevéhez, de sajnos, a jótetteiről hamar megfeledkeztek. Pedig hány rászorulón segített a nehéz időkben is! (PÉLDÁK KELLENÉNEK! A ZSIDÓKÉRT TETT VALAMIT? HISZEN BEFOLYÁSOS SYEMÉLZKÉNT IROD ŐT LE!) Azok sem beszéltek róla, akik nagyon sokat köszönhettek neki. Nem hinném, hogy tévednék, amikor arra gondolok, hogy dr. Óváry Elemér megmegérdemelne legalább egy emléktáblát a házon, amelyben lakott, mert csupa nagybetűs EMBER volt. Azon a házon, melyen piros-fehér zöld zászló lengett. Ott mészárolták le a családjával együtt. Akkor azt suttogták a városban, talán csak azért, mert a ház Monostor közepén állt.
Nem tudni, mi várt volna rá a „felszabadulás” után. Valószinűleg ugyanaz lett volna sorsa, mint gróf Teleki Bélát, aki közbenjárása sok ember életét mentette meg, és megkímélte Kolozsvárt utcai harcoktól. Bethlen Béla gróf, Erdély kormánybiztosa nem hajtotta végre a budapesti bábkormány számos embertelen parancsát. Mindkettőjüket súlyos börtönbüntetésre ítélték, senki nem kelt védelmükre. Tudtommal egyikük sem kapott emléktáblát; a manapság járványszerűen terjedő annyi tábla- és szoborállítás közben, róluk elfeledkeztünk.

Bogdán Kálmán
Bukarest


ÁPRILY LAJOS: VIGASZTALÓ VERS

Ne félj, az óra meg nem áll,
szelek szűnnek, vizek apadnak.
Hiába hosszú, vége lesz
az éjszakai sivatagnak.


Sívó, sötét homok felett
a hajnalszél kibontja szárnyát
s elmenekül a puszta-rém,
a bíboros ruháju skárlát.


Ne félj, az óra meg nem áll.
Reggel felé elszáll a láz is,
reggelre enyhülés fogad,
forrásvizes, hűvös oázis.

Új fénnyel csillogó utunk
riasztó árnyékkal nem állja,
sem orgonálva nem kisér
a bú alattomos sakálja.


Ne félj, az óra meg nem áll.
Mint valami fekete várrom,
a gond komor pirámisa
elmarad a látóhatáron.


Nézd, gyöngyházfény az ablakon,
a köd csak egypár szürke foszlány,
s azt is széttépi most a nap:
sörényes, büszke hímoroszlán!


FODOR ÁKOS : MÉRSÉKELTEN SZELÍD XÉNIÁK

(a Soha El Nem Hangzó Kérdések-bôl)

Jó, tudom. Szereti. Mert hiszen a Vérség,
továbbá Biztos Pont és Csak Egy Van — hagyjuk, hagyja.
Mi fennforog, csak egyetlen kérdés még:
rokonszenves-e Önnek saját Édesanyja?

\

Jó, tudom és nem kétlem, hogy tudod:
együtt töltöttük az egész napot
– de annyit most kérdezhetek talán,
hogy közben, csak egyszer is, gondoltál-e rám?

\

Jó, tudom, Ön koncertezett ma épp
– ám, mielôtt még e terembôl kilép,
hadd fogalmazzam kérdésem eképp:
különben szereti Ön a zenét?



