Történelem gyerekcipőben II. rész

Bogdán Kálmán:
Történelem gyerekcipőben II. rész

Sajnos, a helyzet igen zavaros volt, itt-ott már lövöldözésekre is sor került. Állítólag a vásárcsarnok környékén is ropogott a fegyver. Sőt egyik kofát golyó talált és meghalt. A Vásárcsarnok előtt ravatalozták fel, a párt saját halottjának tekintette. A gyászünnepélyen maga Kun Béla szónokolt és ezekkel a szavakkal kezdte a gyászbeszédet: "Most, amikor itt állok a szarkofág előtt"…Tovább nem folytathatta, mert a kofák, paradicsommal és tojásokkal dobálták meg.
Az iskolában kívülről meg kellett tanulnunk "Föl, föl ti rabjai a földnek". A színházakban is mielőtt a függöny felment volna, a közönség felállva harsogta az Internacionálét. A mozikban levetítették a szöveget. Televízió, rádió még nem létezett, de az utcákon, tereken, villamosban, omnibuszban harsogták, hogy "rabságunknak vége már" amit a jövendő "ébredők" úgy folytattak, hogy "ez a Schwarz lesz a végső..." Vége lett a tanításnak is, kikaptuk a bizonyítványokat. A közoktatási tanács rendelete szerint, azokon nem szerepeltek érdemjegyek: kitűnő, jó, elégséges, elégtelen, sem 1-2-3-4 hanem csupán megfelelt, vagy nem felelt meg. Nos én büszke lehettem mert én megfeleltem a kommunista követelményeknek, életemben utoljára.
Egy délután, tiszt állított be az udvarra, egy baka kíséretében. Összehivatta a férfiakat és értésükre adta, hogy az ellenforradalmárok nem alszanak és mindenfelé, szabotázsakciókkal igyekeznek megakadályozni a munkásosztály végső győzelmét. Nagyon ébereknek kell lennünk, a legkisebb gyanús mozdulatra, jelre, együttesen kell föllépnünk. Éppen ezért minden épületben, bérházban gongot szerelnek fel és ha valaki valami ellenséges akciót, vagy mozzanatot vesz észre, azonnal üsse meg a gongot a kalapáccsal és erre a jelre, az összes férfilakónak kötelessége, vasrudakkal, prakkerrel, akár seprűnyéllel, késsel, boxerrel a kézben átkutatni az egész épületet és elfogni a sötétben bujkáló gazembert, sőt! Gazembereket.
Azzal a baka felkötötte a gyönyörű, ezüstösen csillogó gongot a porolóra, mellé kötött egy vasrudat. A tiszt rögtön ki is próbálta. Megkondította a gongot a vasrúddal… Valami gyönyörű csengő-bongó hang zengett végig a házban. Majdnem egy percig zsongott a fülünkben a szférák zenéje. Utána többen kipróbálták a bűvös hangszert, persze minket, gyerekeket nem engedtek kongatni.
Este, miután megvacsoráztunk, édesanyám megvetette az ágyikómat, alátette a papucsomat, és meghagyta, hogy aluszkáljak, ők felmennek a harmadik emeleti szomszédhoz egy kis traccsolásra, de nem maradnak sokáig. A villanyt, persze, eloltották, mert drága az áram. Magamra maradtam, félni nem féltem, sőt, reméltem, hogy ha álmodom, álmom tárgya az ezüstösen csillogó gong lesz. Nem tudom, mi jutott eszembe, felültem az ágyamba, kinéztem az ablakon, hát pontosan a tündöklő gongra esett a pillantásom. Bár sötét volt az egész házban, hiszen nem csak mi kellett spóroljunk, a gong mégis ragyogott és úgy vonzott engem, mint egy lunatikust a telihold.

