Csempészünk, csempészünk, és a sittik üresek?

Hiába kértem a novella végét.... vártam, vártam.... úgy gondoltam, ha egyszer majd megérkezik felteszem, addig olvassátok töredéknek:

*******************************

Bogdán Kálmán
Csempészünk, csempészünk, és a sittik üresek?

Úgy 196o körül, új kereseti forrás mutatkozott, elsősorban az úti okmányok boldog tulajdonosai számára, a KGSB államok zseniális gazdasági politikájának köszönhetően.
Hogy a nagy Szovjetunió fennhatósága és ellenőrzése alatt tartsa a munkásosztály államait, ésszerűen kijelölték, melyik állam, mit termel. Ekkor alakultak meg a biztos jólétet ígérő szovromok, comcárok stb. Nem volt itt fennakadás. Például, vegyük Románia esetét, elvégre, ha kisebbségben vagyunk, mégis csak a mi hazánk (volna).
Kaptuk bulgároktól azt a finom zöldes színű spenótkonzerveket. Ezeket aztán eladtuk Magyarországnak, kaptunk érte tőlük paprikát (ami sajnos erősen csökkentette a hazai téglaipart egyre ritkábban volt látható a népdalban szereplő téglaporos kalap). A magyar paprikát elcseréltük csehekkel söröskorsókért, ezt aztán továbbítottuk a lengyel testvéreknek, kik szájharmonikákkal hálálták meg. A mini hangszereket továbbítottuk bulgároknak, akik újabb spenótkonzerv szállítmányt biztosítottak számunkra. Melléktermékként, mindegyik KGSB állam köteles volt korlátlan mennyiségben tejfölt termelni, amit aztán nagy tanítómesterünk a Szovjetunió szedett le.
Legyünk őszinték és valljuk be, a Párt gondoskodott alattvalóiról, pedig abban az időben úgy nézett ki a helyzet, hogy nem mi akartunk bejutni Európába, hanem fordítva. Az egészséges származású állampolgár évente kaphatott egy sárga cédulát, ami feljogosította, hogy valamelyik varsói szerződés államba ellátogasson. Még törvényesen némi valutát is igényelhetett.
A határok feletti hírszolgálat kiválóan működött. Így minden észkézláb elvtárs tudta, hogy Magyarországon drága a kávé, a konyak, a bors, a kesztyű és nagyon keresik az Evelynt. Erre az utóbbira erőst hegyezték a fülüket a már akkor is aktív proxenetek, amikor megtudták, hogy a szép női név egy kelmét takar lemondtak róla, egy szebb jövő reményében. Ezzel szemben, magyarban olcsó volt a cipő és a szappan. Nem volt szükség különösebb pénzügyi zsenialitásra, fölfedezni, hogy ha itthon megvásárlom a kávét hatvan leiért kilóját, a kiló kávéért odaát kapok egy pár cipőt, amit idehaza eladok 2oo leiért, boldogan dörzsölhetem a kezem; így egy kettőre. kialakult egy illik, nem illik ilicit kereskedelem, amelyben kivétel nélkül részt vettek az oly boldog tagállamok. Így adódott elő a helyzet, hogy a nyári idényben Nagyváradtól Konstancáig nem lehetett sem kávét, sem konyakot, de még borsot sem kapni, viszont almaszappannal bőven el volt látva a piac.
Hamarosan kialakultak nemzetközi kapcsolatok. Alig szálltál le a Nyugatinál, már körülvettek az érdeklődök. S elhalmoztak kérdésekkel: kesztyüt hozott? mennyit kér a konyakért?
Majdnem mindenki, aki kicsit is mozogni tudott, beállt csempésznek. Nem volt ezen semmi restellni való, hiszen az még sem várható, hogy például Kolozsvár lakosságának fele orcáját pír lepje el. Magától értetődik, hogy mi sem maradhattunk ki ebből a buliból és pedig, anyósom, Lili és én. Tibi fiam akkor még inkább focizott. Sajnos, mi elég nehezen, kihallgatások után kaptuk meg az üdvözítő sárga lapot, akkor is csak anyósom, Lili és Tibi. Engem visszautasítottak. Ez az első utazásuknak nem volt kereskedelmi célja, egyszerűen Lili nagybácsiját látogatták meg Székesfehérváron. Nagyon kellemesen telt nekik pár napot a Balatonon töltöttek. Nekem is kellemesen telt, noha én nem víz mellett nyaraltam, úszóedző mivoltom ellenére. De azért méltatlankodtam, miért nem kaphatok, én útlevelet Lili rábeszélésére kihallgatásra mentem, ahol megtudtam, hogy francmasoni múltam az akadály. De a következő évben, 1962-ben már megkaptam az értékes úti okmányt, viszont a baj ott volt, hogy anyóson öccse megbetegedett és hát ilyen körülmények között, úgye belátjuk, igazán roppantul sajnálják, de hát, ugye, nemdebár. Dedebár mormogtam, és gondoltam egy nagyot és merészet. Feliratkoztam egy ONT kirándulásra, mégpedig Odesszába. Persze, ez nem két krajcárba került, bár másodosztályra fizettem be, illett legalább a költségek egy részét visszahozni. Ez pedig az én üzleti érzékemre való tekintettel, nem látszott oly egyszerűnek. Lili mindenesetre egy sereg jó tanáccsal látott el. Már jó előre érdeklődött olyanoktól, akik már jártak a Szovjetben, no nem mint hadifoglyok. Igy vásároltunk 12 pár zoknit, meg vagy három nylon inget. A buli, Zorkij fényképezőgépet hozni. Konstancán szálltunk hajóra, mégpedig az elegáns Transilvániára. Az utasok háromnegyed része bukaresti, vagy galaci volt, erdélyiek kevesen voltunk, igy a többségieknek nem volt okuk félteni tőlünk Transilvániát. (Boldog idő, hova lettél?) Feltűnő volt hogy majdnem mindegyik bukarestin sötétkék színű esőköpeny (fas)
Megkaptuk a kabinjainkat. A mienkben hatan voltunk nem panaszkodhattunk, Patyolat tiszta ágynemű, kényelmes, széles ágyak. Kabintársaim között volt két galaci. Ők a szép, színes ingük alatt vastag szvettert viseltek, amit még mosdáskor sem vetettek le, azonkívül egy bukaresti idősebb fényképész, egy kolozsvári cipészmester és nem utolsósorban én. Hamar össze ismerkedtünk, elhelyezkedtünk, kicsomagoltunk, ahogy ez már szokás, nálunk tengerészeknél. Javában diskurálunk, amikor nyílik a kabinajtó és belép egy ragyogóan szép hölgy. Hamar összekapkodjuk magunkat, mivel eléggé neglizsében heverésztünk ágyainkon. A hölgy ijedten áll az ajtóban, értetlenül körülnéz, aztán megkérdi, ez a harminchetes kabin? Igen - feleljük szinte kórusban. A hölgy folytatja, nem érti, mert ő ebbe a kabinba van beosztva. Kivétel nélkül mindenki ágya szélére húzódott, jelezve, hogy ott volna még egy hely, de a hölgy nem kívánta észrevenni, szerencsére (?) bejött egy tiszt ellenőrizni és megoldotta a rejtélyt. Útitársnőnk keresztneve Ioana volt, viszont a névsoron mint Ioan szerepelt. Végül az egyik tiszt kabinját adták át neki. Az más lapra tartozik, hogy az egyik galaci, aki vörös szvettert hordott, megjegyezte, azt hitte, hogy ez is benne van a jegy árában.
A pénztárnál lehetett zsetonokat váltani, amivel fizethettünk a külön fogyasztásokért. Amint ez szokás, kialakultak a kompániák, főleg etnikai alapon, de valamennyien „toleránsak” voltunk. Én szatmáriakkal haverkedtem össze, főleg Vadnay Cinóval, egy végtelen kedves, piás fogásszal; különben országos bajnokságot nyert pár évtízede asztaliteniszben. A társasághoz tatozott még Péter luxuscipész Kolozsvárról.
