Attachment: 7LegjobbPoz.pps
2007. augusztus 30., csütörtök
2007. augusztus 28., kedd
Bojár Cassino: Mária
Hát íme a legújabb ismerősőm novellája. Barátnak még nem nevezhetem, hisz még
csak "kóstolgatjuk" egymást.
Vannak az ittlévő barátaim között, akiknek a neve ismerősnek tűnhet.
Az bizony nem ámítás.
-------------------------
csak "kóstolgatjuk" egymást.
Vannak az ittlévő barátaim között, akiknek a neve ismerősnek tűnhet.
Az bizony nem ámítás.
-------------------------
Nem szeretem az őszt (és most nagyon enyhén fogalmaztam.) Vagy ahogy Petőfi mondaná: csodállak, ámde nem szeretlek. Mert ugyan szép, színes, de mégis csak az elmúlást hozza elém. Nem is azért, mert hetvenfelé már akaratlanul is időszerűnek tetszhet ilyesmikre gondolni, inkább, mert miért kell erre emlékeztetni? Az ember vagy érzi, vagy úgy tesz, mintha mi sem változott volna az utóbbi húsz-harminc évben. Én ez utóbbira szavazok.
Hanem egy dolog mégis csak óhatatlanul megtalál, így, a borongós, nyirkos, szürke, falevélhullajtó estékben. Az emlékek köd-permete. Van, hogy örömmel tárok ajtót (szívet) e múltból előlebegő, szótlan seregnek, de olyan is, hogy ajtót csapok rájuk. Ki szereti a kéretlen, erőszakos, soha nem szívelt látogatót? Azért a kedves vendég gyakoribb. Szeretem a hallgatásukat, az illedelmes, néha csak félve-reménykedő nézésüket, kutatva: vajon fölismerem-e még, emlékszem-e még, vagy már elsüllyedtek feledésem óceánjában? És hogy felragyog a szemük, ha kimondom nevüket, ha kellemes bizsergéssel tölt el látásuk. Ez az ő életük, az ő lehetőségük, talán az utolsó pókfonál, amely összeköti a lenntet a fönntel, a létezőt az elmúlttal.
Előfordul, hogy valami történés, valami nem várt esemény szólítja őket, és egyszercsak, váratlanul, ott állnak emlékezetem palotájának küszöbén. Ha alkalmas rá az idő, mert épp semmi más elfoglaltságom nem akad, letelepszünk egy meghitt sarokba, és felteszünk egy régi-régi arannyal átszőtt lemezt az időgépre. Lassan forog a korong, hangok, illatok, érzetek hullnak ki belőle. Körül lengnek, betöltik a szobát és összekötik a múltat a jelennel. Nagyszerű találmány ez az időmasina. Ha kell, órákra tudja nyújtani azt a valaha átélt, csodás percet, s ha az kell, másodpercekké zsugorítja, a nem szeretem éveket. Eltitkolt, elmulasztott, kimondani félt kérdések tolakszanak elő, és kézen fogva vezetik válaszaikat. A jó válaszokat. Amiket egyszer, régen, valamiért nem mondtam ki. Aztán eljátszadozunk a lehetőségekkel, amik annak idején pergő homokként folytak ki kezemből. S ebben az új játékban most kockázat nélkül kérdezhetem: mi lett volna, ha…?
Az egyik ilyen nyugtalanító, megválaszolatlan kérdésemre, ötven éve nincs válasz. Pedig sokszor eszembe jut, ha hallom a slágert: mindenkinek volt egy Máriája.
Igen, Mária volt neve e ködös múltból fel-felbukkanó, tétova érzésnek, és ma sem tudom hová tenni. Mondják, a dolgok előbb-utóbb mindig a helyükre kerülnek, legfeljebb nem marad idő kivárni, megélni, vagy már nincs mit kezdeni velük. Van az úgy, hogy az ember csak forgat a szájában egy falatot, és sem lenyelni, sem kiköpni nem akarja. Ám csámcsogni sem lehet rajta örökké. Talán mégis az a legjobb, ha kiírja magából.
Lássuk.
Abban az időben (1955-öt írtunk) még nem volt diszkó, nem voltak nagy heppeningek. A diákság tánciskolákba, vagy ötórai teákra járt ismerkedni. Ritkábban házibulit is engedélyeztek a szülők, és csak kivételes esetben mentek moziba, amíg az tartott. De volt a Madách Gimnáziumnak egy szigorú, nagytekintélyű igazgatója, bizonyos Fényi András. Ennek a dirinek, ha olyanja volt, (no, ez sem sűrűn fordult elő) kegyes kedve telt megengedni egy-egy szombati táncestet az iskola dísztermében. Ezeken többnyire kezdő, diákokból verbuválódott alkalmi bandák próbálgatták szárnyaikat, dübörögték az éppen divatos slágereket. Jellemző a korra, hogy az est fogalma is csak délután 4-től legfeljebb 8-ig terjedt, (és még bambi sem volt kapható). A többnyire zártkörű rendezvényeken csak jólfésülten és jólöltözötten illett megjelenni: sötét öltöny, fehér ing, nyakkendő, a lányoknak sötét alj, fehér blúz. A gimnáziumi egyensapkát már elfelejthettük, de így is csak kevesen engedhettek meg maguknak olyan lazaságot, hogy a regulától túlságosan eltérjenek. Igaz, kivételek azért előfordultak. Leginkább a lányok körében, hiszen az árú csomagolása már akkor is kiemelt marketing feladat volt, legfeljebb még nem így hívták. Természetesen a szülők is kaptak meghívót, szerencsére ritkán éltek vele. Minek is, ha amúgy meg ott volt a teljes tanári kar.
Nos, akkoriban nagyjából ilyen körítéssel járt egy iskolai buli. Persze, azért nem volt az rossz, végül is lehetett ismerkedni, csurblizni, rázni meg csörögni, és testközelből érezni a szoknyás kis bakfisok illatát. Aztán egy-két óra múlva már sok is volt az izzadt testek összekeveredett párájából. Hiszen az éppen kapható dezodorok és kölnik meg sem közelítették a mai kínálatot.
Szóval, egy ilyen iskolai bulin kezdődött ez a történet is. Eleinte még minden a szokott rendben csordogált. A lányok a falak mellett sugdolóztak, heherésztek, a fiúk, pedig középen, szamárszigetet alkotva csoportosultak, mustrálgatva a felhozatalt, vagyis a napi kínálatot. Hosszú, kihasználatlan percek mentek pocsékba, lettek semmivé, amíg végre a bátrabbja rászánta magát, és az előírások szerint meghajolt valamelyik lesütött szemű szűz előtt. Ez persze leginkább az ismerősök között történt, hiszen évközben akármennyire el voltunk különítve (a lányosztályok termei másik emeleten voltak), azért az első, őszinte szerelmek mégis csak a gimi falai között nyiladoztak.
Mielőtt azt gondolnák: valóban ilyen mulyák voltunk, meg kell nyugtassak mindenkit, a kor adta és engedte kereteket azért igyekeztünk maradéktalanul kihasználni. Mert ugyan nagy szenzáció volt, de mégis csak megtörtént, hogy a másodikos csodaszép B. Mari, előbb lett anya, mint harmadikos gimnazista. Aztán az ügy fejleményeként, a negyedikes Pálfalvi Miki magántanulóként érettségizett le. A haverjaitól tudtuk, hogy az ifjú apa, éjszakákba nyúló ultipartikon próbálja elnyeri apósától a másnapi kosztpénzt. Bizsergető, misztikus képzetek törtek ránk, ha megpróbáltuk elképzelni e családi miliőt. És voltak mások is, akik már szereztek némi tapasztalatot, amit vagy megosztottak velünk (a mellékhelyiségek telefüstölt, kedélyes homályában), vagy hallgattak, és gőgösen lenézték a csorgónyálú osztálytársakat.
Az alma mater sok titkok tudója volt, de kövei bölcsen hallgattak.
Nos, hogy visszatérjek a szóban forgó bulira, be kell vallanom, nekem nem sűrűn jutott osztályrészemül az e fajta élvezetek habzsolása. Ennek, pedig egyszerű oka volt, úgy hívták: szülői szigor. Volt abban valami kérlelhetetlen logika, amely szerint az élet élvezetének mennyisége soha nem haladhatja meg az elvárt teljesítmény színvonalát. És mert nálam ez utóbbi tartósan alacsony volt, mértékül szolgált az előbbihez. Nem csoda, hogy pirosbetűs ünnepet jelentett, ha hébe-hóba sikerült felborítanom házi bibliánk e kényes egyensúlyát. (Ritkábban úgy, hogy a színvonal múlta felül a mértéket.) De azon a héten éppen ez a csoda esett meg, és én teljes jogú résztvevőként ott ácsoroghattam a már említett szamársziget közepén.
Ez volt az én igazi világom, nem is rejtett tehetségem kibontakoztatásának legszentebb szentélye. Az amúgy romantikus, versfaragó, művészlelkem akkoriban a táncban találta meg önkifejezésének legjobb formáját. Ismertem a kor minden stílusát és minden figuráját. A jampizás, a csúsztatás, a lepkézés, a kidobás és szólózás olyan világos és természetes volt számomra, mint az osztályelső Tamásnak, a differenciálszámítás. Ő abban, én ebben adhattam önzetlen segítséget a többieknek. Igaz, néha az önzetlenség is megárt. Néhány évvel később, amikor már törzstagja voltam minden fővárosi tánciskolának, az ottani pedagógusok megelégelték rögtönzött magánóráimat és nyilvánosan kitiltottak a főváros összes tánciskolájából. Meg is tanultam egy életre: az amatőr ne akarjon jobb lenni a profiknál, akkor sem, ha véletlenül tényleg jobb.
Így talán már érthető, hogy miért voltam a szamársziget megbecsült, központi figurája. Két kézzel szórtam tudásom aranyát. Tekintélyemet kihasználva lökdöstem társaimat a leánykoszorú felé, egyrészt, mert a mulyákat kellett, másrészt meg, hogy mielőtt bárkit is felkérnék, lássam, nem égek-e le a kiszemelttel? Mert nincs annál kínosabb, ha olyant fog ki az ember, aki két ballábas, és ráadásul az egész szám alatt mereven nézi mindkét ballábát, nehogy összeakadjon. Az ilyenek izzadt tenyerükkel görcsösen kapaszkodnak beléd, és magukban imádkoznak: csak ezt ússzák meg élve.
Szóval, amikor már kellően felmértem a terepet, eldöntöttem kit érdemes felkérni, meghallgattam a srácok beszámolóit, hogy tudni illik, a kiszemelt mennyire simul, enged-e belépni, milyen a lepcsije stb. akkor jöttem én. Emlékszem egy Panni nevű, hosszú barnahajú lányra, akit egymás kezéből téptek ki a srácok, szinte sorba álltak érte. Akit lekértek, fülig vigyorgó szájjal állt a sor végére, vagy élénk gesztusokkal magyarázta haverjainak az átélt izgalmakat. Volt mit. Magam is megtapasztaltam, hogy nem csak simult, de a lassúk közben, szinte körbefolyt az ember combján, sejtetni engedve mindent, amit selyemvékony, bő szoknyája takart. Persze az embernek ilyenkor megdagad a fantáziája, amit nem csak sejteni, de érezni is lehet. Hanem, valószínű a lánynak sem volt ez ellenére, mert incselkedve kérdezte: maga is budai? Ez aztán sokáig szállóigeként terjedt köreinkben. Ugyanis abban az időben a Budán lakók többnyire a zsebükben hordták a kapukulcsaikat, hogy ne kelljen tíz után felcsengetni a házmestert. Ezeket a régi budai bérházakat pedig, tekintélyes méretű, vaskemény kapukulcsok nyitották.
Már jóval túl voltunk a buli felén, amikor észrevettem egy alacsony, vékonyka lányt, aki türelmesen ácsorgott az utcára nyíló ablakok előtt és sóvár szemekkel nézte a többieket. Talán valakinek a kishúga, gondolhatták a srácok, mert senki nem kérte fel. Beletörődött mosollyal igazgatta rakott szoknyája ráncait, és ha néha kihúzta magát – talán, hogy nagyobbnak látsszon – alig-alig domborodott ki a blúzából valami. Vállig érő barna haja szalaggal volt megkötve és kissé hegyes orra sem igazán vonzotta a tekintetet. Pedig azok a sóvár szemek meleg, puha, barna fényben izzottak. Csak egy futó pillanatra néztünk össze, mással voltam elfoglalva. Már minden szóbajöhető csajt megforgattam, és azon törtem a fejem, melyiket kellene majd hazakísérni. Ez ugyanis külön tudomány, nagy körültekintést kíván. Mert akinek volt kísérője (szülő, testvér, barátnő) azzal kár fáradozni. Ki akar gavallért játszani egy sovány búcsúkézfogás reményében? Aztán az sem kifizetődő fáradozás, ha a kiszemelt valahol a világ végén lakik. Onnan aztán egyedül kell majd hazabandukolni, mert a búcsúzkodás néha meglehetősen időigényes művelet, az utolsó villamos, pedig nem vár. Nem különben – kellő empátiával és ügyes keresztkérdésekkel – azt is fel kell mérni, van-e jövője, későbbi hozama, a befektetett időnek, energiának. Vagy éppen nem túlságosan nagyok-e a majdani elvárások (menjünk moziba, cukrászdába, ötórai teára, stb.). Ez alapjaiban ingatná meg egy középiskolás amúgy is katasztrofális anyagi helyzetét. Egyszóval az ilyesmit semmiképp nem szabad elkapkodni.
Nos, ilyen dilemmákon merengtem a nagy semmibe, amikor észre vettem, hogy akaratlanul is már jó ideje azt a fal melletti kislányt nézem. Van úgy, hogy az ember csak bámul, csak mélázik, és nem tudatosul benne, amit lát. Nem is lát semmit. Aztán egy szemrebbenésre, egy szellem érintésére világosodni kezd a kép és máris tisztán áll előtted. Már látod azokat a meleg, nagy, barna szemeket, érzed, ahogy húzzák, ahogy megkötik a tiédet, ahogy szemérmesen, de mégis parancsolóan fogva tartják, és nem engedik többé. Ha mégis elkapod róla tekinteted, az, akaratod ellenére is vissza-visszaröppen, megpihen rajta. Talán még a szíved is nagyobbat dobban. Pedig józan eszed rögvest tiltakozik, és sorolja ki nem mondott, meg sem fogalmazott, tétova aggodalmad, vagyis kósza szándékod értelmetlen hiábavalóságát. Hanem, az ész azért racionális, mert azt is tudja: ezzel még nem győzött. Tehát taktikát változtat. Most a hiúságodat célozza meg: mi van nagymenő? Félsz? Ha nem hiszel nekem, tégy próbát, kérd fel és röhögtesd ki magad. És ekkor az ember lelkét elönti valami dacos csakazértis érzés. Hiszen csak egy jócselekedetről van szó, egy lovagias gesztusról. Nem több ez, mint amit a nagyfiú érez a kishúgával szemben, ha az a segítségét kéri. Persze, hogy segít. Nem, nem szánalomból, nem kegyet gyakorolva, inkább jó szívvel, puszta figyelmességből.
Már mindenkivel táncoltam, aki számított, kiválasztottam, akit majd hazakísérek, nem volt több dolgom. A kis barna felé fordultam és vettem az adását. „… miért ne, az élet oly rövid s a halál néha oly közel …” citáltam magamban kedvenc (bár cseppet sem ide illő) idézetemet a frncia kommunárdok dalából.
Két-három lány pihegett mellette kimelegedve, láthatóan csak nemrég kísérhették a helyükre őket. Amikor meglátták, hogy közeledem, az egyik elfordult az ablak felé (jelezve: most valóban pihenni szeretne), a másik kettő összesúgott és vigyorgós, tettetett kis grimasszal nyugtázták, hogy: na tessék, már megint, hát már egy percet sem lehet itt pihenni… Hanem, aztán mégsem látszottak túl boldognak, amikor nem őket kértem fel. A kis barnaszemű meg mintha egy pillanatig habozott volna, talán csak biztosan akarta tudni: nem történt-e tévedés? Aztán bólintott, nyújtotta a kezét és határozottan, de hálás mosollyal mondta: Mária vagyok. - Ahogy kiballagtunk a placcra, bemutatkoztam és láttam, nem is sokkal alacsonyabb, talán ha egy fejjel. A banda valami lassút húzott, én pedig azon filóztam: lám-lám milyen kis karakán kézfogása van a kicsinek?
Aztán a szám végére már több meglepetést is begyűjtöttem.
Megtudtam, hogy Ő is ide jár, elsős. Tapasztaltam, hogy elég jól mozog, érzi az ütemet, hagyja magát vezeti. Nem tiltakozik, ha magamhoz húzom, nem süti le a szemét, állja a tekintetemet. Meglehetősen tájékozott az irodalomban, és a tánczenében. Ismeri a menő kül- és belföldi sztárokat, hibátlanul ejti a nevüket. No csak. Kezdtem magam igen kellemesen érezni. Egy belső hang kegyesen simogatta a lelkemet: íme hát, jótett helyébe jót várj. Elmondta, hogy nyolcra érte jönnek a szülei, így a már lebeszélt programom sem volt veszélyeztetve.
Hanem a meglepetések tárháza csak most kezdte nyitogatni kapuját.
Ekkor már a buli utolsó harmadában jártunk, a banda igyekezett kiadni magából minden tartalékot. Jobbnál jobb számok követték egymást. Az elsőnél óvatosan keresgéltem Máriám tudásának határait, (nem akartam égetni). Csakhogy nem találtam. Ez a vékony, pattanásnyi mellű, vette a lapot. Egyre bonyolultabb figurákat dobtam be, improvizáltam és izzadtam, de Ő minden lépésre tudta a választ, sőt! Egy-egy kidobásnál, pörgetésnél olyan mozdulatokkal ejtett ámulatba, hogy szinte lecövekeltem. Hamarosan körénk sereglettek a párok és szájtátva bámulták az előadást. Aztán a vakmerőbbek lekérték és kézről kézre adták. Azt hiszem a buli végéig többet táncolt, mint néhány menő csaj, az elejétől. Nekem is már csak a záró számra sikerült visszakérnem. Még akkor sem egészen tértem magamhoz, de éreztem: ezt a titkot meg kell fejtenem. Randit kértem másnapra. Az már meg sem lepett, hogy azonnal rábólintott. Közben megérkeztek a szülei, jólesően nyugtázták, hogy csemetéjük még most is táncol, de már integettek is neki, hogy menni kell. Gyorsan elrebegte hol és mikor, majd hozzátette: csak a nővérével együtt engedik el, hozzak én is valakit, és majd szétválunk. Erre már csak bólintani tudtam, mert a hangom bennrekedt valahol a torkomban. Még akkor is bámultam utánuk, amikor már az utcán lehettek. Azt sem vettem észre, mikor ment el, akivel meg voltam beszélve. Először bosszantott a dolog, de aztán hazáig a kis csaj járt az eszemben, Ő lebegett lelki szemeim előtt. Ilyen jó táncpartnerem még soha nem volt. A kis csitri mindenit, hol tanulta? És ide jár a gimibe? Miért nem vettem észre eddig? (Marhaság. Ki vesz észre egy ilyen kótyom-fittyet?) De hisz nem is az! A szeme, a tekintete igazán szép. (A mellei, pedig majd megnőnek.) Okos, intelligens, és valami hallatlan biztonság sugárzik belőle. A formájáról, pedig szó se essék, ötlött fel bennem Anyám sok leánykori fényképe. Azokon is épp ilyen piszkafa, nádszálvékony kisasszony mosolyog, mint amilyen ez. Aztán Apámnak mégis tetszett, oda volt érte. Pedig istenáldotta tehetsége volt a hódításhoz (nagynénéim a tanuk rá) és nem is hagyta elveszni isteni adományát. Talán ízlés kérdése lenne csupán, vagy valami mélyebb, öröklött tulajdonság, hogy egyre jobban tetszik? Vajon Apám meg tudta fogalmazni akkor, vagy ezt nem is kell? Lehet, hogy már várom a holnapot?