2007. július 27., péntek

B. RADÓ LILI: DOLGOZÓ NŐ

Reggel álomtalan alvás derűjével ébredsz.
Ajkad vonala kemény és fiatal,
pihent karod nyujtózkodni akar,
szemed kéklő, bízó és bíztató
kristályos, tiszta tó.
Olyan vagy, mint egy fiatal fiú:
bátor, vidám, mosolygó és erős.
S uccán, ha elédkerül egy ismerős,
kezeddel intesz üdvözletet neki.
Kissé megállsz az iroda előtt,
nyakkendőt igazítasz és lehúzod
vasaltszagú, fiús, kis tiszta blúzod
s otthonosan, mintha szobádba lépnél,
mindennapi helyedre ülsz a gépnél.
Lassacskán dél lesz és ebédidő.
Sok volt a munka, az iram szédítő,
a derekad, lám, kissé meghajol
s mikor elindulsz, kis sapkád alól
csapzottan kandikál elő hajad,
mely hullámos volt reggel sapkád alatt.
A déli nap aranylik és vakít,
s zúgó agyadban könnyű, jó regény
meg egy virágos pongyola lakik,
egy dívány és egy kétszobás lakás,
ahonnan elfelejtenéd az irodát.
De megebédelsz, s dolgozol tovább.

A délután jön és az ügyfelek,
vitád az irodában egy más leánnyal,
vagy főnököddel egy semmiség felett.
Még visszagondolsz egy-egy bántó szóra;
de alkonyul már, hatra jár az óra,
egy elrontott leveled összetéped,
"majd holnap," mondod s letakarod a gépet.
Kalap, kabát, kevés púder, a rúzsod
sebtiben ajkadon végighúzod,
kis únott séta hazáig még, de végre
leülsz a nyitott ablak előtt a székre.
Most olyan vagy, mint nagyanyád régi képe,
ahol keze kulcsoltan hull ölébe.
S gondjaid, ha kissé nyugodni hagynak,
kénytelen vagy bevallani magadnak,
levetkőztetvén lelked meztelenre,
hogy szeretnéd, ha valaki ölbevenne;
s bár vigyázol, hogy könnyre ez se fakasszon,
beismered, hogy nem vagy egyéb, csak asszony,
ki egyedül van, s fél, mert közel az este.



SZABÓ LŐRINC: A KIMONDHATATLAN

A szived majdnem megszakad,
szólnál, de szavad elakad,
szólnál, de görcs és fájdalom
fuldoklik föl a torkodon,

oly mélyről, mintha lelkedet,
a recsegő idegeket
húzná magával, úgy sajog
szád felé néma sóhajod.

S egyszerre oly gyönge leszel,
hogy szárnyas szédülés ölel,
fogaid közül valami
sírás, valami állati

nyöszörgés kinlódik elő
s azt hiszed: a következő
pillanat mindent, ami él,
elfuj, mint pókhálót a szél.



B. Radó Lili: Várni

Csak ülsz és várod. Olykor kitárod a karod,
szemedből boldog álmok édes derüje árad,
lelkedről lepkeszárnyon peregnek a dalok,
fiatal vagy és remélsz és harmatos a reggel.

Csak ülsz és várod. Előbb békén, majd egyre jobban
a szíved néha-néha hangosabban dobban,
hogy nyílik már az ajtó, hogy jönni fog feléd; és
ajtód előtt kopog! majd újra halkul a lépés.
Riadt szemedben némán fakúl a ragyogás
s ajkadról tört virágként hervad le a mosoly.

Még biztatod magad, hogy jönni fog talán,
de két karod ernyedten mégis öledbe csuklik,
szemedből könny után könny törületlen szivárog,
s míg ülsz ajtód előtt és azt hiszed, hogy várod,
szívedről cseppek hullnak, megannyi vérző kláris,
már nem bánod, hogy nem jön, már nem bánod, ha fáj is
és nem bánod, hogy közben lassan leszáll az éj.




2007. július 22., vasárnap

Pincési Judit: Ha gyermekkoromban találkozunk

ÓÓÓÓÓÓÓÓÓ... néha üzenetértékűen látok valamit (mint ezt most)!

*************************************************************

Ha gyermekkoromban találkozom veled,
kézenfogva végigviszlek
a láncfüves udvaron,
és megmutatom neked
azt a kavicsomat,
amely titkos jeleket sugároz.
Ha gyermekkoromban találkozom veled,
azt mondom: a Manókirály
lerombolta palotánkat,
s azóta királyapámmal
és három királynőmostohámmal
egy sátorban élünk --
de csak azért,
hogy te erre azt mondd:
gyere velem haza.