A hajó pontos időben kifutott Konstancáról. A kapitány üdvözölt bennünket, persze nem Piszkos Fred modorában, mert ehhez magas intelligencia szükséges. Mi gyorsan elfoglaltuk a helyünket a bárszékeken és máris szürcsöltük konyakot. A szatmáriak derekasan működtek, én sem hozhattam szégyent Kolozsvárra és örömmel vettem tudomásul, hogy Péter mester van olyan lokálpatrióta mint én, és megmutathatjuk a szatmáriaknak, hogy ki a legény a talponállóban. Nem is volt semmi baj, amig a szatmáriak nem vették elő a valódi turcit, ebben a fegyvernemben vereséget szenvedtünk.
Igazán nem panaszkodhattunk, finom ebédet szolgáltak fel a másodosztályú étteremben. Ebéd után kiültünk napozni, bámultuk a tengert, néztük a sirályokat és a hölgyeket. Itt nem volt szerencsénk, két–három kivétellel egyik sem nyerte volna el a Tenger Szépség Sirálynője címet.
Amint azt a kapitány bejelentette közeledünk Odesszához, utunk első állomás helyére. Általános készülődés a kiszálláshoz. A kikötő parancsnoka román nyelven üdvözölte a vendégeket, jó mulatást kívánt, de figyelmeztette az utasokat, hogy az út célja turizmus és nem kereskedés, és ne tegyük ki magunkat kellemetlenségeknek.
Kikötöttünk, az utasok pedig kiszálltak a partra, onnan pedig usgyi elszéledtek, kilencven százalékuk sötétkék esőköpenyben és tömött sporttáskával vállukon.
Mi is elindultunk, nézzük hát meg ezt s híres kikötő várost. A kikötő mellett egy nagy park terült el amelyben tömérdek ember heverészett. Kissé közelebb léptünk, hát bár mind négyen elfogyasztottunk már egy-egy közepes termést, ennyi hullarészeget egy rakáson, egyikünk sem látott. Alig találkoztunk két lábon járó alakkal. De még azok is cifrázták a lépést. „No” - állapította meg Cinó -, „ha leszopnánk magunkat turcival, még mindig az Üdvhadsereg katonáinak számítanánk.” Elindultunk a belváros felé, de valami furcsát, gyanúsat figyeltünk meg, 5-6 tagból álló csoportok vonultak az utcákon, tereken. Egyik ilyen csoport elkapott két férfit, éppen a mi hajónkról, nem mertünk beavatkozni, jobbnak láttuk visszasietni a biztonságos hajóra, Én álltam meg egy percre, mert Lili a lelkemre kötötte, hogy okvetlen nézzem meg az odesszai operát. Sehol se láttam olyan épületet, amely megfelelt volna a leírásnak, végül megpillantottam egy elvtársat állni egy villanyoszlop mellett. Bátran odaléptem hozzá és folyékony orosz nyelvtudásommal megkérdeztem: „Opera Odessza?” Rám nézett és vissza kérdezett: „Kak opera?” Első pillanatban azt hittem, azt válaszolja, hogy kakál az operára, így akarja közölni, hogy nem barátja a zenés műfajoknak. Tovább akartam lépni, de ő egy magas épületre mutatott, „Tam opera Odessza”, aztán még magyarázott oroszul, átkarolva a villanyoszlopot, Cinó szerint azt kéri, hogy vegyük el már tőle azt az oszlopot, mert elejti. Aztán a nyakamba borult. Most úgy nézett ki az ügy, hogy mégis melomániás, és így üdvözöl mint operarajongó szellemtársát. Valahogyan kibontakoztam a karjaiból és egyesült erővel leültettük a járdaszélére, mert olyan részeg volt, hogy a földbe gyökeredzett a lába.
Mikor a hajóra értünk, megtudtuk, hogy gyanúnk nem volt alaptalan, vagy 5-6 utas még nem tért vissza a hajóra, komszomolistákból álló csoportok elkapták őket és elhurcolták valami katakombákba. A kapitány máris érintkezésbe lépett a hatóságokkal, akik értesítették, hogy az illetőket csempészés vádjával kapták el. Jelenleg kihallgatják őket, utána visszaengedik, de többet nem hagyhatják el a hajót Odesszán. Hát igen, ők elmondhatják, hogy Odessza helyett odisszeát jártak. Reggelre csakugyan megérkeztek, esőkabát és sportzsák nélkül.
Reggel ismét kiszálltunk városnézésre. A park most is tele volt vidáman fetrengő alkoholistákkal, csak azt nem tudtuk megállapítani, hogy ezek a tegnapi váltáshoz tartoznak, vagy a másik műszak dolgozói. Most mi is táskával indultunk el de nagyon óvatosan haladtunk az utcán. Már elég messze jártunk a kikötőtől amikor két férfi mosolyogva megszólít és tökéletes románsággal megkérdik, hogy „fâş este?“ Mi épp olyan tökéletes orosz nyelven felelünk : „ nyet!” Újabb kérdés „Scsuti iesz?” Válaszolunk: „Kak scsuti?” kicsit aggódtunk a kak szócska miatt. Nem volt baj, az elvtársak mutogattak a bokájukra, amelyből megérthettük, hogy zokni érdekli őket. Eljött az én nagy pillanatom. Lili megtudta egyik kolleganőjétől, aki Chisineuban nyaralt egy rokonánál, hogy a Nagy Szovjetunió polgárai, gyengén vannak ellátva harisnya és zokni dolgában. Erre annyi zoknit csomagolt be nekem, hogy egy százlábú is el lett volna látva évekig. Bevittek egy kapu alá és kifizettek 3 rubelt párjáért. Erre bátorságra kaptak Cinóék és Péter, hamar előhalásztak a táskákból nylon ingeket és cipőket. szintén inkasszáltak egy rakás rubelt, így vidáman tértünk be egy italboltba vásároltunk 4 üveg (csak félliterest lehetett kapni) vodkát. Utána meg betértünk egy fotóüzletbe, én megvásároltam a Zorkij 4-et, Cinóék is vettek egy-egy fényképezőgépet, Cinó még egy messzelátót is. Mikor megkérdeztem mire kell neki, ábrándozva felelt, mert ezzel a megye széléről el lehet látni Magyarországra. Következő állomás Yalta volt. Ez négyünket éppen a bárban ért. Utóvégre ennek az időnek a jelszava 10 perc az nagy idő, elvtársak! Jóízűen kortyolgattuk a kubai rumot - amely nagyszerű koleszterin oldó – és ha az embernek nincs is pillanatnyilag problémája a lipidekkel, feltételezhető, hogy preventív hatása is van. Megnyugtató gondolat, hogy majd 20-30 év múlva, míg absztinens kortársaink, szigorú diétán élnek, mi jó étvággyal falatozzuk a paprikás szalonnát. Reggel kissé nyugtalankodott a tenger, de oda se neki. Cinó szerint tengeri betegség ellen biztos védekezés a kemény ital. Péter szerint, nem biztos, a bátyja orosz hadifogoly volt, nem ivott és sosem volt tengeri beteg. Megkérdeztem: a tengeren raboskodott idősebb Péter? Nem, dehogyis, Szibériában. A tenger erősebben kezdett nyugtalankodni, jobbról balra és lentről felfelé mozgott hevesebben. De hát a galaciak, sőt még a bukarestiek tengeri népnek számítottak, nem ijedtek meg egy kis hullámzástól. Közülük többen szintén Péter véleményét osztották, tengeri betegség ellen nem szabad szeszes italhoz folyamodni, másik része azonban a mi pártunkon volt és szorgalmasan forgatták a poharakat, A tenger egyre erősebben háborgott - eleinte a költőt idéztük magunkban: „Háborog a tenger, mit bánom én”, aztán mintha egy úszóversenyen a startpisztoly dördült volna el, szinte egyszerűen rohantunk kifelé, a kijáratnál stewardessek várakoztak és egy-egy edényt akasztottak a nyakunkba. Én