Derűs vasárnap reggelt hozott a várt holnap, és pontosan érkezett, mint azóta is, mindegyik holnap, ha várják, ha nem. Korán délelőtt elrohantam Béla barátomhoz, elhívni gardedámnak. Nem volt otthon. Szülei úgy tudták estig nem is lesz. Rossz ómen, gondoltam de már loholtam tovább. Azonban Bandiéknál sem volt szerencsém, Sanyinak pedig más, halaszthatatlan programja volt. Már csak egy szóbajöhető srác maradt: Dénes. Ő lakott a legmesszebb: Pestújhelyen. És benne bíztam a legkevésbé. Magas, csontos, darabos mozgású srác volt, amolyan jó tanuló könyvmoly, akit még senki nem látott lányokkal. Néha emlegetett valami szünidei kalandot, de nem tűnt hitelképesnek a sztorija. Bulikra sem igen járt, a tánchoz falába volt. Ám a lelke tele volt romantikával. Naphosszat tudta idézni Homéroszt, Vernét és Jókait. Természetesen otthon találtam, hanem minden rábeszélő képességemet össze kellett szednem célom eléréséhez. Dél is elmúlt, amire szavát vettem, de legalább abban biztos voltam: csak a halál akadályozhatja meg, ha egyszer megígérte. Ő ilyen volt.
Otthon kapkodva készültem, az ebédből is csak állva faltam egy keveset és irány a városliget, ott volt a találkánk. Háromra beszéltük meg, én tíz perccel előbb érkeztem. Dénes pontos volt, mint egy angol lord. A lányok sem késtek sokat, csak épp az illem kedvéért. Hanem, arra magam is kíváncsi voltam, hogy néz ki a nővére? Nos, igen kellemes benyomást keltett. Nem is nagyon hasonlítottak egymásra. Magasabb és teltebb volt, sugárzott belőle az életkedv. Szőke haját lófarokba kötötte, zöld szemével magabiztosan tekintett ránk. Senki nem hitte volna, hogy csak két év van köztük. Zsuzsának hívták.
- Szólítsatok Zsúnak, - nyújtotta a kezét, - Ő meg a kishúgom, Mia – adta meg a társalgás alaphangját, megnyomva a kishúgom első szótagját. Dini barátom udvariasan mosolygott, én mag egy kicsit kényelmetlenül éreztem magam. Láttam, Máriám sem boldog a bemutatástól, de talán, mert már hozzászokott nővére stílusához, tűrte. Együtt indultunk el az egyik sétányon, középen a két lány, mi adtuk a keretet. Értelemszerűen Dini ment Zsú oldalán.
A beszélgetés nagy általánosságokkal indult. Filmek, táncdalok, családi és iskolai sztorik váltogatták egymást. Eltelt már vagy fél óra és csak keresgéltem a tegnapi hangulat ízeit, a rejtélyt, a varázslatot, ami annyira felizgatta fantáziámat. De Máriám csak ritkán szólt közbe, visszafogott volt. Mintha tőlem várt volna valamit, segítséget amire számított, amiben reménykedett. Néha rám nézett, meleg barna szemeiben ott remegett a kérdés: mire vársz? Bezzeg a nővére egyre jobban belemelegedett, igazán elemében érezte magát. Dénes barátom udvariasan bólogatott hozzá, néha kísérletet tett valami emelkedettebb témával, de fáradozása hiábavalónak bizonyult. Láttam rajta, csak most kezdi felmérni értem hozott áldozatának súlyát. Nem telt el sok idő és már csak Zsú meg én vittük a szót, vagyis keresztbe beszéltünk rajtuk.
Talán maga az ördög szállt meg. Éreztem, nem adhatom alább, nem hagyhatom, hogy legyűrjön. Dacos, gyerekes, idétlen versengés kezdődött, miközben egyre jobban behálózott a lány kihívó nyíltsága, szikrázó, fesztelen viselkedése. Jobbnál jobb poénokkal leptük meg egymást, és minden sziporkára azonnal kész volt a válasz. Gyorsan teltek a percek és nemsokára már csak egymásra figyeltünk. Néha Mária is megpróbálta észrevétetni magát, ritka közbeszólásaiból mély érzékenység és némi csalódottság áradt, de ezeket is csak Dini barátom nyugtázta, merő udvariasságból.
Már a Szépművészetinél jártunk, Dénes azt javasolta menjünk be, hallotta, hogy sok új érdekesség látható és egyébként is készült megnézni. Mária bólintott (mint akinek minden mindegy), hanem Zsú határozottan kijelentette: inkább az állatkertbe. Meg sem gondoltam, amikor azonnal csatlakoztam az ötletéhez. Lelki szemeim előtt, már sorjáztak is az új lehetőségek, merész, kétértelmű, sikamlós viccek formájában. Hanem az én barátom (talán, mert elege lett a mi zajos, magvatlan, felszínes bolondozásunkból) megmakacsolta magát.
– Én ide megyek, ki jön velem? – nézett ránk. Nem kapott választ, hát elindult. Már a lépcsősor tetején járt, amikor Mária utána szólt:
- Várj, ne menj egyedül – aztán rám nézett, egyenesen a szembe, és nagyon szomorú volt a hangja, amikor hozzátette: - itt találkozunk a téren. –
Csak néhány másodperc volt az egész, de szívének minden csalódását belesűrítette. Döbbenten bámultam utána és hirtelen nagyon keserű lett a szám íze. Ezek a szemek nemcsak beszélni, de kiabálni, sikoltani is tudtak. Éreztem, hogy valamit nagyon elszúrtam.
– Hagyd, had menjenek – fogta meg a kezem Zsú, és már húzott is tovább. – A barátod is olyan okos tojás? – kérdezte nevetve.
Nem emlékszem mit válaszoltam, talán meg sem hallotta. Néztem utánuk, ahogy elnyelte őket a bejárat. Nem fordultak vissza.
Vagy egy órát csavarogtunk a tó körül (persze az állatkertbe nem mentünk be) és később már nem is nyertem vissza poénkodó kedvemet. Igazából Zsúnak volt szájmenése, én legfeljebb már csak kontráztam hozzá. Azért annyit megtudtam, hogy a szüleik tanárok, sőt az apjuk, pár éve még tanított is a giminkben, magyart és németet. Otthon elég szigorúan fogják őket, egyedül sehova nem mehetnek. Egyébként sokat veszekednek egymással, mert a kis vakarcs (ez Mária) mindenben jobb akar lenni, amolyan apuci szemefénye. Szerettem volna többet is megtudni, de Zsú csúfolódva, kérdezte:
- Mi van, te az óvodásokra hajtasz? –
- Úgy nézek ki? – próbáltam fölényeskedni, hogy ne vegye észre csalódottságomat. Amikor visszaértünk, már vártak minket. Dénes némi iróniával kérdezte:
- És milyenek voltak a majmok? –
- Nem mentünk be – feleltem, Zsú pedig húgára sandítva kajánul hozzá tette:
- Volt jobb dolgunk is. – Mária nem szólt csak elfordult. Zsú folytatni akarta szurkálódását, de közbevágtam:
- Csak itt sétáltunk a tó körül, ti biztos jobban szórakoztatok.
– Sokkal jobban – csattant Mária hangja és lesújtó pillantást vetett nővérére.
Innentől kezdve már nem sok minden történt. Elkísértük őket a villamoshoz, ami már éppen indult volna, így nem maradt idő búcsúzkodni. Felszálltak, kezet sem fogtunk. Dénest a Keletiig kísértem, ott szállt fel a 67-esre. Útközben alaposan megmosta a fejem, nem győztem magyarázkodni. Elmondta, hogy neki nem esete az ilyen filigrán alkat, meg egyébként sem tudta, hogy most mi van? Nem ezt mondtam neki, amikor elhívtam. Mária szemmel láthatóan sértődött volt, alig váltottak szót. Szóval az egész délután el volt szúrva, ennél okosabbat is tudott volna otthon.
A következő napokban néhányszor ugyan láttam Máriát az órák közötti szünetekben, de nem tudtam beszélni vele. Valamiért mindig alkalmatlan volt, és talán Ő is kerülte a találkozást. Több iskolai bulira már nem mehettem el, másoktól meg nem akartam kérdezősködni felőle. Azzal csitítottam rossz lelkiismeretem: biztos kiröhögnének az osztályban, hogy óvodát nyitottam. Gyáva, szánalmas kifogás volt. De fiatal korban a sebek hamar gyógyulnak, legfeljebb heg marad utánuk. Egy diáknak amúgy is rengeteg egyéb elfoglaltsága akad, különösen, ha már csak pár hónap van az érettségiig. Elmúlt, mint annyi minden más is, amit idő apó előbb-utóbb úgy is becsavar durva, daróc pokrócába.
Teltek az évek, évtizedek, történtek jó dolgok és kevésbé jók, ahogy ez mindenkivel megtörténik. De az a heg a lelkemben, az ott maradt. Az a szempár, azóta is gyakran felbukkant, ha az élet rosszabbik sarkában ébredtem. Hosszan nézett rám, pont úgy, mint annak idején, ott az iskolában. És a meleg, nagy barna szemek mindig kérdeztek. Soha nem vádoltak, csak némán kérdeztek. Mindig ugyanazt, amit én is: mi lett volna, ha …? Éreztem, hogy ezt már soha nem fogom megtudni.
Van az úgy, hogy egy idea annyira befészkeli magát a lelkünkbe, annyira rabul ejti, hogy az ész minden józan tiltakozása ellenére, bolondot csinálunk magunkból. Ha valami nem úgy sikerült, nem jött össze, a körülmények nem úgy alakultak, eszünkbe hozza azt a régi, valamikor oly édes pillanatot, és úgy érezzük: ott rontottuk el az egész mostani sorsunkat. Felsejlik újra meg újra a kérdés: mi lett volna ha…?
Már csak ilyen az ideák természete. Minden szépet a hús-vér valóság tesz tönkre. Amíg csak álomkép vágyunk tárgya, amíg olyan amilyennek mi elképzeljük, azt teszi, amit mi szeretnénk, hogy tegyen, s nem teszi, amit nem szeretünk benne, addig mindenestől a mienk. Magunk teremtettük magunknak. Így születik a beteljesületlen, az örök szerelem. Lehet róla ábrándozni, megajándékozni ezernyi jó tulajdonsággal, felidézni elképzelt báját, bizsergetően selymes hangját, egy lelkünkbe égett véletlen mozdulatát, mondatát. Bármit lehet tenni vele, ami kedves nekünk, amire mindig is vágytunk.
Aztán egy szép napon már meggyőződésünkké lesz: Ő tényleg ilyen, persze, hogy ilyen. És ilyen is marad, amíg a sors kegyes hozzánk, és elfedi, elrejti szikrázó álomköntösével.
Mert gondoljuk csak meg, kiről álmodott volna Juhász Gyula, ha mégis elnyeri Annája kezét? És Csokonai, Lillája oldalán? Kockáztatta-e volna nyakát Rómeó egy erkély alatt, ha Tybalt karonfogva vezeti fel Júliához a palota széles lépcsőjén? Kiért vívott volna Syranó, ha Roxánát az első találkozáskor elnyeri? Hol lennének Petrarka szonettjei, ha Laurája nem kéreti magát? És mennyi-mennyi vers, színdarab és regény hiányozna ma a könyvespolcokról, ha minden szerelem célját éri? Persze bizonyosat nem mondhatok, de azt igen, hogy a beteljesülés csodája nem tart örökké, nem kezdete, de vége valaminek. S ami azon túl kezdődik, már nem csak tőlünk függ.
Máriámra gondolva - ha visszaforgathatnám az időt, (most először érzem: jó, hogy nem lehet) és képzelgéseim valóra válnak, - az, bizony tényleg büntetés lett volna, de Neki.
Mert mit is nyújthattam volna én? Milyen életem volt nekem? Bizony, ha egy kicsit is őszinte akarok lenni, (most már mindegy, akár lehetek is) tudom, jobbat érdemelt.
Jobbat is kapott.
Honnan tudom? Nos, annak hosszú sora lenne elmesélni, de csak magamat tenném nevetségessé vele. Elég annyi, hogy ötven év multával egy alkalmi gyülekezetben sikerült viszontlátnom, szemébe néznem, megérintenem, ha csak egy kézfogás erejéig is. Bizony már nem az a semmi kis fityfiritty, már komoly anya és feleség, már unokái vannak. De még most is gyorsmozgású, mosolygószemű, határozott beszédű, kedves és barátságos. Kérdésemre, hogy emlékszik-e rám, csak némi gondolkodás után mondott igent, talán udvariasságból. Nem kutattam, így is jól esett. Az alkalom sem engedett többet néhány mondatnál, hát most már ezzel kell beérnem arra a kis időre, ami még hátra van. Azt még megtudtam, hogy egyik gimnáziumi iskolatársa vette el.
Első gondolatom az volt: ez olyan szép, olyan tiszta, olyan romantikusan megható. Talán első szerelme volt, s lám, mindmáig kitart. Ahogy elnéztem őket: bizonyosan. Hát ez az, amit tőlem aligha kaphatott volna meg. Csupa elrontott életekkel köveztem ki utam, szeretetükért csak fájdalmat tudtam adni. Így, legalább a sors (miért mondják vaknak?) okosabb, kegyesebb volt. Mindkettőnkhöz.
Hanem, lelkem sötétebb fele (az önző, hiú, álszent dög) lesben azt várta, azt kívánta, majd felcsillan szemében a viszontlátás fájdalmas öröme, s talán kezem szorítva kiolvashatom belőle a régi-régi kérdést: miért nem kerestél? Miért nem jöttél? Miért hallgatsz? Talán megpillanthatok benne egy eltitkolt könnycseppet, egy félve, még most is reménykedő, felszakadó, kimondhatatlan vágyat. Egy késői felparázsló tüzet.
De semmi ilyen nem történt.
Mi lett volna ha…..? Nem kérdezem többet.
Hanem egy dolog mégis csak óhatatlanul megtalál, így, a borongós, nyirkos, szürke, falevélhullajtó estékben. Az emlékek köd-permete. Van, hogy örömmel tárok ajtót (szívet) e múltból előlebegő, szótlan seregnek, de olyan is, hogy ajtót csapok rájuk. Ki szereti a kéretlen, erőszakos, soha nem szívelt látogatót? Azért a kedves vendég gyakoribb. Szeretem a hallgatásukat, az illedelmes, néha csak félve-reménykedő nézésüket, kutatva: vajon fölismerem-e még, emlékszem-e még, vagy már elsüllyedtek feledésem óceánjában? És hogy felragyog a szemük, ha kimondom nevüket, ha kellemes bizsergéssel tölt el látásuk. Ez az ő életük, az ő lehetőségük, talán az utolsó pókfonál, amely összeköti a lenntet a fönntel, a létezőt az elmúlttal.
Előfordul, hogy valami történés, valami nem várt esemény szólítja őket, és egyszercsak, váratlanul, ott állnak emlékezetem palotájának küszöbén. Ha alkalmas rá az idő, mert épp semmi más elfoglaltságom nem akad, letelepszünk egy meghitt sarokba, és felteszünk egy régi-régi arannyal átszőtt lemezt az időgépre. Lassan forog a korong, hangok, illatok, érzetek hullnak ki belőle. Körül lengnek, betöltik a szobát és összekötik a múltat a jelennel. Nagyszerű találmány ez az időmasina. Ha kell, órákra tudja nyújtani azt a valaha átélt, csodás percet, s ha az kell, másodpercekké zsugorítja, a nem szeretem éveket. Eltitkolt, elmulasztott, kimondani félt kérdések tolakszanak elő, és kézen fogva vezetik válaszaikat. A jó válaszokat. Amiket egyszer, régen, valamiért nem mondtam ki. Aztán eljátszadozunk a lehetőségekkel, amik annak idején pergő homokként folytak ki kezemből. S ebben az új játékban most kockázat nélkül kérdezhetem: mi lett volna, ha…?
Az egyik ilyen nyugtalanító, megválaszolatlan kérdésemre, ötven éve nincs válasz. Pedig sokszor eszembe jut, ha hallom a slágert: mindenkinek volt egy Máriája.
Igen, Mária volt neve e ködös múltból fel-felbukkanó, tétova érzésnek, és ma sem tudom hová tenni. Mondják, a dolgok előbb-utóbb mindig a helyükre kerülnek, legfeljebb nem marad idő kivárni, megélni, vagy már nincs mit kezdeni velük. Van az úgy, hogy az ember csak forgat a szájában egy falatot, és sem lenyelni, sem kiköpni nem akarja. Ám csámcsogni sem lehet rajta örökké. Talán mégis az a legjobb, ha kiírja magából.
Lássuk.
Abban az időben (1955-öt írtunk) még nem volt diszkó, nem voltak nagy heppeningek. A diákság tánciskolákba, vagy ötórai teákra járt ismerkedni. Ritkábban házibulit is engedélyeztek a szülők, és csak kivételes esetben mentek moziba, amíg az tartott. De volt a Madách Gimnáziumnak egy szigorú, nagytekintélyű igazgatója, bizonyos Fényi András. Ennek a dirinek, ha olyanja volt, (no, ez sem sűrűn fordult elő) kegyes kedve telt megengedni egy-egy szombati táncestet az iskola dísztermében. Ezeken többnyire kezdő, diákokból verbuválódott alkalmi bandák próbálgatták szárnyaikat, dübörögték az éppen divatos slágereket. Jellemző a korra, hogy az est fogalma is csak délután 4-től legfeljebb 8-ig terjedt, (és még bambi sem volt kapható). A többnyire zártkörű rendezvényeken csak jólfésülten és jólöltözötten illett megjelenni: sötét öltöny, fehér ing, nyakkendő, a lányoknak sötét alj, fehér blúz. A gimnáziumi egyensapkát már elfelejthettük, de így is csak kevesen engedhettek meg maguknak olyan lazaságot, hogy a regulától túlságosan eltérjenek. Igaz, kivételek azért előfordultak. Leginkább a lányok körében, hiszen az árú csomagolása már akkor is kiemelt marketing feladat volt, legfeljebb még nem így hívták. Természetesen a szülők is kaptak meghívót, szerencsére ritkán éltek vele. Minek is, ha amúgy meg ott volt a teljes tanári kar.