Az éjszakai sírásokról nem
beszéltem volna,
mert a kimondott titok
virágporrá válik,
és kell, hogy legyen olyan titkom,
ami csak az enyém.

Ha gyerekkoromban találkozom veled,
némán ugrándozva hazáig futok,
hogy különbnek gondolj,
mint amilyen vagyok.
Egyik tenyeremen egy kis ravaszság lett volna,
másik tenyeremen egy kevés rémület.
De aztán bevalottam volna azt is.


2007. július 17., kedd

Bogdán Kálmán: Haverom Charley

Boldogult, rövidnadrágos komisz kölök koromban ö volt az eszménykép, a nagy hős, aki elsőnek repülte át az Atlanti Oceánt, lepipálva Ikarusz bravurját, hisz a derék ókori repülő csak a mitologiában élt, Charles Augustus Lindbergh viszont eleven valóság, még a híradókban is látható volt.
Aztán, mivel a csodák általában csak három napig tartanak, a Lindbergh név is lassanként feledésbe merült, hogy aztán mintegy öt év múlva ismét szárnyra kapja a világhír, amely ezúttal nem hősi tettet, hanem tragédiát adott hírül, elrabolták gyermekét Lindbergh bébit.
Szinte minden újságolvasó, rádióhallgató, izgatottan, aggódva kísérte a nyomozás menetét, amely végzetes eredménnyel zárult : bestiálisan meggyilkolták az ártatlan gyermeket. Az egész világ osztozott a Lindbergh család gyászában és bosszúvágyunk elenyésző százalékát nyertük el, amikor hosszú huzavona után villamosszékbe ültették a gyilkost, Bruno Hauptmant.
Dehát az élet megy tovább, a Lindbergh körüli hullámok ismét lecsillapodtak, mig 1938-ban felröppent Kolozsváron a hír, Lindbergh Kolozsvárra érkezik.Óriási világszenzáció! Természetes mindenki látni akarta a Nagy Férfiút, aki titokzatos útja során meglátogatja városunkat. Suttogtak a jólértesültek, de már akkor is az volt a helyzet, hogy aki tudta, nem mondta, viszont aki mondta, nem tudta. Mindenesetre ez idő tájt volt a híres Chamberlain- Daladier akció.
A világhíres ezredes közelébe azonban szinte lehetetlen volt férkőzni, állandó kísérete miatt, akik sasszemmel figyeltek mindenkit aki felé közeledett. (Ma már body-gard-nak neveznék a kísérőket). No meg ő sem szerette a mass-media tagjait, mint jelenlegi ország elnökünk, igaz ő nem repült. Egyelőre. Egy két szemfüles riporternek mégis sikerült közelébe jutni, így Horosz Bélának is.
Ezzel szemben engem hagyományos szerencsém ezúttal sem hagyott cserben jóllehet nem voltam újságíró, viszont törzsvendég voltam, sőt abonens az akkor legreprezentativebb étteremben a Bagolyvárban .melynek tulajdonosa. Turi Elemér volt (később a Vitadulci szövetkezet laboratoriuma működött itt).
Délben, ebédnél, Turi Elemér bizalmasan figyelmeztetett, hogy este már hét órakor jöjjek be vacsorázni, mivel a belső, a tükrös terem, le van foglalva Lindberghék részére, és a rendőrség majd elállja a bejáratot, és csak a magas rangú meghívottak léphetnek be az étterembe.
Igy hát a megjelölt időpontban, Bíró Jóskával együtt, testi-lelki jóbarátommal -, aki szintén abonens volt a Bagolyvárban, - szerényen helyet foglaltunk az étterem első helyiségében, ahol rajtunk kívül nem tartózkodott senki. Szép csendesen megvacsoráztunk, aztán kikértük az első és a második liter bort. És kiváncsian várakoztunk.
