2007. június 30., szombat

Kérdések!

Rating:★★★★★
Category:Other


  • Ha egy hupikék törpikét fojtogatok, milyen színe lesz?
  • Hogy kerülnek a "fűre lépni tilos" táblák a gyep közepére?
  • Az analfabétáknak ugyanúgy ízlik a betűtésztával készült leves?
  • Mit csinált az ember épp akkor, mikor felfedezte, hogy a tehenek tejet adnak?
  • Ha a kínaiak az esküvő alatt rizst szórnak, akkor a mexikóiak kaktuszt dobálnak?
  • Miért olyan hosszú az a szó, hogy "megrövidebbitendö"?
  • Hogyan vesszük észre, hogy a láthatatlan tinta kifogyott a tollból?
  • Miért nem ütötte agyon Noé a két szúnyogot?
  • Ha a nyúlláb szerencsét hoz, akkor a nyúlnak is szerencséje volt?
  • A vajaskenyér mindig a megkent oldalára esik, a macska mindig a talpára esik. Mi történik, ha a macska hátára vajat kenünk?
  • A Lipton dolgozói is tarthatnak kávészünetet?
  • Miért nem mennek össze a juhok esőben?
  • Ha ma nulla fok van és holnap kétszer olyan hideg várható, hány fok lesz holnap?
  • Miért kell a koporsó fedelét odaszögezni?
  • Mit számolnak a bárányok, ha nem tudnak elaludni?
  • Az olívaolaj olívabogyóból készül, a napraforgóolaj napraforgómagból készül. Miből készül a babyolaj?
  • Ha egy jármű fénysebességgel halad, mi történik, ha bekapcsoljuk a fényszórót?
  • Ha az ember a majom továbbfejlesztett változata, akkor miért vannak még mindig majmok?
  • Ha egy taxis hátramenetben visz haza, akkor neki kell fizetnie?
  • Kapnak a súlyos égési sérülésben elhunytak kedvezményt a hamvasztásnál?

Kaptam




Köszönöm

2007. június 29., péntek

Ez is kép ám! This is a picture though!

Az úúúgy volt.... hogy van nékem pár kedves netismerősöm a barátaimaon kívül... szóóóval az egyik drága ismerősömtől kaptam ezt.
Ha végignézitek, láthatjátok, ő 1 férfi!

De azért mégis kedvelem :)

Attachment: AdamEva.pps

2007. június 28., csütörtök

Ismeretlen költő: Mindig csak adni

Rating:★★★★★
Category:Other
A jó öreg kút csendesen ontja vizét
így telik minden napja.
Áldott élet ez, fontolgatom:
csak adni, adni minden napon.
Ilyen kúttá kellene lennem.
Csak adni teljes életemben.
Mindig csak adni?
Ez terhet is jelenthet!
Jó kút, nem érzed ezt a terhet?
Belenézek, tükre rám ragyog,
de hiszen a forrás nem én vagyok!
Árad belém, csak továbbadom,
Vidáman, csendben és szabadon.
Hadd éljek ilyen kút-életet,
Osszak áldást és sok-sok szeretetet!
Nem az enyém, Krisztustól kapom,
Egyszerűen csak továbbadom.

Szabó Lőrinc: Politika

"Mily gyönyörű a szenvedés!
A lemondás milyen hatalmas!"
- Meg fogod únni, s leszel aljas;
a mi erényünk itt kevés.

Mit szépség?! Háború jön ujra,
háború mindig: tenni kell!
Egy perc, és áruló leszel,
vagy az se, csak egy buta hulla.

Már itt a szörnyeteg. Utálod?
Vele vagy ellene! Magányod
barlangját kard kutatja át.

Lemondás? Nincs! Az üldöző
nem mond le rólad! s a jövő
azé lesz, aki bestiább.

Ma hajnalban elkezdődött


Dsida Jenő: Arany és kék szavakkal

Miképen boltíves,
pókhálós vén terem
zugában álmodó
középkori barát,
ki lemosdotta rég
a földi vágy sarát
s már félig fent lebeg
a tiszta étheren, -
ül roppant asztalánál,
mely könyvekkel teli
s a nagybetük közébe
kis képecskéket ékel,
Madonnát fest örökké
arannyal s égi kékkel,
mígnem szelid mosollyal
lelkét kileheli:

úgy szeretnélek én is
lámpásom esteli,
halavány fénye mellett
megörökítni, drága
arany és kék szavakkal
csak Téged festeni,
míg ujjam el nem szárad,
mint romló fának ága
s le nem lankad fejem
a béke isteni
ölébe, én Szerelmem,
világ legszebb Virága.


2007. június 27., szerda

Fet: Ha a nap kiragyog keleten

Rating:★★★★★
Category:Other
Ha a nap kiragyog keleten,
neki titkomat elrebegem.

Ha patak fut a déli napon,
neki suttogom el, mi bajom.

Ha a hold süt az éjjel egén,
örömöm neki mondom el én.

De elém ha te állsz, te magad,
suta számon a szó elakad.

(Fordította: Gáspár Endre)

2007. június 26., kedd

Ez is kép ám! This is a picture though!

Hihi!
A nagyon elfoglalt nőknek!

(ejnye, ejnye drága barátném! Ezt kell kora reggel kapnom Tőled?)
Attachment: hihi.pps

2007. június 24., vasárnap

Ez is kép ám! This is a picture though!

Női önbizalom!
(Már elhiszem tatunak, hogy okos vagyok! )

Egy néger bölcs írása egy dél-afrikai szomszédja ajtajára:

Rating:★★★★★
Category:Other
Mikor megszületek :fekete vagyok
Mikor felébredek: fekete vagyok
Mikor lesülök a napon : fekete vagyok
Mikor fázom:fekete vagyok
Mikor meghalok:fekete vagyok

DE TE!!!

Mikor megszületsz:rózsaszín vagy
Mikor felébredsz: fehér vagy
Mikor rosszul vagy :zöld vagy
Mikor lesülsz a napon: piros vagy
Mikor fázol : kék vagy
Mikor meghalsz: lila vagy

És még van pofád engem színesbőrűnek nevezni?

Ez is kép ám! This is a picture though!

Csudaszép mókuskák

Ez is kép ám! This is a picture though!

Julien Beever rajzai

Akbank imaj filmi kamera arkası




Ahogy készült az előbbi

Akbank Yeni İmaj Kampanyası filmi




Akbank'ın yeni yıla girerken yepyeni imaj kampanyası filmi...filmin yönetmeni Bart Fouche. Çekimler Romanya'da yapıldı.200 kişinin rol aldığı film 3 günde çekildi.

B. RADÓ LILI: TUDD MEG




                      Tudd meg, én Neked fájni akarok,
                      emlék akarok lenni, mely sajog,
                      mert nem lehettem eleven valóság.
                      Tudd meg, nem láthatsz égő piros rózsát,
                      hogy ne én jussak róla az eszedbe,
                      akit engedtél elmenni csókolatlan.

                      Mert minden fájni fog, amit nem adtam,
                      és minden szó, mely kimondatlan maradt.
                      Nem láthatsz tengert s arany sugarat,
                      mely nem a szemem lesz s a mosolygásom
                      s hiába húnyod be szemed, hogy ne lásson,
                      mert a szívedbe égettem be magam.

                      Minden hajnal, minden nap alkonyatja,
                      a rét, ahogy a harmatcseppet fogadja,
                      a könny, a vágy, a csók, a dal, az álom,
                      minden asszonykéz, minden férfivállon,
                      s az asszonyod, ha karodba veszed:

                      mert sohse voltam eleven valóság,
                      mindenütt, mindig, minden én leszek.



2007. június 23., szombat

Erdős Olga: Őszi chanson

A platán utolsó levelét
is letépte ma a szél.
A ködös utcán
csupán a vacogó
november kísér.
A nyirkos avaron
lépteim koppanása
suttogássá csitul és
a nagykabát
fázva ölel át.
Üres lett a pad
a magányos fák alatt.
Eszembe jutsz…-
Milyen rég volt, hogy láttalak!

Párizsban lenne most jó.
A kékes neonfények
tompán verődnének
vissza arcomról.
A Szajna felé haladva
belém karolna Ady
és József Attila.
Aztán beülnék kávét inni
egy bárba,
és a félhomályba
szalvétára vetnék néhány
kusza sort,
ami talán verssé válna
egyszer,
valahol.


Paul Verlaine: Őszi chanson

Ösz húrja zsong,
jajong, busong
a tájon,
s ont monoton
bút konokon
és fájón.

S én csüggeteg,
halvány beteg,
míg éjfél
kong, csak sirok,
s elém a sok
tűnt kéj kél.

Óh, múlni már ősz!
hullni már eresszél!
Mint holt avart,
mit felkavart
a rossz szél...

(Tóth Árpád fordítása)

Márai Sándor: Tegezés

A hajad, a kezed, a lábad, a szoknyád,
A szemed, az álmod, a fogad, a nyelved,
A körmöd, a blúzod, a pettyes kabátod,
Szempillád, szájad, sértett nevetésed,
A kölnid, a cipőd, a melled, a csókod,
Unalmad, bánatod, mosolyod, magányod,
Életem, életed, halálom, halálod.


József Attila: Reménytelenül

Lassan, tünődve
Az ember végül homokos,
szomorú, vizes síkra ér,
szétnéz merengve és okos
fejével biccent, nem remél.

Én is így próbálok csalás
nélkül szétnézni könnyedén.
Ezüstös fejszesuhanás
játszik a nyárfa levelén.

A semmi ágán ül szivem,
kis teste hangtalan vacog,
köréje gyűlnek szeliden
s nézik, nézik a csillagok.


Juhász Gyula: Remeteség

A szakolcai dombokon
Fiatal voltam egykoron.
Oly édes volt a bánatom,
Hogy dallá csordult ajkamon.

Olyan egyedül éltem én,
Hogy egész világ volt enyém,
Egész világ szép temető
És benne álom, mese, nő.

Ha jött a téli alkonyat
S elmosta mind a dombokat,
Úgy borult árvasága rám,
Mint remetére a magány.





Arany János: Meddő órán

Belenézek a nagy éjszakába,
Alszik a föld, maga árnyékába';
Itt vagy amott csillagok röppennek:
Gondolatim is úgy jönnek-mennek.

Gondolatom szappanbuboréki
Csillogók, mint odafenn az égi:
De töredék mindkettőnek utja --
Mind szétpattan, mielőtt megfutja.




Tóth Árpád: Meddő órán

Magam vagyok.
Nagyon.
Kicsordul a könnyem.
Hagyom.
Viaszos vászon az asztalomon,
Faricskálok lomhán egy dalon,
Vézna, szánalmas figura, én.
Én, én.
S magam vagyok a föld kerekén.




2007. június 22., péntek

Loptam

Rating:★★★★★
Category:Other
Bajban van, mint Ádám anyák napján.

Budapesten kétféle gyalogos van: kaszkadőr és kamikáze.

Nem azért küzdöttem fel magam a tápláléklánc csúcsára, hogy vegetáriánus legyek.

A vélemény olyan, mint a segglyuk: mindenkinek van, de senki sem kíváncsi a másikéra.

A mákos-meggyes bableves egy olyan étel, ami úgy készül, hogy kettőt lapozunk a szakácskönyvben.

A munka azoknak való, akik nem tudnak horgászni.

A férfi olyan, mint a hűtőtáska. Töltsd meg sörrel és bárhova magaddal viheted.

A dzsungelben minden ehető. Te is.

A legrosszabb dolog a világon az, amikor a hülyeség szorgalommal párosul.

A sast legkönnyebben a tojásban lehet elkapni.

Kórustag voltam, amíg rá nem jöttek, honnan jön a zaj.

S mondá az Úr: legyen világosság! S váratá őt az ELMÜ három hónapig.

Én sosem verem a kiskutyámat. Ha büntetni akarom, szájkosarat teszek rá és bezárom egy órára a kolbászok közé.

Nagyanyám nagyon kemény asszony volt. Három férjet temetett el, pedig kettő közülük csak szundikált.

Pezseg, mint aranyhal a királyvízben.

Kirántotta, mint tuti-frutti a fogtömést.

Miért nem változtatsz a hajadon? Például megmoshatnád.

Olyan büdös vagy, hogy az oviban is lábszag volt a jeled!

Szeretem a munkát, lenyűgöz. Képes vagyok órákig ülni és nézni.

Olyan hülye vagy, hogy felfelé sikítasz a hullámvasúton!

A férfi szerint az a jó, ha Ő autót vezet, a felesége háztartást, az anyósa pedig villanyáramot.

Nem a győzelem a fontos, hanem az őszinte részvétem.

Jobb félni, mint megnősülni!

Mindenhol jó, de legolcsóbb otthon.

Akasztott embernek lába se éri a földet.

Inkább csináld holnap! Ma már eleget hibáztál!

A házasság olyan bűn, hogy még az egyház is megtagadja a feloldozást.

Mosolyogj! Ma kezdődik életed hátralevő része!

Én már az előző életemben sem hittem a reinkarnációban.

Egy colt mindig erősebb az ászpókernél!

Az egyetlen baj a semmittevéssel, hogy nem tudod, mikor végeztél.

Legtöbben úgy megyünk a sírba, hogy a zene tovább él bennünk.

A nap mottója: "Ha a cápa a tenyeredből eszik, a lábadból is fog."

A szüleid minden évben elmennek az állatkertbe, hogy ott megdobálják kővel a gólyát!!

Már látom a fényt az alagút végén . de miért dudál?

Jelentkezz a sakkszövetségnél, mert elveszett egy sötét paraszt...

A sikerhez vezető út - karbantartás miatt - zárva.

A régész az az ember, akinek a karrierje romokban hever.

Én már csak úgy vagyok a munkakedvvel, mint az egyszerü lány a szombati buli után (vagy megjön vagy nem...)

2007. június 21., csütörtök

KEGYELEM

Rating:★★★★★
Category:Other
Először sírsz.
Azután átkozódsz.
Aztán imádkozol.
Aztán megfeszíted
Körömszakadtig maradék-erőd.
Akarsz, egetostromló akarattal -
S a lehetetlenség konok falán
Zúzod véresre koponyád.
Azután elalélsz.
S ha újra eszmélsz, mindent újra kezdesz.
Utoljára is tompa kábulattal,
Szótalanul, gondolattalanul
Mondod magadnak: mindegy, mindhiába:
A bűn, a betegség, a nyomorúság,
A mindennapi szörnyű szürkeség
Tömlöcéből nincsen, nincsen menekvés!

S akkor - magától - megnyílik az ég,
Mely nem tárult ki átokra, imára,
Erő, akarat, kétségbeesés,
Bűnbánat - hasztalanul ostromolták.
Akkor megnyílik magától az ég,
S egy pici csillag sétál szembe véled,
S olyan közel jön, szépen mosolyogva,
Hogy azt hiszed: a tenyeredbe hull.

Akkor - magától - szűnik a vihar,
Akkor - magától - minden elcsitul,
Akkor - magától - éled a remény.
Álomfáidnak minden aranyágán
Csak úgy magától - friss gyümölcs terem.

Ez a magától: ez a Kegyelem.

Burns: Ha mennél hideg szélben

Ha mennél hideg szélben
a réten át, a réten át,
rád adnám kockás takaróm,
öleljen át, öleljen át!
S ha körülzúgna sors-vihar
rémségesen, rémségesen:
szívemben volna házad,
oszd meg velem, oszd meg velem!

Volna köröttem zord vadon,
sötét, veszett, sötét, veszett;
mennyország volna nékem az
együtt veled, együtt veled!
S ha volnék minden föld ura
az ég alatt, az ég alatt:
koronám legszebb ékköve
volnál magad, volnál magad!

(Weöres Sándor fordítása)

Burns: Korai még a konty nekem

Gyöngécske lány vagyok még,
ijeszt is fű-fa, uram;
férfi ágyában engem
a hideg rázna, uram.

Korai még, korai még,
korai még a konty nekem,
korai még... bűn lenne ám,
ha elcsavarná a fejem.

Anyám varratta új ruhám,
templomba mék megáldani,
ha lefeküdnék, jó uram,
hová lennének fodrai?

Régen elmúlt már Mindszent,
hosszú a téli éj, uram.
Hogy én egy ágyban önnel?
Jaj, nem merek, nem én, uram.

Süvít a szél és lombtalan,
tar ágakat csupál, uram;
de hogyha nyáron erre jár,
idősebb leszek már, uram.

(Kormos István fordítása)


*****************************
Ilának az előbbiért:)


Prior: A hölgy, aki felajánlja a tükrét Vénusznak

Vedd el tükröm, nem vagyok
már a régi, hervadok,
és amivé változom,
add ne látnom, Vénuszom!


(Pór Judit fordítása)

2007. június 20., szerda

SAJTOS-VIRSLIS MAKARÓNI ZSUZSÁSAN (nezsu11-nek ajánlom sok szeretettel)

Rating:★★★★★
Category:Other
Vígasztalásul kaptam eme másik receptet :)

*********************************

Hozzávalók: 40 dkg makaróni, 25 dkg virsli, 10 dkg sajt, 2 tojás, 3 dl tejföl, pirospaprika, őrölt bors, só, olaj.
Elkészítése: A makarónit enyhén sós vízben kifőzzük és jól lecsepegtetjük. A karikára vágott virslit kevés olajban átpirítjuk, levesszük a tűzről, és pirospaprikát adunk hozzá. A tejfölt a tojásokkal, sóval, őrölt borssal simára keverjük. Kiolajozott tűzálló tálba tesszük a makaróni felét, ráterítjük a virslit, és befedjük a maradék tésztával. Ráöntjük a tejfölös tojást, ezt a tészta tetején egyenletesen elkenjük, meghintjük a reszelt sajttal, és közepes hőmérsékletű sütőben ropogós pirosra sütjük.

HAGYMÁS VIRSLISALÁTA (NEZU-SAN)

Rating:★★★★★
Category:Other
Ezt és következő receptet az én kedves net-barátom nekem kreálta

*****************************************************************

Hozzávalók: 8 db virsli, 2 szál testesebb póréhagyma, 40 dkg kukorica (mélyhűtött vagy konzerv), 1-1 mk. őrölt fehér bors és oregánó; az öntethez: 1 kis tubus majonéz, 2 deci kefir/joghurt, 1 ek. olívaolaj, 1 kk. citromlé, 1 mk. cukor; a díszítéshez: 1 főtt tojás.
Elkészítése: A virslit lebőrözzük, és ferde karikákra vágjuk. A póréhagymát vékonyan felszeleteljük, és gyűrűire szedjük. Összekeverjük a kukoricával, a virslivel, és rászórjuk a borsot és az oregánót, majd félretesszük, amíg elkészítjük az öntetet. A majonézt elkeverjük a kefirben, hozzáadjuk az olívaolajat, a citromlevet és a cukrot, alaposan összekeverjük, majd összedolgozzuk a virslis keverékkel. Tálba halmozzuk, és a tetejét kirakjuk a felkarikázott főtt tojással.

*****************************
Megjegyzés:
HAGYMÁS VIRSLISALÁTA (NEZU-SAN)
Ezt neked szántam csak hát olyan régen voltál, hogy a neved rosszul írtam.
(Tulajdonképp az én receptem, elírva a nevem!)