Nos, akkoriban nagyjából ilyen körítéssel járt egy iskolai buli. Persze, azért nem volt az rossz, végül is lehetett ismerkedni, csurblizni, rázni meg csörögni, és testközelből érezni a szoknyás kis bakfisok illatát. Aztán egy-két óra múlva már sok is volt az izzadt testek összekeveredett párájából. Hiszen az éppen kapható dezodorok és kölnik meg sem közelítették a mai kínálatot.
Szóval, egy ilyen iskolai bulin kezdődött ez a történet is. Eleinte még minden a szokott rendben csordogált. A lányok a falak mellett sugdolóztak, heherésztek, a fiúk, pedig középen, szamárszigetet alkotva csoportosultak, mustrálgatva a felhozatalt, vagyis a napi kínálatot. Hosszú, kihasználatlan percek mentek pocsékba, lettek semmivé, amíg végre a bátrabbja rászánta magát, és az előírások szerint meghajolt valamelyik lesütött szemű szűz előtt. Ez persze leginkább az ismerősök között történt, hiszen évközben akármennyire el voltunk különítve (a lányosztályok termei másik emeleten voltak), azért az első, őszinte szerelmek mégis csak a gimi falai között nyiladoztak.
Mielőtt azt gondolnák: valóban ilyen mulyák voltunk, meg kell nyugtassak mindenkit, a kor adta és engedte kereteket azért igyekeztünk maradéktalanul kihasználni. Mert ugyan nagy szenzáció volt, de mégis csak megtörtént, hogy a másodikos csodaszép B. Mari, előbb lett anya, mint harmadikos gimnazista. Aztán az ügy fejleményeként, a negyedikes Pálfalvi Miki magántanulóként érettségizett le. A haverjaitól tudtuk, hogy az ifjú apa, éjszakákba nyúló ultipartikon próbálja elnyeri apósától a másnapi kosztpénzt. Bizsergető, misztikus képzetek törtek ránk, ha megpróbáltuk elképzelni e családi miliőt. És voltak mások is, akik már szereztek némi tapasztalatot, amit vagy megosztottak velünk (a mellékhelyiségek telefüstölt, kedélyes homályában), vagy hallgattak, és gőgösen lenézték a csorgónyálú osztálytársakat.
Az alma mater sok titkok tudója volt, de kövei bölcsen hallgattak.
Nos, hogy visszatérjek a szóban forgó bulira, be kell vallanom, nekem nem sűrűn jutott osztályrészemül az e fajta élvezetek habzsolása. Ennek, pedig egyszerű oka volt, úgy hívták: szülői szigor. Volt abban valami kérlelhetetlen logika, amely szerint az élet élvezetének mennyisége soha nem haladhatja meg az elvárt teljesítmény színvonalát. És mert nálam ez utóbbi tartósan alacsony volt, mértékül szolgált az előbbihez. Nem csoda, hogy pirosbetűs ünnepet jelentett, ha hébe-hóba sikerült felborítanom házi bibliánk e kényes egyensúlyát. (Ritkábban úgy, hogy a színvonal múlta felül a mértéket.) De azon a héten éppen ez a csoda esett meg, és én teljes jogú résztvevőként ott ácsoroghattam a már említett szamársziget közepén.
Ez volt az én igazi világom, nem is rejtett tehetségem kibontakoztatásának legszentebb szentélye. Az amúgy romantikus, versfaragó, művészlelkem akkoriban a táncban találta meg önkifejezésének legjobb formáját. Ismertem a kor minden stílusát és minden figuráját. A jampizás, a csúsztatás, a lepkézés, a kidobás és szólózás olyan világos és természetes volt számomra, mint az osztályelső Tamásnak, a differenciálszámítás. Ő abban, én ebben adhattam önzetlen segítséget a többieknek. Igaz, néha az önzetlenség is megárt. Néhány évvel később, amikor már törzstagja voltam minden fővárosi tánciskolának, az ottani pedagógusok megelégelték rögtönzött magánóráimat és nyilvánosan kitiltottak a főváros összes tánciskolájából. Meg is tanultam egy életre: az amatőr ne akarjon jobb lenni a profiknál, akkor sem, ha véletlenül tényleg jobb.
Így talán már érthető, hogy miért voltam a szamársziget megbecsült, központi figurája. Két kézzel szórtam tudásom aranyát. Tekintélyemet kihasználva lökdöstem társaimat a leánykoszorú felé, egyrészt, mert a mulyákat kellett, másrészt meg, hogy mielőtt bárkit is felkérnék, lássam, nem égek-e le a kiszemelttel? Mert nincs annál kínosabb, ha olyant fog ki az ember, aki két ballábas, és ráadásul az egész szám alatt mereven nézi mindkét ballábát, nehogy összeakadjon. Az ilyenek izzadt tenyerükkel görcsösen kapaszkodnak beléd, és magukban imádkoznak: csak ezt ússzák meg élve.
Szóval, amikor már kellően felmértem a terepet, eldöntöttem kit érdemes felkérni, meghallgattam a srácok beszámolóit, hogy tudni illik, a kiszemelt mennyire simul, enged-e belépni, milyen a lepcsije stb. akkor jöttem én. Emlékszem egy Panni nevű, hosszú barnahajú lányra, akit egymás kezéből téptek ki a srácok, szinte sorba álltak érte. Akit lekértek, fülig vigyorgó szájjal állt a sor végére, vagy élénk gesztusokkal magyarázta haverjainak az átélt izgalmakat. Volt mit. Magam is megtapasztaltam, hogy nem csak simult, de a lassúk közben, szinte körbefolyt az ember combján, sejtetni engedve mindent, amit selyemvékony, bő szoknyája takart. Persze az embernek ilyenkor megdagad a fantáziája, amit nem csak sejteni, de érezni is lehet. Hanem, valószínű a lánynak sem volt ez ellenére, mert incselkedve kérdezte: maga is budai? Ez aztán sokáig szállóigeként terjedt köreinkben. Ugyanis abban az időben a Budán lakók többnyire a zsebükben hordták a kapukulcsaikat, hogy ne kelljen tíz után felcsengetni a házmestert. Ezeket a régi budai bérházakat pedig, tekintélyes méretű, vaskemény kapukulcsok nyitották.
Már jóval túl voltunk a buli felén, amikor észrevettem egy alacsony, vékonyka lányt, aki türelmesen ácsorgott az utcára nyíló ablakok előtt és sóvár szemekkel nézte a többieket. Talán valakinek a kishúga, gondolhatták a srácok, mert senki nem kérte fel. Beletörődött mosollyal igazgatta rakott szoknyája ráncait, és ha néha kihúzta magát – talán, hogy nagyobbnak látsszon – alig-alig domborodott ki a blúzából valami. Vállig érő barna haja szalaggal volt megkötve és kissé hegyes orra sem igazán vonzotta a tekintetet. Pedig azok a sóvár szemek meleg, puha, barna fényben izzottak. Csak egy futó pillanatra néztünk össze, mással voltam elfoglalva. Már minden szóbajöhető csajt megforgattam, és azon törtem a fejem, melyiket kellene majd hazakísérni. Ez ugyanis külön tudomány, nagy körültekintést kíván. Mert akinek volt kísérője (szülő, testvér, barátnő) azzal kár fáradozni. Ki akar gavallért játszani egy sovány búcsúkézfogás reményében? Aztán az sem kifizetődő fáradozás, ha a kiszemelt valahol a világ végén lakik. Onnan aztán egyedül kell majd hazabandukolni, mert a búcsúzkodás néha meglehetősen időigényes művelet, az utolsó villamos, pedig nem vár. Nem különben – kellő empátiával és ügyes keresztkérdésekkel – azt is fel kell mérni, van-e jövője, későbbi hozama, a befektetett időnek, energiának. Vagy éppen nem túlságosan nagyok-e a majdani elvárások (menjünk moziba, cukrászdába, ötórai teára, stb.). Ez alapjaiban ingatná meg egy középiskolás amúgy is katasztrofális anyagi helyzetét. Egyszóval az ilyesmit semmiképp nem szabad elkapkodni.
Nos, ilyen dilemmákon merengtem a nagy semmibe, amikor észre vettem, hogy akaratlanul is már jó ideje azt a fal melletti kislányt nézem. Van úgy, hogy az ember csak bámul, csak mélázik, és nem tudatosul benne, amit lát. Nem is lát semmit. Aztán egy szemrebbenésre, egy szellem érintésére világosodni kezd a kép és máris tisztán áll előtted. Már látod azokat a meleg, nagy, barna szemeket, érzed, ahogy húzzák, ahogy megkötik a tiédet, ahogy szemérmesen, de mégis parancsolóan fogva tartják, és nem engedik többé. Ha mégis elkapod róla tekinteted, az, akaratod ellenére is vissza-visszaröppen, megpihen rajta. Talán még a szíved is nagyobbat dobban. Pedig józan eszed rögvest tiltakozik, és sorolja ki nem mondott, meg sem fogalmazott, tétova aggodalmad, vagyis kósza szándékod értelmetlen hiábavalóságát. Hanem, az ész azért racionális, mert azt is tudja: ezzel még nem győzött. Tehát taktikát változtat. Most a hiúságodat célozza meg: mi van nagymenő? Félsz? Ha nem hiszel nekem, tégy próbát, kérd fel és röhögtesd ki magad. És ekkor az ember lelkét elönti valami dacos csakazértis érzés. Hiszen csak egy jócselekedetről van szó, egy lovagias gesztusról. Nem több ez, mint amit a nagyfiú érez a kishúgával szemben, ha az a segítségét kéri. Persze, hogy segít. Nem, nem szánalomból, nem kegyet gyakorolva, inkább jó szívvel, puszta figyelmességből.
Már mindenkivel táncoltam, aki számított, kiválasztottam, akit majd hazakísérek, nem volt több dolgom. A kis barna felé fordultam és vettem az adását. „… miért ne, az élet oly rövid s a halál néha oly közel …” citáltam magamban kedvenc (bár cseppet sem ide illő) idézetemet a frncia kommunárdok dalából.
Két-három lány pihegett mellette kimelegedve, láthatóan csak nemrég kísérhették a helyükre őket. Amikor meglátták, hogy közeledem, az egyik elfordult az ablak felé (jelezve: most valóban pihenni szeretne), a másik kettő összesúgott és vigyorgós, tettetett kis grimasszal nyugtázták, hogy: na tessék, már megint, hát már egy percet sem lehet itt pihenni… Hanem, aztán mégsem látszottak túl boldognak, amikor nem őket kértem fel. A kis barnaszemű meg mintha egy pillanatig habozott volna, talán csak biztosan akarta tudni: nem történt-e tévedés? Aztán bólintott, nyújtotta a kezét és határozottan, de hálás mosollyal mondta: Mária vagyok. - Ahogy kiballagtunk a placcra, bemutatkoztam és láttam, nem is sokkal alacsonyabb, talán ha egy fejjel. A banda valami lassút húzott, én pedig azon filóztam: lám-lám milyen kis karakán kézfogása van a kicsinek?
Aztán a szám végére már több meglepetést is begyűjtöttem.
Megtudtam, hogy Ő is ide jár, elsős. Tapasztaltam, hogy elég jól mozog, érzi az ütemet, hagyja magát vezeti. Nem tiltakozik, ha magamhoz húzom, nem süti le a szemét, állja a tekintetemet. Meglehetősen tájékozott az irodalomban, és a tánczenében. Ismeri a menő kül- és belföldi sztárokat, hibátlanul ejti a nevüket. No csak. Kezdtem magam igen kellemesen érezni. Egy belső hang kegyesen simogatta a lelkemet: íme hát, jótett helyébe jót várj. Elmondta, hogy nyolcra érte jönnek a szülei, így a már lebeszélt programom sem volt veszélyeztetve.
Hanem a meglepetések tárháza csak most kezdte nyitogatni kapuját.
Ekkor már a buli utolsó harmadában jártunk, a banda igyekezett kiadni magából minden tartalékot. Jobbnál jobb számok követték egymást. Az elsőnél óvatosan keresgéltem Máriám tudásának határait, (nem akartam égetni). Csakhogy nem találtam. Ez a vékony, pattanásnyi mellű, vette a lapot. Egyre bonyolultabb figurákat dobtam be, improvizáltam és izzadtam, de Ő minden lépésre tudta a választ, sőt! Egy-egy kidobásnál, pörgetésnél olyan mozdulatokkal ejtett ámulatba, hogy szinte lecövekeltem. Hamarosan körénk sereglettek a párok és szájtátva bámulták az előadást. Aztán a vakmerőbbek lekérték és kézről kézre adták. Azt hiszem a buli végéig többet táncolt, mint néhány menő csaj, az elejétől. Nekem is már csak a záró számra sikerült visszakérnem. Még akkor sem egészen tértem magamhoz, de éreztem: ezt a titkot meg kell fejtenem. Randit kértem másnapra. Az már meg sem lepett, hogy azonnal rábólintott. Közben megérkeztek a szülei, jólesően nyugtázták, hogy csemetéjük még most is táncol, de már integettek is neki, hogy menni kell. Gyorsan elrebegte hol és mikor, majd hozzátette: csak a nővérével együtt engedik el, hozzak én is valakit, és majd szétválunk. Erre már csak bólintani tudtam, mert a hangom bennrekedt valahol a torkomban. Még akkor is bámultam utánuk, amikor már az utcán lehettek. Azt sem vettem észre, mikor ment el, akivel meg voltam beszélve. Először bosszantott a dolog, de aztán hazáig a kis csaj járt az eszemben, Ő lebegett lelki szemeim előtt. Ilyen jó táncpartnerem még soha nem volt. A kis csitri mindenit, hol tanulta? És ide jár a gimibe? Miért nem vettem észre eddig? (Marhaság. Ki vesz észre egy ilyen kótyom-fittyet?) De hisz nem is az! A szeme, a tekintete igazán szép. (A mellei, pedig majd megnőnek.) Okos, intelligens, és valami hallatlan biztonság sugárzik belőle. A formájáról, pedig szó se essék, ötlött fel bennem Anyám sok leánykori fényképe. Azokon is épp ilyen piszkafa, nádszálvékony kisasszony mosolyog, mint amilyen ez. Aztán Apámnak mégis tetszett, oda volt érte. Pedig istenáldotta tehetsége volt a hódításhoz (nagynénéim a tanuk rá) és nem is hagyta elveszni isteni adományát. Talán ízlés kérdése lenne csupán, vagy valami mélyebb, öröklött tulajdonság, hogy egyre jobban tetszik? Vajon Apám meg tudta fogalmazni akkor, vagy ezt nem is kell? Lehet, hogy már várom a holnapot?
Derűs vasárnap reggelt hozott a várt holnap, és pontosan érkezett, mint azóta is, mindegyik holnap, ha várják, ha nem. Korán délelőtt elrohantam Béla barátomhoz, elhívni gardedámnak. Nem volt otthon. Szülei úgy tudták estig nem is lesz. Rossz ómen, gondoltam de már loholtam tovább. Azonban Bandiéknál sem volt szerencsém, Sanyinak pedig más, halaszthatatlan programja volt. Már csak egy szóbajöhető srác maradt: Dénes. Ő lakott a legmesszebb: Pestújhelyen. És benne bíztam a legkevésbé. Magas, csontos, darabos mozgású srác volt, amolyan jó tanuló könyvmoly, akit még senki nem látott lányokkal. Néha emlegetett valami szünidei kalandot, de nem tűnt hitelképesnek a sztorija. Bulikra sem igen járt, a tánchoz falába volt. Ám a lelke tele volt romantikával. Naphosszat tudta idézni Homéroszt, Vernét és Jókait. Természetesen otthon találtam, hanem minden rábeszélő képességemet össze kellett szednem célom eléréséhez. Dél is elmúlt, amire szavát vettem, de legalább abban biztos voltam: csak a halál akadályozhatja meg, ha egyszer megígérte. Ő ilyen volt.
Otthon kapkodva készültem, az ebédből is csak állva faltam egy keveset és irány a városliget, ott volt a találkánk. Háromra beszéltük meg, én tíz perccel előbb érkeztem. Dénes pontos volt, mint egy angol lord. A lányok sem késtek sokat, csak épp az illem kedvéért. Hanem, arra magam is kíváncsi voltam, hogy néz ki a nővére? Nos, igen kellemes benyomást keltett. Nem is nagyon hasonlítottak egymásra. Magasabb és teltebb volt, sugárzott belőle az életkedv. Szőke haját lófarokba kötötte, zöld szemével magabiztosan tekintett ránk. Senki nem hitte volna, hogy csak két év van köztük. Zsuzsának hívták.
- Szólítsatok Zsúnak, - nyújtotta a kezét, - Ő meg a kishúgom, Mia – adta meg a társalgás alaphangját, megnyomva a kishúgom első szótagját. Dini barátom udvariasan mosolygott, én mag egy kicsit kényelmetlenül éreztem magam. Láttam, Máriám sem boldog a bemutatástól, de talán, mert már hozzászokott nővére stílusához, tűrte. Együtt indultunk el az egyik sétányon, középen a két lány, mi adtuk a keretet. Értelemszerűen Dini ment Zsú oldalán.
A beszélgetés nagy általánosságokkal indult. Filmek, táncdalok, családi és iskolai sztorik váltogatták egymást. Eltelt már vagy fél óra és csak keresgéltem a tegnapi hangulat ízeit, a rejtélyt, a varázslatot, ami annyira felizgatta fantáziámat. De Máriám csak ritkán szólt közbe, visszafogott volt. Mintha tőlem várt volna valamit, segítséget amire számított, amiben reménykedett. Néha rám nézett, meleg barna szemeiben ott remegett a kérdés: mire vársz? Bezzeg a nővére egyre jobban belemelegedett, igazán elemében érezte magát. Dénes barátom udvariasan bólogatott hozzá, néha kísérletet tett valami emelkedettebb témával, de fáradozása hiábavalónak bizonyult. Láttam rajta, csak most kezdi felmérni értem hozott áldozatának súlyát. Nem telt el sok idő és már csak Zsú meg én vittük a szót, vagyis keresztbe beszéltünk rajtuk.
Talán maga az ördög szállt meg. Éreztem, nem adhatom alább, nem hagyhatom, hogy legyűrjön. Dacos, gyerekes, idétlen versengés kezdődött, miközben egyre jobban behálózott a lány kihívó nyíltsága, szikrázó, fesztelen viselkedése. Jobbnál jobb poénokkal leptük meg egymást, és minden sziporkára azonnal kész volt a válasz. Gyorsan teltek a percek és nemsokára már csak egymásra figyeltünk. Néha Mária is megpróbálta észrevétetni magát, ritka közbeszólásaiból mély érzékenység és némi csalódottság áradt, de ezeket is csak Dini barátom nyugtázta, merő udvariasságból.
Már a Szépművészetinél jártunk, Dénes azt javasolta menjünk be, hallotta, hogy sok új érdekesség látható és egyébként is készült megnézni. Mária bólintott (mint akinek minden mindegy), hanem Zsú határozottan kijelentette: inkább az állatkertbe. Meg sem gondoltam, amikor azonnal csatlakoztam az ötletéhez. Lelki szemeim előtt, már sorjáztak is az új lehetőségek, merész, kétértelmű, sikamlós viccek formájában. Hanem az én barátom (talán, mert elege lett a mi zajos, magvatlan, felszínes bolondozásunkból) megmakacsolta magát.