A gongütés és következménye

Hm – gondoltam magamban tömören – itt az alkalom, amely talán sose jön vissza. Nem tépelődtem sokáig, szépen felkeltem, kihúztam az ágy alól a papucsomat és a pont mellettünk levő cselédlépcsőn lesurrantam az udvarra és lássátok feleim, máris ott álltam a csábitó gong mellett. Fogtam az ütőt és ráütöttem szerelmem tárgyára, szadista mód ra jó nagyot. A következő pillanatban villámgyorsan száguldottan fel a lépcsőn és máris ágyikómba bújtam, magamra húzva a paplant.
Mintha földrengés rázta volna meg a bérházat. Kigyulladtak a villanyok a lakásokban, rohanó léptek, ordítozás, kiabálás, csörömpölés..."Hol van a gazember!" "Rohanjon valaki a kapuhoz, nehogy kiszaladjon!" Samukám, vigyázz, lehet, hogy pisztoly van nála." "Jaj, még talán gránát is!" "Nyugalom, elvtársak, nyugalom!" "Ki kondította meg a harangot?" "Piroskám, hol van a prakker, vagy a laskanyújtó?" "Vigyázat, mintha fent a negyedik emeleten surranna valaki" "Semmi, csak a Landeszék macskája."
Szüleim is lázas sietséggel rohantak be, édesapám meg is botlott az előszobában. Édesanyám megkönnyebbülten sóhajtott: "Hála istennek, Kálmánka nem ébredt fel!" Édesapám lehajolt és megkérdezte: "Ilonka, hogy került a gyerek papucsa az előszobába?" Édesanyám meglepetten válaszolt : "Fogalmam sincs, én az ágya alá tettem, mint rendesen”.
Percnyi csend. Majd apám: "Hm, hm. Ez baj, nagy baj... Ha reggelig nem találjuk meg a tettest, jön a rendőrség, bilincsekkel, kinyomozza, ki volt a bűnös, megtalálják, megkötözik, elviszik a Markóba, bezárják és ott fog élni száraz kenyéren, és többé nem látja a szüleit és az állatkertbe se mehet, lovagolni az elefánton... Hm, hm... Egyetlen mentsége lehet, ha még ma este bevallja, hogy ő a tettes."
Éktelen bőgéssel ugrottam ki az ágyikómból és rohantam apám elé: "Én voltam, apukám én voltam, ne engedjetek a dutyiba, soha többé nem teszem..." (Egyike volt ígéreteimnek amiket megtartottam.) Pár perc múlva lakásunkból felhangzottak némi csattanások, de korántsem versenyezhettek a gong zengésével.
Bejöttek a románok. Láttuk vonulni a sereget, két csúcsú sapkájuk tűnt fel először. Egy-egy, vagy egy-két, esetleg két-három üzletet, boltot, feltörtek, apró lovaik lépten nyomon szórták a citromokat, a verebek nagy örömére. Az utcákról, épületekről eltűntek a vörös zászlók, a szakállas bácsik képei sem díszelegtek az épületeken.
Én már korábban is láttam románt, de akkor oláhnak mondták. Ott állt a Nyugati előtt, egy nagy mackó társaságában. Ha elég néző gyűlt köré, elkezdett dobolni a dobján és énekelte: Zsoaka, zsoaka Nyikuláj, Ade bagye piculáj... És Tányértalpú koma táncolt... A tánc után a gazda fogta a dobját és körbejárta a nézősereget és beinkasszálta a piculájokat.
Egyik délelőtt az Oktogonon sétáltunk szüleimmel. A tér közepén sereg román katona tanyázott. Egy elegánsabb katona mellett egy másik katona dobolt. "No" – gondoltam – "Lássuk a medvét!" – és egész közel mentem hozzájuk, persze szüleim, szorosan mögöttem.
A tiszt magyarul szónokolt. Valami olyasmit mondott, hogy este hat óra után nem szabad az utcán járni, akinek van fegyvere be kell adja, meg több ilyesmit. Aztán rám pillantott: "No, kicsi, szép fiúcska, tudol egy szép dal énekelsz kapitány bácsinak, adolok nekednek szép piros almát."
Szüleim csodálkozva bámulták a magyarul beszélő román vitézt, aki megmagyarázta, hogy ő Jasiból való, és ott sokan beszélnek magyart. Én pedig a szép, kicsi fiúcskának titulált egyén, (sajnos, a szépséget, a kicsiséget sőt később a fiúcskaságot is kinőttem, mint gyermekbetegségeket) megköszörültem a torkomat és rázendítettem a nemrég még oly divatos, gyönyörű énekre: "Föl, föl, ti rabjai a földnek..." tovább nem folytattam, mert szponzorom, úgy otthagyott, mint régebben Szent Pál tette a kapitány bácsi őseivel.