Pontban nyolckor felpattant az ajtó, és több igen magas rangú tiszt és más fejesek kíséretében megjelent a nagy Lindbergh ezredes. Magas, kócos hajú, nagy fogú férfi, egyáltalán nem hősi külsővel.A nagyon előkelő társaság elvonult előttünk és helyet foglalt az elegáns belső, tükrös teremben, ahol pazarul megterített asztal várta őket.
A zenekar, amely két tagból állott, Nevolár Szilárd a zongoránál és Czakó Imre a prímás, kissé félénken, de jó cigányosan cifrázva eljátszotta a Yankee.doodlet. Mi ketten Jóskával pedig büszkén néztünk egymásra: ime két ember, aki személyesen látta Lindberghet!
Telt, múlt az idő, mi folytattuk a megkezdett borozgatást, miközben odabent sürögtek, forogtak a pincérek, nagy alpakka tálcákon majdnem minden földi és tengeri jóval, számtalan whiskys és konyakos üveg társaságában. Odabent ünnepi beszédek hangzottak, felköszöntők, tapsok, a probléma az volt, hogy a felszólalók francia, vagy német nyelven nyomták a sódert, angolul abban az időben kevesen beszéltek; a felső tízezerben a francia volt a társalgási nyelv.
És egyszercsak a nagy Charley egyedül, kíséret nélkül kijött a belső teremből, tétován körülnézett. Én éreztem, hogy eljött az én pillanatom, hiszen tudok angolul, ami abban az időben elég ritka volt.Ruganyos léptekkel oda léptem hozzá és gyönyörű Standard English kiejtéssel megkérdeztem: “What can I do for you?” Lindbergh szélesen mosolyogva megmondta, és én szolgálatkészen megmutattam neki az utat, hol b u d á r a tér el. A pincérgárda azonnal körülvett és izgatottan kérdezték, mit akart az ünnepelt. Én nyugodtan feleltem, valószínűleg pisilni, de lehet, hogy kakálni, hiszen a tisztek sem angyalok. Percek múlva előjött Charley, és megkérdezte, tartanak-e a vendéglőben törülkőzőt és szappant? Tolmácsoltam a kérdést, mire legaláb féltucat törülköző, hangerli került elő, és finom szappanok. Lindbergh megköszönte nekem, és ismét eltünt a toalettben. Amikor visszajött, átölelt és becipelt a belső terembe, és büszkén bemutatott: ”He is the best friend of mine!” Ha a szemekből lézer sugár lövellt volna ki, én menten halva rogyok össze. Hát még amikor ujdonsült haverom egy nagy poharat teletöltött Black and white whiskyvel, csiriózott velem; a következó pohárban már Henessey konyak csillogott, azt is kiittam, - az ember mit megtesz a barátjáért - ezalatt a fejesek barátságos mosollyal ajkukon - hiszen a nagy vendégnek a szeszélyeit el kell tűrni -, tudtomra adták, ha nem tűnök el azonnal, holnap alaposan megtáncoltatnak.
Két liter bor, két deci whisky és egy deci konyak elfogyasztása után is hallgattam a józan eszemre és elköszöntem Charley havertől, pedig az még hellyel is megkínált.
Odakint Jóska türelmetlenül várt és kiváncsian faggatott, mi is történt valójában.
Én pedig pontosan elmondtam neki, hogy azért mert megpisiltettem az első oceánrepülőt milyen pazar italokkal kínált meg. Jóska szinte könyörgött, mondjam meg neki, hogy mondják angolul, hogy “erre van a toalett”?
Igaz barát vagyok, megmondtam, vagy ötször ismételtettem vele.