– Én ide megyek, ki jön velem? – nézett ránk. Nem kapott választ, hát elindult. Már a lépcsősor tetején járt, amikor Mária utána szólt:
- Várj, ne menj egyedül – aztán rám nézett, egyenesen a szembe, és nagyon szomorú volt a hangja, amikor hozzátette: - itt találkozunk a téren. –
Csak néhány másodperc volt az egész, de szívének minden csalódását belesűrítette. Döbbenten bámultam utána és hirtelen nagyon keserű lett a szám íze. Ezek a szemek nemcsak beszélni, de kiabálni, sikoltani is tudtak. Éreztem, hogy valamit nagyon elszúrtam.
– Hagyd, had menjenek – fogta meg a kezem Zsú, és már húzott is tovább. – A barátod is olyan okos tojás? – kérdezte nevetve.
Nem emlékszem mit válaszoltam, talán meg sem hallotta. Néztem utánuk, ahogy elnyelte őket a bejárat. Nem fordultak vissza.
Vagy egy órát csavarogtunk a tó körül (persze az állatkertbe nem mentünk be) és később már nem is nyertem vissza poénkodó kedvemet. Igazából Zsúnak volt szájmenése, én legfeljebb már csak kontráztam hozzá. Azért annyit megtudtam, hogy a szüleik tanárok, sőt az apjuk, pár éve még tanított is a giminkben, magyart és németet. Otthon elég szigorúan fogják őket, egyedül sehova nem mehetnek. Egyébként sokat veszekednek egymással, mert a kis vakarcs (ez Mária) mindenben jobb akar lenni, amolyan apuci szemefénye. Szerettem volna többet is megtudni, de Zsú csúfolódva, kérdezte:
- Mi van, te az óvodásokra hajtasz? –
- Úgy nézek ki? – próbáltam fölényeskedni, hogy ne vegye észre csalódottságomat. Amikor visszaértünk, már vártak minket. Dénes némi iróniával kérdezte:
- És milyenek voltak a majmok? –
- Nem mentünk be – feleltem, Zsú pedig húgára sandítva kajánul hozzá tette:
- Volt jobb dolgunk is. – Mária nem szólt csak elfordult. Zsú folytatni akarta szurkálódását, de közbevágtam:
- Csak itt sétáltunk a tó körül, ti biztos jobban szórakoztatok.
– Sokkal jobban – csattant Mária hangja és lesújtó pillantást vetett nővérére.
Innentől kezdve már nem sok minden történt. Elkísértük őket a villamoshoz, ami már éppen indult volna, így nem maradt idő búcsúzkodni. Felszálltak, kezet sem fogtunk. Dénest a Keletiig kísértem, ott szállt fel a 67-esre. Útközben alaposan megmosta a fejem, nem győztem magyarázkodni. Elmondta, hogy neki nem esete az ilyen filigrán alkat, meg egyébként sem tudta, hogy most mi van? Nem ezt mondtam neki, amikor elhívtam. Mária szemmel láthatóan sértődött volt, alig váltottak szót. Szóval az egész délután el volt szúrva, ennél okosabbat is tudott volna otthon.
A következő napokban néhányszor ugyan láttam Máriát az órák közötti szünetekben, de nem tudtam beszélni vele. Valamiért mindig alkalmatlan volt, és talán Ő is kerülte a találkozást. Több iskolai bulira már nem mehettem el, másoktól meg nem akartam kérdezősködni felőle. Azzal csitítottam rossz lelkiismeretem: biztos kiröhögnének az osztályban, hogy óvodát nyitottam. Gyáva, szánalmas kifogás volt. De fiatal korban a sebek hamar gyógyulnak, legfeljebb heg marad utánuk. Egy diáknak amúgy is rengeteg egyéb elfoglaltsága akad, különösen, ha már csak pár hónap van az érettségiig. Elmúlt, mint annyi minden más is, amit idő apó előbb-utóbb úgy is becsavar durva, daróc pokrócába.
Teltek az évek, évtizedek, történtek jó dolgok és kevésbé jók, ahogy ez mindenkivel megtörténik. De az a heg a lelkemben, az ott maradt. Az a szempár, azóta is gyakran felbukkant, ha az élet rosszabbik sarkában ébredtem. Hosszan nézett rám, pont úgy, mint annak idején, ott az iskolában. És a meleg, nagy barna szemek mindig kérdeztek. Soha nem vádoltak, csak némán kérdeztek. Mindig ugyanazt, amit én is: mi lett volna, ha …? Éreztem, hogy ezt már soha nem fogom megtudni.
Van az úgy, hogy egy idea annyira befészkeli magát a lelkünkbe, annyira rabul ejti, hogy az ész minden józan tiltakozása ellenére, bolondot csinálunk magunkból. Ha valami nem úgy sikerült, nem jött össze, a körülmények nem úgy alakultak, eszünkbe hozza azt a régi, valamikor oly édes pillanatot, és úgy érezzük: ott rontottuk el az egész mostani sorsunkat. Felsejlik újra meg újra a kérdés: mi lett volna ha…?
Már csak ilyen az ideák természete. Minden szépet a hús-vér valóság tesz tönkre. Amíg csak álomkép vágyunk tárgya, amíg olyan amilyennek mi elképzeljük, azt teszi, amit mi szeretnénk, hogy tegyen, s nem teszi, amit nem szeretünk benne, addig mindenestől a mienk. Magunk teremtettük magunknak. Így születik a beteljesületlen, az örök szerelem. Lehet róla ábrándozni, megajándékozni ezernyi jó tulajdonsággal, felidézni elképzelt báját, bizsergetően selymes hangját, egy lelkünkbe égett véletlen mozdulatát, mondatát. Bármit lehet tenni vele, ami kedves nekünk, amire mindig is vágytunk.
Aztán egy szép napon már meggyőződésünkké lesz: Ő tényleg ilyen, persze, hogy ilyen. És ilyen is marad, amíg a sors kegyes hozzánk, és elfedi, elrejti szikrázó álomköntösével.
Mert gondoljuk csak meg, kiről álmodott volna Juhász Gyula, ha mégis elnyeri Annája kezét? És Csokonai, Lillája oldalán? Kockáztatta-e volna nyakát Rómeó egy erkély alatt, ha Tybalt karonfogva vezeti fel Júliához a palota széles lépcsőjén? Kiért vívott volna Syranó, ha Roxánát az első találkozáskor elnyeri? Hol lennének Petrarka szonettjei, ha Laurája nem kéreti magát? És mennyi-mennyi vers, színdarab és regény hiányozna ma a könyvespolcokról, ha minden szerelem célját éri? Persze bizonyosat nem mondhatok, de azt igen, hogy a beteljesülés csodája nem tart örökké, nem kezdete, de vége valaminek. S ami azon túl kezdődik, már nem csak tőlünk függ.
Máriámra gondolva - ha visszaforgathatnám az időt, (most először érzem: jó, hogy nem lehet) és képzelgéseim valóra válnak, - az, bizony tényleg büntetés lett volna, de Neki.
Mert mit is nyújthattam volna én? Milyen életem volt nekem? Bizony, ha egy kicsit is őszinte akarok lenni, (most már mindegy, akár lehetek is) tudom, jobbat érdemelt.
Jobbat is kapott.
Honnan tudom? Nos, annak hosszú sora lenne elmesélni, de csak magamat tenném nevetségessé vele. Elég annyi, hogy ötven év multával egy alkalmi gyülekezetben sikerült viszontlátnom, szemébe néznem, megérintenem, ha csak egy kézfogás erejéig is. Bizony már nem az a semmi kis fityfiritty, már komoly anya és feleség, már unokái vannak. De még most is gyorsmozgású, mosolygószemű, határozott beszédű, kedves és barátságos. Kérdésemre, hogy emlékszik-e rám, csak némi gondolkodás után mondott igent, talán udvariasságból. Nem kutattam, így is jól esett. Az alkalom sem engedett többet néhány mondatnál, hát most már ezzel kell beérnem arra a kis időre, ami még hátra van. Azt még megtudtam, hogy egyik gimnáziumi iskolatársa vette el.
Első gondolatom az volt: ez olyan szép, olyan tiszta, olyan romantikusan megható. Talán első szerelme volt, s lám, mindmáig kitart. Ahogy elnéztem őket: bizonyosan. Hát ez az, amit tőlem aligha kaphatott volna meg. Csupa elrontott életekkel köveztem ki utam, szeretetükért csak fájdalmat tudtam adni. Így, legalább a sors (miért mondják vaknak?) okosabb, kegyesebb volt. Mindkettőnkhöz.
Hanem, lelkem sötétebb fele (az önző, hiú, álszent dög) lesben azt várta, azt kívánta, majd felcsillan szemében a viszontlátás fájdalmas öröme, s talán kezem szorítva kiolvashatom belőle a régi-régi kérdést: miért nem kerestél? Miért nem jöttél? Miért hallgatsz? Talán megpillanthatok benne egy eltitkolt könnycseppet, egy félve, még most is reménykedő, felszakadó, kimondhatatlan vágyat. Egy késői felparázsló tüzet.
De semmi ilyen nem történt.
Mi lett volna ha…..? Nem kérdezem többet.
A Béla
| Rating: | ★★★★★ |
| Category: | Other |
---------------------------------
Amerikai-magyar vállalat gyárába látogatóba érkezik az amcsi főnök. Nagy felhajtás, lógó nyelvek mindenfele, egyszer csak megszólal a boss:
- Hát a Kovács Béla merre van?
Elkerekednek a szemek, szaladnak rögtön a gyártósorra a Béláért. Boss:
- Hi Béla, jó látni Téged, este lesz egy kis muri náliunk, küldöm érted limuzint, te jönni el.
Másnap a Béla elkésik a munkahelyéről, jön az üzemvezető:
- Béla, te miért késtél?
- Hát tudod főnök, tegnap a boss-szal kicsit felöntöttünk a garatra, reggel nem bírtam felkelni.
Főnöke felméri az erőviszonyokat és inkább hallgat.
Két hét múlva az Államok elnöke érkezik gyárlátogatásra. Újból nagy a felhajtás, egyszer csak megszólal a president:
- Hát a Kovács Bélát merre találom?
Szemek újra elkerekednek és már szaladnak is a Béláért.
- Hi Bélám, hogy Te vagy? Este Bécsben tartok egy partyt, küldöm érted helikoptert, te jönni el.
Másnap a Béla megint elkésik. Főnöke dühöng, hogy a Béla tegnap az elnökkel itta le magát, de már nem bír magával és megkérdezi:
- Béla, te honnan ismersz ennyi befolyásos embert?
- Én még a Pápát is ismerem. - mondja Béla.
Főnöke lefehéredik, de nem hiszi el a történetet. Béla, hogy bizonyítsa állítását repülőre ülteti főnökét és elrepülnek egyenesen a Vatikánba. Megállnak a Szent Péter Bazilika előtt és azt mondja a Béla:
- Én most bemegyek és öt perc múlva a Pápával együtt fogok integetni Neked azon az ablakon. Eltelik öt perc, a főnök felnéz, és az ablakban tényleg ottvan a Béla a Pápával. Ott helyben összeesik és elájul. Jön egy japán turistacsoport és elkezdik élesztgetni a főnököt, aki nagy nehezen magához tér.
- Mi történt magával? - kérdezik a japánok.
A főnök erőtlenül mutogat az ablak felé:
- Látják,..azt...ott fenn.
A japánok felnéznek és megszólal az egyik:
- Jééé.. ki az a fehér ruhás ember ott a Béla mellett? ...
2007. augusztus 27., hétfő
Paulo Moura: Halálos távszerelem
Egy levelezés kapcsán jutott eszembe ez a régi sci-fi novella, amit most megosztok veletek :)
---------------------------------------------------------
Amikor a PC-lehallgató hálózatán keresztül riadóztatott rendőrség kiszállt a Hollywood Boulevard-on levő régi lakásba, már késő volt. A férfi, virtuális valóságú öltözékben a legutolsó generációs Macintosh Quadra billentyűzetén hevert - holtan.
John Malone tíz éve élt New Yorkban, de már öt éve nem lépett ki Soho-beli, Spring Street-i manzárdszobájából. Mindent, amire szüksége volt, az America On Line (AOL) nyilvános számítógép hálózaton keresztül rendelt meg és szállíttatott házhoz 100 millió más amerikaihoz hasonlóan. "Bejelentkező neve" SIRIUSálom volt. Piacelemzéssel foglalkozott, s egy modemen keresztül küldte el naponta a felméréseit cégének, a Tennessee állambeli Memphisbe. Szakmai és magánjellegű kapcsolatait jó ideje az IBM-jéhez kapcsolt nagy felbontóképességű képernyőn keresztül létesítette. Hála a számítógépnek, Amerikaszerte sok barátra tett így szert. Már nem kellett bárokba vagy a környék kávézóiba járnia, megszerette a kibertér szalonjait és folyosóit.
Körülbelül egy évvel ezelőtt John Malone megismerkedett Candi 2000-rel, az AOL virtuális találkozásokra szolgáló egyik szalonjában tartott ünnepségen. Candi 20 éves, zöldszemű szőkeség volt, akiben John főként az Angyalok Városának lányait jellemző érzékiséget és fesztelenséget szerette. Candi minden jel szerint alig ismerte Los Angelest, mint ahogy John is szinte elfelejtette már New Yorkot, de mindez nem számított: a kibertérben a városok már nem városok, hanem ideák.
Candi azokra a lányokra emlékeztette Johnt, akiket Kaliforniában látott, mielőtt még véglegesen letelepedett a virtuális világban. A régi időkre már csak úgy emlékezett, mint egy álomra, melynek képei puszta plátói reminiszcenciákként tűntek elő olykor...
Candi 2000 az igazi Candi által kreált, elragadó kép volt a számítógép képernyőjén. John is maga készítette az önmagáról alkotott képet, amely Candinál jelent meg a monitoron. Egész északákat töltöttek beszélgetésekkel, dalokat küldve egymásnak, amelyeket az AOL szerverének numerikus felvételkészletéből választottak, s számítógépük sztereorendszerén keresztül hallgattak.
De nem érték be a szavakkal. Felvették azt a ruhájukat, amelyben a test érzékeny pontjainál elektronikus szimulátorok voltak beépítve, és amikor a partnerük a kontinens másik végén rákattintott a képernyőn megjelenő ábra megfelelő pontjára vezetett kurzorra, simogatást éreztek.
John egyre jobban kötődött Candihoz. De ahogy nőtt a szenvedélye, mind gyanakvóbbá vált. Úgy tűnt neki, hogy a virtuális világban, az informatika szupersztádáján a hűség a korábbinál is fontosabb érték lett. Számos jelből viszont azt gyanította, hogy a szép leány az AOL más tagjaival is kapcsolatot tart fenn. Úgy határozott tehát, hogy nyomozni kezd.
Adott magának egy második bejelentkező nevet: immár D Juan 007 néven igyekezett találkozni Candi 2000-rel, és elcsábítani őt. D Juan 007-nek egy másik testet kreált, amely nem volt szebb, mint SIRIUSálom-é - ez ugyanis lehetetlen lett volna -, viszont jobban megfelelt Candi korábban kinyilvánított preferenciáinak.
Egy éjszaka azután Candi 2000 virtuálisan szeretkezett D Juan-nal. John úgy érezte, elárulta önmagár, s ezért gyűlölet támadt a szívében Candi iránt. Azonnal döntött: megsemmisíti a lányt. A következő randevún SIRIUSálom arra kérte Candit, vegye fel a különleges érzékelő ruháját. Ő megtette, abban a hitben, hogy a fiú is így tesz. Tévedett. Az általa szenvedélyesen küldött lágy elektromos szerelmi sokkok elhaltak John fogasra akasztott kosztümjében. Eközben John szorgalmasan, megállás nélkül küldte az impulzusokat Candi képére, egészen addig, amíg a partnere önkívületi állapotba nem került. A lány elélvezett egyszer, kétszer, tízszer, de SIRISálom nem állt meg. Klikk, klikk, klikk. Candi a billentyűkre borult, kimerülten, de SIRIUSálom folytatta a lövöldözést, klikk, klikk, klikk, kliiiiikk, mindaddig, amíg Candi bele nem pusztult az áramütésekbe.
A Los Angeles-i rendőrség a megégett testet a hullaházba vitette. A gyilkos öltözékben egy 50 év körüli férfit találtak. Mivel azonban a valóságos világban senki sem jött azonosítani, hirdetést tettek közzé az AOL-ban: a hálózaton ez a férfi a Candi 2000 bejelentkező nevet használta.
---------------------------------------------------------
Amikor a PC-lehallgató hálózatán keresztül riadóztatott rendőrség kiszállt a Hollywood Boulevard-on levő régi lakásba, már késő volt. A férfi, virtuális valóságú öltözékben a legutolsó generációs Macintosh Quadra billentyűzetén hevert - holtan.
John Malone tíz éve élt New Yorkban, de már öt éve nem lépett ki Soho-beli, Spring Street-i manzárdszobájából. Mindent, amire szüksége volt, az America On Line (AOL) nyilvános számítógép hálózaton keresztül rendelt meg és szállíttatott házhoz 100 millió más amerikaihoz hasonlóan. "Bejelentkező neve" SIRIUSálom volt. Piacelemzéssel foglalkozott, s egy modemen keresztül küldte el naponta a felméréseit cégének, a Tennessee állambeli Memphisbe. Szakmai és magánjellegű kapcsolatait jó ideje az IBM-jéhez kapcsolt nagy felbontóképességű képernyőn keresztül létesítette. Hála a számítógépnek, Amerikaszerte sok barátra tett így szert. Már nem kellett bárokba vagy a környék kávézóiba járnia, megszerette a kibertér szalonjait és folyosóit.
Körülbelül egy évvel ezelőtt John Malone megismerkedett Candi 2000-rel, az AOL virtuális találkozásokra szolgáló egyik szalonjában tartott ünnepségen. Candi 20 éves, zöldszemű szőkeség volt, akiben John főként az Angyalok Városának lányait jellemző érzékiséget és fesztelenséget szerette. Candi minden jel szerint alig ismerte Los Angelest, mint ahogy John is szinte elfelejtette már New Yorkot, de mindez nem számított: a kibertérben a városok már nem városok, hanem ideák.
Candi azokra a lányokra emlékeztette Johnt, akiket Kaliforniában látott, mielőtt még véglegesen letelepedett a virtuális világban. A régi időkre már csak úgy emlékezett, mint egy álomra, melynek képei puszta plátói reminiszcenciákként tűntek elő olykor...
Candi 2000 az igazi Candi által kreált, elragadó kép volt a számítógép képernyőjén. John is maga készítette az önmagáról alkotott képet, amely Candinál jelent meg a monitoron. Egész északákat töltöttek beszélgetésekkel, dalokat küldve egymásnak, amelyeket az AOL szerverének numerikus felvételkészletéből választottak, s számítógépük sztereorendszerén keresztül hallgattak.
De nem érték be a szavakkal. Felvették azt a ruhájukat, amelyben a test érzékeny pontjainál elektronikus szimulátorok voltak beépítve, és amikor a partnerük a kontinens másik végén rákattintott a képernyőn megjelenő ábra megfelelő pontjára vezetett kurzorra, simogatást éreztek.