2007. június 19., kedd

Tóth Árpád: A fa

 
                                          Oh nézd a furcsa ferde fát,
                                          Mint hajlik a patakon át,
                                          Oh lehet-e, hogy ne szeresd,
                                          Hogy benne társad ne keresd?
                                          Már ága között az arany napot
                                          Nem tartja, madara elhallgatott,
                                          Virága nincs már, sem gyümölcse,
                                          Ő mégis áll, az alkony bölcse,
                                          Mint a tünődő, ki ily estelen
                                          A végtelen titkába elmerűl
                                          És testtel is szelíden arra dűl,
                                          Amerre lelke vonja testtelen...

Ez is kép ám! This is a picture though!

Nagyon jó állatfotók!
Attachment: AnimalPhotonjo.pps

Petõfi Sándor: Az Alföld

Köszönöm, hogy eszembejuttatad 

******************************************

Mit nekem te zordon Kárpátoknak
Fenyvesekkel vadregényes tája!
Tán csodállak, ámde nem szeretlek,
S képzetem hegyvölgyedet nem járja.
Lenn az alföld tengersík vidékin
Ott vagyok honn, ott az én világom;
Börtönébõl szabadúlt sas lelkem,
Ha a rónák végtelenjét látom.

Felröpûlök ekkor gondolatban
Túl a földön felhők közelébe,
S mosolyogva néz rám a Dunától
A Tiszáig nyúló róna képe.

Délibábos ég alatt kolompol
Kis-Kunságnak száz kövér gulyája;
Deleléskor hosszu gémü kútnál
Széles vályu kettős ága várja.

Méneseknek nyargaló futása
Zúg a szélben, körmeik dobognak,
S a csikósok kurjantása hallik
S pattogása hangos ostoroknak.

A tanyáknál szellők lágy ölében
Ringatózik a kalászos búza,
S a smaragdnak eleven szinével
A környéket vígan koszorúzza.

Idejárnak szomszéd nádasokból
A vadlúdak esti szürkületben,
És ijedve kelnek légi útra,
Hogyha a nád a széltől meglebben.

A tanyákon túl a puszta mélyén
Áll magányos, dőlt kéményü csárda;
Látogatják a szomjas betyárok,
Kecskemétre menvén a vásárra.

A csárdánál törpe nyárfaerdő
Sárgul a királydinnyés homokban;
Odafészkel a visító vércse,
Gyermekektől nem háborgatottan.

Ott tenyészik a bús árvalyányhaj
S kék virága a szamárkenyérnek;
Hűs tövéhez déli nap hevében
Megpihenni tarka gyíkok térnek.

Messze, hol az ég a földet éri,
A homályból kék gyümölcsfák orma
Néz, s megettök, mint halvány ködoszlop,
Egy-egy város templomának tornya. –

Szép vagy, alföld, legalább nekem szép!
Itt ringatták bölcsőm, itt születtem.
Itt borúljon rám a szemfödél, itt
Domborodjék a sir is fölöttem.


2007. június 17., vasárnap

Kakas töke pörkölt

Rating:★★★★★
Category:Other

HOZZÁVALÓK (4 személyre): 80 dkg csirkezúza, 20 dkg sertés velő, 20 dkg
kakas töke, 6 fej vöröshagyma, 4 gerezd fokhagyma, 1 db sárga paprika, 1 db
paradicsom, só, bors, pirospaprika (ízlés szerint), csipetnyi majoránna, kevés
babérlevél, 1 dl vörösbor

A vöröshagymát kockára vágjuk, zsiradékon ( olaj v. zsír ) aranysárgára
pirítjuk, majd a megtisztított és összevágott csirkezúzával pirítjuk tovább.
A tűzről levéve pirospaprikával megszórjuk, majd pedig vízzel felöntve pároljuk.
Ízesítőként kevés babérlevelet, egy csipet majoránnát, őrölt feketeborsot és
zúzott fokhagymát adunk hozzá.
1 1/2 óra párolás után belerakjuk a kakas tökét, és további 1 órát főzzük.
Közben beletesszük a paradicsomot és sárgapaprikát.
A főzési idő kb. 2 1/2 - 3 óra.
Mielőtt a pörköltet befejeznénk, hozzáadjuk a tisztított sertés velőt, és készre
pároljuk.
Köretként házi tarhonya, galuska, kapros túrós csusza, stb. illik hozzá.
Fortély:
Mielőtt befejeznénk, ízét karakteresebbé tehetjük kevés vörösbor
hozzáadásával.

Jó étvágyat kívánok.

2007. június 16., szombat

Juhász Gyula: Szerelem?

Én nem tudom mi ez, de jó nagyon,
Elrévedezni némely szavadon,
mint alkonyég felhőjén, mely ragyog,
És rajta túl derengő csillagok.

Én nem tudom mi ez, de édes ez,
Egy pillantásod hogyha megkeres,
mint napsugár, ha villan a tetőn,
holott borongón már az este jön.

Én nem tudom mi ez, de érezem,
hogy megszépült megint az életem,
Szavaid selyme szíven simogat,
Mint márciusi szél a sírokat.

Én nem tudom mi ez, de jó nagyon,
Fájása édes, hadd fájjon, hagyom.
Ha balgaság, ha tévedés, legyen
Ha szerelem, bocsájtsd ezt meg nekem!


Boldog nő titkai!

Rating:★★★★★
Category:Other
Ezt most olvastam:

1./fontos, hogy olyan férfit találjon magának, aki megosztja a felelösséget, a házi munkát, és JÓL FIZETŐ ÁLLÁSA VAN!
2./ fontos, hogy boldog férfit találjon, aki szeret táncolni, utazni, és megnevettet.
3./Fontos, hogy romantikus férfit találj, akire érzelmileg támaszkodhatsz, anélkül, hogy Ő ezt kihasználná és nem hazudik.
4./Fontos, hogy olyan férfit találj, aki TÖKÉLETES szerető, imád hancurozni!
5./de a legfontosabb az, hogy ez a NÉGY EMBER NE ISMERJE MEG EGYSMÁST SOHA.!

2007. június 15., péntek

Giuseppe Archimboldo




Szerintem nagyon izgalmas a látásmódja ennek az 1527 és 1593 között élő festőnek













Percy Bysshe Shelley: Indián szerenád

Első álmom rólad volt,
első álmom elröpült.
Még az esti szél nyögött,
még az égen csillag ült.
Lábaimban lakik egy
szellem: az rejtélyesen
húzott, hozott, vezetett
ablakodhoz, édesem!

Csitt! A fekete folyón
illet és szél úgy alél,
mintha mákos álmokat
tépegetne ott az éj.
Apadoz a zokogás
a csalogány csöpp szivén,
mint ahogy a tieden
kell hogy elapadjak én.

Jaj, bűvölj föl a füből!
Halk! Hullok! Ájulok!
Szórja csókkal szám-szemem
szerelmed, mint záporok!
Arcom fagyos és fehér,
szívem dobzörgése vad:
szorítsad szíved fölé,
talán ott majd megszakad...

(Babits Mihály fordítása)



2007. június 14., csütörtök

Csukás István: Szerelmes vers

Ülj ide mellém s nézzük együtt
az utat, mely hozzád vezetett.
Ne törődj most a kitérőkkel,
én is úgy jöttem, ahogy lehetett.
Hol van már, aki kérdezett,
és hol van már az a felelet,
leolvasztotta a Nap
a hátamra fagyott teleket.
Zötyögtette a szívem, de most szeretem
az utat, mely hozzád vezetett.




Szabó Lőrinc: Semmiért egészen

Ez az a vers, mit 16 éves korom óta szeretek, imádok, útálok, gyűlölök ám mindenképp hatással van rám!

**************************************************

Hogy rettenetes, elhiszem,
De így igaz.
Ha szeretsz, életed legyen
Öngyilkosság, vagy majdnem az.
Mit bánom én, hogy a modernek
Vagy a törvény mit követelnek;
Bent maga ura, aki rab
Volt odakint,
Én nem tudok örülni csak
A magam törvénye szerint.

Nem vagy enyém, míg magadé vagy:
Még nem szeretsz.
Míg cserébe a magadénak
Szeretnél, teher is lehetsz.
Alku, ha szent is, alku; nékem
Más kell már: Semmiért Egészen!
Két önzés titkos párbaja
Minden egyéb;
Én többet kérek: azt, hogy a
Sorsomnak alkatrésze légy.

Félek mindenkitől, beteg
S fáradt vagyok;
Kívánlak így is, meglehet,
De a hitem rég elhagyott.
Hogy minden irtózó gyanakvást
Elcsittithass, már nem tudok mást:
Mutasd meg a teljes alázat
És áldozat
Örömét és hogy a világnak
Kedvemért ellentéte vagy.

Mert míg kell csak egy árva perc,
Külön; neked,
Míg magadra gondolni mersz,
Míg sajnálod az életed,
Míg nem vagy, mint egy tárgy, olyan
Halott és akarattalan:
Addig nem vagy a többieknél
Se jobb, se több,
Addig idegen is lehetnél,
Addig énhozzám nincs közöd.

Kit törvény véd, felebarátnak
Még jó lehet;
Törvényen kívűl, mint az állat,
Olyan légy, hogy szeresselek.
Mint lámpa, ha lecsavarom,
Ne élj, mikor nem akarom;
Ne szólj, ne sírj, e bonthatatlan
Börtönt ne lásd;
És én majd elvégzem magamban,
Hogy zsarnokságom megbocsásd.


Kereslek

Kereslek ha érted szavam, ha van
ha lebontanád néha kúsza hajam
ha megérintenéd a csendet bennem
ha tűrnéd, mikor el kell mennem
ha visszatérsz, akkor is ha várlak
ha télen megcsodálod mind a fákat
hogy mersz élni, s halni, élni hagyni
szeretni, félni, elfogadni
kereslek megosztani kenyerem
másfélemberes fekhelyem
macskapocak vakargatásra
puha takarón forró teára
könyvekhez és zongorához
egy újrakezdett szilvafához
szenvedélyhez és zenéhez
mondd tényleg oly nehéz ez???
Kereslek fázós téli estén filmet nézni
nyáresti fürdőzéshez hullócsillagot remélni
beszélgetni, kívánni, várni
enni, sétálni, megtalálni
Téged s engem a nagyvilágban
szirmokat számolni az életvirágban...


ÁGH ISTVÁN: MIT KÍVÁNJAK NEKED?

Micsoda meztelen lehettél,
még szívedet is láthatták bőröd alatt
akik szerettek,
micsoda kiszolgáltatott lehettél valamikor,
ha most torkodig öltözöl,
hajad rézsisakját szemedre húzod,
ágyadig szelídíted a magányt?
négy kisangyal-szárnyra találok
mikor a diót feltöröm,
mivel törjelek föl, mit kívánjak neked?
miféle szelet küldjek, hogy kifordulj,
akár a lomb, kimozdulj súlyos ölelésre?
mivel itassalak, hogy elfelejtsd
amit én nem ismerek, s nem tudom
tigris sárga szeme volt-e a tükröd,
vagy lassan kifosztottak,
mint az ártatlanokat szokás?
hány fokos szeszt adjak neked,
hogy táncolj az utcán mezítláb,
papir-repülővel dobáljalak-e
mint az iskolapadban, hogy nevess,
hasadra hajtsam-e fejem,
mint anyának a gyermek,
koponyámmal döfködjelek?
szétdúljam tekintetedet, kelméd és frizurád?
én nem akarlak bántani,
a szerelemnélküli napok olyan gyorsak,
egyszer csak találkozunk a halállal,
akár egy kóbor kutyával éjfél után,
mit kivánjak neked?
folyam habján lásd meg csontvázadat?
lehullott diófalevélbe harapj?
micsoda keserűség a tied,
ha most torkodig öltözöl,
hajad rézsisakját szemedre húzod,
ágyadig szelídíted a magányt?


Áprily Lajos: Védekezés

Próbálgatom, tanulgatom,
hogy ne szeresselek nagyon.

Félelmesek a viharok,
s én romló törzsü fa vagyok.

S minden nagy érzés új gyökér,
mely földbe köt, ha mélyet ér.

Magam hullásra készitem,
gyökereimet gyengitem:

Ha a viharban dőlni kell,
fogódzás nélkül dőljek el.


Jobbágy Károly: TANÍTÁS

Aki szeret,
Annak varrd fel a szakadt gombját,
Mert könnyen meglehet,hogy
Felvarrja más.

Aki szeret,
Annak hallgasd meg gondját-baját,
Mert könnyen meglehet,hogy
Meghallgatja más.

Aki szeret,
Azzal ne légy morc, goromba,
Mert könnyen lehet,hogy
Rámosolyog más.

Aki szeret-szeresd!
S öleld meg naponta,
Mert könnyen lehet,hogy
Megöleli más.

És akkor,hidd el,
Nem ő a hibás!


Áradozás

Hogy nem hoztam még az összes Géraldyt, oka van. Hogy most ezt hoztam, annak is

****************************


Paul Géraldy:
(Kosztolányi Dezső ford.)
Áradozás


Jaj úgy szeretlek! Úgy szeretlek!
Hallod? Bolond vagyok. Bolond...
Ezt zúgom egyre a szivednek...
De úgy szeretlek! Úgy szeretlek!...
Szeretlek, érted, drága, mondd?
Nevetsz? Hülye vagyok valóban?
De hogy közöljem azt, amit
tudnod kell? Semmi sincs a szóban!
Várj, kitalálok valamit...
Hát igenis, a csók magában nem elég.
Valami fojt, zokog itt bennem és elég.
Tisztázni kell most, hogy mi van mivélünk.
Amit érzünk, ki kell fejezni még.
Többé-kevésbé a szavakban élünk.
Szók kellenek, kell elemezni.
Kell, hogy kimondjam néked ezt ni...
Tudd meg, mivel vagyok tele...
De bár találnék sok költői dolgot -
felelj nekem - több lenne-e,
mint az, hogy átölellek így, te boldog
hétköznapom költészete,
mig százszor és ezerszer fölsikoltok:
Te! Te! Te! Te!


Karinthy Frigyes: Hangversenyen

Ica jóvoltából hangversenyen vagyok (igaz Csajkovszkij hegedűversenye zeng fülemben). S bár most más verset kerestem egy nagyon kedves barátnőmnek, remélem megbocsájtja, ha ez kellett MOST nekem.

*****************************************************

Vakító fénnyel nyirkos éjszakámba
Csillárok íve gyúl ki hirtelen.
Hangok... szinek... morajló ember-erdő:
Tükörvilágos, boltives terem.
Egyszerre csönd lesz: hullámgyűrű indul
S megtörve zúg alá a szírtfokon:
- Beethoven szólal. - Egy fehérruhás lyány
Négy ujja borzong át a húrokon.

Hullámok jönnek... lüktető rohamban
Sziszegve forrnak - nő az áradat,
Szilaj gyönyörrel, bőszülő habormon
Forog lihegve és dagad, dagad...
Terjed... kiönt... betölti a világot...
Vaskéz fog össze reszkető szivet -
- Egyszerre egy sikoltás -: és utána
Üresség tátong: csöndes és siket

Most halk kacaj kél: - vibrál, bugyborékol
Aztán merészen, gúnyosan kitör!
Ostorszíjak suhognak a magosban
Sziszegve bomlik szét a víztükör,
Zajongva tör magosbra, mind magosbra,
Ujjongni kezd el - s nyögve visszadűl!...
- Fehérruhás lyány, ah, ez csodaszép volt!
Halálos csönd felel köröskörül.

Fehérruhás lyány, most tovább, merészen
Az elvarázsolt tengerek felett - -
Nézd, nézd, az arcok égnek, összefolynak
Szemek fehérje tágul, rádmered.
Csillárok íve szikraóceánt önt,
Vonagló mámor árad szerteszét -
- Én ismerem, én ismerem e mámort
Én ismerem a hétbolygók neszét.

Egy a mi útunk: diadalmak útja
Egy a mi célunk: más nem érti meg.
Megáll előtte szürke félhomályban
E lomha, szürke, áradó tömeg.
Melynek szivében kelt csodás derengést
Zengő húron száguldozó vonód:
- Ó, én is, én is járom azt az útat!
Ó, én is, én is értem azt a szót!

Agyamba' zengő tetterő viharzik:
Az íj feszűl: közelg a pillanat.
Közelgünk már e néphez itt, szivének
Hideg tavába dobni horgomat.
Beszélni hozzá bűvösen, zokogva,
Ringatni lelkét lágyan, csöndesen...
- Vadúl belémarkolni, összerázni,
Hogy felriadjon, mint az én szivem!

Szivük riadjon: rebbenő szemökkel
Meredjenek rám öntudatlanul
Zsíros szivökbe, zsiros kis szivökbe
A vér rohanjon, lüktetőn, vadúl.
Más tengerekről, más vizeknek árja
Süvöltve ront a szirtes parton át -
- Beethoven, értlek! Tőled kell tanúlnom
A szívhezszólás nagyszerű tanát.

Fehérruhás lyány, ifjuság, dicsőség!
Én büszke álmom, én mohó hitem!
Még egyszer fusson ujjad át a húron!
Ujjongva, zúgva, győzedelmesen!...
Csillárok íve: - most már felloboghatsz;
Tetszés viharja: - harsogj zúgva fel!
- Köszöntlek, távol, pirkadó Jövendő,
Jövel, dicsőség, ifjuság, jövel!! ...



Logikus

Rating:★★★★
Category:Other
Nyáron a hím és a nőstény rénszarvasok egyaránt növesztenek agancsot, de a hímeké tél elején leesik. A nőstényeké viszont megmarad a tavaszi ellés utánig. Ez azt jelenti, hogy a Mikulás rénszarvasai mind nőstények. Tudhattuk volna, hogy csak a nők képesek egyetlen éjszaka alaltt körbevonszolni a világon egy vörös bársonyba öltözött kövér embert úgy, hogy még csak el sem tévednek.
(Graham Cahill)

2007. június 13., szerda

Dsida Jenő: Egyszerű vers a kegyelemről

Csodákat próbáltam:
arannyal, ezüsttel
hivtam a népeket,
jöjjenek énhozzám!
Hiába, hiába,
az arany nem kellett,
az ezüst nem kellett,
nem jöttek énhozzám.

Elmondtam naponta
tíz hegyibeszédet,
gyönyörü szavakat,
igéző szavakat,
hiába, hiába:
egy fül sem fülelte,
egy szív sem szívelte
a hegyibeszédet.

Tüzet is akartam
rakni az erdőben:
nyulacska ne fázzék,
őzike ne fázzék, -
hiába, hiába!
Gyujtófám kilobbant
és a tűz nem akart
gyúlni az erdőben.

...S egyszer csak maguktól
gyűlnek az emberek,
együgyű szavamtól
sírásra fakadnak,
ránéznem alig kell
s a tűz is felszökken, -
az Ur áll mögöttem.