tiltakoztam, de a stewardess erőszakkal rám csattolta a bádog tartályt, az utolsó pillanatban. Körülbelül tíz percig kínlódtam és még a holnap esti vacsorát is kiadtam magamból, majd végigfeküdtem az ágyamon. A kabintársaim ugyanígy cselekedtek. Nemsokára egy olyan búskomor hangulat uralkodott el rajtam, mint talán soha azelőtt. aztán elalhattam, de nem sokáig, mert szólt az ebédre hívó duda. Felkecmeregtünk és olyan komoran, mintha temetésre mennénk, bevonultunk az étterembe. Szemünk-szánk elállt a az asztalokon sorakozó finomságok láttán. Portugál szardíniák, nagy, vastag szeletekre szabdalt téliszalámi, egész tömb ementhali sajtkorongok. narancs. Sajnos, csak néztük elkeseredve. de senkinek sem volt étvágya még az ínyenc falatokhoz sem. Az egy órás hivatalos ebédidő leteltével, a személyzet szolgálatkészen, fegyelmezetten leszedte az asztalt. Mi pedig abban a reményben tértünk vissza kabinjainkba, hogy estére jobban leszünk, és akkor majd nekiláthatunk a csábító delikateszeknek. Csakugyan, majdnem mindannyian kigyógyultunk a tengeri betegségből, boldogan siettünk az étterembe, ahol vacsora vár reánk. Egy üveg joghurt, egy szeletke vaj, kis tálikóban dulcsáca és egy piros alma. Az optimisták másnap még reménykedtek, hogy a drága csemegékkel lesz alkalmunk találkozni. Nem csalódtak a bárban meg lehetett szerezni mindegyiket, ha kifizetjük ellenértéket zsetonnal. Néhányan reklamálták a dolgot, de a kapitány nagyon udvarias sajnálkozással közölte, hogy a hajón a koszt napra van meg szabva, így nem áll módjában kivételt tenni. A parancsnokság nem tehet róla, hogy az utasok tengeri betegséget kaptak. A hajókon a legszigorúbb fegyelem kell uralkodjék. Pont. Ettől eltekintve, tovább sem volt komolyabb okunk a panaszra. Négy nap után ismét hazai földre érkeztünk. Már csak a konstancai vámon kellett keresztül esnünk. Az esés tökéletesre sikerült. Az égvilágon mindent elkoboztak a vámosok. Talán egy két fényképezőgépet sikerült átsíbolni, köztük az enyémet is. Az egyik „szveszteres” galacinak a csuklójáról csatolták le a kitűnő ruszki órát, de az csak békésen mosolygott. A vonaton mutatta meg, hogy a csuklója fölött, az alsó- és felsőkarjára vagy tíz óra volt felerősítve.
Szerencsém volt a Zorkijjal, sikerült annyiért elpasszolni, amennyibe a földi paradicsomba tett látogatásom került.
Bátorságot kaptam elhatároztam hogy beállok globetrotternek. Lilinek nem volt ideje velem jönni, az operától nem kaphatott szabadságot, nyáron pedig én nem utazhattam az úszóbajnokságok miatt. Párszor már hivatkoztam hagyományos szerencsémre., amely most alkalmat adott, hogy majdnem húsz év multán, szerelmetes városommal Budapesttel találkozzam.
Barátommal, jó kollegámmal, Jordáky Bélával vágtunk neki az útnak, táskáink alaposan megtömve tetra bugyikkal, kesztyűkkel, törülközőkkel, konyakkal, borssal. Nagyváradon az utasok között idegeskedés volt észlelhető, ami miránk is ragadt. A VÁM következik. A román vámosok alaposan kotorásztak, de különösebb baj nem történt, ahol túlságosan bő volt a választék, abból elkoboztak valamit. Gyerünk tovább! Már semmi bajunk nem lehet. A magyar vámosok méltányosak lesznek az erdélyi magyar testvérekhez.
Hááát, nagyon udvariasak voltak, szeretetteljes hazafias mosollyal ajkukon kobozták el nagy részét a szajréknak. Én könnyes szemmel meséltem a vámosomnak, hogy itt születtem én ezen a tájon, éppen a következő állomáson, Orosházán és a következő városban jártam iskolába, Békéscsabán és micsoda érzés, hogy húsz év multán ismét láthatom Pestet, ahol életem tíz évét töltöttem. A vámost látszólag meghatotta szentimentálizmusom, mert kijelentette, hogy bár el kellene koboznia árú készletem tekintélyes részét, nem teszi, ha kifizetem - nyugta ellenében- a vám illetéket. Szerencsémre volt nálam pár száz pengőforint, amelynek tekintélyes része ráment a gyengédlelkű vámos jóságára. Megérkeztünk a Nyugati p.u.-ra. Rögtön megcsapta orromat az áldott, oly rég áhított átható kőszén illat, amely számomra a legdúsabb ózonnal telített levegőnél is többet jelentett. Bélától elbúcsúztam, őt nagybácsija várta, megmondta, hogy a Majakovszky utcában lakik, megadta a pontos címét is. Másnap találkozunk. Rendben van. Izééé, rendben volna, ő a Majakovszky utcában lakik, de hol fogok én lakni? Odahaza Lili szokásos gondoskodásával mindent előkészített. Öltönyeimet, rendbe tette, cipőimet kifényesítette, a hiányzó gombokat felvarrta, csodálatosan becsomagolt mindent ami fontos lehet egy ilyen utazáskor. De alvó helyre igazán nem tehetett szert. Én meg szokásom szerint a legfontosabbról megfeledkeztem. Pár percig tétováztam. Szállodáról szó sem lehet, ez azt jelentené, hogy két nap múlva utazhatom vissza.
Néztem jobbra, bámultam balra,. és egyszer csak egy felismerés villant az agyamban. Itt van a közelben a Pozsonyi út, ahol a 49 szám alatt lakik Boros Pál igazgató, aki édesapámnak 25 éven át kollegája volt a nagybányai Phőnixnél. Szerencsémre(!), feleségével, Bözsivel, felszabadulás után találkoztam Nagybányán, és akkor megadta pesti címüket, amit valahogyan nem felejtettem el.
Bevágtam magam egy taxiba és szerencsésen megérkeztem a megadott címre. Megnéztem a lakók névsorát, megtaláltam Boros Pált és becsengettem. Kinyílt az ajtó és első pillanatban azt hittem, hogy a szép Bözsi asszony mamájával állok szemben. Csalódtam, legalább is optikailag, mert maga Pali bácsi szépasszonynak kikiáltott bé neje fogadott. „Nini, Kálmánka, hogy kerülsz ide, Pestre” érdeklődött meglepetten, de azt nem mondta, hogy kerüljek beljebb. „Pali, Pali, jöjjön ide, nézze, ki van itt, Kálmánka Nagybányáról”! Pali előtotyogott „No né, tényleg Kálmánka, no hát mi szél hozott errefelé?” érdeklődött. „Hát kaptam útlevelet, és feljöttem egy kicsit körülnézni” „Igen, igen, de miért nem jössz be, biztos fáradt vagy. No tedd le a koffert és gyere, kapsz egy süteményt és egy kávét, közben elbeszélgetünk.” Úgy is volt. Bekaptam egy pischingert – erről jutott eszembe, hogy ki kell mennem, de hangsúlyoztam, csak kisdolgoznom kell. Érdeklődtek mi történt szüleimmel, „jaj, hát ez igazán rémes, szegények, nem tudtak elbújni.” No, nekem már elegem volt a szíves vendéglátásból, szépen felálltam, de búcsúzás előtt megkértem engedjék meg, hogy ide címeztessem esetleges leveleimet, ha Lili ír valamit, mert egyelőre fogalmam sincs, hol fogok lakni.
Nagyon kedvesek voltak. Hogyne, hogyne, természetes. Bármikor megkapod nálunk a leveleid, hiszen egy negyed századon át kollegák voltunk szegény édesapáddal. No aztán csak ügyesen, vannak még szép asszonyok Pesten.