Jóskának pechje volt, Lindberghnek jól működött a veséje.

Ez is kép ám! This is a picture though!

Mi minden lehet fából!
Attachment: acs mester.pps

2007. július 15., vasárnap

Ezt kaptam ma reggel az én kedves Barátomtól

Rating:★★★★★
Category:Other
Az Isten megteremtette a szamarat, és azt mondta neki:
- Te leszel a szamár. Reggeltől estig dolgozol. Nehéz terheket cipelsz a
hátadon. Zöldségeket eszel, túl okos sem leszel. Ötven évig élsz.
Erre a szamár:
- Ötven év ilyen életbál az túl sok. Elég lesz nekem 20 év is.
Így is lett. Aztán Isten megteremtette a kutyát. És azt mondta neki:
- Te leszel a kutya. Vigyázol az ember dolgaira. Hűséges leszel hozzájuk. Azt
eszed, amit meghagynak. Nagyjából 25 évig élsz.
Erre a kutya;
- 25 év ilyen élet az túl sok. Elég lesz nekem Húsz év is.
Így lett. Ezután Isten megteremtette a majmot, és azt mondta neki:
- Te leszel a majom. Ugrálsz fáról fára. És úgy viselkedsz, mint egy idióta
Jópofa vagy, és húsz évig élhetsz.
Erre a majom:
- Húsz év élet bohócként
Az túl sok. Elég lesz nekem tíz év is!
Így lett. Végül Isten megteremtette a férfit, és azt mondta neki:
- Te teszel a férfi, az egyetlen értelmes lény a Földön. Az eszedet arra
használod, hogy a Föld többi lakóját leigázd és uralkodj felettük. Neked húsz
évet adok.
Erre a férfi:
- Húsz évig férfinak lenni, az túl kevés Add nekem azt a 30 évet, amit a
szamármeghagyott, a 15 évei a kutyától és a majom tíz évét.
Isten eleget tett a férfi kérésének, gondoskodott róla. hogy férfiként 20 évig
éljen, aztán megnősül és 30 évig reggeltől estig dolgozik. cipekedik, mint .1
szamár. Közben gyerekeid lesznek és 15 évig úgy élsz mint a kutya Vigyáz a
házra és eszi, amit a család hagy neki. Aztán mikor megöregszik. 10 évig úgy
él, mint a majom, úgy viselkedik, mint egy idióta és szórakoztatja az unokáit.

2007. július 14., szombat

Hamarosan! Már megjelent :)

Start:     Jul 14, '07 01:00a
End:     May 14, '08
Kedves Barátaim, Ismerőseim, Ismeretleneim!

Csak pici reklámot szeretnék az általam igen nagyrabecsült Bogdán Kálmánnak.
A nálam olvasható írásai hamarosan megjelennek az erdélyi Mentor kiadónál (amely kiadó Wass Albert és Nyírő József munkáit is gondozza) "Csak a szépre emlékezem" címmel (gondolom kissé megszerkesztve, hisz nálam vannak olyanok is, melyeknek a vége elveszett, vagy még nem is volt).
Fogadjátok szeretttel, s vegyétek minél többen, hisz mi az a még 10-20 év, amely az én 95 éves barátom életéből még előtte van!?

Adja a jó Isten, hogy még sok évet érjen meg egészségben, szeretetben, a családja és barátai örömére!

Itt lehet rendelni, a könyvet az Írók boltjában:

http://www.irokboltja.hu/?t=productoverview&kod=11136211

20070220 00000002fun 0216105005 eves.wmv




Mintha a felbátorodott kis jövevényünket látnám, aki a Béla nevet kapta:D

2007. július 13., péntek

A venyige

No még egy, és igérem, megjavulok!

***********************

Robert Herrick:
A venyige
Faludy György fordítása

Azt álmodtam éjjel, hogy testem
átváltozott: szőlőtő lettem,
rügyet neveltem, lombot, szárat,
s beleptem velük Lúciámat,
indáimmal combját és pöttöm
lábát is átöleltem többször,
majd sok mohó, de lágy kacsommal
hátulját is magához fontam,
koszorúnak sok zöldessárga
fürtöt aggattam homlokára,
míg úgy állt mellettem a drága
lány, mint venyigék közt mezítlen,
fiatal, ittas bacchus isten.
Csavarodó indákkal közben
kezét-lábát is megkötöztem,
hogy zsákmányommá lett a rablány
minden testrésze: s mikor aztán
levéllel fedtem ama részét,
mit másnak nem mutat a szépség,
kirázott a gyors kéj, s egyszerre
nem voltam többé puha, szende,
jámbor venyige: sokat akaró
vesszőm felállt, mint a szőlőkaró.