Dsida Jenő: Vallomás

Élek, mint szigeten.
Mindennap térdre kell
hullanom. Kivüled
semmi sem érdekel.
Kihülhet már a nap,
lehullhat már a hold,
e zengő túlvilág
magába szív, felold.
Édes illatai,
különös fényei
vannak. És szigorú
boldog törvényei.
Mit máshol ketyegő
kis óra méreget,
itt melled dobaja
méri az éveket
s ha szólasz, mindegyik
puhán, révedezőn
ejtett igéd ezüst
virág lesz kék mezőn
és sóhajod a szél,
mely fürtjeimbe kap
és arcod itt a hold
és arcod itt a nap.


Kölcsön

Rating:★★★
Category:Other
Történt egyszer, hogy Gazsinak teljesen elfogyott a pénze. Mindenét el
kellett, hogy adja, már csak egy szines tévéje maradt. Jön a tél, a rajkóknak
meg csak enni kell adni valahogy. Gondolja, megkérdezi a feleségét, hogy
vajon mitévők legyenek.
-Té ásszony, há` mostán mit léhétné csiná`ni?
-Ménnyí él á Kohnhuz, aszt kirjí tűle 100ezeret.
-Dé há uccsé ádná!
-Csák próbá`d még!
Gazsi felkerekedik, és elmegy a Kohnhoz. Bekopog az ajtaján. Kinyílik az ajtó,
és ott áll Kohn.
-Jó éstít álássán csókolom á kezsit. Áz á hélyzét, hogy élfogyot á pízünk, már
mindent éládtunk, csák égy szines tívínk márádt. Kíne 100ézér forint hogy á
rájkóknák énni tudjunk ádni á tílen.
Gazsi legnagyobb meglepetésére a Kohn azonnal megy oda a széfhez, és már
hozza is a pénzt.
De mielőtt átadná, mondja Gazsinak.
-De aztán tudod-e, hogy 200ezret kell majd megadnod?
Gazsinak nincs mit tennie, nagyon kell a pénz, elfogadja az ajánlatot.
De Kohn folytatja:
-Gazsi, ennyi nem elég. azt mondtad, hogy van egy szines tévéd. Hozdd el
biztosíték gyanánt.
Gazsinak nincs választása, hazamegy és elhozza a tévét. De miután letette a
tévét Kohn folytatja:
-Nézdd, Gazsi, amíg te elvoltál, kicsit gondolkoztam: te alkalmi munkákból élsz.
Honnét tudnál előteremteni 200ezer forintot? Ezt őszintén szólva elég nehezen
tudom elképzelni. De tudod mit? Most itt hagyod a felét, a többit meg majd
csak meg tudod majd keresni valahogy és később majd megadod.
Gazsi szóhoz sem tud jutni, Kohn meg becsapja az orra előtt az ajtót.
Gazsi megy haza lógó orral, és így morfondírozik:
-Most sé pízém, sé tívím, és míg ín lógók 100ézérrél á Kohnnák...

Szolgáljon ez tanulságul és figyelmeztetésül azoknak, akik bedőlnek a
reklámokban vidáman pénzt átvevő emberekekel illusztrált beetetéseknek, és
akik nem is gondolnak bele, hogy ez mivel is jár valójában.

2007. június 11., hétfő

Bogdán Kálmán levele hozzám

Biztosan olvassátok az én drága ifjú 95 éves barátom friss novelláit, amelyekkel kezdtem az itteni pályafutásomat. Akkor azt is látjátok olvassátok, hogy ama nehéz időkben bizony kétszeres (tényleg csak kétszeres?) "félelmeket" kellett átélnie, részben a született vallása, részben magyarsága miatt. Még
nem volt érkezésem elmondani neki, hogy engem NEM ÉRDEKEL senki született, gyakorolt vallása, engem kizárólag az ember érdekel, függetlenül nemétől, vallásától, szeme, haja, bőre színétől. (talán érzi anélkül, hogy elmondanám!). S ha egyszer valaki belopakodott a szívembe, semmilyen módon nem lehet onnan kiverni.
Szeressétek Őt Ti is úgy, ahogyan és, mert megérdemli!
A vitacikkeket később hozom, mert ma mennem kell.

************




Zsuzsika, mellékelek néhány vitacikkemet egy erdélyi irodalom kritikussal. Sajnos az ő írásait nem tudom elküldeni, de gondolom, ezekből is kitűnik meggyőződésem. Egyébkén 12 éves korom óta evangélikus vagyok és ebben a hitben nevelkedtem. És, hogy bebizonyítsam, mizerint a tigris nem veti le foltjait, s ne tagadjam meg magamat, ezt a következő mondattal illusztrálom: árjának születtem, de pár nap múlva MINTHA ELVÁGTÁK VOLNA.!!!
Várom válaszodat.
Kivénhedthaverod bogdánkálmánka



Csodák

Igen, csakugyan szabad vagyok. De most merre és meddig? Nem sokat haboztam, a Berde Mózes utcából kifordultam a Deák Ferenc utcába. Istenem, mikor is jártam erre? Nem volt sok időm nosztalgiázni, mert ebben a pillanatban egy ruszki Rata repült el felettünk és kedvesen géppuskázott. Mindenki igyekezett menekülni, futott, amerre látott. Én is gyorsan berontottam egy üzletbe, ahol rajtam kívül, hárman vagy négyen kerestek menedéket, Két-három percig tartott a riadalom. Én is indultam kifelé, amikor valaki rám kiáltott: ”Szervusz Kulikám, de régen láttalak. Merre járdogálsz?” Ránéztem az illetőre, Székely Bandi volt ,akivel pár évvel ezelőtt annyi kellemes estét-hajnalt töltöttünk el szombatonként a Bagolyvárban. „Hát ami azt illeti Bandikám” feleltem ,”az utóbbi időben inkább üldögéltem „.Azzal beszámoltam neki pillanatnyi helyzetemről és minőségemről. Erre határozottan kijelentette, hogy a vendége vagyok.
Persze-az illendőség kedvéért szabadkoztam, Erre ő megnyugtatott, hogy már jelen percben is az ő vendége vagyok, ugyanis ez az üzlet ,ahol most vitatkozunk, az övé. Önállósította magát, rádióüzletet nyitott. Azzal karon fogott, kitett egy táblát az ajtóra „Mindjárt jövök” felirattal és felvitt a lakására, amely pont az üzlet fölött volt. Otthon volt a felesége, nagyon kedvesen fogadott. azonnal még egy terítéket tett az asztalra, mert csak természetes, hogy náluk ebédelek…”És nálunk maradsz, amíg találsz magadnak megoldást, vagy nyugodtan kihúzod nálunk azt pár napot ami még hátra van a cécóból.” Azt a napot és éjszakát - fürdés, puha fehér ágyikó” –náluk töltöttem, aztán a marasztalás dacára , eltávoztam (nem volt sitzfleischom). (Szegény Székely Bandit pár év múlva a lakásán megölte egy betörő).
Szép lassan sétáltam a Deák Ferenc utcán. Néztem, bámultam a régen látott épületeket, üzleteket, kirakatokat. Elhaladtam a Városháza előtt és (ismét) megállapítottam, hogy a jelenlegi zászló az épületenszebben, méltóságteljesebben leng. A Bíró patika! A három Bíró fiú. Feri, Gabi és Gyuri-Feri és Gabi gyógyszerészek lettek és vezették a patikát, a legkisebb-akit sportkörökben Gyúró Birkának hívtak Olaszországban szerzett agronómusi diplomát. Ők voltak az első barátaim, amikor l936-ban Kolozsvárra kerültem. Az egész Bíró család –származásuk ellenére-igazi, magyar ,patricius familiának számitott .Mindhárom fiú Ukrajnában pusztult el, mint munkaszolgálatos. :Édesanyjuk a a gettóban halt meg. Holttestét, Guráth Béla-sokszoros vívóbajnok- kilopatta a gettóból és eltemettette. Voltak ilyenek. Sokan… A New-York előtt megállottam. . Nagyon csábított :leülni a kávéházban, rendelni a pincérnél egy feketét vagy korsó sört .El is határoztam, nem állok ellen a kísértésnek. Éppen indultam, amikor valaki barátságosan hátba vágott „Hát te, mit csinálsz itt, Kuli?” Hirsch Ernő, (későbben Hódos.Ernő) volt a tettes. (Alacsony ,kövéres-kocka alakú, buldog képű férfi, olyan lúdtalpakkal, hogy azokkal egy valamire való gúnár, rohant volna az ortopédiára. Ettől eltekintve, nagyon kedves, jóindulatú ember, aki olyan okmányokkal rendelkezett, amely teljes szabadságot biztosított a számára, megkapta a kivételezési bizonyítványt, ami mint jó magyart mentesítette a zsidótörvények alól, így leszerelt a munkaszolgálatosságból.
Amikor még 1943-ban Blidáron a 110/60 munkaszolgálatos században szakaszparancsnok helyettes voltam, oda kérette magát. Nem bánta meg. Nagyon nehéz volt a meló, faúsztatásnál dolgoztunk .s bizony alaposan próbára tette az embert a nagy szálfákkal való birkózás, melyek állandóan tömörültek a vályúban. Ernőnek nagyon könnyű beosztást adtam. Kiáltania kellett, ha megakadtak a fák Aztán megkapta a diplomát és búcsút mondhatott a „honvédelemnek”
„Várom a hatos villamost itt a New-Yorknál, nem a Nemzetinél” szellemeskedtem, aztán beszámoltam neki a helyzetemről. „Isten marhája! És így szabadon járkálsz, te szerencsétlen? Nem tudod, hogy tele a város spiclikkel, tábori csendőrökkel, detektívekkel, akik a bujkálókat kutatják és azonnal elviszik a Péter-Pál villába ahonnan nem igen térnek vissza. Hol laksz? Persze, tudhattam volna, nincs lakásod. Most azonnal velem jössz „De Ernő…” „Pofa be, nem vagyunk a vályúnál! Gyere !” Mentem, de az Ursus előtt megálltam ,mint a borjú az új kapu előtt Ernő dühös lett:” .Be akarsz menni? Jó hely, itt tanyázik többek között Hegedűs detektív, meg Prozavszky felügyelő és epedve várnak egy törzsvendégre a Péter-Pál nevű étterem és szálloda számára.” A Bánffy palotába tértünk be. Felvitt a második emeletre, becsöngetett egy ajtón. Kedves, idősebb úri hölgy nyitott ajtót. „Csókolom a kezeit méltóságos asszony, ez a lurkó az én jó barátom. Bogdán Kálmán Nagybányáról. Volna szabad szobája a részére? Nagyon rendes úri fiú. Garantálok érte.” „Persze, hogy van, nem igen adom ki idegeneknek .Parancsoljanak beljebb. Megfelel ez a szoba?” „Méltóságos asszony, ez valóságos paradicsom. a számomra. Nagyon szépen köszönöm.” „ No, ez rendben volna, a házbért majd én rendezem. Hol a csomagod?”„Ott felejtettem a Honvéd utcában. Menjek el érte?” „Marha vagy barátom, nem is vagy barátom, csak marha. Ne tessék komolyan venni, nagyon jó fiú csak irtó hülye…”„No most gyere velem az óvóhelyre, megmutatom”.
Útközben elmondta hogy a hölgy doktor Széll Kálmánné egy minisztériumi osztály főtanácsos özvegye, a gettózás idején 3 személyt bújtatott és mentett meg. Megnéztük az óvóhelyet. Vastag mennyezetét még külön alá sprájcolták, bombabiztosnak nézett ki. Egy kis előcsarnokon át lehetett egy óriási terembe jutni, ahol matracok, tábori ágyak álltak szép sorjában. Ernő bemutatott Egyed úrnak, a légóparancsnoknak, közölve, hogy a méltóságos asszony albérlője vagyok és szükség esetén használhatom-e az óvóhelyet? „Természetesen” - felelte Egyed úr (épitészmérnök volt). Sajnos, idebent minden .hely el van foglalva, de az előcsarnokban, nyugodtan tanyázhat.” „No, ezt elintéztük, a többi tőled függ. Főleg, ne mászkálj ne bolyongj, mert percek alatt lebuksz. Persze nincs pénzed, itt van 50 pengő, vegyél, amire szükséged van. Vigyázz magadra, ne kutasd a régi havereket, senkiben sem lehet megbízni. Később megint erre jövök.” Azzal elvonult, én meg édes kettesben maradtam az ötvenessel, amely nóta szerint 100 pengőnek a fele. Kiléptem a Bólyai utcába és elindultam a Kossuth Lajos utca felé. A Wesselényi utca sarkán Tompa Pufi a kiváló színész borult a nyakamba. „Nem érdekel semmi, most megyünk Botochoz, mert itt nagy a szárazság és kiszáradunk”. A Botoc-kocsma a Forduló utcában volt. Ide nyitottunk be. A kocsma udvara tele volt, persze Pufit hangosan üdvözölték, aki azonnal rendelt egy litert a rizlingből .Kissé megijedtem, mert rövidesen hozzánk csatlakozott két zászlós, de mint csakhamar megtudtam, tartalékosok, civilben mindketten tanárok. Egyik Oszláts Bubi francia, a másik Szántó Béla, zenetanár. Amint ez illik, egy-kettőre összebarátkoztunk, annyira, hogy 3 liter után, felfedtem mivoltomat .de nem érdekelte őket. Viszont elmondták, hogy délelőttönként, itt üdülnek, lévén vakáció. Vagy 2-3 órácskát töltöttünk itt Pufival, aztán elindultunk hazafelé. Én kissé cifráztam a lépést, ahogy mondani szokták, nem voltam „edzésben”. Mikor hazaértem, dudorászva már ott várt Ernő. Rettenetesen lehordott, szerinte, ha mindenáron le akarok bukni, akkor tegyem meg neki azt a baráti szívességet, hogy ő kísérjen el a Péter-Pál villába és adjon át a kémelhárítónak, hogy ezzel szerezzen magának egy jó pontot, ami sosem árt. Az éjszakát az óvóhelyen töltöttem, az előcsarnokban egy faládán, de nagyon jóízűt aludtam.
Egyelőre megfogadtam Ernő intelmeit és nem császkáltam össze-vissza. Ott volt az épületben a Capitol mozi, a Szentegyház utcában a Magner kisvendéglő, általában ide jártam ebédelni, két fröccsöt is engedélyezett mentorom. A Capitol igazgatója, Jovián Anti bácsi, jó ismerősöm volt még a Bagolyvárból, gyorsan a zsebembe nyomott - illedelmes tiltakozásom ellenére száz pengőt, - amely aztán annyira nyomta a zsebemet, hogy megreszkíroztam egy kirándulást az Ursusba. Itt nagy örömömre Tamási Áronnal és Heszke Bélával találkoztam. Asztalukhoz hívtak és elbeszélgettünk. Tamási sógorával , Salgó Bandival, együtt raktuk a gyeptéglákat a szamosfalvi röptéren, amikor még letartóztatásom előtt a ll0/56 században szolgáltam. Nemsokára odaült Nagy Jóska, aki az Ellenzékben a hadi helyzetet kommentálta.
Estefelé lementem az óvóhelyre, részt vettem a társalgásban, persze óvatosan. Egy nap Szerémy Laji állított be az óvóhelyre. A nagybányai Phőnix football csapat kitűnő játékosa, jelenleg orvostanhallgató (később professzor a vásárhelyi Bólyai egyetemen, ahonnan az egyesítés után kirúgták, mert nem ment el az ünnepélyre). Nyilvánosan kijelentette, nem akar részt venni a sajátmaga temetésén. Hazament Szatmárra és ott folytatta praxisát, feleségével dr Bródy szemorvossal együtt.
Mint említettem, ezeket a sorokat, pusztán emlékezetem alapján írom, semmiféle írásbeli emlékem, feljegyzésem nincs, ezért biztosan dátumokban, nevekben, kronológiai sorrendekben tévedek, lehet , hogy több helyen a POÉN kedvéért változtatok valamit, de a valóságtól sehol sem térek el. Ahhoz , hogy fikciót alkossak, nincs elég irói fantáziám.
Olykor azért megkockáztattam, hogy legalább a főteret körbejárjam, és egyik délelőtt össze találkoztam Róth Matyi ékszerésszel, akivel nemrégen együtt voltunk bezárva. Mint kiderült, ő is nyúlcipőt húzott (már naponta fogyott a létszám a börtönben). Nagyon megörültünk egymásnak .és rögtön javasoltam, ünnepelnénk meg ezt a régen várt talál kozást és legokosabb, ha beugrunk ide az Ursusba; meg is érdemeljük, hiszen egy héten át takarítottuk a romot Ehrlich úr házában és hát ő az Ursus góréja. Úgy is tettünk. Nagy merészen bevonultunk ,tele volt a vendéglő-akkor már a „csak egy nap a világ” hangulata uralkodott, az ember valóban nem tudhatta, hogy holnap mire ébred. A belső teremben találtunk helyet, körülöttünk tisztek és elegáns férfiak, hölgyek szórakoztak. A pincértől rendeltünk két Mária Terézia konyakot és két zóna pörköltöt és boldogan állapítottuk meg, hogy két hete, csak a legmerészebb álmainkban jelent meg ilyen ínyencség. Őszintén szólva azért volt bennünk némi szorongás, két friss börtöntöltelék tiszt urak társaságában? Még jobban drukkoltunk ,amikor egy századost felismertünk. Szántó Béla volt, a szamosfalvi röptér parancsnoka. Nem volt soha bajunk vele, jóindulatú ember hírében állt a katonái is nagyon szerették. Adott pillanatban, nyílik a terem ajtaja, és belép egy honvéd. Szabó Jankó volt, egyik folyosós a sittről (a letartóztatott kiskatonák őrködtek a tisztaságra, ezért hívták őket folyosósnak, tőlük függött, hogy kimehetünk-e soron kívül a vécére…) Megörültünk neki, meghívtuk az asztalunkhoz, nem ült le.
Utána másik ismerősünk jelent meg : Condor szakaszvezető, balbo szakállal, golyószóróval a vállán (utoljára akkor találkoztunk vele, amikor bilincselve mancsoválva dugták be egy katonai gépkocsiba). Szervusz, Kondor üdvözöltem.(magyar kával), gyere ülj le…. Összevonta a szemöldökét és ránk mordul: „Munkaszolgálatosok, mit keresnek itt? Szabó hívd a készültséget” Szabónak még volt annyi ideje, hogy odasúgja” Káhás” Megmeredtünk az ijedtségtől .Ha jön a tábori csendőrség. végünk van.
Abban a pillanatban Szántő százados megszólal: „Szakaszvezető!” Condor megfordul, megpillantja a századost és azonnal vigyázzba vágja magát, a százados rákiált: „Jelentsen!”. A többit mi már nem halhattunk, mert villámgyorsan kislisszoltunk a hátsó kijáraton, felrohantunk az emeletre, ahol Ehrlich lakása volt, Szerencsére otthon volt, és beengedett minket a vécébe. Róth Matyi zihálva nyögte: „Éppen ideje volt, már nem bírtam volna tovább visszatartani.” Körülbelül tíz perc múlva merészkedtünk kimenni az utcára, elbúcsúztunk, de előbb kölcsönösen elismertük hogy a Mária Terézia konyak veszélyes ital, nem azért, mert az ember fejébe száll, hanem mert könnyen az ember fejébe kerülhet. Később megtudtam, hogy Szántó kihallgatásra rendelte Condort, mert első osztályú étterembe csakis tiszteknek szabad bemenni. A légiriadók napi-, illetve órarenden voltak, az emberek kezdték megszokni. Még akkor sem támadt túl nagy riadalom, amikor kezdtek megjelenni a plakátok, amelyen felszólítják a lakósságot, hogy hagyják el Kolozsvárt és a Nádas partján igyekezzenek nyugat felé.
Egyik délután, azt javasoltam Szerémynek, menjünk át egy pohár italra, ide a közelbe, Orosz bácsi Délibáb nevű, kedves kis kocsmájába a Szentegyház utcába. Nem volt ellenvetése, a kocsma szerencsére nyitva volt. Orosz bácsi személyesen szolgált ki, szerényen egy liter bort kértünk, szódával. Szép lassan iddogáltunk, közben elbeszélgettünk Nagybányáról, a fociról és persze a helyzetről, neki is volt félnivalója, SAS behívót kapott.
Nagyon rendesek voltunk, az egy liter után haza indultunk Amikor a Bólyai utca sarkához közeledtünk látjuk ám, hogy az egész Bánffy palota körbe van véve, német és magyar tábori csendőrökkel. Villámgyorsan visszafordultunk és találomra a Széchenyi tér felé loholtunk, mindegy volt merre, csak minél távolabb lakhelyünktől. Egész a Dermatáig sétáltunk-közben szívünk a torkunkba dobogott, mindketten arra gondoltunk, hogy netán minket keresnek, de legalább is egyikünket. Legalább két óra hosszat bolyongtunk. Végül mégis megkockáztattuk és nagyon óvatosan betértünk a Szentegyház utcába .Csend volt, csak a Zöld Hordóból hallatszott ki Vak Jancsi muzsikája. Nem mertünk ide betérni, inkább Mágnerhez léptem be és kértem egy pohár szódavizet. Előszór nem akart hinni a füleinek, de aztán mégis elém tette a szokatlan italt. Közben közömbösen megkérdeztem, mi újság? Erre elmondta hogy egy német raj vonult a Bólyai utcán és a Bánffy palota egyik emeleti ablakából rájuk lőttek. Senki sem sebesült meg – sajnos - de az egész háztömböt azonnal vették, minden lakást átkutattak, felforgattak, minden egyes lakót igazoltattak, talán 4 vagy 5személyt elhurcoltak.
Megkönnyebbülten sóhajtottuk fel Lajival. Korán reggel Ernő érkezett lélekszakadva. „Mi történt veled? Nem kaptak el? Hogy? .Nem voltál itt? Hol voltál?” Mikor bevallottam, összecsapta a kezeit „Vagyis, ha nem mentél volna kocsmába, most a Péter-Pál villában vernének?” Úgy, ahogy mondod. Az antialkoholizmus nem mindig vezet jóra.”
Évek múlva tudtam meg, hogy egy Várady nevű cukrász volt a tettes, de sikerült elbújnia a csendőrök elől. Tudtommal, nem kapott FIAP nyugdíjat. Vasárnap délben ebédelni mentem Mágnerhez. Telt ház volt ,de egyik asztalnál magánosan ült egy rokonszenves külsejű férfi. Előtte egy fél liter bor. Udvariasan megkérdez tem, szabad-e helyet foglalnom? Barátságosan válaszolt: Persze, tessék.
Rendeltem valami ételt és természetesen, egy fél bort. Mint ilyenkor történik, beszédbe elegyedtünk. Közömbös dolgokról diskuráltunk, aztán újabb fé litereket kértünk az ifjabbik Mágnertől, utána már közösen egy litert. .A fociról kezdtünk beszélgetni, a KAC bajnoki reményeiről, amikor észrevettem, hogy asztaltársam feje kezd lekókadni, szeme le-lecsukódik, majd édesdeden elbóbiskol. Ugyanakkor az ajtóban megjelenik Ernő, meglát és el kezd hevesen integetni. Mi a fenét akar fogadatlan őrangyalom?
Kényszeredetten az ajtóhoz mentem: „Mi van , Ernő? Forgalmi rendőrnek képzeled magad?” „Te barom” válaszolt nyájasan Ernő, „Azonnal pucolj innen!” „No, ne vacakolj. Csak nem hagyom ott ez a kedves férfit, pofája is van az embernek. A bor sincs kifizetve és még félig tele az üveg. Legalább vasárnap ne gyámkodj felettem!” „Szerencsétlen! Tudod, ki ez a te drága piapartnered? Hegedűs detektiv főfelügyelő .Épp az ilyen, hozzád hasonló állatokat hajszolja. Ha akarod, parancsolj, menj vissza hozzá”. Nem mentem vissza, bár kissé fájt a szivem az ott maradt fél literért.