Szerencsémre a körút sarkán volt egy IBUSZ kirendeltség és ott azonnal sikerült szereznem egy jó, olcsó albérletet Megfürödtem az elegáns fürdőszobában, átöltöztem és máris indultam gyalog, az évtizedek óta, vágyott szürke pesti aszfalton, amely nekem csak virágokat termett. Bandukoltam, ballagtam, nagyon lassan, élvezve a lármát, a villamosok csengését, az autók tülkölését. Megálltam a kirakatok előtt, a vendéglők, kávéházak, kocsmák előtt, amelyeket ma már talponállóknak neveznek, olykor azt hittem, csak álmodom, hogy én Bogdán Kálmán újra itt rovom a drága pesti aszfaltot, és szívom azt az egészségtelen, de mégis oly drága kőszénillatú levegőt. Lám ez volt a Schück étterem, majd a Berlin, pár lépés és már az Oktogonon vagyok. Ez az Abbazia, ez meg a Savoy, ott szemben pedig a Kovács. Nem fordulok be az Andrássy útra, gyerünk előre, igaz, még egy kortyot sem ittam. Nem is állok jól pénz dolgában. A kedves vámos kifizettetett velem egy szép kis summát. Viszont a táskámba beraktam elég szajrét amiből pénzt lehet kovácsolni. Konyakok, kesztyűk, tetrabugyik, könnyen folyékonnyá válnak. Mi van? Eltévedtem? Mi az hogy Majakovszkij utca ?De elvtársak, ez a Király utca, ahol 101 alatt a cukorfalat lakik, akinek én vagyok a babája, Zerkovicz úr szerint (az is igaz, hogy a régi Király utcában nem létezett 101 szám, hiába kerestem annak idején). No mindegy, nem biztos, hogy nomen est omen. Forduljunk csak be a hajdani Király utcába és mint valaha, minden egyes kricsmibe benézek és bekapok csupán egy–egy féldecit mire, a Károly körútra érek, már szép rózsaszínben látok mindent. Most is sikerült kellemes, ködös hangulatba ringatnom magam. Halkan dúdolászva értem a Kossuth Lajos utca sarkára. Majdnem elszédültem a rám zuhanó emlékek súlya alatt. Ott az Astoria, itt ismerkedtem meg, izé, hogy is hívták? Gyönyörű kék szemei voltak. Mi van? Mit mond a hangszóró? „Az a dagadt szaki forduljon vissza!” Mi közöm van nekem a szakikhoz, pláne ha dagadtak. Ahá, a rendőr csipkedi magát.– Makacs zsaru, már harmadszor ismétli. Nem hittem volna, hogy Pesten ilyen konok szakik szaladgálnak. Mi van? Valaki megérinti a vállamat Hátra nézek, hát a makacs zsaru rivall rám: „Kérem a személyazonossági igazolványát” Ne szórakozz velem hekusom, azt hiszed, most jövök Máriapócsról, no ide fülelj kicsi Sherlockom: „ Nu stiu ungureste” jelentem ki magabiztosan. megtagadva imádott anyanyelvemet. No apaca, most mi lesz?
Az lett, hogy a rendőr megszólalt tökéletes románsággal: „Va rog sa - mi aratati sau buletinul de identitate, sau pasaportul” Az állam úgy leesett, hogy már államcsínynek bizonyult volna és, az ország nagy veszélybe sodródik így csak hápogtam. A zsaru aztán elmondta, hogy szüleivel még 1941-ben települtek Nagyváradról Magyarországra, így érthető hogy beszél románul. Jót nevettünk a dolgon, aztán meghívtam egy sörre az Astoriába. Jöhetett, mert öt perce leállt a szolgálata. Ott kedélyesen diskurálva megittunk 3 korsó sört. Aztán fizettem és el akartam köszönni tőle, de ő tömören hohót kiáltott: „És mi lesz a büntetéssel, szakikám?” „Miféle büntetéssel?” kérdeztem méltatlankodva. „Hát a kihágással. A vörösbe lépett öreg szaki. Megússza 5 forinttal. Itt a nyugta” és bevasalta rajtam az ötöst, én meg a nyugtával dicsérhettem a napot.
Áhítatosan sétáltam a az Eskü téren, nem mentem még be a Váci utcába, egyelőre csak úgy nassolgattam.
Bebámultam a Belvárosi kávéház ablakain, no de gyerünk tovább. Havas utca. Hm! Itt volt egy nagyszerű kricsmi. Itt van ni. Most talponálló. Itt bárki beléphet lúdtalpától függetlenül. Már bent is vagyok. Tele van, de még létezik a kocsmai illemszabály, mindenkinek utat kell engedni a pulthoz utóvégre, mielőtt innánk, igyunk egyet. Máris a pultnál vagyok, és kérek egy pohárral a rizlingből. A csapos szolgálatkészen megtölt egy decis poharat, és elébem tolja. Reklamálok, a bort nem stampedlikből isszák. Sajnos, tilos kétdecis poharakat tele tölteni, de decis poharakból annyiszor ismételhet a vendég, ahányszor akar. Küzdünk az alkoholizmus ellen, és el a kezekkel Koreáról. Itt is? Talán a harmadik pohár után a táskámat hozzá ütöm a pulthoz, rémülten felkiáltok, „jaj, csak nem tört el!” és belekukucskálok a táskába. Nincs baj, az üvegek épek. A csapos kíváncsiskodik: mit félt annyira az elvtárs? Mondom, valami konyak van nálam. Igen, román konyak, Zarea. „Mennyit kér érte?” érdeklődik a csapos. Már tudom az árát, még Lilitől. „Száz forint” vágom ki merészen. A csapos máris leteszi elém a száz forintos, és kitölt két deci bort. Átadom a flaskót. „Van még konyakja” ismétli a kérdést „Van” Máris előttem a százas és a két deci bor. „Mije van még” érdelklődik Petri elvtárs (megtudtam a csapos nevét). „Hát valami kesztyűm” „Mennyiért méri?” Ez is egy százas és két deci bor. Milyen remek ember ez a Petri elvtárs, nem alkuszik, nem vacakol Ideadja a ropogós százast és a két decit. De álljon meg a menet! Kezd túl rokonszenves lenni, a végén majd én is ajándékba fogok adni a konyakból, vagy a kesztyűkből. És ki tudja, holnap máshol majd jobb árat érek el Igy nagyon sajnálkoztam, és kijelentettem, ami még maradt, azt egy rokonomnak viszem.