John egyre jobban kötődött Candihoz. De ahogy nőtt a szenvedélye, mind gyanakvóbbá vált. Úgy tűnt neki, hogy a virtuális világban, az informatika szupersztádáján a hűség a korábbinál is fontosabb érték lett. Számos jelből viszont azt gyanította, hogy a szép leány az AOL más tagjaival is kapcsolatot tart fenn. Úgy határozott tehát, hogy nyomozni kezd.
Adott magának egy második bejelentkező nevet: immár D Juan 007 néven igyekezett találkozni Candi 2000-rel, és elcsábítani őt. D Juan 007-nek egy másik testet kreált, amely nem volt szebb, mint SIRIUSálom-é - ez ugyanis lehetetlen lett volna -, viszont jobban megfelelt Candi korábban kinyilvánított preferenciáinak.
Egy éjszaka azután Candi 2000 virtuálisan szeretkezett D Juan-nal. John úgy érezte, elárulta önmagár, s ezért gyűlölet támadt a szívében Candi iránt. Azonnal döntött: megsemmisíti a lányt. A következő randevún SIRIUSálom arra kérte Candit, vegye fel a különleges érzékelő ruháját. Ő megtette, abban a hitben, hogy a fiú is így tesz. Tévedett. Az általa szenvedélyesen küldött lágy elektromos szerelmi sokkok elhaltak John fogasra akasztott kosztümjében. Eközben John szorgalmasan, megállás nélkül küldte az impulzusokat Candi képére, egészen addig, amíg a partnere önkívületi állapotba nem került. A lány elélvezett egyszer, kétszer, tízszer, de SIRISálom nem állt meg. Klikk, klikk, klikk. Candi a billentyűkre borult, kimerülten, de SIRIUSálom folytatta a lövöldözést, klikk, klikk, klikk, kliiiiikk, mindaddig, amíg Candi bele nem pusztult az áramütésekbe.
A Los Angeles-i rendőrség a megégett testet a hullaházba vitette. A gyilkos öltözékben egy 50 év körüli férfit találtak. Mivel azonban a valóságos világban senki sem jött azonosítani, hirdetést tettek közzé az AOL-ban: a hálózaton ez a férfi a Candi 2000 bejelentkező nevet használta.
2007. augusztus 26., vasárnap
Ignéczi Péter: HAGYNI
átcikázni mint a villám s lecsapni
lecsapni tombolva dúlni földeket
föltépni mindent mit más rögzített
erőszakkal lángba verni szíved
magamat se kímélve s hagyni
hogy az áram mi ütve emelt
egy lángba verve földbe temessen el
lecsapni tombolva dúlni földeket
föltépni mindent mit más rögzített
erőszakkal lángba verni szíved
magamat se kímélve s hagyni
hogy az áram mi ütve emelt
egy lángba verve földbe temessen el
Ignéczi Péter: HOLNAP MÁS LESZ
holnap már más lesz
ma még minden ugyanaz
kezemből a mozdulat
feléd indul
de holnap majd úgy marad
álló kirakatbaba
lesz mereven
hallgat a matt kaucsuk arc
titkolt néma múlttal
ma még minden ugyanaz
kezemből a mozdulat
feléd indul
de holnap majd úgy marad
álló kirakatbaba
lesz mereven
hallgat a matt kaucsuk arc
titkolt néma múlttal
Ignéczi Péter: LESZEL FURCSA KÉTELY
versenyt futok idővel magammal
visszafordulok néha magamba
kutat a tekintet hegygerincen
nedves bőrödön páragömb zizeg
ölel a szem szűkülő karéjban
ötven évem hull zuhanó héja
kék füst leszek láthatatlan jelen
mit suttoghatnék még a füledbe
színesedő kövekben víz alatt
repedésből előtűnt aranyhal
elúszó boldogság karcos zsilett
felépült álmok hullnak semmibe
csütörtök vagy kedd vágyad marasztal
ma ürességtől roskad az asztal
bennem nősz és leszel furcsa kétely
rajtam kívül senki meg nem érthet
épített ívek alatt álmatlan
az életem nem volt egy áhítat
elhajóztam csendesebb vizekre
gondoltam egy kicsit majd pihenek
holtág lettem vízparton omló ház
kit szörnyalakban arcod meggyaláz
visszafordulok néha magamba
kutat a tekintet hegygerincen
nedves bőrödön páragömb zizeg
ölel a szem szűkülő karéjban
ötven évem hull zuhanó héja
kék füst leszek láthatatlan jelen
mit suttoghatnék még a füledbe
színesedő kövekben víz alatt
repedésből előtűnt aranyhal
elúszó boldogság karcos zsilett
felépült álmok hullnak semmibe
csütörtök vagy kedd vágyad marasztal
ma ürességtől roskad az asztal
bennem nősz és leszel furcsa kétely
rajtam kívül senki meg nem érthet
épített ívek alatt álmatlan
az életem nem volt egy áhítat
elhajóztam csendesebb vizekre
gondoltam egy kicsit majd pihenek
holtág lettem vízparton omló ház
kit szörnyalakban arcod meggyaláz
Ignéczi Péter: ELHAGYOTT SZOBA
visszanézek emlékből fotóalbum kép
ferdén álló asztal félrelökött szék
pecsét az abroszon mit a vörös bor hagyott
látom amint száll múlt füstje hamutartódból
képed ferdén lóg magányosan
arcod mosolya szíven vág halálosan
sarokban az ágyad vetetlen még most is
mellette őrt állnak levedlett rongyaink
alkonyat nyilall ablakrés sötétül
messzi szól egy vén magányos hegedű
málló vakolat alatt áttűnő vízjelek
ami itt volt csak egy emlék amúgy elveszett
ferdén álló asztal félrelökött szék
pecsét az abroszon mit a vörös bor hagyott
látom amint száll múlt füstje hamutartódból
képed ferdén lóg magányosan
arcod mosolya szíven vág halálosan
sarokban az ágyad vetetlen még most is
mellette őrt állnak levedlett rongyaink
alkonyat nyilall ablakrés sötétül
messzi szól egy vén magányos hegedű
málló vakolat alatt áttűnő vízjelek
ami itt volt csak egy emlék amúgy elveszett
Ignéczi Péter: SIKÁTOR
két házfal között sikátor
örök sötétbe ható fény
málló lét hulló plakátok
innen szabadul aki él
eres kéz nyugszik lapáton
a jólét erre csak vendég
lent csatornaszag szivárog
s terjeng egykedvűn fölfelé
vésett nevek a téglákon
te – én: forgó időkerék
ki jut át határokon
felejtve mindent felnőttként
örök sötétbe ható fény
málló lét hulló plakátok
innen szabadul aki él
eres kéz nyugszik lapáton
a jólét erre csak vendég
lent csatornaszag szivárog
s terjeng egykedvűn fölfelé
vésett nevek a téglákon
te – én: forgó időkerék
ki jut át határokon
felejtve mindent felnőttként
Ignéczi Péter: NINCS TÖBBÉ HARAG
Rég hallottam már régi kedves verselő barátomról, aki most meglepett pár versével.
Úgy érzem, ezeket mindenképp meg kell osztanom Veletek, hisz nekem tetszenek.
--------------------------------------------------------------
Ha hűtlenségem a hűség, és
ha ragaszkodásom lenne vétség,
védekezésül benned építem
majd a házam, s a kerítés mentén
nevelem virágaidat: hitem
növeli vágyam, és minden játék,
amit nem kényszer szül: két
életet ment, s ha jobb, máris vittem
valamire; én próbálkozom, mély
levegőt veszek, ha nehéz,
olykor a kéj és verejték
az újjászületés,utána minden
tisztább, ragyogóbb, föld, szél,
eső, minden elem az enyém,
mi belül erősít, nincs többé hirtelen
harag, csak az ég fölöttem, ami kék,
s rajta te, ki átlibbensz,
hófehér bárányként.
Úgy érzem, ezeket mindenképp meg kell osztanom Veletek, hisz nekem tetszenek.
--------------------------------------------------------------
Ha hűtlenségem a hűség, és
ha ragaszkodásom lenne vétség,
védekezésül benned építem
majd a házam, s a kerítés mentén
nevelem virágaidat: hitem
növeli vágyam, és minden játék,
amit nem kényszer szül: két
életet ment, s ha jobb, máris vittem
valamire; én próbálkozom, mély
levegőt veszek, ha nehéz,
olykor a kéj és verejték
az újjászületés,utána minden
tisztább, ragyogóbb, föld, szél,
eső, minden elem az enyém,
mi belül erősít, nincs többé hirtelen
harag, csak az ég fölöttem, ami kék,
s rajta te, ki átlibbensz,
hófehér bárányként.
2007. augusztus 24., péntek
Bogdán Kálmán
Ismét egy Bogdán Kálmán gyöngyszemmel örvendeztettem meg tegnap este. Íme:
---------------------------------------------------------
Híveim, fánjaim, feleim! Először is vizsgáljuk meg tüzetesen a magyarok eredetét. Először is a magyarok nem eredtek, ők lettek, Ők maguk dicsekednek a baltiak rokonságával (balti, balta, (baltazár ez fegyverszünetet jelent). Legkorábban a Gobi sivatag szélén találkozunk a nevükkel ( székely góbé, Gobi Hilda¸ mogyor Ó ! magyar ráz ! Pontosan ma sem tudjuk honnan a francból is jöttek. Egy ú.n. tudósuk sem találta, keresi Csomag Sándor.
Ez a gyülevész, t.i gyula-vész, sisere, hortista, fasiszta, intimpista, trappista (t.i. lóversenyeket rendeztek ), irredenta, revizionista hadnak két vezére vala: az állandóan dühös, kegyetlen orgyilkos Mogorv és a viccelve, vigyorogva öldöső, gyilkolgató Humor, ezek kacagányban jártak.
Ez a vérszomjas, bethlenista, rögtön imperialista programmal lépett a történelem színpadára . Azonnal megtámadták Kinát, de a kinai falat nehéz falat volt számukra.
Aztán Japánt akarták elfoglalni, de Hiro simán megállitotta őket. Megálltak tanácskozni: No, most merre? Hangzott el a kérdés. A legöregebb táltosuk Horngyula elrikkantotta magát: „Erre, délre!” „ Merre?” kérdezte Csányi Gyuri vezér. „Nem hallottad, vagy nem akarod?” kiáltott Orr bán a honfideszből. A tömeg lelkesen óbégatott. „Igen ! Erdélyre!” És megindult a csőcselék. Végigrabolták Indiát, jártak a Gangesz partjain, ahol szerettek volna heverészni a Daily verőn, de a Daily Mail leleplezte őket. Tovább potyáztak a portyáikon, amíg elértek a balti államok vonaláig.
Itt szerettek volna letelepedni, amit sok irásos emlék bizonyít (balta, balta-zár, ami fegyverszünetet jelentett). Gyorsan megalakították az első osztják-magyaj monajhiát. Majd innen is kiseprűzték őket ( seprűcski se hajcski ). Tovább fosztogattak nyugat felé. Etelközben megálltak, lakmározni, hiszen étel közben jön meg az étvágy. Innen a Kárpátok szorosain keresztül betörtek Erdélybe, kivéve a kazárokat, akik kövérek voltak és a Vereckei szoros túl szoros volt számukra, így ők kerülő úton lopakodtak be Transilvániába. Az őslakók barátságosan fogadták a ferdeszemű, vad, kegyetlen barbárokat, Erdély nyugati határán például hatalmas pannókat állítottak fel: „Ez nem székely föld” felirattal. A martalócok rögtön el is nevezték Panóniának.
A teljesen kulturálatlan horda nyereg alatt puhította a húst és az ellenfelet, ami annál inkább undorító volt, hogy nem ismerték a nyerget, sem a nadrágot. Mivel a meztelenseggük –meztelenségük – sértette a magas műveltségű őslakók izlését, egy-egy farmert nyújtották át nekik : „na drag, na drag” szavak kíséretében. Mire a barbár magyar „Áhá, ez nadrág!” a fejére húzta a drága Lévy-Strausst.
Az egyik őslakó (akadémiai tag) udvariasan megkérdezte az egyik magyar barbártól: „Mi az, amiben a nyílvesszőit tartja?” Az ráförmedt: „Tegez”. A tudós máris válaszolt: „Szerbusz, kérlek alásan”.
Ekkor azonban a söpredéknek már több vezére volt. Egykori angol nyelvű feljegyzésekből ránk maradt néhány vezér neve : Álmos (Sleepy ), Előd (Predecessor), Ond (Sperm), Tass (Szovjet MTI !!!), Töhötöm (I may do it).
A gyülevész had sátrakban lakott. Háza csupán Árpádnak (Your barley) volt. Innen az árpádházi név.
Első királyuk Vajk volt, aki, amikor érezte, hogy sok vajk van a fején valutaüzérkedésbe kezdett, és a pápától koronát vásárolt. A pápa dollárt kért cserébe, de Vajk az üzente, hogy nem ad dollárt, mert cent is van (innen a szent István név).
További királyaik közül megemlítjük Salamont, aki fényes tőke befektetéseket csinált, Kálmánt (Calmant), aki azzal ámította a népet, hogy bozgorgányok pedig nincsenek, és az együgyű megszüntette a bozgorgány égetéseket, az egyetlen haladó hagyományt.
Egyik királyuk Vak Béla volt, akiről az appendicitis betegséget nevezték el.
Egy csúnya gatyabaj is tőlük származik a trippertitum, amely főleg a kurucok között virágzott. Ezek a kurucok voltak az első kommunisták hiszen jelmondatuk a poli berta te volt (Vaim megjegyzése: Berta Zrinyi Ilona fedőneve lehetett, aki akkor Munkács környezetben él és a férje Thököly).
Egyetlen valamire való királyuk volt a román Matei Corvin, akinek apja Huniade Ioan komoly üzletember volt. Belgrádban olyan nagy bevételt csinált, hogy máig harangoznak miatta. Még annyit, hogy a mohácsi kupameccsen, hatalmas vereséget szenvedtek a török válogatottól, és Lajos a csapatkapitány addig cselezett, amig belefulladt a saját cselébe. Hol volt ő Hagitól!
Mert ott van például Mikszáth. Ugyebár „Mic” a mi csodálatos latin–dák nyelvünkön azt jelenti, hogy „kicsi”. Mikszát, tehát „kicsi falu”. Ugyanez vonatkozik Kisfaludira is.
Másik emlegetett költöjük, bizonyos Adi, pedig bűnöző volt. Őmaga kérdi, hogy szabad-e betörnie Dévényiéknél a dalai lámával szövetkezve?
Mi a teendő? Legelőször megszüntetni a provokációt. A dohányárudákról azonnal eltüntetni a feliratot: Tut Ungeria. Minden Magyarország? Ha olvasom, felforr bennem a dák vér. Decebál ismét saját kardjába roskadna ha olvasná. Az ő idejében ilyesmi nem létezett.
Emberek, testvéreim, apáim, anyáim, barátaim, traianjaim, Decebáljaim. Párt tagom! Éberség, mert megtörténhet, hogy amikor megkapom az irodalmi Nobel-díjat, tiszteletemre a magyar himnuszt fogják eljátszani.
---------------------------------------------------------
Magyar veszedelem
Irtja Vadim Dudor
A központi sovénító kura kurátora
Irtja Vadim Dudor
A központi sovénító kura kurátora
Híveim, fánjaim, feleim! Először is vizsgáljuk meg tüzetesen a magyarok eredetét. Először is a magyarok nem eredtek, ők lettek, Ők maguk dicsekednek a baltiak rokonságával (balti, balta, (baltazár ez fegyverszünetet jelent). Legkorábban a Gobi sivatag szélén találkozunk a nevükkel ( székely góbé, Gobi Hilda¸ mogyor Ó ! magyar ráz ! Pontosan ma sem tudjuk honnan a francból is jöttek. Egy ú.n. tudósuk sem találta, keresi Csomag Sándor.
Ez a gyülevész, t.i gyula-vész, sisere, hortista, fasiszta, intimpista, trappista (t.i. lóversenyeket rendeztek ), irredenta, revizionista hadnak két vezére vala: az állandóan dühös, kegyetlen orgyilkos Mogorv és a viccelve, vigyorogva öldöső, gyilkolgató Humor, ezek kacagányban jártak.
Ez a vérszomjas, bethlenista, rögtön imperialista programmal lépett a történelem színpadára . Azonnal megtámadták Kinát, de a kinai falat nehéz falat volt számukra.
Aztán Japánt akarták elfoglalni, de Hiro simán megállitotta őket. Megálltak tanácskozni: No, most merre? Hangzott el a kérdés. A legöregebb táltosuk Horngyula elrikkantotta magát: „Erre, délre!” „ Merre?” kérdezte Csányi Gyuri vezér. „Nem hallottad, vagy nem akarod?” kiáltott Orr bán a honfideszből. A tömeg lelkesen óbégatott. „Igen ! Erdélyre!” És megindult a csőcselék. Végigrabolták Indiát, jártak a Gangesz partjain, ahol szerettek volna heverészni a Daily verőn, de a Daily Mail leleplezte őket. Tovább potyáztak a portyáikon, amíg elértek a balti államok vonaláig.
Itt szerettek volna letelepedni, amit sok irásos emlék bizonyít (balta, balta-zár, ami fegyverszünetet jelentett). Gyorsan megalakították az első osztják-magyaj monajhiát. Majd innen is kiseprűzték őket ( seprűcski se hajcski ). Tovább fosztogattak nyugat felé. Etelközben megálltak, lakmározni, hiszen étel közben jön meg az étvágy. Innen a Kárpátok szorosain keresztül betörtek Erdélybe, kivéve a kazárokat, akik kövérek voltak és a Vereckei szoros túl szoros volt számukra, így ők kerülő úton lopakodtak be Transilvániába. Az őslakók barátságosan fogadták a ferdeszemű, vad, kegyetlen barbárokat, Erdély nyugati határán például hatalmas pannókat állítottak fel: „Ez nem székely föld” felirattal. A martalócok rögtön el is nevezték Panóniának.
A teljesen kulturálatlan horda nyereg alatt puhította a húst és az ellenfelet, ami annál inkább undorító volt, hogy nem ismerték a nyerget, sem a nadrágot. Mivel a meztelenseggük –meztelenségük – sértette a magas műveltségű őslakók izlését, egy-egy farmert nyújtották át nekik : „na drag, na drag” szavak kíséretében. Mire a barbár magyar „Áhá, ez nadrág!” a fejére húzta a drága Lévy-Strausst.
Az egyik őslakó (akadémiai tag) udvariasan megkérdezte az egyik magyar barbártól: „Mi az, amiben a nyílvesszőit tartja?” Az ráförmedt: „Tegez”. A tudós máris válaszolt: „Szerbusz, kérlek alásan”.
Ekkor azonban a söpredéknek már több vezére volt. Egykori angol nyelvű feljegyzésekből ránk maradt néhány vezér neve : Álmos (Sleepy ), Előd (Predecessor), Ond (Sperm), Tass (Szovjet MTI !!!), Töhötöm (I may do it).
A gyülevész had sátrakban lakott. Háza csupán Árpádnak (Your barley) volt. Innen az árpádházi név.
Első királyuk Vajk volt, aki, amikor érezte, hogy sok vajk van a fején valutaüzérkedésbe kezdett, és a pápától koronát vásárolt. A pápa dollárt kért cserébe, de Vajk az üzente, hogy nem ad dollárt, mert cent is van (innen a szent István név).