2007. június 10., vasárnap

Legenda A Nő Teremtéséről

Csak olvasgatom leveleimet, a ma reggeli édes meglepetés az a vers egy nagyon kedves ifjú barátomtól!

Amit mondok, nem ma történt,
sok millió év előtt,
elmesélem, hogy az Isten
valamikor réges-régen
hogy teremtette a nőt.
E legenda őse hindu,
s oly igaz, hogy ki hallja,
nem lehet, hogy meg nem indul.

Szóval az Úr legelőször
férfiembert alkotott,
ezzel teltek hosszú évek,
nappalok és alkonyok,
ami szép volt, ami jó volt,
mindent ebbe fektete,
ő maga is megcsodálta,
mire készen lett vele:
domború mell, magas homlok,
sziklát görgető karok,
és a többi. Részletezni
nem is nagyon akarok,
szeme, füle, lépe, mája,
lába is, hogy lépne rája,
hogy így visszagondolok,
csupa, csupa jó dolog.

No, de közben hiba történt:
elfogyott a nyersanyag,
míg a férfi ily remek lett,
a szegény nő megfeneklett,
rá már semmi sem maradt.
Ám az Isten azért Isten,
véghetetlen bölcsessége
mindig jó dolgokra inti,
tudja, hogy ha segít magán,
az isten is megsegít.
Hogy ily nagy volt a probléma,
csak merészebb lett ő attól,
és nekiállt nőt csinálni
- ahogy azt ma mondanátok-
mindenféle műanyagból.
Volt abban a nőben minden,
bizony nem lesz könnyű dolgom
véges-végig elsorolnom.

Az ezüsthold kereksége,
pálma sudár merevsége,
őszi felhő mélabúja,
mélyhegedű néma húrja,
őzikéknek kecsessége,
majmok csacsi fecsegése,
május üde tavaszsága,
csörgőkígyó ravaszsága,
fák közt nyögő szél fuvalma,
bősz oroszlán rémuralma,
páva tolla, pulyka mérge,
gyáva nyúlnak rettegése,
kis verébnek puha pelyhe,
illatozó rózsa kelyhe,
mérges fullánk kis darázsba',
felparázsló tűz varázsa,
csorgatott méz édes íze,
szomjúság a tiszta vízre,
nyári zápor, rét keserve
tél dühétől szétseperve,
bátor tigris vad haragja,
kis pacsirta trilla-hangja
és a többi, és a többi,
az is, ami ki lett hagyva.

Nem volt már a férfi árva,
mert az Úr az új teremtményt
neki adta illetőleg
rásózta az ő nyakára.

Nem telt bele alig pár nap,
hát az Úrhoz mén a férfi,
s panaszkodik, azt remélve,
hogy az isten csak megérti.

Uram! - így szól - kezed mért ver?
Rettenetes egy teremtmény,
akit adtál, az a némber.
Szája be nem áll, ha fecseg,
egyszer nyűgös, másszor beteg,
minden semmiségért zokog,
és veszélyes és szeszélyes,
hogyha egy kis öleléshez
néhanapján hozzáfogok,
Máskor - hogy is mondjam - mohó!
Izzik, mint a tüzes kohó,
kábít, bódít, mint az óbor,
csak az a baj, hogy sose jókor.
Elpusztulok vele élve,
így könyörgök: vedd őt vissza!
Nincs szükségem feleségre!

Szólt az Úr, ki nagy ravasz volt:
látom nincs belőle hasznod,
nem erőszak a disznótor,
visszaveszem én az asszonyt!

Nem telt bele alig pár nap,
s hát megint csak jön a férfi,
s panaszkodik, azt remélve,
hogy az Isten csak megérti:

Uram! - így szól - én se értem,
de hiányzik az a némber,
ettől vagyok én most bajba',
hiányzik a dalos ajka,
milyen kedves, mikor fecseg,
megható, ha néha beteg,
hogyha szenved, hogyha zokog,
s milyen hálás, milyen boldog,
hogyha egy kis öleléshez
néhanapján hozzáfogok.
Mámorító, mikor mohó
izzik,mint a tüzes kohó,
kábít, bódít, mint az óbor,
sose rosszkor, mindig jókor,
nincs öröm, csak vele élve!
Így könyörgök: add őt vissza,
szükség van a feleségre!

Szólt az Úr, ki nagy ravasz volt:
látom, látod már a hasznod,
visszaadom hát az asszonyt!

Nem telt bele alig pár nap,
s hát csak újra jön a férfi,
s panaszkodik, azt remélve,
hogy az Isten csak megérti:

Uram! - így szól - én se értem,
de csak némber az a némber,
sok bosszúság, kevés öröm,
és a csóknál több a köröm,
köröm, karom, fecsej, szitok,
ha úgy látja jónak, kidob,
minden bajért engem okol,
vele élnem tüzes pokol,
így könyörgök, legyen vége,
vedd őt vissza, sose lássam,
nincs szükségem feleségre!

Ez már sok volt az Istennek,
nagyot ütött az asztalra:
Volt időd, hogy kiismerjed,
nekem is van egy kis eszem,
többé vissza sose veszem,
oktalanságodon okulj,
ahogyan tudsz, úgy boldogulj,
ezt a mérget hordanod kell,
akárhogyan éget is,
vidd az asszonyt, mert különben
beszüntetlek téged is!

Sok millió éve ennek,
de semmi se változott,
ma is így vagyunk a nővel,
hol áldott, hol átkozott,
nyögünk, hogyha velünk van és
hogyha elhagy akkor is,
ezt csináljuk amíg élünk,
így jön el az aggkor is,
amíg ez a világ világ,
össze sosem békülünk,
tragédiánk egy mondatban:
sem velük, sem nélkülük!


Ezt az üzenetet ma kaptam

Rating:★★★★★
Category:Other
Talán nem a legfontosabb, de jó tudni, mi fontos és mi nem!

Beleszeretni valakibe.
Úgy nevetni, hogy utána az arcod fáj.
Egy forró fürdõ...
Egy különleges pillanat.
Egy kedves e-mailt kapni.
Feküdni az ágyban, és közben hallgatni
az esõ kopogását az ablakon.
Egy jó beszélgetés.
A tenger.
1000 forint tavaly télrõl, a kabátzsebben.
Saját magadon nevetni.
Egy telefonhívás este, mely belenyúlik az éjszakába.
Minden ok nélkül nevetni.
Egy ismerõs, aki azt mondja, milyen szép vagy.
Nevetni egy gondolaton.
Barátok.
Felébredni és megállapítani, hogy
még 3 órát tudsz aludni.
Az elsõ csókod (vagy az elsõ csók, egy új baráttal).
Új barátokat találni, vagy eltölteni az idõt
egy régi baráttal.
Kirándulás barátokkal.
Hintázni.
Kézenfogva lenni valakivel, akit szeretsz.
Figyelni az arcvonásokat, amikor valaki kibontja az ajándékodat, melyet már régóta szeretett volna.
Figyelni a napfelkeltét.
Minden reggel felkelni, és hálásnak lenni azért, hogy megérhetted az új csodálatos reggelt.
Tudni, hogy hiányzol valakinek.
Egy ölelés attól, aki téged szeret.
Tudni, hogy jót cselekedtél - még akkor is, ha a többiek mást mondanak.

2007. június 7., csütörtök

Fegyvertelen vitézt éneklek

Lapát-kasza, avagy a 110/16 munkaszázad

Kállay magyar miniszterelnök 1942. október 23-i beszédéből: „Az összes hadköteles korban levő zsidót be kell hívni, tekintet nélkül katonai szolgálatra való alkalmasságára...”
Nagybaconi Nagy Vilmos honvédelmi miniszter november 22-i beszédéből: „A törvényhozás a hadsereg sorából kizárta az izraelita vallású magyarokat. Ezért a hiányzó honvédelmi munkaerőt belőlük kell kiállítani. A munkaszolgálatosoknak tudniuk és érezniük kell, hogy ők is honvédelmi szolgálatot teljesítenek, ha fegyver nélkül is. Parancsnokaiktól megkövetelem, hogy minden hatalmi túlkapást szigorúan toroljanak meg és a munkaszolgálatosokról minden tekintetben emberségesen gondolkodjanak...”
1942. június 25-én behívót kaptam, melyben értesítettek, hogy 48 órán belül jelentkeznem kell a szinérváraljai hadkiegészítőnél. A kaszárnya udvarán már mintegy 300 behívott ácsorgott, ténfergett, izgult, tanácskozott. Mindnyájunknak sok ismerőse akadt, hiszen szinte valamennyien Szatmár megyéből kerültünk elő. A társadalom minden rétege képviselve volt. Diplomások, mérnökök, tanárok, tisztviselők, iparosok, kereskedők, földművesek, favágók… Kisvártatva egy kövérkés zászlós közeledett és igyekezett a társaságot valamelyes kincstári alakzatba csoportosítani, ami nem volt könnyű feladat, hiszen a behívottak túlnyomó része nem volt harcban edzett vitéz. Irány a Kávássy tanya, ahol egy hosszú asztal mellett sorozó bizottság várt ránk. Elnöke Lékó főhadnagy, jóképű, stramm férfi… Valaki már azt is tudta, hogy profi futballista volt, a Tokodi ÜSC-ben rúgta a labdát. (Reméltük, hogy bennünket nem fog rugdalni.)
Zászlósunk harsány hangon viigyááázzzt! vezényelt. A főhadnagy mosolyogva nézett rajtunk végig. „Hát emberek Jutason meg Hajmáskéren az ilyesmit jobban csinálják. Mindegy, majd megtanulják maguk is. Hiszen lehet, hogy ezen dől el a háború sorsa. Figyeljenek kérem rám. Nem vagyok szónok, így igyekszem rövidre fogni a szokásos hegyi beszédet. Én nem mondom azt, hogy boldogok a lelki szegények, maguk úgysem hinnék el azt, még nekem sem, pedig én főhadnagy vagyok. Parancsba kaptuk, hogy egy munkásszázadot állítsunk össze. Egy század 224 emberből áll. Erre a létszámra van szükségünk. Tehát névsor szerint egyenkint fogom magukat szólítani, az illető körülbelül 100 métert futva tesz meg. Ha van jelenteni valója, megáll előttünk, és nyugodtan előadja a mondanivalóját. Még vigyázzba sem kell állnia. Ez a futás nem valami kitolás a részünkről, de így meg tudjuk állapítani, ki alkalmas, ki nem. Világrekord kizárva.”
És kezdetét vette a „szemrevételezés”. Persze, majdnem mindenkinek akadt jelenteni valója. Egy orvosi enciklopédia majdnem összes címszava elhangzott itt: gyomorfekély, szívbajok, asztma, vérnyomás, májbaj, vesebántalom, bronchitisz… Egy keszeg, hajlott hátú tag vonszolta magát az asztal elé… Lékó biztatóan kérdezte: „Beteg?” „Ojeje, de még milyen…” „És mi a baj? Gyomorfekély?” „Igen”. „Magas vérnyomás?” „Igen”. „Asztma?” „Az is”. „Cirózis?” „Az is”… „Hm. És Casus Belli?” „Jaj, az is van”. „Hm. Hát az nagy baj, akkor leszerelem...” Jakab Mózsi, a megye legrészegesebb zsidója közeledett ingatag lépésekkel. Lékó kiszúrta: „Ember, maga részeg? Hogy mer részegen jönni a sorozásra?” Mózsi nyugodtan felelt: „Azt hittem, hogy részeges mozgósítás van” „Ne olyan hangosan, még bezárják rémhírterjesztésért. De eddig úgy tudtam, hogy a zsidó csak árulja az italt, nem issza!” „Főhadnagy úr, én mindkettőt művelem. Apám bornagykereskedő, eladjuk az italt angróban és én visszavásárolom detailban”. Parányi, nyeszlett zsidócska közelített a bizottság elé, talpig érő kaftánban. Megállt, összecsapta a bokáját, úgyhogy fájdalmasan fölszisszentett. Lékó mosolyogva bátorította: „Na, halljuk, maga milyen betegségben szenved?” A kettőbe vágott óriás síró hangon felelt: „Nagyságos ezredes úr”…” Lékó közbevágott: „Köszönöm a soron kívüli előléptetést, de amíg hivatalosan megerősítik, maradjunk a főhadnagyi rangnál. Szóval milyen betegségben szenved? „Szenvedek én, de nem betegségben, hanem córeszben. Tetszik tudni főhadnagy úr, nekem odahaza tizenegy gyermekem van...” Lékó rácsodálkozott : „Magának tizenegy gyereke van?” „Annyi.” A főhadnagy szeretettel nézett a parányi családapára… „No hát ide figyeljen, barátom, ha maga bemutatja a bizottság előtt, mivel csinálta ezt a futballcsapatot, én leszerelem magát.” Az emberke ijedten topogott... A főhadnagy azonban bíztatta: „Nincs ezen szégyellnivaló.” Végül elszánta magát. Közelebb lépett az asztalhoz és nekünk háttal állva széttárta a kaftánját. A bizottság tagjai fölemelkedtek a székükről, előre hajoltak, majd elismerően bólogattak. Lékó pedig az emberke vállára tette a kezét és mosolygott: „No, barátom, én betartom a szavamat. Menjen haza. Ilyen szerszámmal igazán kár volna az édes anyafölddel közösülni. Vigyázzon azért, nehogy besorozzák a mezőhegyesi ménesbe…”
Berger Marcell szatmári újságíró vonult el katonásan, előírásszerűen a bizottság előtt. Nem volt jelenteni valója. A főhadnagy azonban utána szólt. „Kérem, egy pillanatra. Ön tartalékos zászlós?” „Igenis, főhadnagy úr.” „A Kisezüst tulajdonosa?” „Igen.” „Kérem, nem kíván leszerelni?” „Nem, főhadnagy úr.” „Megértem, zászlós úr. Csak sajnálom…”
Végül is sikerült összeállítani a századot, amely a keresztségben a 110/16 munkásszázad elnevezést nyerte el. Megismerkedtünk a parancsnokunkkal: Gyáros László, civilben tisztviselő a Tungsramnál. A szolgálatvezető Gindel János őrmester, kövérkés, mosolygós férfi. Kaptunk még egy számvivő tizedest, egy felvételező és egy egészségügyi őrvezetőt. És négy honvéd urat, akik a szakaszparancsnokaink lesznek. Idősebb népfelkelők voltak, akik jóformán nem is tudták miről van szó, bár alapos eligazítást kaptak, különös tekintettel arra, hogy kik is vagyunk mi. De csakhamar rájöttek, hogy ugyanazt a nyelvet beszéljük, ugyanúgy eszünk, iszunk… és ugyanazokat a dalokat énekeljük, mint ők, így nem éltek vissza hatalmukkal. Századunk négy szakaszból állott – szakaszonként 56 ember. A parancsnok Gyáros László százados volt, a mi szakaszunk parancsnoka pedig Tóth honvéd úr, jászberényi földműves, aki soha sem hallott Lehel kürtjéről.
Ismét sorba álltunk és irány az állomás. Itt már várt bennünket a szerelvény. A jólinformáltak örömmel állapították meg, hogy a mozdony kelet felé néz, ami azt jelenti, hogy belföldön maradunk. (Akkor már rebesgették az ukrajnai munkásszázadok tragédiáit.)
Következett a bevagonírozás. Nem panaszkodhattunk, huszonnyolcan kerültünk egy vagonba, így elég kényelmesen helyezkedhettünk el. Persze igyekeztünk régi ismerőseinkkel, barátainkkal egy vagonba kerülni. A mi vagonunkban ott volt Berger Marcell, a szatmári Szamos belső munkatársa, Erdély-szerte ismert író, Sipos Gyuri örökös sors- és bajtársam, akit annak idején Désen én ültettem föl a magas lóra, Blau Laci, csupa izom, nagybányai bőröndös – aki úgy szeretett engem gyermekkorom óta, mint édes testvéröccsét –, a két Benedek doktor Szatmárról, azelőtt ügyvédek, jelenleg faesztergályosoknak képezték át magukat, Krausz Lajos sportújságíró, Klein Sanyi mérnök, ugyancsak Szatmárról, és mindnyájunk örömére felkecmergett Jakab Mózsi is. Rögtön Berger Marcellhez lépett, aki a század doyenje volt, majdnem 50 esztendős. „Sose búsulj, Marci bácsi. Többet ér a kisüst, mint a nagyezüst”. Marci bácsi mosolygott. „Dehogy búsulok. Lesz témám a háború után. De fiam, Mózsi, mi a targyi helyzet?” Mózsi egy flaskát húzott elő az oldalzsákjából: „Itt a targyi”… Erre a szakaszparancsnokunk, Tóth honvéd úr, a jászberényi földműves (akit ezentúl csak kürtösnek neveztünk) is felfigyelt. Persze, ő kóstolta meg először a nedűt. A vonat lassan megindult, az üveg szájról szájra járt, mint a népdalok. Nemsokára Tóth honvéd úr vezényletével felhangzott az optimista nóta:
„Fújja a szél, fújja. Hazafelé fújja…”
Pedig hol voltunk még ettől?!