Búcsúzóul mégis elébem tett két decit. Felhajtottam és valahogy úgy éreztem, hogy többet ittam a keletinél mint a nyugatinál, ha vasútállomásokban számolunk. Vagyis mátyó lettem, de valami pompásan éreztem magam. Élveztem az eredeti, hamisítatlan dumát, mintha sohase szakadtam volna el Pesttől. És valóban meghallok egy régi ismerős hangot „Mert ezek a ripacsok szavalni sem tudnak, sem verset mondani, ami nem ugyanaz. A Greguss az ordítja, hogy „Csak egy éjjjszakára,. pedig a szegény Gyóni Achim úgy írta, hogy Csak EGY éjszakára, világos, hogy a hangsúlyt az EGY-re kell tenni. Úgy látszik az illető volt a kricsmi elnöke, régen is a kocsmáknak, lebujoknak késdobálóknak, csehóknak volt egy-egy elnöke. Nem volt azoknak külön hatalmuk, csak valahogyan ők képviselték, vagy ők adták meg az illető helység szellemét. Ebben a pillanatban felismertem és önkéntelen felkiáltottam: „Gonda Gyuri!!!” Gonda, amikor megismertem állástalan színész volt, és egy este a Japánban üldögéltünk vele, Horváth Lacival, és Seregi Bandival – ők ketten a Steinhardt színpad művészei voltak – ezt a „színházat” csak 18 éven felüliek látogathatták, a két sztár Steinhardt és a „kicsi Rott” voltak. Egyszerre berobog a kávéházba Bárdos Artúr a legkiválóbb színházi szakemberek egyike. Végig sétál jobbra-balra nézegetve a teremben ülőket, túlnyomó részben színészek, aztán megáll a mi asztalunknál. Egyenesen Gondára tekint, majd rászól, „Legyen szíves álljon fel egy pillanatra. ” Gonda engedelmesen felemelkedik. „Úgy, most tegyen egy pár lépést.” Gyuri engedelmeskedik. „Rendben van” folytatja Bárdos „pillanatnyilag, van szerződése?” Gonda elgondolkozva „Hát úgy áll a helyzet, direktor úr, hogy a Vígszínház és a Szeged igazgatóságával tárgyalok” „Nohát, akkor csak folytassa a tárgyalásait, barátom, én nem akarok újába állni érvényesülésének.” „No de direktor úr ők csak ajánlatokkal környékeztek, én nem is válaszoltam.” Bárdos elmosolyodott „Akkor holnap reggel keressen fel a Belvárosiban. Ott majd megkötjük a szerződést. Szerencséje, hogy pontosan egy ilyen alakra van szükségem, az Irja Hadnagy új színdarabban.” (Emlékszem a darabra, Gáspár Margit írta, Gonda egy bugyuta írnokot játszott benne, tényleg mintha rá írták volna, Bárdos Artúr sohase tévedett.) Ennek bizony harminc éve. Gonda nem lett nagy sztár, de nagyon használható epizodista volt. Nagyon sok filmben is szerepelt. Most, hogy felkiáltottam, odalépett hozzám csodálkozva, s megkérdezte, honnan ismerem? Felemlítettem neki a régi Japán kávéházi jelenetet. Nagyot rikoltott.: „Te vagy drága öreg cimbora, eszem a szívedet, emberek, haverek, nézzék meg ezt az édes öreg fickót, vele pályáztam sok éven át, rágtuk a csepűt. Majdnem ekhós szekereken döcögtünk, azok voltak a szép idők! Emlékszel egy komám, mert komák vagyunk vagy sem, mikor Miskolcon a polgármester lánya meg akart velem szökni és az apja puskával a kezében jött be az előadásra? Ma is emlékszem a Templom egerét játszottuk, te voltál benne a könyvelő, ragyogó voltál, hej, micsoda szép idők, hát Kaposvárra emlékszel-e?” Már miért ne emlékeztem volna, hiszen azt sem tudta, ki vagyok, mi vagyok. Minden voltam, csak színész nem. Miskolcon és Kaposváron soha nem jártam. De rá hagytam mindent, annál is inkább, mert már engem is kezdtek ünnepelni, ami nem esik rosszul az embernek, még ha nem is érdemli meg. Záróra lett, mi öten dalolva lépkedtünk, egyikünk azt javasolta, menjünk be ünnepelni ide a Mátyás pincébe. Be is akartunk lépni, de a portás nem engedett be ilyen állapotban. Nagy volt a felháborodás, hiszen Gonda művész úr régi kollegáját akarták megvendégelni, de én lecsendesítettem a társaságot, ez egy ronda hely és különben is forog, én valóban úgy láttam, és ebben a többi tökrészeg barát is igazat adott. Aztán melegen elbúcsúztunk egymástól, holnap délután ugyanitt találkozunk. Taxiba ültem, most már volt elég pénzem. Csöngettem a kapun. A házmesterné, álmosan kocogott, kinyitotta a kaput, gavallérosan honoráltam. Végül a szobámba értem, és befeküdtem a jó puha ágyba, bár azért úgy éreztem, mintha a szoba is enyhén forogna velem.Aztán elaludtam és azt álmodtam, hogy Éva vagyok az Ember tragédiájából.
Másnap aztán eszembe jutott, hogy nem létező színházi emlékeket idézzek fel, és elkezdtem árulni a magammal hozott vámlátta szajrékból. Legjobb üzleteket a presszókban csináltam. Nagy cikk volt a tetra bugyi, már csak azért is, mert bugyit csak a hölgyek hordanak, így klienseim főleg a szép nem köréből került ki.(Szégyen arra, aki nem a rosszra gondol!) Őszintén a csábmosolyoknak nehéz volt ellenállni, pedig akkoriban már betöltöttem a hatvanat, de hát ismeretes, isten esete a kapanyéllel
Délutánra pénztárcám már duzzadt a száz forintosoktól. Felhívtam telefonon Tompa Pufit, a Kolozsvárról elszármazott kiváló művészt, ki akkoriban kapott Kosssuth díjat és nekem igen nagyon jó barátom volt. Akkorát ordított a kagylóba hogy a membrán majdnem kiszakadt. Azonnal üljek taxiba és menjek a Payerlibe, tudom-e hol van? Én ne tudnám, hiszen vagy 20 esztendeje mindennapos vendég voltam a Margit utcai híres kiskocsmában, amely még Krúdy Gyula szellemét is idézte. A 15 szám alatt állt meg a taxi, pont Gül baba sírja mellett. Elfogódottan léptem be. Istenem, mennyi gyönyörű emlék fűz ehhez az édes, barátságos kocsmához. Ide jártak tout Budapest bohémjei, nyárspolgárai színészek, újságírók, minisztériumi tisztviselők, nagyok, hiresek: Németh László, Féja Géza, Gózon Gyula, Ruffy Péter, Kovács Károly, Erdélyi József, Kolozsvári Grandpierre, Jékely Zoltán, Greguss Zoltán, Babay Jóska, Harangozó Gyula. Tompa Pufi már várt Dávid Ivánnal együtt. Iván a Keleti Újság munkatársa volt, majd Magyarországra emigrált, itt mint adóhivatali alkalmazott kezdte, de aztán elismert író lett, számos regénye jelent meg Ő is kézdivásárhelyi volt mint Pufi. Édesapja törvényszéki biró, mulatós ember és nótaszerző. (Barackfa virága, Pitvaros ház udvarában négy nap óta muzsikálnak, stb. Istenem, csak természetes, hogy nem győztük elmondani, feleleveníteni a rengeteg közös emléket. 12-kor a Payerli bezárt, innen el libegtünk a Kapás utcai Hubertusba, majd a Seifert kávéházban fejeztük be. Hajnali négykor már becsengettem a kapun. A házmesterné nem fogadott valami barátságosan, a markába nyomott bankó ellenére. Pufival minden alkalommal, amikor Pesten jártam összejöttünk.Törzshelye a Csaba utcai Kis lúdláb kisvendéglő volt. Pont a templommal szemben. Ilyenkor legalább 8-10 régi kolozsvári gyűlt össze. Itt kell megjegyeznem, hogy az ötvenes évek után Budapesten kedves szokássá vált, hogy az Erdélyből áttelepültek legalább havonta összejöttek, egy törzsvendéglőben. Igy a kolozsváriak a Hubertusban, a nagyváradiak a Debrecen vendéglőben, a szatmáriak a Zenta utcai Kisrablóban, a nagybányaiak a Kulacsban. Aztán a Kárpátok Fáklyája rábeszélte Kádárt, hogy tiltsa be ezeket az összejöveteleket, amely azonkívül, hogy sovinizmushoz vezetnek a nosztalgiát is élesztik, és a nosztalgia a mult átkos maradványa., amely káros. (És ha elgondoljuk, hogy ez a scornicesti lángelme, mily előrelátó volt. Hiszen a glasznosztalgia a vesztét okozta.) 