További királyaik közül megemlítjük Salamont, aki fényes tőke befektetéseket csinált, Kálmánt (Calmant), aki azzal ámította a népet, hogy bozgorgányok pedig nincsenek, és az együgyű megszüntette a bozgorgány égetéseket, az egyetlen haladó hagyományt.
Egyik királyuk Vak Béla volt, akiről az appendicitis betegséget nevezték el.
Egy csúnya gatyabaj is tőlük származik a trippertitum, amely főleg a kurucok között virágzott. Ezek a kurucok voltak az első kommunisták hiszen jelmondatuk a poli berta te volt (Vaim megjegyzése: Berta Zrinyi Ilona fedőneve lehetett, aki akkor Munkács környezetben él és a férje Thököly).
Egyetlen valamire való királyuk volt a román Matei Corvin, akinek apja Huniade Ioan komoly üzletember volt. Belgrádban olyan nagy bevételt csinált, hogy máig harangoznak miatta. Még annyit, hogy a mohácsi kupameccsen, hatalmas vereséget szenvedtek a török válogatottól, és Lajos a csapatkapitány addig cselezett, amig belefulladt a saját cselébe. Hol volt ő Hagitól!
Mert ott van például Mikszáth. Ugyebár „Mic” a mi csodálatos latin–dák nyelvünkön azt jelenti, hogy „kicsi”. Mikszát, tehát „kicsi falu”. Ugyanez vonatkozik Kisfaludira is.
Másik emlegetett költöjük, bizonyos Adi, pedig bűnöző volt. Őmaga kérdi, hogy szabad-e betörnie Dévényiéknél a dalai lámával szövetkezve?
Mi a teendő? Legelőször megszüntetni a provokációt. A dohányárudákról azonnal eltüntetni a feliratot: Tut Ungeria. Minden Magyarország? Ha olvasom, felforr bennem a dák vér. Decebál ismét saját kardjába roskadna ha olvasná. Az ő idejében ilyesmi nem létezett.
Emberek, testvéreim, apáim, anyáim, barátaim, traianjaim, Decebáljaim. Párt tagom! Éberség, mert megtörténhet, hogy amikor megkapom az irodalmi Nobel-díjat, tiszteletemre a magyar himnuszt fogják eljátszani.
Arany János: Vörös Rébék
„Vörös Rébék általment a
Keskeny pallón s elrepült -”
Tollászkodni, már mint varju,
Egy jegenyefára ûlt.
Akinek azt mondja: kár!
Nagy baj éri és nagy kár:
Hess, madár!
Õ volt az, ki addig fõzte
Pörge Dani bocskorát,
Míg elvette a Sinkóék
Cifra lányát, a Terát.
De most bezzeg bánja már,
Váltig hajtja: kár volt, kár!
Hess, madár!
Pörge Dani most õbenne
Ha elbotlik se köszön,
S ha ott kapja, kibuktatja
Orrával a küszöbön.
Pedig titkon oda jár,
Szép asszonynak mondja: kár!
Hess, madár!
Cifra asszony színes szóra
Tetteti, hogy mit se hajt:
„Kend meg köztünk ne csináljon
Háborodást, házi bajt,
Nem vagyok én csapodár.”
Rebi néni mondja: kár!
Hess, madár!
Másszor is jön, hoz fehér pénzt,
Piros kendõt s egyebet:
„Nesze, lyányom! e mézes bor
Erõsítse a szived:
Szépnek úgy nem tenni kár!”
- „Hadd jöjjön hát a kasznár.”
Hess, madár!
Háborúság, házi patvar
Attól kezdve van elég;
De nem hallik a szomszédba:
Pörge Dani tûri még.
A bölcsõ is ott van már:
Künn egy varju mondja: kár!
Hess, madár!
„Asszony, ördög! vidd apádnak
Haza ezt a gyermeket -
Ne! a varjut (hol a puskám?)
Útra meglövöm neked.”
Varju azt se mondja: kár!
El sem is rebbenti már:
„Hess, madár!”
Híre terjed a helységben:
„Tudjátok, mi az eset?
Pörge Dani egy varjút lõtt
S Rebi néni leesett!”
Rebi lelke nem vón’ kár:
De, mint varju, visszajár.
Hess, madár!
Gyilkost a törvény nyomozza;
Szegény Dani mit tegyen?
Útnak indul, bujdosásnak,
Keskeny pallón átmegyen.
Szembe jött rá a kasznár.
Varju elkiáltja: kár!
Hess, madár!
Keskeny a palló kettõnek:
Nem térhet ki a Dani;
Egy billentés: lent a vízben
Nagyot csobban valami.
Sok esõ volt: mély az ár.
Varju látja, mondja: kár!
Hess, madár!
Bujdosónak kín az élte;
Reszket, ha levél zörög:
Felvont sárkányt vesz kezébe,
Hajtja éh: „megállj, görög!”
Varju mind’ kiséri: „kár!...
Fennakadsz te, szép betyár!”
„Hess, madár!”
„Most ebédre, hollók, varjak
Seregestül, aki van!
De szemét ne bántsa senki:
Azzal elbánok magam.”
Fekete volt, mint bogár:
Asszony ott sír: „mégis kár!
Hess, madár!” -
Vörös Rébék általment a
Keskeny pallón: most repûl;
Egy varjúból a másikba
Száll a lelke, vég ne’kûl;
S kinek õ azt mondja: kár!
Nagy baj éri és nagy kár.
Hess, madár!
1877. szeptember 26.
Keskeny pallón s elrepült -”
Tollászkodni, már mint varju,
Egy jegenyefára ûlt.
Akinek azt mondja: kár!
Nagy baj éri és nagy kár:
Hess, madár!
Õ volt az, ki addig fõzte
Pörge Dani bocskorát,
Míg elvette a Sinkóék
Cifra lányát, a Terát.
De most bezzeg bánja már,
Váltig hajtja: kár volt, kár!
Hess, madár!
Pörge Dani most õbenne
Ha elbotlik se köszön,
S ha ott kapja, kibuktatja
Orrával a küszöbön.
Pedig titkon oda jár,
Szép asszonynak mondja: kár!
Hess, madár!
Cifra asszony színes szóra
Tetteti, hogy mit se hajt:
„Kend meg köztünk ne csináljon
Háborodást, házi bajt,
Nem vagyok én csapodár.”
Rebi néni mondja: kár!
Hess, madár!
Másszor is jön, hoz fehér pénzt,
Piros kendõt s egyebet:
„Nesze, lyányom! e mézes bor
Erõsítse a szived:
Szépnek úgy nem tenni kár!”
- „Hadd jöjjön hát a kasznár.”
Hess, madár!
Háborúság, házi patvar
Attól kezdve van elég;
De nem hallik a szomszédba:
Pörge Dani tûri még.
A bölcsõ is ott van már:
Künn egy varju mondja: kár!
Hess, madár!
„Asszony, ördög! vidd apádnak
Haza ezt a gyermeket -
Ne! a varjut (hol a puskám?)
Útra meglövöm neked.”
Varju azt se mondja: kár!
El sem is rebbenti már:
„Hess, madár!”
Híre terjed a helységben:
„Tudjátok, mi az eset?
Pörge Dani egy varjút lõtt
S Rebi néni leesett!”
Rebi lelke nem vón’ kár:
De, mint varju, visszajár.
Hess, madár!
Gyilkost a törvény nyomozza;
Szegény Dani mit tegyen?
Útnak indul, bujdosásnak,
Keskeny pallón átmegyen.
Szembe jött rá a kasznár.
Varju elkiáltja: kár!
Hess, madár!
Keskeny a palló kettõnek:
Nem térhet ki a Dani;
Egy billentés: lent a vízben
Nagyot csobban valami.
Sok esõ volt: mély az ár.
Varju látja, mondja: kár!
Hess, madár!
Bujdosónak kín az élte;
Reszket, ha levél zörög:
Felvont sárkányt vesz kezébe,
Hajtja éh: „megállj, görög!”
Varju mind’ kiséri: „kár!...
Fennakadsz te, szép betyár!”
„Hess, madár!”
„Most ebédre, hollók, varjak
Seregestül, aki van!
De szemét ne bántsa senki:
Azzal elbánok magam.”
Fekete volt, mint bogár:
Asszony ott sír: „mégis kár!
Hess, madár!” -
Vörös Rébék általment a
Keskeny pallón: most repûl;
Egy varjúból a másikba
Száll a lelke, vég ne’kûl;
S kinek õ azt mondja: kár!
Nagy baj éri és nagy kár.
Hess, madár!
1877. szeptember 26.
2007. augusztus 23., csütörtök
2007. augusztus 18., szombat
DaNOne!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!
Így jár az ember, ha nem olvassa a leveleit. Bár én eddig sen vettem Danone termékeket!
----------------------------------------
Sláger Rádiós a Danone-bojkott mellett
2007-07-24. 16:25:33
Leállt hazánkban a Pilóta keksz gyártás. Ezek az utolsó Albert és
Pilóta kekszek, továbbá vaníliás karikák, amelyek a győri üzem
gyártósorain készülnek. Szombaton a délutános műszak távozásával
Győrben megszűnik a patinás, kontinens szerte jól ismert termékek
előállítása.
Közel száz dolgozó kénytelen új munkát keresni. Csak az a 40 ember
marad, aki a Negro-gyártósoron dolgozik majd, de azt nem tudni,
meddig. A csoportos leépítés miatt kitelepült a helyszínre a munkaügyi
központ, amely a többségében 50 év körüli dolgozóknak próbál most
segíteni az állásszerzésben. A Danone nevű multi a közeljövőben be
akarja zárni a Győri Kekszgyárat, így egy sor jól menő magyar
terméktől szabadítaná meg a piacot. Ez persze nem az első eset: a
francia gyártó azért vette meg a Győrit, hogy mielőbb kivonja a
forgalomból, hogy tönkretegye, mert a miénk. Ezt 2001-ben a daNOne
elnevezésű civil bojkott akadályozta meg, egyszerűen azzal, hogy nem
vettünk danone terméket valamivel több mint két hónapig. Nem állt
mögötte semmilyen párt, semmilyen nagybefolyású szervezet, ezt mi
csináltuk, közönséges emberek, akiknek volt egy csöpp eszük. Akkor
sikerrel jártunk. Nem szervezett minket senki, mi szerveztük egymást.
Tisztelettel megkérek mindenkit, hogy NE VEGYEN DANONE TERMÉKET! Ha
valaki azt hinné, ez őt nem érinti, az egyszercsak végignézheti,hogyan
teszik majd tönkre a Sopronit, a Szofit, a Bocicsokit, a Tokaji aszút,
és még sorolhatnám. Mert ha a multik rájönnek, hogy itt mindent
szabad, felvásárolják a teljes hazai piacot, és tönkretesznek mindent.
A Danone joghurtokból, ásványvízből meg tejtermékekből él, amit mi
veszünk meg, semmi másból. Ha nem tudja őket eladni, belepusztul.
Barátaim! Sokan vagyunk, csak tőlünk függ, hogy engedjük-e, hogy ezt
tegyék.
Müller Gyula
Sláger Rádió Zrt.
1011 Budapest, Fő u. 14-18.
Tel.: 06-1-888-3030 Fax.: 06-1-888-3099
----------------------------------------
Sláger Rádiós a Danone-bojkott mellett
2007-07-24. 16:25:33
Leállt hazánkban a Pilóta keksz gyártás. Ezek az utolsó Albert és
Pilóta kekszek, továbbá vaníliás karikák, amelyek a győri üzem
gyártósorain készülnek. Szombaton a délutános műszak távozásával
Győrben megszűnik a patinás, kontinens szerte jól ismert termékek
előállítása.
Közel száz dolgozó kénytelen új munkát keresni. Csak az a 40 ember
marad, aki a Negro-gyártósoron dolgozik majd, de azt nem tudni,
meddig. A csoportos leépítés miatt kitelepült a helyszínre a munkaügyi
központ, amely a többségében 50 év körüli dolgozóknak próbál most
segíteni az állásszerzésben. A Danone nevű multi a közeljövőben be
akarja zárni a Győri Kekszgyárat, így egy sor jól menő magyar
terméktől szabadítaná meg a piacot. Ez persze nem az első eset: a
francia gyártó azért vette meg a Győrit, hogy mielőbb kivonja a
forgalomból, hogy tönkretegye, mert a miénk. Ezt 2001-ben a daNOne
elnevezésű civil bojkott akadályozta meg, egyszerűen azzal, hogy nem
vettünk danone terméket valamivel több mint két hónapig. Nem állt
mögötte semmilyen párt, semmilyen nagybefolyású szervezet, ezt mi
csináltuk, közönséges emberek, akiknek volt egy csöpp eszük. Akkor
sikerrel jártunk. Nem szervezett minket senki, mi szerveztük egymást.
Tisztelettel megkérek mindenkit, hogy NE VEGYEN DANONE TERMÉKET! Ha
valaki azt hinné, ez őt nem érinti, az egyszercsak végignézheti,hogyan
teszik majd tönkre a Sopronit, a Szofit, a Bocicsokit, a Tokaji aszút,
és még sorolhatnám. Mert ha a multik rájönnek, hogy itt mindent
szabad, felvásárolják a teljes hazai piacot, és tönkretesznek mindent.
A Danone joghurtokból, ásványvízből meg tejtermékekből él, amit mi
veszünk meg, semmi másból. Ha nem tudja őket eladni, belepusztul.
Barátaim! Sokan vagyunk, csak tőlünk függ, hogy engedjük-e, hogy ezt
tegyék.
Müller Gyula
Sláger Rádió Zrt.
1011 Budapest, Fő u. 14-18.
Tel.: 06-1-888-3030 Fax.: 06-1-888-3099
Adler trio
Egy kedves netismerősöntől kaptam ezen szavak kiséretében:
Azt hiszem, ez egy kuriózum felvétel, a világhírű Adler trió zenéje.
A legjobb tudomásom szerint orosz zsidók, akik Izraelben élnek, már amikor nem turnéznak.
2007. augusztus 16., csütörtök
Bogdán Kálmán: Két neműek
Hogy az milyen nagyszerű,
Ha valaki kétnemű
Ott vannak az éti csigák
Az övék az egész világ
És az a sok egysejtű
Itt a szexi egyszerű
Nem kell ide nagy tudás
Oly könnyű az osztódás
Látod, az ázalagok
Biza, nem gyász alakok
Világos, hogy nagy a haszna
Ha valaki protoplazma
Ugye, milyen okosok
A vidám ostorosok
És az algák sem balgák
Nem udvarol napok hosszat
Sohasem a derék moszat
Ha van a pucájában vér,
Egykettőre tárgyra tér
Figyeljünk hát, hallga, hallga
Igy udvarol egy stramm alga:
„Unom magam egyedül
Egy tücsök sem hegedűl
Kot-kot-kot.kodács,
Most kéne egy osztódás
A probléma nem kényes
Mert hát itt nem törvényes
Ha van kivel, nincsen mivel
Az osztódás csodát művel
Amott jön egy amöba
Lám az enyém lesz ő ma
Eszemadta amőbája,
Megigézett az ó bája
Igaz, ilyet rég nem tettem
Gyere osztódjunk mi ketten,”
Meghallgatlak, derék alga
De az igazat bevallva
Ez a kérdés elég kényes
Egy amőba túl igényes
Nem jöhettél soha jobbkor
Gyere osztódni, hát sokszor
Igyekezz hát dolgozz, alga,
Sok bezédnek sok az alja
Egy, kettő, három
A negyediket várom
Nincs több?
Nem vagy transzban?
Akkor gyorsan menj a francba
Hittem neked én a balga
Nem vagy te alga,
Puhány vagy Dezső !!!
Ha valaki kétnemű
Ott vannak az éti csigák
Az övék az egész világ
És az a sok egysejtű
Itt a szexi egyszerű
Nem kell ide nagy tudás
Oly könnyű az osztódás
Látod, az ázalagok
Biza, nem gyász alakok
Világos, hogy nagy a haszna
Ha valaki protoplazma
Ugye, milyen okosok
A vidám ostorosok
És az algák sem balgák
Nem udvarol napok hosszat
Sohasem a derék moszat
Ha van a pucájában vér,
Egykettőre tárgyra tér
Figyeljünk hát, hallga, hallga
Igy udvarol egy stramm alga:
„Unom magam egyedül
Egy tücsök sem hegedűl
Kot-kot-kot.kodács,
Most kéne egy osztódás
A probléma nem kényes
Mert hát itt nem törvényes
Ha van kivel, nincsen mivel
Az osztódás csodát művel
Amott jön egy amöba
Lám az enyém lesz ő ma
Eszemadta amőbája,
Megigézett az ó bája
Igaz, ilyet rég nem tettem
Gyere osztódjunk mi ketten,”
Meghallgatlak, derék alga
De az igazat bevallva
Ez a kérdés elég kényes
Egy amőba túl igényes
Nem jöhettél soha jobbkor
Gyere osztódni, hát sokszor
Igyekezz hát dolgozz, alga,
Sok bezédnek sok az alja
Egy, kettő, három
A negyediket várom
Nincs több?
Nem vagy transzban?
Akkor gyorsan menj a francba
Hittem neked én a balga
Nem vagy te alga,
Puhány vagy Dezső !!!
Bogdán Kálmán: PLAY DARWIN
Tegnap előtt Darwin koma erélyesen rám szólt
Ejnye lusta öreg majom, mássz le már a fáról
Ezért asszony, ne habozzunk, mert új módi lesz itt,
Földön fogjuk elvégezni a minden heti sexit
Romantikus lesz a dolog, meglátod szép hölgyem
Ha kéz a kézben andalgunk majd a Neander völgyben
Vadregényes a Neander, csupa hegy és katlan
Nincs még ember aki lakja, épp ezért lakatlan
Élhetjük a világunkat, amig bírom szusszal
Talán végre találkozunk homo erectusszal
Ezért anyjuk annyit mondok, arra elkészüljél,
Nincs más dolgod, csupán annyi: gyermekeket szüljél.
Emberekkel népesítjük be az egész földet,
Köszöntöm hát személyedben az ősanyai hölgyet
Sok a duma, apuskám, hát nosza fel a tettre
A sok dumától el mehet az ősanyuka kedve
Látod, máris el szaladt vagy tizezer esztendő
És ki tudja, mit hozhat a távoli jövendő
Ez az evolució
Nem egy revolució,
Ezt nem lopja el a kujon
Hires iliescu jon
Nini, nézzed, milyen derék :
Megjelent a kocsikerék
Hogyha várunk egy kicsit
Jönnek a nagy gépkocsik
Előgördül az első Ford,
Benne báró, Sir és Lord
És amire vár sok ember,
Megszületik lám, Gutemberg
Mit ma remélni se mersz
Lesz itt regény, dráma, vers
Puskaporos lesz a harc
Ezt el toltad, mister Schwarcz
Kolumb el követ egy hibát,
Fölfedezi Amerikát
Nem lesz ebből semmi jó.
Létre jön az Euró
Fejlődés a legjobb úton
Megjelenik a nagy Newton
Nyilatkozta Galilei
Nyugalmát csak akkor leli
Ha el hiszik bár furcsa dolog,
Ez a földgömb mégis mozog
Ég a villany? Úgy bizony,
Fölfedezte Edison ...