„Szálloda a Helyzetséghez”

Désen megkaptuk az „eligazítást”. Ujjongva vettük tudomásul, hogy utunk végcélja Sepsiszentgyörgy, tehát az országban maradunk. Még akkor sem esett zokszó, amikor a Szeretfalva-Szászrégen közötti 30 kilométeres távolságot gyalogszerrel kellett megtennünk, mivel a körvasútnak ez a szakasza még nem készült el. Még mindig jobb poros országutakon baktatni, mint széles vágányú szerelvényeken száguldani az ukrajnai halálmezők felé.
Másnap hajnalban értünk a szentgyörgyi állomásra, onnan ismét az apostolok lován az öt kilométerre fekvő báró Szentkereszty-féle tanyára. Ez lett a körletünk, a rajta levő hatalmas istálló pedig a szállodánk. Jakab Mózsi rögtön jó szatmárias nevet is talált neki: „Szálloda a Helyzetséghez”. Az istállót estére ragyogó tisztára takarítottuk, már csak enyhe trágya- és ganészag emlékeztetett az épület régebbi lakóira. Másnap a napiparancsból – amelyet búbánatos zászlósunk olvasott fel – megtudtuk, hogy századunk, a 110/16 kisegítő munkaszolgálatos század, a bükszádi erődparancsnokság alá tartozik és erődítési munkálatokat fogunk végezni. Tankcsapdákat, lövészárkokat, fedezéket ásunk, spanyol lovasokat és más drótakadályokat készítünk, nehogy a piszok ruszki be tudjon hatolni. A század egyik fele Kőröspatakon, a másik fele pedig Gidófalván fog működni. A részlegek katonai kísérettel vonulnak a munkahelyre, a civil lakossággal szóba állni tilos!
Felállították a konyhát, a kazánt, a gulyáságyút, kijelölték a szakácsokat, azután a szabókat, a susztert. Nekem a szívem fájt, hogy nem értek egyetlen hasznos mesterséghez sem, mert az ilyesmi a katonaságnál nagyszerű buli. Végül az őrmester megkérdezte, asztalos van-e közöttünk, vagy olyan, aki konyít ehhez a mesterséghez? Egymás után jelentkeztek: Pollák Szatmárról, Földes Nagykárolyból és Hirsch Színérváraljáról. Én is éreztem, hogy eljött az én nagy pillanatom. Ráadásul sokszor jártam Slevenszky bácsi asztalosműhelyében Nagybányán, hiszen fia, a későbbi neves festőművész, nagyon jó barátom volt. Nem is lehet baj –gondoltam – rajtam kívül hárman is vannak, majd csak elcsúszom én is köztük. Gindel őrmester az istálló mögé vezetett bennünket, ahol egy fészer alatt deszkarakás és különféle szerszámok álltak.
Az őrmester – nem tudom miért – engem szemelt ki munkavezetőnek. Kezembe nyomott egy papírlapot, egy ácsceruzát és egy gyönyörű, vadonatúj colstokot. – „No, fiúk” – szólt –, „a századiroda részére készítenek egy asztalt, két padot és egy irattartó állványt. Itt vannak a papíron a méretek. Értem?! Jó munkát!” Azzal ellejtett. Én álltam a ceruzával és a colstokkal a kezemben, meg a papírlappal és vártam, mihez kezd három munkatársam…
Azok pedig engem figyeltek kíváncsian. Megszólaltam: „Hát akkor kezdjenek neki emberek...” De azok még mindig engem bámultak várakozva. Szörnyű gyanú fészkelődött bennem. A híres kabarédarab a Vonósnégyes jutott eszembe. – „Mi van?” – kérdeztem méltatlankodva –, „talán egyikőtök sem ért az asztalossághoz? Nem szégyellitek magatokat?” Pollák felkapja a fejét: – „Annyit mindenestre értünk hozzá, mint te!” Hát éppen ez a katasztrófa… De hát nem hagyjuk, hogy kibabráljon velünk a csalfa körülmény. Nem olyan ördöngös munka az, hogy ne tudjuk megcsinálni… Ránéztem a papírra: – „Nézzük, aszongya, hogy 15x100x75. Ez lesz az asztal mérete.” – „Miért?” – vágott közbe Földes. – „Ez lehet köbre emelés is. Alap szorozva magasság… – „Ne köbködjünk annyit, inkább lássunk neki...” –
Kiválasztottunk három szál szép, sima deszkát. Gondosan egymás mellé illesztettük őket. Megmértem széltében, 105 centi volt. Pompás, az az 5 centis többlet igazán nem számít, annyival kényelmesebb lesz. Most lemértem a deszkákon egyenként 150 centit és meghúztam az ácsceruzával a vonalat. Ügyesen lefűrészeltük, igaz eleinte a fűrész jobbra-balra ugrált, de aztán megszelídítettük. Ezután ismét leszabtunk négy darab 105 centis focnit és azokat keresztbe szögeztük, hogy tartsák össze az asztal lapját. Alul ugyan kibújtak a szegek hegyei, de azokat Hirsch visszagörbítette, nehogy kiszakítsák a zászlós kincstári zubbonyát. Már csak a lábakat kell elkészítenünk. Ez már könnyebben ment. 75 centis darabokat fűrészeltünk, hiszen volt még faanyag bőven, azokat is összerögzítettük és rájuk szegeztük az asztallapot. És készen állt a nagy mű, idézte Földes Madáchot. De kár volt emlegetni Madáchot, mert máris jött a tragédia. Pollák rátámaszkodott a vadonatúj asztalra, amely menten összerogyott alatta. Ami állati és emberi nemi szerv létezik a legkülönbözőbb és perverzebb variációkban, azzal mind Pollákot illettük, aki mentegetőzött, mi lett volna, ha a zászlósunk alatt omlik össze alkotásunk. Ismét választottunk három deszkát, levágtuk 105 centire és beillesztettük középen a lábak közé. Most már aztán olyan szilárdan állt, hogy egy szakasz katona is rátelepedhetett.
Megelégedéssel szemléltük. Elsőre igazán remekbe sikerült. Hirsch javasolta, hogy esetleg bútorgyárat nyithatunk a háború után. Ha megérjük…
Gindel őrmester bukkant elő. Csípőre tette a kezét, majd körbejárta a szép bútordarabot. Megfogta, mozgatta, de az szilárdan állta a próbát. Megvizsgálta a lábakat, az alsó lapot. Aztán két hüvelykujját derékszíjába illesztette és csöndesen megszólalt:
– „No, jól van emberek. Látom, elsőnek az irattartó állványt készítették el.” Értetlenül bámultunk egymásra. Mi az, hogy irattartó állvány? De Gindel őrmester folytatta: – „Nem is tudom, hogyan köszönjem meg maguknak, emberek. Mert, akinek én megköszönök valamit, azt én meg is simogatom. Akit pedig megsimogatok, azt én meg is puszilom, akit pedig megpuszilok, azt én meg is hágom… De magukat hágja meg az a körszakállas, magasságos, krumpliorrú kutya úristen, aki a világra engedett jönni ilyen szörnyű bivalybornyúkat, ilyen ortopédfejű marslakókat… Hogy szeretkezzenek azzal a jó táncos hollandi papucsban járó, bárcás ángyikájukkal egy szál élire állított gyalulatlan deszkán… Mi a fészkes fenét műveltek itt? Annyi deszkát prédáltak el, amennyiből egy teljes barakkot fel lehet építeni. Engem akarnak maguk csőbe húzni, akinek 20 esztendeje van önálló asztalosműhelye Újpesten? Menten keresztülgyalogolok magukon… Összeszedni a holmikat és utána irány a bozótos, ott ásnak egy tíz méter hosszú, két méter mély árkot…
Pollák felzokogott. Hiszen akkor már hallottunk az ukrajnai tömeges kivégzésekről… Az őrmester észrevette rémületünket és folytatta: – „Nem betojni. Nincs szó tarkón lövésről, pedig megérdemelnék… Latrinát fognak ásni a század részére. És ahogy Petőfi mondta: „Amit ráraknak a századok / Lemossák a gyalázatot… De ha ezt is elszúrják, én egy héttel a latrina üzemelése után megfürdetem benne magukat!” Azzal elvonult.
Pollák méltatlankodva jegyezte meg: – „Szép kis asztalos. Nem tud megkülönböztetni egy asztalt egy állványtól…”

Hazudnék, ha azt állítanám, hogy minden átmenet nélkül, zökkenőmentesen alakultunk át „kisegítő munkaszolgálatosokká.” Állandó kérdés lebegett előttünk, jó, jó, kisegítő munkaszolgálat, de bennünket ki segít? Az első napokban kiképzésben részesültük. „Jobbra át, balra át, jobbra igazodj, utánam indulj, szakasz (egy-kettő-három) állj!!! Irány a torony tetején lévő kanbolha baltöke, előre in-dulj!!! Balra kanya-rodj! Jobbra kanya-rodj!!! Hátra arc!!! Pihenj!!! Vigyázz! Középső ujjad a nadrág varrásán. Tiszte-legj!! Sorakozóóóó!!!! Vigy-gyázz!!! O-szólj! Jelents! Szakaszvezető úr, XY munkaszolgálatos alázatosan jelentkezik”… stb., stb.
Aztán kiválogatták a segédszolgálatosokat. A szakácsokat, szabókat (amint már beszámoltam róla, az asztalos részleg felbomlott), jelentkezett egy suszter is, Reich Lipót Szinérváraljáról. Meg is kapta a kinevezést. Boldog volt. Valahonnan szerzett pár ócska deszkát és fabrikált magának egy pompás banklit és egy kis széket. Felszerelést hozott, még csirizt is. Rövid idő múlva már munkát is kapott, Pataki szakaszvezető úr csizmáját kellett megsarkalnia. Áhítatosan fogott a munkának, szinte cirógatta a viseltes lábbelit.
Elég hamar el is készült, mestermunka volt az a javából. A szaki is elismerően nézegette.
A többi tisztesnek is megmutatta. Brach irigykedve meg is jegyezte: ”Ez a Reich van egy gemachter Man.” Sajnos, Lipi boldogsága csak a reggeli sorakozóig tartott. Éjszakára
a bankli kint maradt és íme, a frissen elkészült bankli közepén egy nagy darab kaka hetvenkedett. Lipi felzokogott: „Leszarták a banklimat!” És balszerencséjére, ez minden reggel megismétlődött. Már meg is szoktuk. Elhangzott öt órakor az „Ébresztő, föl!!!” vezényszó, és már is elhangzott a jeremiáda: „Már megint leszarták a banklimat!!!” Ilyenkor óvatosan felemelte a banklit, a kert végében folyt egy kis patak, ott egy faággal lekaparta a fekáliát, gondosan lemosta, és máris vitte vissza. Valaki azt tanácsolta, hogy legokosabb, ha a patak mellett tartja az asztalkát. „Ez van egy jó tanács” – mondta és valóban, este, munkája elvégzése után – mert akadt bőven dolga, hiszen nemcsak a tisztesek csizmája, de a mi lábravalóink is kezdtek rongálódni – szépen elhelyezte a banklit a patak mellé, egy bokor tövébe. Reggel első dolga volt sorakozó és parancskiadás után odasietni és máris felcsendült a jól ismert sirám: „Már megint leszarták a banklimat!” Elhatározta, meglesi, ki követi el ezt a merényletet. Hajnalig nem aludt el, de reggelre mégis ott díszelgett a kaka… Egyetlen megoldás kínálkozott, ha behozza maga mellé a nélkülözhetetlen munkapadot. Így is tett. Párnának használta. Igaz, Klein Dódi ijesztgette, ha netán kísértetek gyalázzák meg a banklit, nem lesznek tekintettel arra, hogy most Lipi feje nyugszik azon
Maga a munka nem volt túl nehéz, főleg azoknak, akik otthonosak voltak a fizikai melóban. Szakcsoportokba osztva dolgoztunk, egyik részleg volt a cölöphegyező, a beszállított nagy vörösfenyő oszlopokat kellett meghegyeznünk, hogy aztán azokat a csákányosok, az ásók a lapátosok fent a hegyen beverjék a földbe, aztán ezekre kellett tekerni a szögesdrótokat, ezek voltak a „tekergők”. Mi, nyolcan, a hegyezők egységét alkottuk, egy darabig nem is kellett kivonulnunk. Ráültünk egy tönkre, magunk elé tettük az oszlopot, a szekercével ügyesen meghegyeztük és elképzeltük, a muszka mennyire megretten majd, ha megpillantja ezeket az akadályokat. Amikor már előkészítettünk az elég hegyes cölöpöket, mi is kivonultunk és részt vettünk a drótakadályok felállításában. No jó, a csákány bizony feltörte kacsóinkat, de aztán megtanultunk a módit. Amikor felemeljük a csákányt, a feje alatt kell megmarkolnunk, amikor lecsapunk vele, akkor a nyél végét kell fogni. Egyszerű. De Katz Nószi sehogysem boldogult, két óra alatt még akkora gödröt sem ásott, hogy a bakancsa talpát beborítsa. Bartos honvéd úr le is teremtette: „Hallja, maga szemüveges, hogy tartja azt a csákányt, nem sétapálca az… Nézze meg, hogy kell azt csinálni…” Azzal kivette a szerszámot Nószi kezéből és elkezdett bőszen csákányozni, Nószi meg fokozott figyelemmel bámulta. Egy negyed óra alatt a gödör a honvéd úr combjáig ért, amikor az dühösen felordított: „A mindenit a maga törvénytelen pofájának, maga csak áll és tátja a száját? Én meg itt dolgozom? He?!” Nószi elbűvölve válaszolt: „Honvéd úr oly gyönyörűen csinálja, hogy estig el tudnám nézni…” A honvéd úr, büszkén felelt: „Ja, ész kell ahhoz!”
Nagy területen dolgoztunk, így nem lehetett az egész terepet szem előtt tartani, csak természetes, hogy amikor nem ellenőriztek bennünket, lógtunk, cigarettáztunk, dumáltunk. A probléma az volt, hogyan jelezzük, ha honvéd, vagy tisztes közeleg, ”tisztes” távolból. Nem tudom, kinek jutott eszébe, hogy valamelyikünk nevét kell kiáltozni. Ki legyen az? Riedermann Nussbacher nevét ajánlotta, aki nagykárolyi nebich volt, állandóan csetlett, botlott, de a kazánnál állandóan duplázott. Civilben órás volt.
Ezentúl, ha valaki nem kívánt személy közeledett a láthatáron, máris felsüvített a riadó: Nussbacheeeer!!! Erre mindenki serényen forgatta a kezében lévő szerszámot. Pár nap alatt elfogadott riasztó jelzésé vált a derék órás neve.
Egyik délben, bevonulás után Tóth szakaszvezető volt a napos. Végigtekintett a századon, aztán megkérdezte: „Mék az a Nusbaker?” Szegény ijdten jelentkezett. A szakaszvezető végigmérte, aztán ráordított: „Mondja, nem szégyelli magát, he? Állandójan lóg, még a többi zsidó is állandójan szidja magát, mindétigett hallom, hogy Nuszbakker, Nuszbakker...! Más dolgozzon maga helyett? No, csináljon csak gyorsan húsz feküdjöt, és minden „fel” után kiálcsa: „Nuszbakker!” Nussbacher már a tizenötödik gyakorlat után csak lihegni tudta saját nevét.
Viszont a vészjelző jelszó csak megmaradt.
Egy délelőtt ismét alkalmunk volt lustálkodni, elnyújtózkodni a gyepen, amikor hirtelen felharsan a vésztjelző kiáltás: Nuszbakkeer! Máris lázasan folyik a meló, amikor a bokrok mögül, nagyot kacagva, kibukkant Gindel őrmester: „No, jó hogy tudom, hogy lehet magukat munkára serkenteni, de vigyázzanak, mert ha Makkay százados úr jár erre, úgy megnuszbakerezi magukat, hogy attól koldulnak.”
Egyszer Nussbacher belázasodott, Kerekes az egészségügyi megvizsgálta és fejcsóválva közölte, hogy nagy baj van. Sajnos, az órái meg vannak számolva. Az kétségbeesve kérdezte, mi a baj, és hogy lehet rajta segíteni? Kerekes megmondta: „Ne tartsd azt a 8 darab karórádat az oldalzsákodban, ha hipis lesz, felplankolják, elkobozzák és meg is büntetnek… „A tolvaj mindenit!” – ugrott fel sebesen Nussbacher – „ellopott kettőt, mert reggel még tíz darabom volt.” Miután a leltárt éintetlenül találta, azonnal meggyógyult.