1962-ben volt a 30 éves érettségi találkozónk, amire sajnos nem utazhattam, úti okmány hiányában. Most egy esztendővel a szép dátum után, a telefonkönyvből kikerestem azokat a neveket, amelyek esetleg osztálytársaméké lehettek. Szerencsém volt. Az első, akire ráakadtam dr. Szederkényi Jenő volt. Felhívtam, tényleg az osztálytársam volt. Azonnal meghívott ebédre, éppen nagy öröm érte, fiát felvették az orvosi egyetemre, ami nagy dolog volt, hiszen Jenő papája gazdag bankár volt, Békéscsabán. Megbeszéltük, hogy összetrombitálja a Pesten lakó osztálytársakat és pénteken este 8-kor találkozunk a Kulacsban. Úgy is történt. Nyolcan ültünk az asztalnál, annak idején 53-an érettségiztünk. Senki sem vacsorázott, hanem mindenki kért egy butélia bort, bár elég nehezen indult a társalgás, lassan belejöttünk. Itt volt a legjobb barátom az osztályból, dr.Filippinyi Samu, ügyvéd, többszörös országos párbajtőr vívóbajnok, Németh Béci a Csepel mérnöke, Laurovits Feri tanár, Jakabffy Laci angol –német Professzor, náluk voltam kosztos diák Békéscsabán, dr. Horváth Ákos a szentendrei Kórház főorvosa, dr. Berényi Jóska fóügyész, aki bár Pesten lakik, nem tartja az összeköttetést velük, mivel többségük kulák származású, és ez ugye nem vet jó fényt egy magas állásban levő emberre. Nem jött el Usják Jani, aki pedig az állami fegyházak igazgatója. Ö volt az, aki egy német írásbelin, ahol egy Attiláról szóló történetet kellett magyarról németre fordítani az Attila nevet „Mantel mit Pelz”-nek fordította. Nagy általánosságban az osztálytársak zöme elég nehezen él, egyrészt az egykori pánszláv mozgalom, másrést a kulák múlt miatt. Még azt is elmesélték, hogy egyik osztálytársunkat aki az újvidéki emberírtás egyik lelkes vezére volt, Képíró Lászlót, kivégezték. Záróráig voltunk együtt, a hangulat nem volt valami emelkedett az volt a benyomásom, egykori vidám fickók, besavanyodtak. Nem is találkoztunk többet, csupán Jakabffy Lacival 1968-ban a cseh események idején. Pár nap múlva telefonáltam Borosékhoz, nem jött-e levelem? Bözsi vette föl a kagylót és jelezte, hogy jött. Délután négykor otthon van. Pont négykor becsöngettem, Bözsi tényleg odahaza volt, éppen készült elmenni, már hozta is a levelet, amely fel volt bontva.Bözsi mentegetőzött. Azt hitte nekik szól, mert a borítékon az hogy Boros Pál címén. Megköszöntem és az utcán elolvastam. .Azzal kezdte a levelet, hogy az a piszok vén tyúk, s szégyellheti magát, hogy a négyszobás lakásában, nem talált egy fekvőhelyet a számomra, jól emlékszik rá amikor találkoztunk Nagybányán egy ronda kifestett múmia volt. No, gondoltam ezt a címet is kitörőlhetem a noteszemből. Aztán vigyázzak magamra, ne éjszakázzam. Hozzak pár magas sarkú cipőt, két pár 35 öst, egyik piros, másik fekete legyen, azonkívül Rózsinak egy pár lapos barnát harminchetest és egy harmincnyolcas magas sarkú börszandált Lenkének. Ha találok egy sötétzöld blúzt az ő számára. Hozzak vagy tucat Ámo szappant, nylon harisnyát legalább hat párat. Várják. Már csak pár napom maradt Pesten. Erős hajrát kellett kivágnom, de végül sikerült megszabadulnom utolsó tetra bugyiktól is. Még vásároltam egy meleg sálat Rózsi mamának, a két sarka piros-fehér-zöld volt ez majd még inkább tartja a meleget. Persze Tibikéről se feledkeztem meg. Sőt. Fájó szívvel szálltam fel a Nyugatin a hazafelé induló gyorsra. Búcsúztam a vonat ablakán keresztül a füstös épületektől, az állatkerttől.
Ezúttal nem volt különösebb baj a vámoknál. A román vámos ugyan csodálkozott, Mire kell ennyi szappan. Megmagyaráztam neki, hogy én antrenor vagyok és az úszók vízbe menés és után szappannal kell megmosdjanak. Ez a szabály. Kissé csóválta a fejét, valószínűleg arra gondolt, milyen szerencse, hogy nem lett úszó. Vigasztalásul adtam neki egy habzó borotvakrémet, ezután már nem habozott, és bezárhattam a kofferem.
Odahaza gaudeummal fogadtak, alig várták, hogy kinyissam a bőröndöket, Lili gondosan mindent számba vett. Elismerte, hogy nem voltam ügyetlen, de hozhattam volna többet, és jobbat, nézzem meg a különbséget, ha majd ő utazik.
Ez a nap is elérkezett, most csak Rózsi mama és ő utaznak. Közben jött a hír, hogy a Zaan kakaó rendkívül keresett cikk odaát, no meg a kesztyű. Beszerzett egy tucat doboz kakaót, és egy tucat kesztyűt. Fantasztikus ügyesen tudott csomagolni, így a kakaókat úgy eltüntette, hogy majdnem ő maga se tudta egykönnyen megtalálni. Viszont a kesztyűkkel problémák voltak. Rövid ideig töprengett, aztán megszületett a megoldás. Felfűzte egy zsinórra a tucat kesztyűt és rákötötte Rózsi mama derekára, aki úgy nézett ki, mint egy hawayi táncosnő, aki szentjánoskenyerekből készült tütüben járja a csábtáncot.
Vagy öt napig maradtak. A kolozsvári állomáson vártuk őket Tibivel. Két kofferrel indultak az útra, négy bőrönddel érkeztek vissza, persze tele szajréval. Lili elmesélte minden rendben volt az úton, a baj akkor volt, amikor Rózsi mamának a WC-re kellett mennie. Ilyenkor bizony, drukkolni kellett, nehogy a drága kesztyűket megszentségtelenítse. Mindenesetre annyi mindenféle árut hozott, amennyi egy kisebb vegyeskereskedésnek is díszére válhatott volna.
A következő útra már édes kettesben készültünk. Mégpedig Csehszlovákiába, egyenesen Prágába. Nekem is tetszett az ötlet. Ott vannak ugye, a finom cseh sörök aztán Svejk, a Kehely, a Gólem, a sonka. (Ha egyedül utaznék, valószínűleg a prágai sonkácskákra is gondolnék). Lili pár nap alatt kinyomozta, mi a cikk Prágában? A konyak, a cigaretta, a téli szalámi, de főleg a haj. A női haj, minél hosszabb, annál drágább Lili kiadta a jelszót: hajat, hajat a föld alól is. Megjegyeztem, hogy a halottakat azért mégsem szabad megzavarni nyugalmukban. Pár nap alatt sikerült felhajtani néhány fürtöt. De Lili szerint több kellene. Sajnos már nem lehet szép egyenes szálú hosszú hajat találni, mint például Rózsi mamáé. Szegény elkezdett pityeregni, csak nem lesz képes Lili levágatni az ő haját, csak nem fog ő élemedett nagymama korában bubifrizurát hordani Lili megnyugtatta, ilyen az eszébe sem jutna. Téli szalámi és cigaretta ügyében telefonáltam Pestre, atyai jó barátomnak dr. Gál Gyulának, aki megígérte, hogy a Nyugatinál vár és akkor átadja a dolgokat. Pontosan így is történt. A vámvizsgálatokat megúsztuk, a hajkoszorúkat Lili eldugta, hogy hová, azt csak ő tudta,a cigarettákba nem kötöttek bele, hiszen szenvedélyes dohányosokról volt szó. így mindössze 100 csomag Carpatit vittünk magunkkal. A Nyugatinál már várt bennünket Gyula bácsi, átadott 5 rúd Herz szalámit és 200 doboz Fecske márkájú cigarettát.
Megérkeztünk Prágába. Az autóbusz egész a szállodáig gördült velünk. Elegáns, szép szobát kaptunk. Letussoltunk, átöltöztünk, aztán nézzük, amiből élni fogunk. A közelben volt egy szép, gondozott park. Leültünk egy padra, Lili maga elé tett egy nagy doboz cigarettát és rá gyújtott. Engem is rá beszélt, jobb ízű a füst, ha mindnyájan fujják. Ez jó reklám. Már valósággal füstfelhőbe burkolóztunk, de a kutya se törődött velünk, pedig én már majdnem rosszul lettem a harmadik cigarettától, hiszen eddigi életemben, összesen nem szívtam ennyit.