Fordulópont, nem vitás
Ma a relativitás
Boldogsághoz, ami kell,
Feltalálja Graham Bell
E ládában mi van itt?
Mi legyen? Hát dinamit
Nem kell kuporodj a bilin
Ime itt a penicilin
Ne vágjad hát ki a dilit
Dobd el már a tele bilit.
Ez egy televizió,
Néha, ritkán, nézni jó
Lám fejlődésünk így jut el
Isten hozott kompjuter
Haladásban nincs szünet
Építsünk atom művet
Itt is meg lesz a nagy csoda
Most nyílik meg Cserna Voda
Most ezen a nyáron.
Vigyázz: egy, kettő, három !
Jaajjajajajajajaj !!!
Mi van apjuk, mi a baj ?
Az atomművünk egyet lobbant
Az egész világ, nézd felrobbant
Krr...krr bum-bum sssss!!!BUMMMM
Befagytak a tengerek,
Kihaltak az emberek
No, akkor ba---meg anyjuk. Fel a fára.Kezdhetjük előlről
Ejnye lusta öreg majom, mássz le már a fáról
Ezért asszony, ne habozzunk, mert új módi lesz itt,
Földön fogjuk elvégezni a minden heti sexit
Romantikus lesz a dolog, meglátod szép hölgyem
Ha kéz a kézben andalgunk majd a Neander völgyben
Vadregényes a Neander, csupa hegy és katlan
Nincs még ember aki lakja, épp ezért lakatlan
Élhetjük a világunkat, amig bírom szusszal
Talán végre találkozunk homo erectusszal
Ezért anyjuk annyit mondok, arra elkészüljél,
Nincs más dolgod, csupán annyi: gyermekeket szüljél.
Emberekkel népesítjük be az egész földet,
Köszöntöm hát személyedben az ősanyai hölgyet
Sok a duma, apuskám, hát nosza fel a tettre
A sok dumától el mehet az ősanyuka kedve
Látod, máris el szaladt vagy tizezer esztendő
És ki tudja, mit hozhat a távoli jövendő
Ez az evolució
Nem egy revolució,
Ezt nem lopja el a kujon
Hires iliescu jon
Nini, nézzed, milyen derék :
Megjelent a kocsikerék
Hogyha várunk egy kicsit
Jönnek a nagy gépkocsik
Előgördül az első Ford,
Benne báró, Sir és Lord
És amire vár sok ember,
Megszületik lám, Gutemberg
Mit ma remélni se mersz
Lesz itt regény, dráma, vers
Puskaporos lesz a harc
Ezt el toltad, mister Schwarcz
Kolumb el követ egy hibát,
Fölfedezi Amerikát
Nem lesz ebből semmi jó.
Létre jön az Euró
Fejlődés a legjobb úton
Megjelenik a nagy Newton
Nyilatkozta Galilei
Nyugalmát csak akkor leli
Ha el hiszik bár furcsa dolog,
Ez a földgömb mégis mozog
Ég a villany? Úgy bizony,
Fölfedezte Edison ...
Fordulópont, nem vitás
Ma a relativitás
Boldogsághoz, ami kell,
Feltalálja Graham Bell
E ládában mi van itt?
Mi legyen? Hát dinamit
Nem kell kuporodj a bilin
Ime itt a penicilin
Ne vágjad hát ki a dilit
Dobd el már a tele bilit.
Ez egy televizió,
Néha, ritkán, nézni jó
Lám fejlődésünk így jut el
Isten hozott kompjuter
Haladásban nincs szünet
Építsünk atom művet
Itt is meg lesz a nagy csoda
Most nyílik meg Cserna Voda
Most ezen a nyáron.
Vigyázz: egy, kettő, három !
Jaajjajajajajajaj !!!
Mi van apjuk, mi a baj ?
Az atomművünk egyet lobbant
Az egész világ, nézd felrobbant
Krr...krr bum-bum sssss!!!BUMMMM
Befagytak a tengerek,
Kihaltak az emberek
No, akkor ba---meg anyjuk. Fel a fára.Kezdhetjük előlről
2007. augusztus 14., kedd
Christine de Pisan: MAGAM VAGYOK
Magam vagyok és csak magányra vágyom,
magamra hagyott társam és szerelmem,
magam vagyok, nincs hű uram-barátom,
magam vagyok, haragvón, csendesedten,
magam vagyok gyötrő nehéz hevemben,
magam vagyok, hogy nálam senki jobban,
magam vagyok hívemtől elhagyottan.
Magam vagyok, ha ablakom kitárom,
magam vagyok szobámba rejtezetten,
magam vagyok hallgatni nagy sírásom,
magam vagyok, letörve, ernyedetten,
magam vagyok, bár mind keservesebben,
magam vagyok kuporgón a sarokban,
magam vagyok hívemtől elhagyottan.
Magam vagyok mindenütt a világon,
magam vagyok jártomban s megpihenten,
magam vagyok, hogy nincs ebben se párom,
magam vagyok mindentől elfeledten,
magam vagyok, ha sértést kell viselnem,
magam vagyok, ha könnyem elzokogtam,
magam vagyok hívemtől elhagyottan.
Herceg, most gyűl a bánat csak felettem,
magam vagyok gyásztól fenyegetetten,
magam vagyok sziromnál hervadóbban,
magam vagyok hívemtől elhagyottan.
(Illyés Gyula fordítása)
magamra hagyott társam és szerelmem,
magam vagyok, nincs hű uram-barátom,
magam vagyok, haragvón, csendesedten,
magam vagyok gyötrő nehéz hevemben,
magam vagyok, hogy nálam senki jobban,
magam vagyok hívemtől elhagyottan.
Magam vagyok, ha ablakom kitárom,
magam vagyok szobámba rejtezetten,
magam vagyok hallgatni nagy sírásom,
magam vagyok, letörve, ernyedetten,
magam vagyok, bár mind keservesebben,
magam vagyok kuporgón a sarokban,
magam vagyok hívemtől elhagyottan.
Magam vagyok mindenütt a világon,
magam vagyok jártomban s megpihenten,
magam vagyok, hogy nincs ebben se párom,
magam vagyok mindentől elfeledten,
magam vagyok, ha sértést kell viselnem,
magam vagyok, ha könnyem elzokogtam,
magam vagyok hívemtől elhagyottan.
Herceg, most gyűl a bánat csak felettem,
magam vagyok gyásztól fenyegetetten,
magam vagyok sziromnál hervadóbban,
magam vagyok hívemtől elhagyottan.
(Illyés Gyula fordítása)
Pink Floyd - House of the Rising Sun
Pink Floyd's cover of the Animals' 'House of the Rising Sun'
4th Image in courtesy of:
http://www.dreamsenses.com/gallery/pa...
Real cover song - Frijid Pink
Sose gondoltam volna a Pink Floydról :)
The Animals - House of the Rising Sun
Black and white video of the Animals doing their thing.
Ez a régebbi felvétel
Reményik Sándor: Ha számbavetted...
Ha számbavetted mind a vétkeid
Szemed ha metszőn önmagadba látott:
Az ismeretlen sok-sok bűnödért
Még mondj el egypár miatyánkot!
Mert szüntelen a mi bűnbeesésünk,
Mert végtelen a vétkeinknek száma
S talán nem az a legölőbb csapás,
Mit sujt az öklünk tudva, odaszánva.
A legsikoltóbb seb talán nem az,
Mit oszt a kardunk nyilt, lovagi tornán
S tán az se, mit suttogva, hátmögött
Ejtünk kajánul, titkon és orozván.
A legsikoltóbb, legégőbb sebek
Egy mosolyunktól nyílnak, úgy lehet,
Mely indult jóakarat ösvenyén
És öntudatlan gúnyba tévedett.
A legszörnyűbb lavinák úgy lehet,
Indulnak egy elejtett szó nyomán,
Mit elhallgatni - véltük - nincs miért,
S mit elhallgatni jobb lett volna tán.
S mikor egy gyötrődő szív úgy eped
Egy szónkért, mely meg tudná váltani,
S virágoskertből sivataggá lesz,
Mert azt az igét nem mondottuk ki.
Mert elnéztünk a ködös messzeségbe,
A léptünk rajta döngve áthaladt,
Semmit se tettünk - csak nem vettük észre -
És eltapostuk, mint egy bogarat.
Oh végtelen a vétkeinknek száma,
Mi álomroncsba, tört reménybe járunk,
Pusztán azáltal, hogy élünk, megyünk,
Szüntelen egy virágot tör le lábunk.
Ha számbavetted mind a vétkeid,
Szemed ha metszőn önmagadba látott:
Az ismeretlen sok, sok bűnödért
Még mondj el egypár miatyánkot.
Szemed ha metszőn önmagadba látott:
Az ismeretlen sok-sok bűnödért
Még mondj el egypár miatyánkot!
Mert szüntelen a mi bűnbeesésünk,
Mert végtelen a vétkeinknek száma
S talán nem az a legölőbb csapás,
Mit sujt az öklünk tudva, odaszánva.
A legsikoltóbb seb talán nem az,
Mit oszt a kardunk nyilt, lovagi tornán
S tán az se, mit suttogva, hátmögött
Ejtünk kajánul, titkon és orozván.
A legsikoltóbb, legégőbb sebek
Egy mosolyunktól nyílnak, úgy lehet,
Mely indult jóakarat ösvenyén
És öntudatlan gúnyba tévedett.
A legszörnyűbb lavinák úgy lehet,
Indulnak egy elejtett szó nyomán,
Mit elhallgatni - véltük - nincs miért,
S mit elhallgatni jobb lett volna tán.
S mikor egy gyötrődő szív úgy eped
Egy szónkért, mely meg tudná váltani,
S virágoskertből sivataggá lesz,
Mert azt az igét nem mondottuk ki.
Mert elnéztünk a ködös messzeségbe,
A léptünk rajta döngve áthaladt,
Semmit se tettünk - csak nem vettük észre -
És eltapostuk, mint egy bogarat.
Oh végtelen a vétkeinknek száma,
Mi álomroncsba, tört reménybe járunk,
Pusztán azáltal, hogy élünk, megyünk,
Szüntelen egy virágot tör le lábunk.
Ha számbavetted mind a vétkeid,
Szemed ha metszőn önmagadba látott:
Az ismeretlen sok, sok bűnödért
Még mondj el egypár miatyánkot.
2007. augusztus 12., vasárnap
Tóth Irén: Adtam
Szavad szabadságot ad,
de kérdeném, kértem én?
Adtam, mit adtam,
s cserébe a mindent
és a semmit kaptam,
szerelmünk éjjelén
és most is,
kicsit belehaltam,
marandnak szavak,
múlnak a tettek.,
játék az élet,
nem kértem tedd meg,
EMLÉKSZEL? TE ígérted!
de kérdeném, kértem én?
Adtam, mit adtam,
s cserébe a mindent
és a semmit kaptam,
szerelmünk éjjelén
és most is,
kicsit belehaltam,
marandnak szavak,
múlnak a tettek.,
játék az élet,
nem kértem tedd meg,
EMLÉKSZEL? TE ígérted!
Tóth Irén: Kicsit továbbírtam..
Beszélgettem egy emberrel, egy nővel egy közösségi portálon.
Aztán meghívott a versolvasó estjére. S engedélyt kaptam tőle, hogy verseit, melyek nekem nagyon tetszenek, megosszam más barátaimmal ismerőseimmel.
Íme az első verse, amit hoztam...
Olvassátok olyan szeretettel, ahogyan én is.
--------------------------------------------------------------------------
Először is, ember vagyok,
s merem remélni, illetnek még jogok..
Gerincem nem nyomják gőg gátak,
hátam nem homorítom a homálynak,
nem üvöltök a farkasokkal,
hidd el, én igaz vagyok.
S ha vannak néha hiányzó szavak,
hát itt-ott, tettekkel pótolok.
Vajon mi a célod?
Képen tiprod képzelt énem,
sörszagú vágytól lihegve,
utált akaratod ömlesztve rám?
Beleböfögnéd képembe,
mennyire vágysz is te rám?
És vagyok még büszke nő,
kit sárba tiport volna a gyalázat
(ó, hát benned nincs alázat),
ha hagyom, de erős a karom,
s szavam is marni tudja majd vesédet,
ha már így magadra kérted,
a kocsmabűztől szagló mondatokkal
nem engem, magadat rántod sár alá,
te jössz majd cafatokká tépve,
sírva, nyögve, könyörögve elém,
érzem én, csak addig, addig
kibírjam még!!
De nem is! Itt vagyok!
És itt a kés is, vágj belőlem egy darabot!
Ne kicsit, nyugodtan nagyot!
Vagy nem elég? Kell egy egész szelet?
Én vágjam? Vagy magadnak szeled?
A kés az élő húsba vág.
(Nem kellenek hazug imák!)
Kiömlenek a véredények,
így folyik el az élet...
Csontom nem vágja a kés!
Eridj, hát hozd a bárdot!
Ezt már magadnak kell vágnod!
S ha nem megy mégsem,
csak gyalázz tovább!
S ti is, mind, kik merre nézek,
mindenhol levitézlett,
hazug férfinépek,
kik csak kapni,
adni nem akartok!
Hát vegyetek, s vegyétek vérem,
én tűröm, tűröm ha kell,
akár bekötött szemmel!
Aztán meghívott a versolvasó estjére. S engedélyt kaptam tőle, hogy verseit, melyek nekem nagyon tetszenek, megosszam más barátaimmal ismerőseimmel.
Íme az első verse, amit hoztam...
Olvassátok olyan szeretettel, ahogyan én is.
--------------------------------------------------------------------------
Először is, ember vagyok,
s merem remélni, illetnek még jogok..
Gerincem nem nyomják gőg gátak,
hátam nem homorítom a homálynak,
nem üvöltök a farkasokkal,
hidd el, én igaz vagyok.
S ha vannak néha hiányzó szavak,
hát itt-ott, tettekkel pótolok.
Vajon mi a célod?
Képen tiprod képzelt énem,
sörszagú vágytól lihegve,
utált akaratod ömlesztve rám?
Beleböfögnéd képembe,
mennyire vágysz is te rám?
És vagyok még büszke nő,
kit sárba tiport volna a gyalázat
(ó, hát benned nincs alázat),
ha hagyom, de erős a karom,
s szavam is marni tudja majd vesédet,
ha már így magadra kérted,
a kocsmabűztől szagló mondatokkal
nem engem, magadat rántod sár alá,
te jössz majd cafatokká tépve,
sírva, nyögve, könyörögve elém,
érzem én, csak addig, addig
kibírjam még!!
De nem is! Itt vagyok!
És itt a kés is, vágj belőlem egy darabot!
Ne kicsit, nyugodtan nagyot!
Vagy nem elég? Kell egy egész szelet?
Én vágjam? Vagy magadnak szeled?
A kés az élő húsba vág.
(Nem kellenek hazug imák!)
Kiömlenek a véredények,
így folyik el az élet...
Csontom nem vágja a kés!
Eridj, hát hozd a bárdot!
Ezt már magadnak kell vágnod!
S ha nem megy mégsem,
csak gyalázz tovább!
S ti is, mind, kik merre nézek,
mindenhol levitézlett,
hazug férfinépek,
kik csak kapni,
adni nem akartok!
Hát vegyetek, s vegyétek vérem,
én tűröm, tűröm ha kell,
akár bekötött szemmel!
Bogdán Kálmán: PÁPUA SZERELEM
Világhíres kutatóval történt az eset,
Hogy egy pápua leányba beleszeretett.
Nem bánta egy csöppet sem, hogy az kannibál,
S akkor boldog igazán, ha emberhúst papál.
Ettől kezdve fehérek közt nem mutatkozott,
Ha kérdezték, mi az oka, így nyilatkozott:
Ref.: Hát ezek a pápuák, becsszavamra, jópofák,
Ha nem iszik a pápua, csak annyit mond, hogy pá pia!
S az már nem utópia, hogy szeret engem egy pápua.
Kiló rúzs kell ajakára, nincsen gondja a kajára,
Olyan mint egy szent apáca, de orrában két kis pálca,
Hogyha szól a tamtam, máris csókot kaptam,
Ajakáról hangzik a bók: ennivaló pasas vagyok.
Hammm!
Hogy terve ne menjen füstbe, vizet forral egy nagy üstben
Megfognak és beletesznek, úgy szeretnek, majd
megesznek
S ha már forró a víz nagyon, szólok, megfőztél angyalom!
S bíztatnak a pápuák: megeszünk. Hát pá, pupák!
Máris szól a tamtam, megkóstolnak.
Ham-ham!
Teste lesült, és úgy néz ki mint egy pápua
Egy pár levél szükséges csak, nem kell más ruha,
A holdfényes éjszakában, ha a tamtam szól,
Jókedvűen énekel a kenyérfák alól.
Vígan mulat olyankor, ha áll a kani bál
Csókolja pápuapárját és így kiabál :
Ref.: Hát ezek a pápuák...
Hogy egy pápua leányba beleszeretett.
Nem bánta egy csöppet sem, hogy az kannibál,
S akkor boldog igazán, ha emberhúst papál.
Ettől kezdve fehérek közt nem mutatkozott,
Ha kérdezték, mi az oka, így nyilatkozott:
Ref.: Hát ezek a pápuák, becsszavamra, jópofák,
Ha nem iszik a pápua, csak annyit mond, hogy pá pia!
S az már nem utópia, hogy szeret engem egy pápua.
Kiló rúzs kell ajakára, nincsen gondja a kajára,
Olyan mint egy szent apáca, de orrában két kis pálca,
Hogyha szól a tamtam, máris csókot kaptam,
Ajakáról hangzik a bók: ennivaló pasas vagyok.
Hammm!
Hogy terve ne menjen füstbe, vizet forral egy nagy üstben
Megfognak és beletesznek, úgy szeretnek, majd
megesznek
S ha már forró a víz nagyon, szólok, megfőztél angyalom!
S bíztatnak a pápuák: megeszünk. Hát pá, pupák!
Máris szól a tamtam, megkóstolnak.
Ham-ham!
Teste lesült, és úgy néz ki mint egy pápua
Egy pár levél szükséges csak, nem kell más ruha,
A holdfényes éjszakában, ha a tamtam szól,
Jókedvűen énekel a kenyérfák alól.
Vígan mulat olyankor, ha áll a kani bál
Csókolja pápuapárját és így kiabál :
Ref.: Hát ezek a pápuák...
FOGYÓKURA
Jó, jó tudom, hogy ilyen címmel van már, de ez a teljesebb. Drága Kálmán úgy látom megörvendeztet a félkész műveivel is.
-----------------------------------------------------------
Jaj, de jó a habos sütemény
Mogyoró van az ő kozepén,
Ilyet én nem kapok,
S ha ezért zokogok,
Tudom, sajnálnak az angyalok
Nekem nincs apukám, anyukám
Csak egy fél kifli az uzsonnám,
Közben jó, édes krém illata száll felém
Mmm! De jó egy naaagy túrós ( sütemény)
Drága, kedves molett, dundi kor- és kartársnők, ez a fél kifli az én napi kalória szükségletemet kell, hogy fedezze. Mert az én életem, egy szűnni nem akaró fogyó kúra Már kicsi bébi koromban nem piskóta, hanem parizer lábaim voltak.