Azok a kőröspataki angyalok

Miután kiderült, hogy nem konkurálhatok a világhírű Chippendale céggel, de még a marosvásárhelyi Székely és Réthy féle bútorgyárral sem, hivatalból áthelyeztek erődítéseket rögtönözni a dombelhárító részleghez, amely a Kőröspataka mögött magasló hegy tetején működött. Mint már szó volt róla, nem volt ez túl nehéz meló. Háromméteres fenyőrönköket kellett méternyire a földbe verni, no meg árkokat ásni fedezéknek, tankcsapdának. Naponta négyszer vonultunk át a falun a hat-hét kilométernyire levő munkahelyre és vissza. Meglepetéssel tapasztaltuk, hogy minden átvonulásunkkor a falu apraja és nagyja kint volt a kapukban, az ablakokban. Barátságosan integettek felénk, tudtuk, hogy együtt éreznek velünk. Kimondhatatlanul jólesett és bizakodással töltött el ez az emberséges megnyilvánulás. Az együttérzésnek nemsokára kézzelfogható jeleit is észlelhettük. Egyre gyakrabban kerültek kezünkbe élelmiszerrel tele csomagok. Sőt, a hegytetőn is sokszor meglátogattak bennünket, érdeklődtek, mire van szükségünk, szívesen megvásárolják számunkra a szövetkezetben vagy a városban… De nehogy eszünkbe jusson pénzt adni… Ezt a szeretetet, melegséget érezhettük egész árkosi tartózkodásunk alatt. De ugyanazt tapasztalták a Székelyföldre került többi századok tagjai is.
Egyik délután Jakab Mózsi örömmel újságolta, hogy egy kőröspataki polgár két üveg pálinkát nyújtott át neki, mivel ma Jakab napja van, fogyasszuk el az ő egészségére. Mózsi mentegetőzött, hogy ő elöl Jakab, nem hátul. „Mindegy az uram, hogy valaki elöl Jakab-e vagy hátul, fő, hogy rendes ember legyen.” Most csak az volt a bökkenő, hogyan vigyük be a targyit a körletbe, hiszen a zászlósunk gyakran a kapuban állt és figyelt bennünket. Mózsi elszánt mozdulattal a térdnadrágja két szárába süllyesztette a drága nedűt. Bombabiztos hely az, hisz alul két pánt szorítja le. Csak akkor jött a baj, amikor elindultunk hazafelé. A két üveg elevenen ficánkolt a nadrágban, amitől Mózsi egész fantasztikus ugrándozásokat produkált. Hol olyan összeszorított combokkal lépdelt, mintha éppen szobatisztálkodott volna, hol széles terpeszállásban haladt előre, majd ugrálni volt kénytelen, mint egy ifjú kenguru. Pántis honvéd meg is szólította: – „Hallja maga nagy orrú! Magára jött a hoppáré?” Mózsi elcsigázottan jelentette: „Honvéd úr, beteg vagyok. Laterna Magikám van...” – „No csak bírja ki a latrináig. Magik mindenféle francot behurcolnak…” Végül mégis sikerült baj nélkül beérni a körletbe. A kapuban nem a zászlósunk állt, csak Gindel őrmester. Takarodó után mi, a „Boros szövetség” tagjai (Berger Marcell, Huszár Pali szatmári könyvkereskedő, Klein Sanyi/Dádé, később Nagybányán főmérnök, Blau Laci, csekélységem és persze Mózsi) leültünk egy boglya tövébe és egy-kettőre az egyik üveg fenekére néztünk. Más fenekekre sajnos nem volt módunk tekinteni. Éppen a második üveget bontogatta Mózsi, amikor, mintha földből pattant volna ki, előttünk termett Gindel őrmester. Rémülten ugráltunk föl, Mózsi még ijedtebben igyekezett elsüllyeszteni a flaskát. Gindel megszólalt: – „Folytatni emberek. Sőt folyatni, ide, ebbe a szolgálati ibrikbe!” – és egy pléhbögrét nyújtott felénk. „No, egészségünkre fiúk, igyanak, hogy pirosodjanak, mert akkor szép a zsidó, ha veres. No, nem sztálini vörösségre gondolok. Csak azt nem értem, miért próbálnak maguk engem mindig átejteni… Elfelejtik, hogy én újpesti srác vagyok, aki a Megyeri csárda mellett nőttem föl… Azt hiszi, Mózsi, nem szúrtam ki magát? Hiszen úgy ugrándozott, mint egy szöcskébe oltott bakkecske… Ne féljenek fiúk... nem lesz itt semmi baj, kibírják ezt a pár hónapot, aztán a németeknek úgyis kampec... Mi az, nincs több pia? Mózsi, itt van az iroda kulcsa, szélsebesen menjen oda, a ládámban van egy üveg mecseki. Hozza ide, de parancsba adom, hogy idejövet végig fütyülnie kell. Értem?” Gindel őrmester végig jó barátunknak bizonyult, ahol lehetett, könnyített a helyzetünkön. Blau Laci meg is jegyezte, megtartjuk jövőre is. Pár hónap múlva olvastuk, hogy Voronyezsnél elesett, így csak az emlékét tarthattuk meg.
Vasárnaponként teljes munkaszünet volt. Ilyenkor levélírás, intenzív tisztálkodás, kártyapartik, történelmi dumák színhelye volt a körletünk. Stark és Basch, a két szatmári zsebcirkáló, hilós és hamiskártyás valamit elkövethettek, mert a fogdába avanzsált présházba zárták be őket aznapra. Egyszerre őrült kiabálás, káromkodás, üvöltés hallatszott a fogdából. Tóth honvéd gyorsan kinyitotta az ajtót, Stark és Basch egymásba gabalyodva hömpölygött ki, rúgták, harapták, csípték egymást. Nagy nehezen sikerült szétválasztani őket. Mi történt? Basch magából kikelve kiabált. „Hogyhogy mi? Ez a Stark van egy tróger hamiskártyás. Nekem van kezemben szervit ász full, erre ő kivág egy ász kárét. Rohadt hamiskártyás…” Stark ordított. „Mi, én vagyok neked egy hamiskártyás? Kié volt a kártya, mi?” Basch tájékozott: „Kié? Enyém, de én csak hat ászt tettem bele. Honnan volt a hetedik? Mi? Csibész, strici…” Végül nagy nehezen sikerült őket lecsillapítani. Közben ki is békültek, mert este kijelentették a század előtt, tudják, mi tisztában vagyunk azzal, hogy ők zsebcirkálók, hilósok satöbbi, de itt kijelentik, hogy amíg itt vagyunk a dreckben, senkitől semmit nem fognak elrajzolni. Ezért, ha valami eltűnik, ne rajtuk keressük. Mert ők tolvajok, csalók, hilósok, hamis tanúk, de ettől eltekintve, tisztességes emberek.
Augusztus huszadika közeledett. Jakab Mózsival közölték a kőröspatakiak, hogy szeretnének egy fél malacot és pár üveg pálinkát ajándékozni a századnak, hadd ünnepeljük meg méltón Szent István napját… Már előre csámcsogtunk, persze Gindel őrmesterrel közöltük a jó hírt… Éppen azt tárgyaltuk, hányféleképpen készítjük majd el a szent állatot, amikor huszadikán reggel a rádió jelentette, hogy hajnalban Horthy István kormányzóhelyettes repülőgépével lezuhant és szörnyethalt. Ezek után persze szó sem lehetett az István-nap megünnepléséről. Sokféleképpen magyarázták a tragédiát, amely szertefoszlatta a Horthy család dinasztiás álmait. Legvalószínűbb a nyilasok bosszúja volt, hiszen az év elején ugyanis magas rangú német tisztek látogattak a pesti Arizonába, ahol éppen éppen az év elején esett meg, hogy a kis Horthy az Arizonában, amikor megpillantotta a hitlerista társaságot, a zenekarral eljátszatta az angol himnuszt… Óriási botrány kerekedett. A német tiszt urak dühöngve hagyták el a mulatót.
Vége lett a jó hangulatnak. Mi is szomorúan tapasztalhattuk, hogy az angyalok között megjelent az ördög, vitéz Eördögh főhadnagy úr bükszádi erődparancsnok-helyettes személyében…

Mit tud egy májpástétom?

Vitéz Eördögh főhadnagy megcáfolta a hitet, miszerint az ördög nem olyan fekete, mint amilyenek festik. Ő olyan sötét volt, hogy ha egy reflektort nyelt volna le, még mindig csak gyengefélhomály pislákolt volna belsejében. Felettesével, vitéz Makkay (Makkenstein) őrnagy úrral elkezdtek velünk „foglalkozni”. Híre ment ugyanis, hogy baráti viszony fejlődött ki közöttünk és a székelyek között, ami komoly veszélyt hordozhat magában, a háború kimenetelét illetően. Háromórás csuklógyakorlatozás után közölték, hogy többé nem teherautók szállítják a rönköket a munkahelyre, hanem azokat saját becses vállunkon fogjuk rendeltetési helyükre juttatni, gyalogszerrel, a röpke 12 kilométerre lévő hegycsúcsra. Egy köpés az egész és valóban, többen majdnem a tüdejüket köpték ki, a 30-40 kilós rudak alatt. Mindenki két rönköt kapott fel a vállára, amelyek a hátunkon keresztben álltak, úgy néztünk ki, mintha mi is keresztet cipelnénk a Golgotára. De oda se neki, nem árt az nekünk, hiszen olyan lúdtalpaink vannak, hogy a gágogás egész az erődparancsnokságig hallatszik. Nótaszóval vonultunk végig a sepsiszentgyörgyi utcákon: „Kis kút, kerekes kút van az udvaromban…” A járókelők megálltak, kis részük vigyorogva, de a nagy többségük felháborodva szemlélte, ahogy rogyadozva, zihálva vonszoltuk magunkat a főutcán át. És közben: „Ennek a kis barna lánynak dombon van a háza...” Két hétig tartott a defilálás, amikor is a Nőegylet és más intézmények tiltakozására a hadtest leállította a díszmenetet, és ezentúl ismét teherautók gördültek a nyersanyaggal a munkahelyünkre. Persze, az erődparancsnokság tajtékzott a dühtől, no, de a jó katona tudta, hogy egy vesztett ütközet után nem szabad feladni a harcot (lásd Don-kanyar). Döntő lépésre szánták el magukat. Az egész századot Bükszádra vezényelték, közvetlenül az erődparancsnokság mellé. A régi keretet is leváltották, helyükre másodéves kiskatonákat kaptunk, akik az egy éves kíméletlen kiképzés után alig várták, hogy valakin kitöltsék bosszújukat, és erre még külön alapos eligazítást kaptak Eördögh főhadnagytól és társaitól. A falu közepén félig kész ONCSA (Országos Családvédelmi Alap) házak álltak, ezeknek 12 négyzetméteres pincéjében „nyertünk” elszállásolást. Egy pincehelyiségben 40 ember. Ha egy doboz szardínia lép be, lakói biztos rosszallóan csóválták volna a fejüket – ha lett volna nekik. Viszont az állandó lábfürdő biztosítva volt, ugyanis bokáig érő talajvízben tapicskálhattunk. Ablak, szellőztetés sehol... Mire? Koszt? Reggelire semmi, ebédre szójabab-főzelék, amiből nekünk csak a szár jutott – minden szárt megetettek velünk –, vacsora a reggeli fele. A kenyér (komisz) kevés, de jobb volt a mostanság nálunk kapható „vekninél”. Szerencsére volt egy pár darab Glóbusz-májkonzervem és abból pótolgattam élelmezésemet… (Még az árkosiaktól kaptam). A munka: követ fejtettünk, fejtettük, fejtettük, amíg megjelentek a fejtetűk… A másik részleg a vasútépítésnél melózott... A bánásmód? Itt egy kicsit álljon meg a menet! Nem volt sem jobb sem rosszabb, mint a nagy átlag. Jó: pofonok, rugdosások, kiköpések, talpalások napirenden voltak. De most siránkozzam, senyvedjek, szenvedjek, nyavalyogjak? Hiszen annyian hozakodnak mostanában elő szenvedéseik felsorolásával, hogy ehhez képest Jeremiás siralmai felérnek egy viccgyűjteménnyel… És ha a deportálásokra és a Gulágra gondolok, bizony úgy érzem, pofátlanság verésekkel, esetleg sitteléssel, mellőzésekkel előhozakodni. Különben, ismétlem, én ezeket a visszaemlékezéseket minden feljegyzés, írásbeli bizonyíték nélkül írom, csak a memóriámra támaszkodva, és nem tehetek róla, ha az én memóriám erősen szelektív, s ahogy a sláger mondja: „Csak a szépre emlékszem…” És hogy most, amikor nemsokára ötödszörre ünnepelhetem 19. születésnapomat – kitűnő testi- és idegállapotban –, talán elsősorban ennek köszönhető. Vagy csupán szerencsés fickó - mázlista – voltam, hogy életemben sokkal több jó emberrel hozott össze a sors, mint rosszal? Én úgy érzem, hősökből, mártírokból és megárt a sok. Jómagam nem voltam hős, és nem tekintem magam mártírnak. Én is féltem, lapítottam, helyezkedtem, de istenadta optimizmusommal biztos voltam, hogy megúszom az „apukalipszist”. És íme, megúsztam: Lehet, ezért lettem úszóedző?
Napok óta fájt a hasam jobb oldala. Egyre gyengültem, amíg egy reggel a bükszádi országúton szépen összecsuklottam, mint a bicsak.
Hiába könyörgött személyesen a főhadnagy úr „szép szavakkal”, hasztalan próbált nyájas rugdosással talpra segíteni, csak annyit tehettem érdekében, hogy orromon, számon elindult a vér, élénk piros csíkot pingálva az országút szürke porába. Viszont egyre több falusi állta körbe a vitéz főhadnagyot, és egyre több elítélő, sőt fenyegető megjegyzés hangozhatott el, mert Eördögh főhadnagy végül is abbahagyta a meggyőző munkát és bekergetett a pincébe…
Itt döglődtem két napig, amikor is egyszerre külön sorakozót rendeltek el. Kiderült, hogy orvosi vizit lesz. (Utólag tudtuk meg, szintén a szentgyörgyiek intézkedtek a hadtestnél, azzal a mesével, hogy tífuszgyanús esetek fordultak elő a században). Az orvos-zászlós, nyílt parancsot mutatott föl a tajtékzó parancsnoknak. Fogcsikorgatásuk idáig hallatszott…
A zászlós maga mellé szólította dr. Köpich Ferenc munkaszolgálatost, aki diplomája ellenére semmi kedvezményben nem részesült, kezet fogott vele, lekollégaurazta. Elsőnek engem vizsgált meg, mint súlyos esetet (már ekkor sem voltam egy könnyű eset). Kérdezte, mit ettem? Mondtam, a szóján kívül májpástétomot. Persze, állapították meg, nyilván ettől kaptam súlyos sárgaságot. Ez a betegség itt kezelhetetlen, és azonnal menetlevelet állíttatott ki a részemre a szatmári csapatkórházba. Fogcsikorgatás erősödött. De a menetlevél a kezemben volt, és én elindulhattam a mennyországba, amelyet a katonakórház jelentett. Persze, faképnél hagyott bajtársaim könyörögtek, adjam nekik a maradék májkonzerveket, mert mit lehet tudni? De úgy látszik, csak egyetlen konzerv jelentette a nyerőszámot, az orvos-zászlós napokon át folytatta a viziteket, száz százalékig eleget téve az orvosi etikának, az erődparancsnok állandó fenyegetése, szitkozódása ellenére... Én pedig robogtam Szatmár felé.
Ja, hogy ne felejtsem: az orvos-zászlós neve dr. Andrásofszky Tibor. Később a marosvásárhelyi orvosi egyetem rektora.