Lili mérgelődött, ez egy antinikotinista város. Végül beléptünk egy trafikba,ott valahogyan elmagyaráztuk, hogy volna olcsó eladó cigink. Itt sikerült megszabadulnunk vagy harminc csomag Carpatitól. Aztán bementünk egy nagy kávéházba, itt a ruhatárost „beszéltük” rá, hogy vásároljon tiz csomag Fecskét. Lassankint túl adtunk az összes carpatikon, csak a Fecskék maradtak meg. Lili dühöngött, mit csinálunk ennyi Fecskével? Próbáltam vigasztalni, ha megvárjuk Szent György napját, elszállnak maguktól. „Rendben van” - felelte Lili –„akkor szeptemberben fizessünk be az ONT-nél egy afrikai kirándulásra és ott majd találkozunk a fecskéinkkel.” Az lett a vége, hogy estére az összes. cigaretták elkeltek, és a vacsoránál Lili kénytelen volt cseh cigit vásárolni sajátmagának. De ott volt még az 5 rúd téli szalámi, finom csemege. A vacsoránál Lili eladott három rudat a főpincérnek, így csupán kettő szomorkodott a táska fenekén. „Ezt a két rudat pedig te fogod eladni, Kuli” beszélt rá Lili.
Kelletlenül bandukoltam a Vencel téren a szalámikkal. Kinek kínáljam? Azt tárgyilagosan el kellett ismernem, hogy a szajrénk 80%-tól Lili révén szabadultunk meg. Őgyelegtem egy darabig, végül elszántam magam. Kiszúrtam egy komoly külsejű középkorú urat és barátságosan mosolyogva megszólítottam : „Vengerszki szalam”. Ő rám néz, arca felderül és örömmel megkérdi „Vengerszki szalam?”, és invitál tartsak vele. Végigsétálunk a Vencel téren, a sarkon befordulunk egy nagy, széles utcába (magamban kissé drukkoltam, nehogy lebuktasson). Végül megállatunk egy nagy élelmiszer üzlet előtt és ciceroném udvariasan mutatott a kirakatra, ahol tízesével lógtak a Herz és Pick szalámik „pazsauszte” és büszkén tovább akart lépni, amikor meglepetve látta, hogy hangos kacagásba török ki. Nem értette a dolgot. Erre én még mindig hahotázva mutatom a táskában szerénykedő szalámikra. Most már együtt nevettünk. Az lett a derűs percek vége, hogy én jóval olcsóbban ajánlottam az árut, mint kirakati konkurencia, és megvásárolta mindkettőt. Én meg férfiúi büszkeséggel mutattam az üres táskát Lilinek. Másnap a hajkoszorúkon is sikerült túl adni, ide már nem volt szükség az én segítségemre. Következett a bevásárlás, ami nem is volt olyan nehéz. Prága jól el volt látva áruval.
Világjárásunk következő állomása egy németországi ONT kirándulás volt persze az ország úgynevezett demokratikus felébe. A túravezető tökéletes hozzá nem értéséről tett bizonyságot. Fogalma sem volt, hogy helyezze el az utasokat, viszont német nyelvtudása bitte, danke, hier, gut, szavakból állott. Minden baj nélkül estünk át a vámvizsgálatokon, a német határon pedig már várt a német túravezető hölgy. Kirándultunk Berlinbe, Lipcsébe, Drezdába és Meissenbe. Megtekintettük drezdai képtárat. Német kalauzunk vezetésével vonultunk végig a termeken. Közben ő magyarázott: Ott balra láthatunk egy Dürert, vele szemben van egy Leonardo de Vinci, ott a sarokban egy van Gogh van, mellette Rembrandt egyik híres alkotása, az pedig ott egy Greco. A mi vezetőnk félbeszakította, „azt hiszem, már eleget láttunk, inkább siessünk, nehogy bezárjanak az üzletek”. Másnap átutaztunk Meissenbe. Egy régi mesebeli városkába jutottunk. Itt már hiába kapkodott Sándor, a vezetőnk, mert aprólékosan megnéztünk mindent. Majdnem mindenki vásárolt híres meisseni porcelán tárgyakból. Mi is, hiszen mi ezekből a külföldi kiruccanásokból kristályokat, értékesebb dísztárgyakat vásárolgattunk és más szükséges holmikat.
Következő magyarországi kirándulásra ezúttal Lili és Rózsi mama indultak, mi Tibivel otthon maradtunk. Persze egymástól független programokat csináltunk, de egyikünk se unatkozott. Néhány nap múlva telefon, ekkor és ekkor érkezünk, várjatok. Befutott a pesti gyors, Lili leadja poggyászokat, ő is leszáll, de Rózsi mama kétségbeesetten tipeg az ajtóban. Tibivel nagy nehezen lesegítjük, megkérdezzük, miért mozgott olyan nehezen? Erre nagy mérgesen felemeli a szoknyáját: „Ezért, ni!” és akkor látjuk, hogy bokáig be van burkolva egy szőnyegbe. Valahogy besegítjük egy taxiba, de úgy lépked, hogy egy japán gésának is becsületére válnék. Otthon aztán Lili elmesélte, mi történt? Már régen kellett egy nagy szőnyeg az ebédlőbe. Pesten olcsók a szőnyegek, megvásárolt egy szép, nagy darabot. A csomagolásnál jutott eszébe, hogy lehet áthozni, vagy elkobozzák, vagy akkor vámot tesznek rá, hogy drágább, mintha itthon venné meg. Nem sokat töprengett, az egyetlen megoldást választotta : rácsavarta Rózsi mama karcsú derekára, igaz, hogy bokáig betakarta, de hát tél van, még jó is lesz az a kis meleg. Nagy nehezen kiszálltak Pesten a taxiból, anyósom sikkesen tipegett a vagonig, de felszállni képtelen volt. Végül megkértek egy férfit, aki nagy nehezen feltuszkolta a talpig perzsába öltözött hölgyet. A fülke tele volt, viszont egyáltalában nem fűtötték, az utasok dideregtek, csak Rózsi mama izzadt és lihegett a melegtől, és kérte, hogy. nyissák ki az ablakot, persze az utasok éktelen dühvel tiltakoztak. Nagyváradtól kezdve megindult a fűtés. Anyósom verejtékezett, legyezte magát, nyöszörgött, folyt róla az izzadtság, ki szeretett volna menni a hűvösebb folyosóra, de a perzsa szőnyeg fogva tartotta Odahaza aztán sikerült kigurítani a szőnyegből, hogy aztán fürgén rohanjon a WC-be, hiszen tíz órán át, angyalnak kellett képzelje magát. Lili azért a biztonság kedvéért, alaposan átvizsgálta a perzsát, de anyósom abszolút szobatisztának bizonyult.
Annyira megtetszett nekem Meissen a mesevároska, hogy határoztam, még egyszer meglátogatom. Lili jó ötletnek tartotta, csak arra kért, hozzak valami szép porcelán tárgyakat.
Frankfurtnál leszálltam a vonatról és a tudakozónál érdeklődtem „haben Sie Privatwohnung?” Durva hang felelt: „Ká privát Wónung”. Magyarul: Kájcs Semmi baj, továbbutazunk, Berlinben majd kapok. Még volt időm a következő vonat indulásig, kicsit körül néztem a városban. Sok látnivalót nem találtam. Befutott a vonatom. Berlin Este van. Érdeklődöm a tudakozónál: Haben Sie, Privátwohnung? Ugyanaz a hang mint Frankfurtban: Ká privátvónung. Meglepódtem, lehet, hogy a tudakozó hölgy is ezzel a vonattal érkezett Berlinbe? Nem adtam fel a küzdelmet: Haben Sie ein billiger hotel? Ugyanaz a hang. Ja.Ein Zimmer kostet dreizig Marken. Harminc márka? Egy vagyon. Nem baj, nemsokára van egy vonat Lipcsébe, utóvégre ott is lehet aludni, és a én a vonaton is tudom, nemcsak a magam, de az igazak álmát is aludni.