Ha bemegyek egy divat árú házba, már a bejáratnál azzal fogadnak az eladók, hogy „az XXL és különleges méretek osztálya, ott balra, hátul van, de nem hiszem, hogy tetszik találni megfelelőt...olyan sok ikszes osztályunk még nincs”. Hajdan, még 83 kilós koromban olykor beültem egy cukrászdába. Sajnos, a baj már a beülésnél kezdődött. bármelyik ülő alkalmatosságot szemeltem ki mind rettenetesen kényelmetlen volt. Mindegyik széléről lelógott legalább egy három kiló belőlem. A barátnőm pedig összesen 52 kilójával ha rá ül egy százas euróra, legalább húsz euró kilátszik alóla. Sőt, istenkém egyszer csak egy olyan kicsi puff volt szabad a cukiban. Kérdem, udvariasan a mellette ülő csávótól „Szabad kérem, ez a puff?” „Hogyne kérem, tessék”. No, puff nekem, kissé óvatoskodtam, de a végen... sikerült. lekuporodnom Igen ám, de amikor felálltam,
a puff is velem emelkedett, úgy nézhettem ki, mint egy négyszarvú bika. Annyira ragaszkodott hozzám, hogy alig bírták kiráncigálni belőlem a torredorok. No jó, végre sikerült. El kezdek bámulni a tészták között. Körülöttem csipegetik, nassolgatják, ízelgetik, majszolják, eszegetik, falatozzák, habzsolják, hogy ne mondjam, zabálják a pultról oly csábítóan mosolygó krémeseket, indiánereket dobostortákat, puncsosokat, aztán odalép hozzám a pincér és érdeklődik: „Mit tetszik kérem fogyasztani?” Ilyenkor átvillan az agyamon: csakugyan, mi a francnak fogyasztok? Már, már az ajkamon van a válasz hozzon nekem képviselő fánkot amíg azt nem mondom, hogy elég..., nem a fánkból, de a képviselőkből. De sóhajtva erőt veszem magamon és így pihegek: hozzon nekem egy köcsög joghurtot. Igaz nálunk jaurtnak mondják, már ettől is elveszik a jogot.
Erről eszembe jutnak a jogik, vagyis a fakírok, akiknek könnyű eltemetkezni az édes anyaföldbe, vagy jókat szenderegni a szöges ágyon, de üljenek be egy fast-foodba, persze, nem ahol lóhúsból készülnek a harapnivalók, hanem ahol sülnek az isteni pirospozsgás flekkenek, tündéri tordai pecsenyék, angyali májas hurkák, álom kolbászok, fenséges libatöpörtők, alattuk mint a szférák zenéje, pezseg, sistereg, serceg, gyöngyözik, az a varázslatos hagymás zsír. Én meg mehetek túróért. Sovány túróért! És még az is izlik nekem, tehát hízom tőle. És mégis még egy adagot rendelek. Retúrót.
Megpróbáltam kérem szépen, tudományos alapon fogyókúrázni!
Elsőnek a holisztikus kúrát találtam praktikusnak. Aszongya, hogy ez a holisztika és az ezo terike irányában nyitott egyéneknek való. No, gondoltam, kinyitom magam! Hát csuda érdekes dolog.
Megtudtam, hogy az emberben hét test található. Igy már világos, miért vagyok én pluszmolett. Elég, ha egyetlen testbe 10 -12 kiló szorul. És ezenkívül még 3 szint. Ezek kitesznek legalább 5-6 kilócskát. Megrendeltem a könyvet, és megtudtam, hogy a holisztikus fogyókúra és alakbantartás csak ezoterika iránt érdeklődők számára való. Már meg is rendeltem az Ezoterika lexikont. 2300-ért, mert utána kell néznem, hol van az az éter test ahol megtaláljuk a kinai meridiánokat. Ettől is leadhatok néhány kilócskát. Közben kísérleteztem a turbó kúrával, itt sajnos tévedtem, mert magam helyett a Turbó sert fogyasztottam. Hát a tudomány nem segít. Próbálkozzunk a naturalista kúrával. Elfogyasztottam 4 kiló cseresznyeszárat, 5 kiló meggyszárat, 3 kiló csalánszárat vagyis minden szárt aztán rátértem a magokra, állandóan rágtam, közben makogtam cseresznyemag meg, meggymag , aztán jöttek a kaloriák: a 10 deka spenót 72 kalória, egy fej saláta 90; vagy: 1 deka szalonna 10 pont, egy zsemle 10 pont, 12 deka kolbász 10 pont, 1 kiló répa 10 pont. És akkor hány pont egy nagy adag töltött káposzta bennefőttel? Pont azt felejtik ki?
Elkezdtem tornászni. Felvittem 16 fekvőtámaszig, amikor megtudtam, hogy ez a gyakorlat főleg férfiak szexi mozdalata.
Rendeltem biciklit. Pedáloztam hajnalban délben, este. Egy hónap alatt csak két kilót szedtem magamra.
Beiratkoztam fitness klubokba, az elején örültek nekem. Mutogattak hogy íme egy tagunk, aki most kezdi a kezelést. De egy hónap múlva ugyanígy prezentáltak.
Jött a kocogó mozgalom. Vasárnap hajnalban felcibálom magamra a bermudámat, lábamra az adidast megindulok a blokk körül kocogni. Persze.az összes lakó az ablakban van, és amíg én kocogok, ők kacagnak. Amikor kijelentettem, hogy abbahagyom, a bizottság együttesen könyörgött, hogy ne hagyjam abba, mert az egész blokk
alig várja a vasárnap reggelt. Ilyenkor a gyerekek is elzárják a komputert.
Majszoltam zöldbab hüvelyt, ugyanezt zöldborsóban, zöld dióhéjat, mogyoróbogyót, csipkebogyót, igazán bogyókúrát tartottam.
Vásároltam olyan masszirozó övet. Két hét alatt kihíztam.
És azok az izléstelen viccek. Egyik kollegám az ajánlotta, hogy adjak le sürgősen vagy 6 kilót és akkor résztvehetek a nehézsulyú sumi bírkózásban. A másik figyelmeztetett, ne csodálkozzam, ha egy matróz a hátam mögött tiszteleg. Miért? kédeztem. A feneke miatt.
Mert az tengernagy.
Van egy udvarlóm. Jó, jó, tudom, ellentétek vonzzák egymást. Ő 57 kiló mobiltelefonnal együtt.
Sétálgattunk a szép tavaszi napsütésben. Mondom neki, pihegve, Alfonz, én úgy érzem,
be tudnám tölteni a magácska életét. Mire Alfonz szomorúan válaszolt: Hol van már nekem akkora életem? Tovább poroszkáltunk, egyszerre csak aszongya Alfonz: „Viszontlátásra Malvinka” – ez én vagyok. ”Hová, hová Fonzika?” – ez ő – becézve. „Átmegyek a magácska másik oldalára.Ott árnyék van”.
Legújabban egy dalt komponáltak a számomra. Megmagyarázták, ha én egy kompon állnék, az menten elsüllyedne.
Kislány, ha fogyni tudna,
Kislány, ha fogyni tudna,
A szívembe bejuthatna,
Adjon le hát le két ezer dekát
Mert azonnal megölelném,
Ha karjaimmal átal érném
A Magécska hordó derekát
Karatézni kezdtem hát legott.
Remélve, hogy ettől lefogyok
És szereztem olyan izmokat
Hogy nincsen férfi aki meg símogat
Kislány, Herkules lettél
Menten földhöz teremtettél
Nem is merek kikezdeni ezután veled.
Távozz tőlem izmos sátán
Mert még itt maradok sántán
Bucsút intek örökre neked.
-----------------------------------------------------------
Jaj, de jó a habos sütemény
Mogyoró van az ő kozepén,
Ilyet én nem kapok,
S ha ezért zokogok,
Tudom, sajnálnak az angyalok
Nekem nincs apukám, anyukám
Csak egy fél kifli az uzsonnám,
Közben jó, édes krém illata száll felém
Mmm! De jó egy naaagy túrós ( sütemény)
Drága, kedves molett, dundi kor- és kartársnők, ez a fél kifli az én napi kalória szükségletemet kell, hogy fedezze. Mert az én életem, egy szűnni nem akaró fogyó kúra Már kicsi bébi koromban nem piskóta, hanem parizer lábaim voltak.
Ha bemegyek egy divat árú házba, már a bejáratnál azzal fogadnak az eladók, hogy „az XXL és különleges méretek osztálya, ott balra, hátul van, de nem hiszem, hogy tetszik találni megfelelőt...olyan sok ikszes osztályunk még nincs”. Hajdan, még 83 kilós koromban olykor beültem egy cukrászdába. Sajnos, a baj már a beülésnél kezdődött. bármelyik ülő alkalmatosságot szemeltem ki mind rettenetesen kényelmetlen volt. Mindegyik széléről lelógott legalább egy három kiló belőlem. A barátnőm pedig összesen 52 kilójával ha rá ül egy százas euróra, legalább húsz euró kilátszik alóla. Sőt, istenkém egyszer csak egy olyan kicsi puff volt szabad a cukiban. Kérdem, udvariasan a mellette ülő csávótól „Szabad kérem, ez a puff?” „Hogyne kérem, tessék”. No, puff nekem, kissé óvatoskodtam, de a végen... sikerült. lekuporodnom Igen ám, de amikor felálltam,
a puff is velem emelkedett, úgy nézhettem ki, mint egy négyszarvú bika. Annyira ragaszkodott hozzám, hogy alig bírták kiráncigálni belőlem a torredorok. No jó, végre sikerült. El kezdek bámulni a tészták között. Körülöttem csipegetik, nassolgatják, ízelgetik, majszolják, eszegetik, falatozzák, habzsolják, hogy ne mondjam, zabálják a pultról oly csábítóan mosolygó krémeseket, indiánereket dobostortákat, puncsosokat, aztán odalép hozzám a pincér és érdeklődik: „Mit tetszik kérem fogyasztani?” Ilyenkor átvillan az agyamon: csakugyan, mi a francnak fogyasztok? Már, már az ajkamon van a válasz hozzon nekem képviselő fánkot amíg azt nem mondom, hogy elég..., nem a fánkból, de a képviselőkből. De sóhajtva erőt veszem magamon és így pihegek: hozzon nekem egy köcsög joghurtot. Igaz nálunk jaurtnak mondják, már ettől is elveszik a jogot.
Erről eszembe jutnak a jogik, vagyis a fakírok, akiknek könnyű eltemetkezni az édes anyaföldbe, vagy jókat szenderegni a szöges ágyon, de üljenek be egy fast-foodba, persze, nem ahol lóhúsból készülnek a harapnivalók, hanem ahol sülnek az isteni pirospozsgás flekkenek, tündéri tordai pecsenyék, angyali májas hurkák, álom kolbászok, fenséges libatöpörtők, alattuk mint a szférák zenéje, pezseg, sistereg, serceg, gyöngyözik, az a varázslatos hagymás zsír. Én meg mehetek túróért. Sovány túróért! És még az is izlik nekem, tehát hízom tőle. És mégis még egy adagot rendelek. Retúrót.
Megpróbáltam kérem szépen, tudományos alapon fogyókúrázni!
Elsőnek a holisztikus kúrát találtam praktikusnak. Aszongya, hogy ez a holisztika és az ezo terike irányában nyitott egyéneknek való. No, gondoltam, kinyitom magam! Hát csuda érdekes dolog.
Megtudtam, hogy az emberben hét test található. Igy már világos, miért vagyok én pluszmolett. Elég, ha egyetlen testbe 10 -12 kiló szorul. És ezenkívül még 3 szint. Ezek kitesznek legalább 5-6 kilócskát. Megrendeltem a könyvet, és megtudtam, hogy a holisztikus fogyókúra és alakbantartás csak ezoterika iránt érdeklődők számára való. Már meg is rendeltem az Ezoterika lexikont. 2300-ért, mert utána kell néznem, hol van az az éter test ahol megtaláljuk a kinai meridiánokat. Ettől is leadhatok néhány kilócskát. Közben kísérleteztem a turbó kúrával, itt sajnos tévedtem, mert magam helyett a Turbó sert fogyasztottam. Hát a tudomány nem segít. Próbálkozzunk a naturalista kúrával. Elfogyasztottam 4 kiló cseresznyeszárat, 5 kiló meggyszárat, 3 kiló csalánszárat vagyis minden szárt aztán rátértem a magokra, állandóan rágtam, közben makogtam cseresznyemag meg, meggymag , aztán jöttek a kaloriák: a 10 deka spenót 72 kalória, egy fej saláta 90; vagy: 1 deka szalonna 10 pont, egy zsemle 10 pont, 12 deka kolbász 10 pont, 1 kiló répa 10 pont. És akkor hány pont egy nagy adag töltött káposzta bennefőttel? Pont azt felejtik ki?
Elkezdtem tornászni. Felvittem 16 fekvőtámaszig, amikor megtudtam, hogy ez a gyakorlat főleg férfiak szexi mozdalata.
Rendeltem biciklit. Pedáloztam hajnalban délben, este. Egy hónap alatt csak két kilót szedtem magamra.
Beiratkoztam fitness klubokba, az elején örültek nekem. Mutogattak hogy íme egy tagunk, aki most kezdi a kezelést. De egy hónap múlva ugyanígy prezentáltak.
Jött a kocogó mozgalom. Vasárnap hajnalban felcibálom magamra a bermudámat, lábamra az adidast megindulok a blokk körül kocogni. Persze.az összes lakó az ablakban van, és amíg én kocogok, ők kacagnak. Amikor kijelentettem, hogy abbahagyom, a bizottság együttesen könyörgött, hogy ne hagyjam abba, mert az egész blokk
alig várja a vasárnap reggelt. Ilyenkor a gyerekek is elzárják a komputert.
Majszoltam zöldbab hüvelyt, ugyanezt zöldborsóban, zöld dióhéjat, mogyoróbogyót, csipkebogyót, igazán bogyókúrát tartottam.
Vásároltam olyan masszirozó övet. Két hét alatt kihíztam.
És azok az izléstelen viccek. Egyik kollegám az ajánlotta, hogy adjak le sürgősen vagy 6 kilót és akkor résztvehetek a nehézsulyú sumi bírkózásban. A másik figyelmeztetett, ne csodálkozzam, ha egy matróz a hátam mögött tiszteleg. Miért? kédeztem. A feneke miatt.
Mert az tengernagy.
Van egy udvarlóm. Jó, jó, tudom, ellentétek vonzzák egymást. Ő 57 kiló mobiltelefonnal együtt.
Sétálgattunk a szép tavaszi napsütésben. Mondom neki, pihegve, Alfonz, én úgy érzem,
be tudnám tölteni a magácska életét. Mire Alfonz szomorúan válaszolt: Hol van már nekem akkora életem? Tovább poroszkáltunk, egyszerre csak aszongya Alfonz: „Viszontlátásra Malvinka” – ez én vagyok. ”Hová, hová Fonzika?” – ez ő – becézve. „Átmegyek a magácska másik oldalára.Ott árnyék van”.
Legújabban egy dalt komponáltak a számomra. Megmagyarázták, ha én egy kompon állnék, az menten elsüllyedne.
Kislány, ha fogyni tudna,
Kislány, ha fogyni tudna,
A szívembe bejuthatna,
Adjon le hát le két ezer dekát
Mert azonnal megölelném,
Ha karjaimmal átal érném
A Magécska hordó derekát
Karatézni kezdtem hát legott.
Remélve, hogy ettől lefogyok
És szereztem olyan izmokat
Hogy nincsen férfi aki meg símogat
Kislány, Herkules lettél
Menten földhöz teremtettél
Nem is merek kikezdeni ezután veled.
Távozz tőlem izmos sátán
Mert még itt maradok sántán
Bucsút intek örökre neked.
2007. augusztus 8., szerda
A kistarcsai székely kapu
A Vojna Gábor által felajánlott székelykaput a városközpontban,
a Hõsök terének elején állították fel, míg a városkapu
és a torjai alpolgármester által felajánlott kopjafa a
Városháza kertjében került elhelyezésre.
Majd egyszer arra is kerülök és lefényképezem :)
Kistarcsa | falvak.hu
http://falvak.hu/kistarcsa
A lakóvárosom.
Vannak benne a végefelé elavult információk is...de a története, a képek igazak(nak tűnnek)
A lakóvárosom.
Vannak benne a végefelé elavult információk is...de a története, a képek igazak(nak tűnnek)
2007. augusztus 7., kedd
Reményik Sándor: Tündérfok
Az életednek van egy titkos csúcsa,
Mely rejtve õrzi boldogságod,
Egy sziklafok, ahonnan Te az élet
Töretlen teljességét látod,
Hol imádkoznál hosszan, térdenállva,
Mert onnan végtelen a panoráma.
Az életednek van egy titkos csúcsa,
Körös-körül õserdõ, õsbozót –
Keresztül-kasul vágtató csapások,
A sok hamistól nem látni a jót,
Isten elõrement, a csúcson vár be –
Csak az a kérdés, hogy odatalálsz-e?
Az életednek van egy titkos csúcsa,
Hová a mélybõl kibukkan fejed
S a szépség minden gazdagsága, fénye
Megáldja két csodálkozó szemed,
Hol tiszta vagy, mint kristálypatakok
S megnyitod szíved, mint egy ablakot.
Az életnek van egy titkos csúcsa,
Vezetnek hozzá szent véletlenek,
Jaj, hogy leszállni kell, jaj, hogy nem adhatsz
A pillanatnak örökéletet!
S botlasz újra sok rögös, buta úton.
Mely rejtve õrzi boldogságod,
Egy sziklafok, ahonnan Te az élet
Töretlen teljességét látod,
Hol imádkoznál hosszan, térdenállva,
Mert onnan végtelen a panoráma.
Az életednek van egy titkos csúcsa,
Körös-körül õserdõ, õsbozót –
Keresztül-kasul vágtató csapások,
A sok hamistól nem látni a jót,
Isten elõrement, a csúcson vár be –
Csak az a kérdés, hogy odatalálsz-e?
Az életednek van egy titkos csúcsa,
Hová a mélybõl kibukkan fejed
S a szépség minden gazdagsága, fénye
Megáldja két csodálkozó szemed,
Hol tiszta vagy, mint kristálypatakok
S megnyitod szíved, mint egy ablakot.
Az életnek van egy titkos csúcsa,
Vezetnek hozzá szent véletlenek,
Jaj, hogy leszállni kell, jaj, hogy nem adhatsz
A pillanatnak örökéletet!
S botlasz újra sok rögös, buta úton.
Tojásszobrászat
Ez a dinnye szobrokkal együtt érkezett.
Hmm... hogy miért nem ismerik a mi tojáspatkoló művészeinket???
De fogok patkolt tojásokat keresni!
2007. augusztus 5., vasárnap
video
Kovács Kati: édes kisfiam
Kaptam az én egyik nagyon kedves Barátomtól
(Ha nem működne a link, ide kell ellátogatni):
http://www.videopost.hu/video.php?vid=3717
Kaptam az én egyik nagyon kedves Barátomtól
(Ha nem működne a link, ide kell ellátogatni):
http://www.videopost.hu/video.php?vid=3717
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)