Elégia a vetkőzésről

Meglátogattam valakit, ahol Faludy fordításra leltem, 
ezért eszembejutott, hogy a másik blogomban 
ezért a versért igen neheztelő leveleket kaptam.
Pedig a vers szép. a fordítás míves.

*************************************************

John Donne (1572-1631):
Elégia a vetkőzésről
(Faludy György fordítása)


Jöjj, hölgyem, jöjj és vetkőzz le velem,
vágy kínoz, mikor nem szeretkezem.
S mint harcos, ha ellenségre talál:
lándzsám megfájdul, mert nem döf, csak áll.
Öved délkörét oldozd meg hamar:
minden tájnál szebb földövet takar.
Pruszlidat vesd le, olyan feszesen
tapad; más nem lát bele, de nekem
hadd suttogja a susogó selyem
esése, hogy most lefekszel velem.
Fűződre régtől féltékeny vagyok,
de megnyugtató, mikor kikapcsolod.
Oly szép vagy, ha ruhád leengeded:
kibukkanó nap nyári kert felett.
Cipődet rúgd le gyorsan; várja lágy
talpadat nászi templomunk, az ágy.
S le fejdíszed filigrán, csupa fény
hálójával; hajad szebb diadém.
Ily fehér ingben égi angyalok
szállnak a földre; magaddal hozod
azt, mit Mohamed Paradicsoma
ígér nekünk, örök gyönyört, noha
a kísértet is vászoningben jár,
de főleg égnek nem a hajam áll.
Engedd szabaddá szeretőd kezét,
hadd nyúljon alád, mögéd és közéd.
Amerikám! Frissen fölfedezett
földem, melyet bejárok, fölfedek,
aranybányám, országom, hol mohó
kényúr vagyok, egyeduralkodó,
s boldog pionír, miközben sötét
kincseskamrádon ujjam a pöcsét.
A lélek úgy teljes, ha testtelen,
s a test akkor egész, ha meztelen.
Az ékszer nem kell, az csak elvakít,
mintha Atlanta kincseket hajít,
s a bolond férfi szeme ottragad
gyöngyön, gyémánton, mert azt látja csak,
ami képkeret, könyvön díszkötés,
amatőr-öröm. De ennyi kevés.
Nyak, arc, derék, kar, láb, comb, csípő, mell:
a szeretőnek a nő teste kell.
A bűn nem bűn, és itt nem incseleg
az ördög sem. Engedd le ingedet.
Tárd szét magad, ne félj tőlem, ahogy
föléd hajlok. Gondold: bábád vagyok.
Mezítelenül is gondoskodom rólad,
vagy nem elég egy férfi takarónak?


2007. július 10., kedd

Ez az utolsó Micimackó dal




A kételkedő mackó dalának (neveznék)

Háromszor hurrá!
Hip, hip és hurr!
      (Kicsoda?)
Őcsoda!
      (Mér', mit csinált?)
Azt hittem, tudjátok,
hogy két ízben
mentette meg barátait, akik bent voltak a vízben.
Háromszor hurrá!
      (Kicsodáért?)
Őcsodáért!
Hisz maga nem is tud úszni,
csak másokat kihúzni!
      (Kicsodát?)
Ugyan már, buta fickó!
Akiről beszélek, ki lenne más? Mackó?
      (Mickó?)
Na megállj, Lackó!
      (Sajnálom, de kiment a fejemből)
Ő az. Mackó, a Nagyeszű, Medve Medveczky.
Te - kit nevetsz ki?
      (Én nem nevetek, de mondd még egyszer!)
A Nagyeszű, igenis.
      (A milyen eszű?)
Nesze!
Nem arról van szó, hogy mekkora az esze,
hanem arról, hogy ácsolt egy naszádot.
      (Miszádot?)
Fogd a szádat!
Mondjuk, egy csuprot,
mellyel a vízből mindenkit kiemel,
s ezért most, kérem, harsány éljent érdemel.
      (S ezért most, kérem, harsány micsodát?)
Sokáig éljen miértünk a hős, deli Medve
erőben, észben, javakban növekedve.
Hip, hip és hurrá!
      (Kiért?) Őért!
Éljen a Medve!
      (Midve?)
Medve!!
Azért, amit tett, vivát, vivát, vivát!
      (De micsodát?)
Éljen sokáig a csodamedve, aki hős lett!
      (Jó, jó, csak mondja meg gyorsan valaki -
      MI VOLT AZ A HŐSTETT?)