Német pontossággal érkezett a vonat. Tele volt. Valahogy sikerült felzsúfolódnom, a csomagom is nagy nehezen elhelyeztem, de magamat nem sikerült. Igy lábon állva utaztam a Demokratikus Németország éjszakájában. No végre, Itt vagyunk Lipcsében: Balszerencsémre, a tudakozós hölgy is ezzel a vonattal érkezett, mert ismét ő adta tudtomra, hogy a legolcsóbb szálloda itt már negyven márka. Mit mondjak, az éhségtől olyan álmos voltam, hogy majd szomjan haltam. Ha még enni ettem is valami szendvics féléket, egy egy furcsa itókával is öblítettem a torkomat. Berlinen az állomáson tusolni is lehetett, de már járás közben is el-elbóbiskoltam. Megtudtam, hogy késő délután van vonatom Drezdába. Elsétáltam a könyvpiac felé, olvasgattam, böngésztem nagy ásítozva, majd beültem egy vendéglőbe, ettem virslit és söröket. Éppen szovjet filmhét volt Lipcsében, a legközelebbi moziban két jegyet váltottam az egymást követő két előadásra, így legalább alszom vagy négy órát. A pénztárosnő elismeréssel nézett rám és adta ide a jegyeket. Lám, vannak még meggyőződéses kommunisták a nagy német birodalomban.
Ez a tervem sikerült. Persze, a két előadás között felébredtem, de 5 perc múlva ismét mély álomba merültem. Este lett, nem volt hová mennem, beültem a váróterembe. Itt is elszundikáltam, de nagyon óvatosan, nehogy koffer nélkül utazzam tovább. Itt kisebb–nagyobb botrányoknak voltam szem- és fültanúja, melyet a rendőrség nagyon egyszerűen oldott meg. Néhány pofonnal megnyugtatta a renitenskedőket.
Végre befutott a vonatom, amely Drezdába szállít.Ez a szerelvény is zsúfolt vagonokkal volt tele. Nagy nehezen sikerült ülő helyet találnom, de alvásról szó sem lehetett. No, végre Drezda. Rohanok a tudakozóhoz, „Haben Sie?. .Ugyanaz az acélos női bariton. Már hozzászoktam a „ká” -khoz (elég sokkal volt dolgom életemben). Nem számít, Drezdában van néznivaló. A képtárban órák hosszat gyönyörködtem, igaz Egy Rembrand előtti padon kissé elbóbiskóltam, de hamar magamhoz tértem, amikor rájöttem, hogy pont „a hajnali őrjárat” előtt szundikálok.
Innen rohantam az állomásra, nehogy lekéssem a Meissenbe induló helyi járatot. A meisseni állomáson reménytelenül érdeklődtem a tudakozónál, meglepetésemre, itt egy dallamos női alt felelt, amely közölte, hogy Privat wohnung ká, de szemben az állomással van egy olcsó hotel a „ Rosa”, ahol öt márka a szoba. Megkönnyebbültem, siettem a megadott címre, amely már azért is vonzó volt számomra, mert anyósom nevét viselte. Még voltak ilyen vők.
Lepengettem az öt márkát, megkaptam a kulcsot és benyitottam egy szép, barátságos szobába, ahol az ágy hófehéren megvetve várakozott. Én nem vetettem meg az a csalogató ágyat, sebesen levetkőztem és bele vetettem magam.Ennyi vetés és vettetés után mekkorát fogok én most aludni, aki három nap után csupán a szovjet filmhetet tudta némi pótalvással megünnepelni. Meg számláltam néhányszor a szoba sarkait, mindannyiszor négy volt az eredmény. Elmondtam magamban az árpádházi királyokat kronológiai sorrendben, számoltam vagy ezerig, elszavaltam a Toldit, hogy „ég a nagy melegtől, utána Csokonayt idéztem, hogy Földiekkel játszó égi tünemény, a halotti beszédet, addig, hogy adota néki paradicsumot házoá, már-már egész magyar irodalom jó részét, az álom egyre messzebbre távozott tőlem. Gondoltam, nekilátok Ovidius citálásának, annak anyanyelvén hozzá is kezdtem, de mikor ott tartottam, „editus hinc ego sum” abba hagytam az egykori leckék ismétlését, beláttam, hogy reménytelen az ágyban csillogtatni intelligenciámat, nem fogok elaludni. Dühösen felöltöztem és felbaktattam a múzeumhoz. Alaposan tanulmányoztam a csodálatos műremekeket, melyeket mai szemmel nézve kezdetleges eszközökkel készítettek az egykori mesterek, az üzletekben is vásároltam néhány valódi meisseni nippet. Azzal indultam visszafelé, azzal a szándékkal, hogy útközben beülök valamelyik sörözőbe, amelyek szoros egymásutánban sorakoztak. Mindegyik tele volt, a néhány üres asztalon ott állott a táblácska „Besetzt”. Egyre Szomjasabb és ingerültebb lettem, és amikor az utolsó Bierstubeban a „Goldene Löwe”-ben is hasonló kép fogadott, megmakacsoltam magam és fenyegető tekintettel körülnéztem, és megpillantottam egy hosszú asztalnál egy üres széket. Határozottan oda léptem, udvariasan megkérdeztem, „Erlauben Sie?”.Egyikük barátságos „Bitte”szóval fogadott. Leültem, kényelmesen hátradőltem a széken és az arra siető pincérnek intettem két ujjamat feltartva „Zwo Bier” adtam ki a rendelést. Percek múlva előttem volt a két korsót melyek tartalmát két perc alatt leöntöttem kiszáradt torkomon, szomszédaim kezdtek észrevenni. Hát még amikor ellenmondást nem tűrő hangon megismételtem a parancsot: „Zwo Bier, bitte.” Már jött is a habzó árpalé, amit valamivel lassabban, talán 5 perc alatt tüntettem el. Asztaltársaim már barátságosan mosolyogva tekintettek rám, egyikük mg is kérdezte, hogy ennyire ízlik a német sör? Önérzetes állami büszkeséggel feleltem, hogy a román sör ennél is jobb. Asztal társaimban is fel lobbant a nemzeti öntudat, megjegyezték, hogy van még ennél is jobb sör a raktáron, rögtön rendeltek is a pincérnél egy túrt. Utána még egy túrt., persze két korsókint. A vége az lett, hogy hárman maradtunk talpon. Én elszavaltam nekik a Loreleyt, meg a Zwe Grenadiert, megfeledkezve, hogy Heine nem lehetett volna a Hitler Jugend tagja. Karonfogva távoztunk és dalolva haladtunk át az Oder hídján, így érkeztünk az anyósomról elnevezett szálloda elé, búcsúzkodni kezdtünk, amikor hülye ötlettel meghívtam őket a szobámba, ahol megkínálom majd őket finom Zarea konyakommal. Ujjongva fogadták el a meghívást, feljöttek a szobámba ahol két pohár és egy szájmosó pohár állt rendelkezésünkre. Annyira azért megjött az eszem, hogy csupán egy félliteres üveget dobtam fel. Sajnálkozva vették tudomásul, hogy több nincs, pedig hajlandók lettek volna megvásárolni, hogy folytathassuk a német-román barátság meg pecsételését. Végül hosszas búcsúzkodás után eltávoztak, nekem pedig összesen két órám maradt a vonat indulásig. Szédelegve szálltam a vonatra. Drezdában már bent állt a vonat. Frankfurtnál nagy nehezen felébresztettek a vámosok, ugyanez ismétlődött a többi határ állomásoknál, végig aludtam az egész utat, de amikor a gyors befutott a Nyugatira, frissen és kipihenve szálltam le a vonatról, és egy óra múlva, már a Payerliben rendeltem az első fél