Az akkori körülmények között, nem volt ugyan egy kéjutazás Sepsiszentgyörgyről Szatmárnémetibe bumlizni, de részemre többet jelentett egy Rivierara való luxusutazásnál. Pláne, hogy Szatmárra megyek, István tornyos hazám közvetlen szomszédságába… Zsebemben persze, ott rejtőzött egy kis cédula, tele szatmári címekkel, hiszen a század java része szatmári, vagy Szatmár környéki volt, és hát mindenki üzent valamit haza, mert mégis csak más a helyzetről illetékes személytől hallani, mint a cenzúrázott tábori levelezőlapok szabványos soraiból értesülni.
Nem emlékszem vissza az utazás részleteire, tény, hogy legalább 24 órát tartott, átszállásokkal, több órás várakozásokkal tarkítva… De végül megérkeztem… Szabadnak érezhettem magam. Gyalog sétáltam be a központba. A parancs és szolgálati szabály szerint, rögtön a szatmári csapatkórházba kellett volna jelentkeznem, de eszem ágában sem volt. Ehelyett a Pannonia nagyszállóba vezetett utam, hiszen Horváth Jani bácsi a szálloda (és étterem) tulajdonosa, édesapám jóbarátja volt. Megkerestem az irodában, alig ismert meg, alaposan le voltam fogyva, citromsárga arcomat centire nőtt vörös szakáll borította, hajam torzonborz, ruhám topis… Végül megölelt, és azonnal felhívta telefonon Nagybányát, és ideadta a kagylót, beszéljek szüleimmel. Képtelen vagyok leírni azt az örömet, mikor meghallották a hangomat… Holnap, az első vonattal jönnek Szatmárra, hogy együtt legyünk, annyi idő után. Majd Horváth Jani elintézi, hogy beengedjék őket a csapatkórházba, hiszen Jani éttermébe, sok magasrangú tiszt jár…
Jani bácsi megkínált finom reggelivel, előtte pedig valódi turcipálinkával. Aztán kinyittatott egy fürdőszobát és én boldogan locsiztam a kellemes langyos vízben. Alaposan kiáztattam magam, igazán rámfért négy hónap után… Mikor kiszálltam a kádból, rémülten láttam, hogy a kád szürke maradt utánam. Alaposan kisúroltam, aztán átmentem a fodrászhoz, megszabadultam a szakállamtól megnyiratkoztam és immár emberi külsőre tettem szert… Most már elkezdhettem a látogatásokat, természetesen mindnek nem tehettem eleget, délután muszáj volt a kórházban jelentkeznem. Elsőnek Huszár Pali szüleit kerestem föl. Nagy örömmel fogadtak, azonnal tízórait rittyentettek az asztalra és hallgatták referátumomat a bükszádi szép napokról, amelyeket persze a valóságnál enyhébb ecseteltem… Tízórai után közölték, hogy befűtöttek a fürdőszobába, menjek és fürödjek meg, hiszen írta Pali, milyen körülmények között élünk. Szabadkoztam, hogy ne tessék, már megfürödtem a Pannóniában… Nem hitték el, megsértődnek, ha ilyen csekélységet visszautasítok… Mit tehettem volna, csak nem sértem meg őket. Megfürödtem, letussoltam.
Távozásom előtt megkértem, értesítsenek néhány szülőt, hogy itt vagyok, és ha meglátogatnak a kórházban, bőven referálok a helyzetről… A Benedek testvérek mamája ott lakott közel, a Sugár út elején. Kitörő örömmel fogadott, de ellentmondást nem tűrő hangon közölte, hogy rögtön készen van az ebéd, de előbb, tessék megfürdeni… hiszen írták a gyerekek, milyen embertelen körülmények között élünk. Hiába szabadkoztam, valósággal rámparancsolt, és azt már tudtam a Benedek fiúktól, hogy a mamával nem lehet vitatkozni. Kényszeredetten léptem hát be a csempés, elegáns fürdőszobába engedtem a vizet, hagytam csobogni, de nem léptem a kádba, hanem tíz perc múlva előjöttem. Benedek mama meg is kérdezte ugye milyen jó volt, nem rég csempéztette ki a fürdőszobát, hogy fognak örülni a gyerekek. Az ebédet megúsztam azzal, hogy muszáj jelentkeznem a kórházba. Még négy vagy öt lakásba kopogtattam be, első szavam az volt, hogy éppen most fürödtem. Páran sajnálkoztak, kár volt sietnem, náluk is megfürödhettem volna. A kaját már nehezebb volt visszautasítanom, pedig már kétfelé állt a hasam… Végül, utoljára a Várdomb utcába mentem, Jakab Mózsi szüleihez. Jakab papa nagy szakállú, vallásos férfi volt, a mama parókát viselt… Leírtam nekik is a helyzetet, persze szépítve… Hogyne, Mózsi imádkozik minden reggel, meg van a tvilemje, nem iszik, nem is lehet arrafelé italt kapni. Aztán az asztalra került a libamáj, a hozzá illő töpörtyűvel… Indulni készültem, de Jakab papa mentegetőzött, hogy sajnos, nekik nincs fürdőszobájuk, de elkísér a rituális fürdőbe, mert biztosan meg akarok fürdeni. Valahogyan kimagyarázkodtam, és most már sietősen elindultam a kórházba, nehogy bajba kerüljek.
Jelentkeztem a kórház irodájában, leadtam a menetlevelemet. Beadtam a civil cókmókjaimat, vételezem egy ragyogó tiszta pizsamát, fapapucsot, törülközőt, szappant és … bevezettek a fürdőbe, mert anélkül nem foglalhatom el az ágyamat. Mit tehettem volna, el kellett tussolnom, hogy már többszörösen tussoltam, hiszen ehhez nem volt engedélyem. Bár a bőröm már szinte fel volt dörzsölve, magamra engedtem a zuhanyt.
Aztán beléptem a kórterembe…
Első pillanatban arra gondoltam, hogy eltévesztettem az utam, és egy szanatóriumba kerültem. Makulátlan fehérre meszelt falak, patyolat tiszta ágyak, hófehér pokrócok, az egész terem ragyogott a tisztaságtól. Tizennégy ágy sorakozott a tágas helyiségben. Miután magamhoz tértem a (kellemes) meglepetésből, illendően bemutatkoztam az elfekvő betegeknek, akik között, mint nemsokára megtudtam, volt honvéd, román és zsidó munkaszolgálatos.
Az én ágyam a hatosszámú volt, szépen, gondosan kisimítva és visszahajtva rajta a lepedő, valóságal kacérkodott a szegény bundással, csalogatva, hogy minél hamarább feküdjön bele. Nem utasítottam vissza a csábítást, hiszen igazán kifáradtam a hosszú bumlizástól, no meg a többszöri fürdéstől. Levetkőztem, kéjes sóhajjal felemeltem a pokrócot és igyekeztem alá bújni, hogy aztán kinyújtsam elcsigázott testemet… De hohó! Mi van itt? A lábam mintha egy zsákba került volna, nem bírom kinyújtani. Igyekszem, kapálózom, rugdalózom, hiába. Kétségbeesetten nézek körül, akkor látom, hogy a betegtársaim majd megpukkadnak a röhögéstől. Aztán elmesélték, mi történt.
Az alsó lepedőt szépen lejjebb húzzák, de úgy hogy a felső részéből kevés még a párna alatt maradjon, az alsó felét pedig szépen, gondosan visszahajtják a pokrócra, így egy zsák képződik. Ezt minden újonccal megteszik. Az ágyam mellett egy éjjeliszekrény is volt, papucs, szappan, törülköző, borotvakészlet részére. Mellettem, jobb oldalt, egy árkász feküdt enyhébb tüdőgyulladással, a másik oldalon egy munkaszolgálatos orvostanhallgató. Azt egy-kettőre megállapíthattam, hogy remek a hangulat, Bükszád után egy földi paradicsomba kerültem.
Nemsokára megkezdődött a vizit. Dr. Horlay orvos-főhadnagy és két ápoló (egészségügyi) lépett be. Horlay doktor sorba járta az ágyakat, mindenkit alaposan megvizsgált, felírta a szükséges gyógyszereket… Kedves, mosolygós, barátságos férfi volt. A román munkaszolgálatosnak románul adta az utasításokat: „Lasă moale, suflă tare…
Engem is megvizsgált, a menetlevelemből már tudta, hogy sárgaságom van, megállapította, hogy a májam három ujjnyira dagadtabb a nomálisnál, kettes számú diétára írt ki…
Remekül éreztem magam. Másnap megjöttek a szüleim. Nem tudom leírni azt az örömet, amivel a nyakamba borultak, összevissa csókoltuk egymást… Egy órai látogatásra kaptak engedélyt a kórházparancsnoktól, Mallász doktor orvos-őrnagytól… Persze az egy órából két óra lett. Édesanyám kibontotta a csomagokat: gyönyörű szalonna, kolbász kínálta magát, de az orvostanhallgató szomszédom közbeszólt, ne nyúljak az elemózsiához, sárgasággal szigorúan tilos zsíros ételeket fogyasztani. Aztán a csomagból rám mosolygott kedvencem, a pirospozsgás mákospatkó… Édesanyám kérlelésére, a muszos doktor engedélyezett naponta három darabot, tekintettel arra, hogy sárgasággal szabad édességet papálni.
Gyorsan teltek a napok – túl gyorsan… Rajtam kívül még volt három sárgaságos. Együtt vizsgálgattuk naponta a szemünket, aggódva figyelve, nem halványul-e a sárga szín a fehérjében, mert az a közelgő kiírást jelenti, azaz, vissza a századhoz.
Két hét múlva megdöbbenve észleltem, hogy a szemem kezd veszedelmesen kifehéredni. Ijedtemben megkérdeztem a leendő orvos szomszédtól, mit csináljak, hogy ne fehéredjék ki teljesen a szemem? Azt felelte, hogy tanácsot nem adhat, de ha meg akarok gyógyulni, szigorúan tilos zsíros szalonnaféleségeket, tojást enni, és szeszes italt, különösen rumot piálni.
Másnap reggel adtam pénzt az egyik ápolónak, aki délután már szállította a liter rumocskát, amit én gondosan behelyeztem az éjjeliszekrényembe. Jó helyen van az ott – gondoltam. Rövidesen ki is dugtam és alaposan belekóstoltam. Viszont a doktorka figyelmeztetett, hogy ne hülyéskedjek, könnyen kaphatok májsorvadást és hősi halottá avanzsálhatok. Megrémültem, és többé nem nyúltam a flaskóhoz.
Egy nap nagy készülődést észleltünk a kórházban. Nem volt örömhír, tudtuk, hogy az ilyesmi nem jelent jót.
Nem kellett sokáig várnunk. Nyílt az ajtó és belépett egy orvos-ezredes és két civil, Mallász őrnagy, és Horlay doktor kíséretében. Az ezredes megvizsgálta a beteglapokat, majd a betegektől is kérdezősködött… A két civilről sejtettük, hogy káhások (kémelhárítók). Persze, amikor az egyik beteg éjjeliszekrényében megtalálták az imatáskát, elkezdtek zsidózni, jakhecezni. Horlay doktor rájuk szólt „Urak, itt nincsenek jakhecek, zsidók, románok, csak betegek.”
Viszont én begazoltam, amikor láttam, hogy a két káhás az éjjeliszekrényeket is kikutatja, nincs-e bennük rádióleadó. Az enyémben biztos nem volt, viszont ott szomorkodott egy majdnem teljes üveg rum. Te jó isten, most mi lesz? Ezek jól kikészítenek. Mit csináljak? Az árkász szomszédom ágya mellett ott fénylett, gondosan kipucoválva a csizmája. Villámgyorsan kiemeltem az éjjeliszekrényemből a corpus delikateszt és észrevétlenül elsüllyesztettem az árkász csizmájába… Megnyugodtam, mert láttam, hogy csak a szekrényeket kutatják át.
Közben odaértek az árkász ágyához Az orvosok pár szót váltottak vele, a pribékek alapos hippist végeztek a szekrényben. Persze, eredménytelenül. Már éppen én kerültem volna sorra, amikor az egyik káhás felemeli az egyik csizmát, és elismeréssel közli, hogy íme, egy lelkiismeretes magyar katona, betegen is tudja kötelességét. Így kell kinéznie egy magyar vitéz kincstári felszerelésének. Abban a pillanatban a megdicsért csizmából kiesik a rum. Az üveg a földre hull, szerencsére (?) nem törik el, csak engedelmesen odagurul az ezredes úr lába elé, aki felemeli és ráordít szegény árkászra: „Mi ez? Italt csempész a korházba? Őrnagy úr, azonnal kiírni ezt az alkoholistát. Az első vonattal bevonul a századához, és kihallgatásra jelentkezik…” Szegény árkász, sírva dadogta, hogy fogalma sincs, hogy került a rum a csizmájába… Az egyik pribék gúnyosan megjegyezte, biztosan a Mikulás bácsi járt errefelé. A szerencsétlen baka már zokogott, reggel még láza volt és a tüdőgyulladással nem lehet viccelni…
Nem tudtam megállni… Jelentettem: „Ezredes úr, a rum az enyém volt, én dugtam a honvéd úr csizmájába, ő nem is tudhatott róla.”
„Őrnagy úr, módosítom a parancsot. Ezt a gazembert írja ki azonnal. Holnap ne lássam itt a pofáját!”
Az egyik káhás felszedte az üveget és kijelentette: „Lássák kérem, a zsidó hogyan csapja be a szegény magyart?…”
Nem szándékoztam én hősiesen viselkedni, az igazság bajnoka lenni, tudom, voltak (vannak) akik lehülyéztek volna, de az az egymásra utaltság, mondjuk ki: bajtársi szellem, amit a közös sors kifejlesztett bennünk, megszólalt a lelkiismeretemben.
Másnap Horlay doktor irodájában jelentkeztem, aki fejcsóválva korholt, ideadta a kórlapomat, megkaptam a menetlevelemet és közölte, csak annyit tehet az érdekemben, hogy egy hónap szolgálatmentességet engedélyez. És vegyem tudomásul, hogy könnyelműség ellen nem tud orvosságot adni. Azt is elmondta, hogy két hete a századomat Bükszádról áthelyezték Szilágynagyfaluba, a menetlevelemet is így állította ki, de egy nappal későbbi dátummal, így ha akarok, módomban áll egy napot lógni.
Megköszöntem a segítséget. de ő visszautasította, hangsúlyozva, hogy ő elsősorban orvos, nem katonatiszt.
Természetesen azt az ajándékba kapott 24 órát odahaza, Nagybányán, drága szüleimnél töltöttem, ahol ismét fürödhettem – nem csupán vízben, de tejben-vajban.
Másnap reggel aztán útnak indultam Szilágynagyfaluba, ahol a századom már tárt karokkal és hegyes karókkal, csákányokkal, ásókkal, lapátokkal várt rám. Persze, magamban kuncogtam, egy hónapnyi munka mentességi igazolvány lapult a zsebemben. Szilágynagyfaluban hamar megtaláltam a századirodát, szabályosan lejelentkeztem, és átadtam a menetlevelemet.
A század bizony nagyon rossz bőrben volt. Lefogyva, megkínozva, megnyúzva lézengtek, pedig már jó két hete alaposan megváltozott a bánásmód, de a bükszádi kegyetlenkedéseket még nem tudták kiheverni. Állati nehéz munkát kellett végezniük, közben a fiatal keretlegények élvezték szinte korlátlan hatalmukat. Napirenden voltak a verések, ütlegelések, bottal, puskatussal, derékszíjjal, vagy puszta ököllel, ahogy jött… Mint újdonságot, a kikötést is bevezették. A koszt is teljesen leromlott.
Az irodából kijövet találkoztam Huszár Palival, akitől megtudtam, hogy a századot rekvirált lakásokban szállásolták el, és az ő körletükben még van számomra egy hely. Egykettőre megtaláltam a házat, amelyet román családtól rekviráltak. Szép nagy szoba volt, négyen aludhattak benne, továbbá egy szakaszvezető úr és egy őrvezető... szintén úr. A szoba falánál nagy tele káposztáshordó büszkélkedett. Tiszta lakás volt, remek kilátással, ugyanis pontosan szemközt volt a szeszgyár. Örömmel üdvözöltek engem, az elveszett gyermeket. Nagyon jó társaság gyűlt össze: a már említett Huszár Pali (édesapjának könyvkereskedése volt Szatmáron), Gúth Anti szatmári dugógyáros, Izsák Helmus textiles, Solti Miki (később a nagyváradi színház kiváló művésze) és az ötödik szalmazsákra, íme, befutottam én. Megtudtam, hogy a század vasútépítésnél dolgozik, bizony nagyon nehéz meló. Elmondták azt is, hogy Sepsibükszádon keserves napokat éltek át. Makkay százados és Eördögh főhadnagy keze alatt a keret mintha megbolondult volna: verték, pofozták, rugdosták a fiúkat, a kosztjuk minimális volt, és szinte ehetetlen, majdnem minden nap babfőzeléket kaptak, amit drótakadálynak neveztek. A zsírt, a cukrot, majdnem teljes egészében ellopta a keret. Postát nem kaphattak. A szállás a szó szoros értelmében kibírhatatlan volt. Éjjel többen kimentek az utcára pihenni, hiszen a nedves pincékben alig félméternyi fekvőhely jutott egy személyre.
Aztán elhangzott Nagybaconi Nagy Vilmos hadügyminiszter beszéde, ami egy csapásra véget vetett a kegyetlenkedéseknek, a tisztikar és a kiskatonák nem kis bosszúságára. A hadügyek új vezetője kijelentette, hogy a munkaszolgálatosok is honvédelmi szolgálatot teljesítenek, ha fegyver nélkül is, minden tekintetben emberségesen kell gondoskodni róluk, és a velük szemben elkövetett hatalmi túlkapásokat szigorúan büntetni fogják. Vagyis nincs több verés, mert a munkaszolgálatos is katonai szolgálatot teljesít… Már másnap húst kaptak ebédre, feketekávét, fél komisszal, reggelire-vacsorára köménymaglevest, vagy teát és vegyes ízt. Megesett, hogy a szakaszvezető már ütésre emelte az öklét, de nem sújtott le vele, csak visszafojtott dühvel mormolta „hogy ba…” de nem mondta ki, nyilván nem a miniszter úr nevét akarta kimondani…
No, de az újonnan érkezettet illik megünnepelni, ezért Pali rögvest átfutott a szeszgyárba, és hozott egy üveg pálinkát, ami hamar elfogyott. Akkor Anti kacsázott át a szánalmas mennyiségért. Megtudtam azt is, hogy a két slapic nagyon rendes. Nem élnek vissza a hatalmukkal. Egyikük Kiss Elek Szovátáról, a másik Váncsa Mihály Gyímesközéplokról. Persze együtt kellett velük piálgatni, és a hazai kajából is meg kellett őket kínálni, de tény, hogy a bükszádihoz képest aranyéletünk volt. Így még az igen nehéz meló is könnyebben ment. A feladat: a vasúti sínek lefektetése volt. A rettenetesen nehéz síndarabokat 2-300 méterről cipeltük a rendeltetési helyükre. Lelkiismeret furdalást éreztem előnyös helyzetem miatt, mert amíg a többiek kint dolgoztak a hidegben, cipelték a nehéz talpfákat, síneket, aprították a köveket, én nyújtózkodtam a meleg szobában.
Váncsával volt egy kis kellemetlenség. Solti Miki észrevette, hogy az ő oldazsákjából Váncsa kicseni a fogpasztát és fogkefét, és azzal a saját altiszti fogsorát tisztítja. Miki nem tette szóvá a dolgot, hanem este, lefekvés előtt fogta a fogkefét, bekente krémmel és a fenekét kezdte kefélni vele. Váncsa kimeredt szemmel bámulta, majd kétségbesetten kérdezte: „Hallja, mi a csodát csinál maga azzal a kis kefével?” Miki csöndesen válaszolt: „Őrvezető úr, nekem súlyos aranyerem van, ezzel a szerrel kell kefélnem esténkint a lyukamat…” Váncsa rémülten nézett szét, és megkérdezte, maradt valakinek egy kis pálinkája? Persze, hogy maradt. Megragadta az üveget, és félig kiitta.
Néhány nappal később kimentem a munkahelyre. Bizony, nagyon rossz bőrben találtam a fiúkat. Lefogyva, legyengülve csákányoztak, cipelték a nehéz síneket. Nem messze Sípos Gyurit láttam közeledni, majdnem összerogyott a nehéz teher alatt. Gyuri építészmérnöki szakot végzett Brünnben (a mai Brnóban). Édesapja vasúti főmérnök volt, és a leghőbb vágya volt, hogy a fia szintén a vasúthoz kerüljön. Amikor hozzám ért, nyögve, lerongyolódva, vérbenforgó szemmel, nem állhattam meg, hogy meg ne kérdezzem: „Hogy vagy Gyuri, kinél dolgoztatsz?” Szegény csak nyögött. Folytattam: „Édesapád most boldog lehet!” „Miért?” – hörögte. „Mert végre te is a vasútnál dolgozol.” Szerencsére, jól működtek a reflexeim, így még idejében félreugrottam a felém hajított súlyos vasdarab elől. Viszonzásul elintéztem, hogy ő is a mi körletünkbe kerüljön, és pár nap alatt rendbe is jött.
Bár a munka nehéz volt, a bükszádi tapasztalattal a hátunk mögött, senki sem panaszkodott. A bánásmód tisztességes volt. A koszt is feljavult, már nem lopták el az élelmiszereket a raktárból. A két parancsnok, Gyáros, de különösen a nagybányai Platthy Gyurka, aki mellesleg odahaza nagyon jó barátom volt, nem zsarnokoskodott, sőt, dokumentum nélkül szabad volt kijárnunk a faluba.
Különösen mi nem siránkozhattunk, hiszen szemben volt a szeszgyár. Kajánk is volt bőségesen, kaphattunk hazulról csomagot és a faluban is vásárolhattunk tojást, szalonnát, vajat. A szobában pedig ott volt a nagy káposztáshordó, pálinkázás után bizony jól esett a munkaszolgálatosnak egy pohár finom, savanyú káposztalé… A két tizedessel is jól összefértünk. Természetesen a csomagjainkból és a szeszgyári szállítmányokból bőven részesültek. Mi is rendesek voltunk; Váncsának segítettünk szép szerelmes levelet írni Veronkájához, Gyímesközéplokra. Még a nótáját is megtanultuk, hogy aszongya: „Van egy tyúkom, tavaly, tavalyi / Meg kéne borítani, bulálni / Megborítom tyukamot / Oszt ott járok, hol akarok / Kimulatom magamot…” Én elhoztam édesapám harmonikáját. Egyszerű, gombos harmonika volt, de szólt, én pedig igyekeztem minél szívhezszólóbban húzni a hangszert, vigyázva a dallamra, még Váncsa sóhajtásait is zenei aláfestésben részesítettem.
Jól benne jártunk már decemberben, hideg volt, a hó is leesett már, volt mit eltakarítanunk. Már az én munkamentességem is lejárt, sétáltam a vállamon két jéghideg, súlyos síndarabbal. Természetesen ide látogattak a közelebbi körletekből is a bajtársak. A század 220 emberét román házakba kvártélyozták be. Így a körülményekhez képest jól ment dolgunk. Ha döcögve, vacogva is melóztunk, de helyükre kerültek a síndarabok, és már várták, hogy szerelvények robognak át rajtuk. A mi körletükben is vígan folyt az élet, továbbá folyt a pálinka és a káposztalé a hordóból. Annyira, hogy a háziasszonyunk rémülten konstatálta, hogy a drága, finom káposztája romlásnak indult, aminek a szószoros értelmében mi ittuk meg a levét... Egyik este rózsásodó hangulatban piálgattunk és dalolgattunk, „harmonika kíséretem” mellett, amikor kopogtattak az ajtónkon, és belépett az én drága jó édesapám, akin másfél évvel azelőtt hajtottak végre a budapesti Siesta szanatóriumban bordarezekciót.Taxival jött Nagybányáról, mivel édesanyám nagyon rosszat álmodott rólam. Mondanom sem kell, nem érkezett üres kézzel, hanem mindennel, mi szem-szájnak kellemes. Úgy ugrottam a nyakába, hogy majdnem ledöntöttem a lábáról. Öleltem, csókoltam ahol értem. Végül lecsendesedtünk, helyet szorítottunk neki és Pálinkás Péternek, a taxisofőrnek, aki a vezetékneve által nyomban a druszánkká avanzsált. Édesapám finom bort is hozott, jutott belőle bőven mindenkinek. Majd átvette tőlem a harmonikát. Nagyszerűen játszott rajta (emellett profi színten gitározott). Másnap délig maradt velünk, persze nálunk is aludt, a háziasszony kényelmes hálóhelyet biztosított neki. Miután távozott, mindenki gratulált nekem remek apámhoz.
További három hetet töltöttünk a faluban, amikor karácsony előtt két nappal megjött a parancs, hazamegyünk, leszerelünk… A vagonok már ott vártak az állomáson, percek alatt beszálltunk, és nemsokára a robogó vonatból hallatszott a vidám ének: „Fújja a szél, fújja, hazafelé fújja, Tizenhatos munkásszázad megyen szabadságra…”
Késő éjjel futott be a vonat Nagybányára. Pálinkás Péter már várt az állomáson, sikerült lebeszélnie a szüleimet arról, hogy a dermesztő hidegben ők is kijöjjenek. Beszálltam a kocsiba, tíz perc alatt otthon voltam, és Petőfit parafrazálva csüngtem szüleim ajkán, mint gyümölcs a fán… A karácsonyfa ott állt feldíszítve az ebédlőben, a ragyogóan megterített asztal szomszédságában. Egymás után kerültek elő a fogások, megannyi kedvenc ételem: bableves, füstölt csülökkel, bécsi szelet roseibnivel, töltöttkáposzta bennefőttel, diós és főleg mákos beigli. Látva, hogy a káposztából csupán egy tölteléket bírtam legyúrni, édesanyám kétségbeesett, orvoshoz kell mennem, mert a gyomrom biztosan tönkrement a kincstári koszttól. Másnap már civilben mászkáltam a városban. Következett az újév. Az utolsó, amit a szüleimmel töltöttem.