S Még Micimackó


Daloljatok a kedvemér',
Csak ennyi, mit egy medve kér.
Mit érdekel engem, hidegem lesz vagy melegem,
csak a mézből, a mézből legyen sokam és elegem.
Nem érdekel a naptár képe,
sokkal inkább a kaptár népe.
Jeget hoz vagy esőt vagy dért és harmatot,
minden adagból nekem juttassatok egy harmadot!
S daloljatok a kedvemér',
Csak ennyi, mit egy medve kér.


Íme még egy Micimackó!


Indulnak a hős sarkfelfedezők,
Bagoly és Nyuszi, Malacka meg én.
Messze maradnak el a régi mezők.
Bagoly és Nyuszi, Malacka meg én.
Micimackónak ez lesz a hősi nagy útja,
s velünk tart Nyuszi egész pereputtya.
Kár, hogy mi a sark, azt senki se tudja,
Bagoly, se Nyuszi, se Malacka, se én.

Még mindig Micimackó


Bármerre nézek,
furcsa, de nyoma sincs a méznek,
mit tegnap Mackó koma nyelt,
a méznek hűlt nyoma kelt.

Hol a mézecske?
Elvitte a kecske?
Furcsállom az egészet,
Ki ette meg a mézet?


És még Micimackó


Nyáron nyaralok, télen telelek,
a Trotechnikus, az mindig Elek,
kérdezz valamit, s én megfelelek,
nyáron nyaralok, télen telelek.

Nyáron nyaralok, télen telelek,
ki mézet ad, azzal nem perelek,
kérdezz valamit, s én megfelelek,
nyáron nyaralok, télen telelek.

Nyáron nyaralok, télen telelek,
villanyt fára ingyen szerelek,
kérdezz valamit, s én megfelelek,
nyáron nyaralok, télen telelek.

Micimackó még mindig

Megmondták a költők régen,
legjobb kis felhőnek lenni az égen,
szemem ezért ragyog,
mert én egy kis felhő vagyok.

Ragyog az ég rám fényesen,
sétálok rajta kényesen,
hej, kényesen és rangosan,
és éneklem hangosan:
Megmondták a költők régen...

Micimackó


Erdei körökben az a nézet,
hogy a medve szereti a mézet,
ez nem csak afféle szerény
vélemény,
ez tény, tény, tény.

Ha medvécske volna a méhecske,
fatörzs alján gyűlne a mézecske,
s ha méh volna medve, amit feltehetek,
nem kéne megmászni ennyi emeletet

Másik Micimackó vers


Ki találta meg Füles farkát,
talán Ferkó, Mickó, Lackó?
Egyik se!

Én találtam meg, Micimackó!

Egy csekélyértelmű medvebocs verselménye

Most ez ötlött az eszembe....

*************************************


Hétfőn, mikor a hőség rekkenő,
eszembe ötlik egy Bökkenő:
hogy kicsoda a micsoda,
a hogy mikor és hová az akkor és oda.

Kedden, ha hull a hó és fúj a szél,
egy hang odafent sürgetve beszél:
míg meg nem mondod, addig havazok,
hogy azok-e ezek, vagy ezek-e azok.

Szerdán kék bolton a nap hunyorog,
tűnődni ráérek, nincs semmi dolog.
Ki kell találnom jövő hét keddig,
hogy mennyi és meddig az ennyi és eddig.

Csütörtök reggel megint itt a hideg,
zúzmara ingben a bozót didereg.
Ilyenkor érzed, mi mélyen igaz,
hogy az meg ez meg ez meg az.

Pénteken...