Boldog nônapot nekem!

Ezt kaptam ma kedves szavak kiséretében a kedves Bogdán Kulikától!

*********************************************************

Romániai Magyar Szó,
2003 március 6. csütörtök

Boldog nônapot nekem!

Március nyolcadika a nôk napja. Sohasem feledkezem meg róla. Persze, nem tévesztem össze március hatodikával, amikor korántsem a szebbik nem bájára, finomságára, jóságára emlékeztetô dolgok estek meg velünk…

Rendes ember jóelôre készül erre a szép napra. De az ünnepig is éli saját, megszokott, gépies hétköznapjait. Most is eltöltöttem néhány órácskát a Dúskeblû Madonnához címzett krimóban, a haverekkel. Utósvégre lazítani is kell az embernek, ha már a lázítást büntetik. Ilyenkor mindig megvárom a menetrendszerinti három órás verekedést, majd indulok hazafelé. Persze, farkaséhes vagyok, hiába, a pálinka étvágyat csinál annak a dolgozónak! Ezt még a családi orvos sem vitatja. Természetesen, az ebéd még nincs kész. Mert ugye, bé nejem bár már egy órája hazaérkezett a munkahelyérôl, még mindig veszettül sürög-forog, és bizony eltelik jó félóra is, ameddig az asztalra teszi azt a kis ételt. Leülsz, hogy bekapd a néhány falatot, egy kis húslevest grízgaluskával, meg a hagymás rostélyost és pár darab ünnepi fánkot. De, amikor hozzálátnál az összekapkodott ebédhez, rájössz, hogy nincs kenyér. No most, ugyebár, meg kell várni, amíg ônaccsága felöltözik és elmegy, sorba állni a friss kenyérért. No jó, végre itt a kenyér. Persze, tegnapi, mert az asszony lusta reggel beszerezni a brugót, ilyenkor pedig éppen nincs friss sütés. Végre, nagy kínnal, keservvel befalod azt ebédet, és A SÖR NEM HIDEG! Nejem elfelejtette betenni a hûtôbe!

Botrányos.

Délután rendszerint szúnyókálok egyet, a Madonna vodkái, a meleg sör elálmosítja ám az embert. Mire azonban az édes álom a szememre jönne, a bénej bekapcsolja a porszívót. Kénytelen vagyok így, félálmosan, törôdötten elvánszorogni a sarki presszóba, végül is megérdemlek egy kis kikapcsolódást! Jó, hát volt kikapcsolódás a múlt héten is, amikor kikapcsolták a villanyt, mert a naccságos asszonynak nem volt ideje elmenni kifizetni.

Egyik este is hogy járok?

Egy órával a záróra után szálltam át a pörgô kocsmából az ugyancsak mozgásban lévô járdára. Nem szeretem a feltûnést, így szép halkan négykázlábra ereszkedtem, és az út felét így tettem meg. Rám aztán senki se mondja, hogy tántorgok az utcán! No, nagynehezen hazaérek, nem kevés munkával kirángatom az ajtót a tokjából, mert hiába csengettem, az én édes párom éjjel egykor már úgy alszik, hogy ágyút lehetne elsütni a füle mellett. Csak tudnám, mitôl van ilyen jó alvókája?! Amikor végül mégis felébredt, hát nem rámförmedt:

– Édeském, jól érezted magad? Éhes vagy? Ott a vacsorád a hûtôben, van kocsonya, pár kaviáros szendvics, diótorta és két üveg enyedi rizling. Hiszen ma volt a házassági évfordulónk.

No most tessék idefigyelni! A saját házassági évfordulómon mars ki a konyhába, mint egy napszámos, a feudális világban! Hogy ott fogyasszam el az ünnepi vacsorát. És hol a pezsgô, hol a virág?!

Aztán itt van ez a március nyolcadika. Nôk napja. Persze, hogy illett meghívnom néhány barátomat. Elvégre társas lény az ember! Magától értetôdik, hogy késôn értem haza, mert méltó módon akartam megünnepelni a feleségem napját. Erre mit tesz ô, a hálátlan? Hajnali öt órára húzza fel a csergôórát, hogy korán menjen a csarnokba, a piacra, bevásárolni a szükséges ételeket és hozzávalókat. Persze, hogy én is felébredek és csak nehezen tudok visszaaludni. Végre nyolc órára megérkezett és ahelyett, hogy hozzálátott volna a sütéhez, a fôzéshez, leroskadt a fotelbe, hogy holtfáradt, alig bírja a kezét emelni. Mintha nekem nem zsibbadt volna el a jobb karom, amelyre ráfeküdtem. Csakhogy én nem szólok, tûrök. Nagynehezen mégis hozzákezdett a munkához, de eközben folyton sopánkodott, hogy zöldséget, hagymát, krumplit kell pucolnia, habot vernie, húst darálni, kitakarítani a lakást, mosogatni, megteríteni… Kérem, én olyan ember vagyok, aki nem tudja nézni, amikor más dolgozik. Fogtam magam, elindultam egyet sétálni. Erre nem utánam szalad, hogy húzzak jégeralsót – persze, a féltékenység ördöge –, és ezt rebegi:

– Drága életem, tudom, nem szereted a konyhaszagot, menj a friss levegôre, de tegyél sálat is a nyakadba, nehogy megfázz nekem.

Figyelik ezt az önzést? Nehogy megfázzak NEKI. Nekije! Mert magamnak ugyebár megfázhatom, ugyan, ki törôdik vele?! A magam részére nyugodtan beszerezhetnék influenzát, tüdôgyulladást, gyomorfekélyt. A fô, hogy nem fázzam meg neki! Ônaccságának! Hát nem az egoizmus teteje ez? Azért is egyenesen a Dúskeblû Madonnába mentem, ahol ihatok a magam kedvére. Magamnak. Nem neki!

Isten velem. Nem vele! Velem!!

Ezek után kívánok sok boldog nônapot!

Nem nekije!

Nekemnek!

BOGDÁN KÁLMÁN
Bukarest