A fehérterror

Aztán következett a fehérterror. Nem láttam, csak hallottam, hogy hullák tízei lógtak a lámpavasakon. Borzadva hallottuk Héjas, Prónay , Francia Kiss nevét emlegetni. Egy délelőtt nálunk is megjelent két fehér szalagos tiszt. Szüleim megrémültek. Egyikük fenyegető hangon kérdezte: "Fegyverük van-e idehaza?" Édesapám felelt: "Nincs kérem, nem is volt." "Figyelmeztetem, ha eldugott fegyvert találunk a lakásban maga velünk jön, aztán majd meglássa!" Erre én bőgve megszólaltam: "Bácsi kérem, van... egy pisztoly van..." A két tiszt vésztjóslóan nézett apámra: "Úúúúgy?! Szóval fegyvert rejteget az elvtársúr? No, hozd csak elő, kisfiú!" Én pedig bőgve mentem a fürdőszobába, a fürdőkályhából kiszedtem kapszlis riasztópisztolyomat és vittem a tisztek elé. Azok ránéztek és hangosan elkacagták magukat, egyikük megsimogatta a kobakomat, majd sarkon fordultak és köszönés nélkül távoztak.
Utána értettem meg, szegény édesapám attól tartott, valaki a házból valóban ideadott nekem egy fegyvert, hogy rejtsem el.
Egyik nap, már októberben jártunk, délben belepett hozzánk egy férfi, kopaszra nyírt fejjel, bajusz nélkül, fekete szemüveggel. Nem ismertük meg, pedig édesapám volt. Izgatottan szólt, azonnal csomagoljuk a legszükségesebbeket, mert elköltözünk. Két-három bőröndbe csomagoltunk a ruhákat, kabátokat, meg más fontos dolgokat. Az én Mackómat is. Nem köszöntünk el egyik szomszédtól sem, a Körúton felszálltunk a hatos villamosra és elmentünk a Bakáts utcába, ahol Siposék laktak, édesanyám nagybátyja, (leánya, Annuska sokszoros pingpong világbajnok.) Ott aztán édesapám elmondta, miért volt ez az álöltözet és menekülés a Pannónia utcai lakásból. Reggel beállított az irodába,(a Hold utcába) egy férfi, azzal, hogy ő van kinevezve ide főnöknek. (A majdani nagybányai Phőnix pesti irodája volt)
Rettentő pimaszul viselkedett és amikor édesapám valami igazolást kért tőle, mellbe lökte. Erre apám két nagy pofont adott neki. A pasas fenyegetőzve elment, azt ordította hogy ő Francia Kiss Mihály testvéröccse és rögtön visszajön a rendőrökkel. Azzal becsapta az ajtót. Weiser igazgató azt tanácsolta apámnak, hogy bújjon el pár napig valahol Pesten, és az első alkalommal családjával együtt hagyja el Pestet, ha lehet utazzunk Nagybányára, ahol a Phőnixnek van egy kis gyára és oda kell ember. Itt úgyis bizonytalan a jövő, már kijelölték a demarkációs vonalakat és egyelőre Nagybánya a vonalon túl van.
Négy napig reszkettünk Siposéknál. Aztán egy éjjel a Keletinél felkapaszkodtunk a zsúfolt vonatra, és két napi döcögés után megérkeztünk Nagybányára, amely – sajnos – most már a vonalon innen esett. Jött Trianon és én nolens-volens román állampolgár lettem. Mit mondhatok még én az örök, megrögzött optimista? Azért is: sejhaj!!!