Száznyolc per BVép

„Stokkol a majré!” – állapította meg tömören és röviden Stark Hepaj, a szatmári zsebcirkáló és hilós. Ez a megnyilatkozás 1944 február hatodikán, a szinérváraljai kiegészítő zászlóalj parancsnokság udvarán hangzott el.
Persze, ez a kijelentés nem vetekedhet természettudományos szempontból Gallilei
„eppur si muove” megállapításának a jelentőségével, de a való tényt, az igazságot, telibe találta.
Igaz, hogy a helyzetnek ilyen klasszikus idézettel való meghatározása, köznapi nyelven úgy hangzott volna, hogy meg vagyunk rémülve, vagy egészen hétköznapi kifejezéssel, „be vagyunk szarva”, de figyelembe kell venni, hogy Stark Hepaj nem volt se tudós, se nyelvész, se művész, egyszerű szatmári illetőségű hamiskártyás volt, aki az
összes művészet közül a rajzolást űzte – főleg pénztárcákat rajzolt, idegen zsebekből.
Mindenesetre a fenti kinyilatkoztatást ellenvetés nélkül mind a negyvenen magunkévá tettük és egyhangúlag helyeseltük. Negyvenünket vezényeltek át Szamosfalváról ide, Szinérváraljára, amint a „Hágézé”(hat er gezagt) értesült, azért, hogy velünk töltsék fel a 108. Vép menetszázadot, melynek menetiránya csak Ukrajna lehet. Ukrajna akkor már rég a biztos halált jelentette, ahonnan visszatérés csak a spiritiszták hitében létezik. Már régen köztudomásúak voltak egyes parancsnokok és keretlegények embertelen kegyetlenkedései, az élve fagyasztások, aknaszedések, sortüzek.
Taglicht Béla asztalitenisz bajnok szerint, nemsokára a lapockáinkkal fognak ping-pongozni a túlélők.
Még elkeserítőbb volt a tudat, hogy a fasiszta fenevad utolsó óráit éli, de végső vergődésében még sok halálos sebet ejthet.
Hajnalban érkeztünk meg, három keretlegény kíséretében, akiktől egy őrmester vett át. Az üdvözlő jelzők, határozók, értelmezők nem hatottak ránk az újdonság varázsával, az utóbbi évek alatt annyi változatát ismertük meg a különböző férfi és
női és állati nemi szervek fajfenntartási szerepének – messze felül múlva a Kraft-Ebing
példáit –, hogy észre se vettük. Szinte hiányérzetünk volt, ha elmaradtak.
Amit azonban mindenképpen észre kellett vennünk, az az elkövetkezőkben szokásossá váló csuklógyakorlatok voltak, a feküdj! parancsok sorozatával, békaügetéssel, és egyéb anyaföldi jókkal tarkítva, a húsz fokos hidegben. Ezek után a kaszárnya tágas udvarán tipegtünk, vacogva, részben a hidegtől, de főleg Ukrajna rémétől.
Egyszer csak megpillantunk egy felénk igyekvő, bekecs kabátos, csizmás civilt. A jó anyja mindenit – gondolhattuk uniszonóban- egy nyomorult káhás (kémelhárító), aki most szórakozni fog velünk… A bajuszos, bekecses, csizmás férfi odalépett hozzánk és csendesen megkérdezte: „Az urak munkaszolgálatosok?” – és éppen engem kérdezett.
Legszívesebben azt feleltem volna, hogy dehogyis, mi a Ziegfild-görlök vagyunk, de opportunista módra azt válaszoltam, vigyázzba állva: „Igenis!” A civil arca felderült: „No, akkor engedjék meg, hogy bemutatkozzam, doktor Csűdöm Jenő vagyok, Bánffyhunyadról, és amikor nem zászlóskodom, ügyvédkedem. És hát én leszek a maguk parancsnoka.”. És kezet nyújtott. Nem jött szó az ajkunkra a meglepetéstől, ösztönösen arra gondoltunk, hogy az éjszaka folyamán a ruszkik elfoglalták Szatmárt. Hát még amikor új parancsnokunk folytatta: „De hát miért állnak itt, fiúk, ebben a cudar hidegben! Jöjjenek be a folyosóra, ott melegebb van, várjanak ott, amíg elintézem a szalmazsákokat és szerzek szenet, vagy fát, hogy bedurrantsanak a kályhába”.
A zárt folyosón kissé magunkhoz tértünk, talán azért is, mert belülről is melegítettek a zászlós szavai. Nemsokára ismét megjelent egy barna hadapróddal karonfogva. „Engedjék meg, hogy bemutassam Puskás Pista hadapród őrmestert, ő lesz a parancsnok-helyettes.”
Nemsokára megkaptuk a szalmazsákokat és átvonultunk a közeli iskolába, ahol a körletünk lesz. Szép tágas termek voltak, hatalmas cserépkályhákkal. Már ott volt a ládákban a szén és a fa, csak be kellett gyújtani. Letettük a szalmazsákokat, rá a pokrócainkat, meg a hátizsákjainkat, aztán kényelmesen végigdőltünk a kellemes melegben, és arra gondoltunk, hogy ilyen parancsnokokkal még Ukrajna sem tűnik annyira pokolinak...
A következő napokon sem volt okunk panaszkodni, hiszen valósággal a dolce far niente kellemes állapotában ringatóztunk. A baj csak az volt, hogy az Ukrajnának nevezett Damoklesz kard ott lebegett a fejünk felett, hiszen láttuk a vadonatúj felszereléseket, tábori konyhát, szekereket, szánokat… Volt egy olyan hír, hogy a század, nem kapott vagonokat, mert azokon a szerencsétlen honvédeket szállították a vérpadra.
A hangulatunk azonban határozottan megjavult. Megérkeztek a tisztikar többi tagjai, Szamosi hadapród, tipikus pesti vagány, aki bennünket csak babának szólított,
Stiefel hadapród, Kecskemétről, földrajztanár, és a keret, nemes Sisa őrmester Nagykárolyból, a többiek nevét elfelejtettem, de kivétel nélkül rendesen viselkedtek.
Legalább is eleinte.
Csakhamar kiderült, hogy hivatásos és félhivatásos színészek, zenészek is vannak köztünk. Ott volt Simon Gyuri, a kolozsvári színház tagja (1945-tól Váradon működött, mint dramaturg és szavaló művész), Solti Miki, a kolozsvári színháztól, Vajda Bandi, később a szatmári színház tagja, Szirmay Pista, dali bonviván valamint én, aki szintén ismertem a színpadot. A zenét doktor Bokor Sándor és Ditrói Ervin képviselték.
Így természetes, hogy esténként rengeteg vicc, élménybeszámoló és nóta hangzott el, amely még a takarodó után a sötétben is folytatódott
Mindjárt az elején Stark Hepaj tartotta megnyitó beszédét: Tisztában van azzal hogy itt mindenki tudja, hogy ó egy csóró hilós, hamiskártyás, zsebmetsző és besurranó, ezért bármi el fog tűnni a században, ő lesz a gyanús. Éppen ezért, itt, most, mindenki előtt kijelenti, hogy egész munkaszolgálat idejére tanult mesterségét felfüggeszti és bárki, ügyészségi felhatalmazás nélkül hipist tarthat nála, és ha valami idegen szajrét találnak, kihirigelhetik. Friedman, a mármarosszigeti „mozgóárus” is érdekfeszítő történeteket mesélt a Margit körúti sittről, ahol egy évet ült. „No és ti hisztek, hogy én köveztem el egy fűben járó bűn? Annyi volt, hogy a pórec kért tőlem engedély, én adtam nekije egy százas, erre kaptam három pofon és egy év, mert én rövid múltú vagyok és nekem már volt piuszom.
Hamarosan meghonosodott a szokás, hogy takarodó után műsor kezdődött.
Simon Gyuri szavalt Ady-, Radnóti-, Kiss József-verseket. A Simon Judit után alig tudtuk meggyőzni Starkot, hogy itt a simon nem azt jelenti, hogy nincs, hogy alma, vagyis nincsen Judit. Élvezettel hallgattuk Hamlet és Cyrano nagy monológjait, nem beszélve a Hollóról. Solti Miki és Vajda Bandi humoros jeleneteket adott elő, régi repertoárjukból. Az est fénypontja a nótaszó volt, régi és új operett-slágerek hangzottak fel, meg magyar nóták. Solti Miki szívhez szólóan énekelte, hogy „Daru madár, ha elszállsz dél felé...” Stark megjegyezte, hogy ő is elszállna , mint a darumadár, de nem dél felé, hanem még most rögtön, ma éjszaka.
Egyik este, amikor a műsor véget ért, udvarias taps hangzott fel az ajtó felöl, majd kigyúlt a villany és az ajtóban ott állt Csűdöm zászlós, és a hadapródok: Puskás, Szamosi és Stiefel. Gratuláltak a műsorunkhoz, és Csűdöm azt javasolta, hogy rendezzünk egy műsoros estet a zászlóalj tisztjei részére. Ebben a kis fészekben úgy sincs más szórakozásuk, mint a katonákat és munkaszolgálatosokat nyúzni.
Egy-kettőre összeállítottuk a műsort, nem volt probléma, hiszen a „társulat” tagjai dalizó színészek voltak, akik bármikor és bárhol képesek voltak előadást rögtönözni. Most emlékezetből kiszerepeztek két Nóti-egyfelvonásost – persze, csak olyan jöhetett számba, amelyben nem volt női szereplő – szavalatok, kuplék, nóták… Bőven elég egy másfél órás vidám estre. Minden megvolt, csak a zenekar hiányzott, márpedig énekszámok zenekíséret nélkül – nem megy. Ditrói Ervin jelentkezett, ő zongorán és harmonikán játszik, de szükség van vagy egy zongorára, vagy egy tangóharmonikára.
Mivel egy zongora szállítása túl bonyolult, ezért Csűdömék a harmonika mellett döntöttek. Ditrói kapott két napos eltávozást Kolozsvárra, hogy hozza el a hangszerét. Csűdöm még a lelkére kötötte, nehogy télacholjon, mert azt elsősorban az előadás szenvedné meg. Ervin nem okozott csalódást, pontosan megjelent egy nagy Hohner harmonikával. Popper, a lokálpincér is jelentkezett, hogy jó fakír számai vannak. Rögtön be is mutatta: Tűvel, cérnával összevissza fércelte az arcát és tényleg, egyetlen csepp vér se bukkant elő. Aztán zsilettpengét vett elő, összerágta és lenyelte. A szájába vett 5 darab cigarettát, meggyújtotta őket, aztán befelé fordította a szájüregébe, és elkezdte énekelni az angol himnuszt. Ijedten rá ripakodtunk, ezt ne tegye, inkább tanulja meg a Katyusát. Friedman megjegyezte, hogy Popper milyen jól tudott volna aludni a Margit-körúton, nem csípték volna a poloskák. Stark is fel akart lépni, bűvészmutatványokkal. Eltüntetések, elővarázslások, kártyatrükkök voltak a műsorán, nagyon szépen kérte, ne hagyjuk ki, nem a taps, hanem a gyakorlat kedvéért, érzi, hogy már nem olyan fürgék az ujjai, ami nagy baj, mert leszerelés után folytatni akarja eredeti mesterségét… A konferanszié szerepét én töltöttem be.
Csűdöm azt is elintézte az alezredesnél, hogy a század tagjai is részt vehetnek az előadáson, persze állva, a terem hátsó részében. Figyelmeztette őket, hogy csak akkor tapsoljanak, ha már a tisztikar megkezdte a tetszésnyilvánítást, a kacagást se kezdjék el, mielőtt a tisztikar derülne.
„Gonnnnng” – zengte Drommer, aki a gong szerepét játszotta élethűen, és én kiléptem a színpadra, ha nem is a világot, de egy kis lógást jelentő deszkákra. Őszintén szólva, volt egy olyan érzésem, mintha gombócot nyeltem volna, de nem a finom szilvásból, hanem valami ragadós masszából. Hát hogyne, ott ül velem szemben, az alezredes úrral az élén az összes tiszt és néhány nej, mögöttük a keretlegények, és egészen hátul állnak a munkaszolgálatosok. Erőt veszek magamon és nem éppen érces hangon megszólalok: „Mélyen tisztelt tiszt urak… A 108-as Vép kisegítő munkaszolgálatosai, egy kis vidám műsorral igyekeznek… stb. stb.” Az alezredes úr int, hogy kezdhetjük, a hátul álló muszok pedig tapsolnak, de Kertész Misi leinti őket.
Ezzel kezdetét veszi a műsor. A hangulat egyre emelkedett, már a tapsokkal sem
fukarkodtak a tiszt urak, Solti Mikit alig eresztették le a színpadról, a Tengerre Manó című Nóti darabnak is nagy sikere volt. Én is megengedtem magamnak egy-egy viccet, amit nevetéssel fogadtak. Erre vérszemet kaptam és előadtam, hogy a munkaszolgálatosokat hídépítésre vezénylik. A szolgálatvezető őrmester úr nézi őket, aztán megkérdezi (nem utánoztam az őrmesteri hangot), ide figyeljenek, miért megy olyan lassan a munka? Az egyik musz felel: Őrmester úr, jelentem alázatosan, azért, mert nincs egy pillérünk sem Örömmel konstatáltam, hogy a „vezérkar” kacagott, a leghátsó sor pedig harsogott. Most már simán folyt a műsor és éreztük, hogy sikerünk van. Egyenesben vagyunk – gondoltam, – ideje, hogy előadjam egyik sikerszámomat az első rész utolsói száma előtt. Íme: Az őrmester rászól egy talicskát toló munkaszolgálatosra: „Hallja maga, hogy tolja azt a talicskát?” Mire a megszólított felel:
„Őrmester úr, alázatosan jelentem, nekem angina pectorisom van.” „Az semmi” – mondja az őrmester – „átja ott azt a szemüvegest? Annak signum laudisa van, oszt mégis milyen ügyesen talicskázik!”… A várt nevetés nem jött be, ellenben a szünetben bejött Fekete főhadnagy kémelhárítós tiszt, igazoltatott és kijelentette: a tiszt urak kedvéért nem állítja le az előadást, de a legkisebb célzatos kijelentésért azonnal letartóztat.
Mit mondjak, még a névelőket is remegve ejtettem ki. Műsor után a művészeti személyzettel az élen kitakarítottuk a termet, lehordtuk a székeket, és lehordtak testületileg engem.
Másnap Csűdöm elmondta, hogy Fekete valóban azonnal le akart tartóztatni, de az alezredes nem engedte az est hangulatát elrontani, amely az előadás után hajnalig tartott a Brezovszki-féle Korona vendéglőben.
Mint már szó volt róla, a század „profilja” a vasútépítés volt, jobban mondva a sínek lefektetése, Halmi irányába. Hogy ezeken a síneken gördült-e valaha vasúti szerelvény, azt sohasem tudtam meg, mert március l7-én az összes fehér szalagost visszavezényelték a szamosfalvi 110/56-os, úgynevezett fehér szalagos századhoz. Én március 17-én este megszakítottam az utamat Nagybányán, egy délutánt és estét együtt töltöttem az én drága szüleimmel, akiket akkor láttam utoljára. Másnap, l8-án, Szamosfalván voltam, tizenkilencedikén bejöttek a németek.
Azt már jóval később hallottam, hogy Csűdömék végig csodálatosan viselkedtek. Korlátlanul adták a két-három napos eltávozási engedélyeket, kitöltetlenül, de lepecsételve osztogatták és nekik köszönhetően sokan a hozzátartozóikkal együtt került a gettóba, másokknak sikerült elbújniuk és átvészelniük a hátralevő hónapokat.
Nemes Sisa őrmester aztán feljelentette Csűdöm zászlóst, akit büntetésül a frontra vezényeltek, ahonnan épségben hazakerült, bizonyítva, hogy van isteni igazságszolgáltatás… Igaz, utcát nem neveztek el róla Tel Avivban.