Az utolsó szó jogán

Bogdán Kálmán:
Az utolsó szó jogán

Azzal fejeztem be „életem regényét”, hogy itt a vége, de nem futok el véle, mert meg vagyok győződve, hogy nincs igazán vége. Valóban, ahogy nem tudom hányadszor végig és át olvastam, olvasom, ez lett volna az életem? megkérdem magamtól, ez az egész?
Ezt írtam meg saját életemből ellesve? Mondhatni Ofszajdbol ?
Ha jól utána gondolok, talán két éve fogtam hozzá, több ismerősöm, barátom bíztatására. Elsőnek Gálffy Mózes beszélt rá, majd Huszár Sándor ösztökélt, végül is összetákoltam valamit, de őszintén, nem volt bizalmam az egészhez. Végül is, miután itt- ott egy két részlet megjelent a mass mediákban , gondoltam mégis megpróbálom. Utóvégre úszóedző létemre megtanultam fejest ugrani a lébe, jelen esetben a lé(nyeg)be. Hagyományos rendetlenségem következtében igyekeztem rendezni emlékeimet, amelyek egy része már létezett papíron , s aját kezemmel firkálva ,amelyeket én magam is alig tudtam ki silabizálni , a többi pedig szintén alig olvashatóan, az „Élőszóban” említett rozoga Continental írógépemen lekopogtatva. Nagy nehezen összeraktam, és elküldtem az egész paksamétát - pofátlanul-a drága Fodor Sándornak.
És nemsokára kaptam egy levelet tőle. Hát legelőször csúnyán letolt, felületességem, rendetlenségem miatt. De olyan szépen megdicsérte a kéziratot és olyan határozottan bíztatott, szedjem rendbe az irka-firkámat, hogy ezúttal igyekeztem megemberelni magam és ismét lecsücsültem a kiérdemesült Continental mellé és szorgalmasan kopogtattam, mint ama fekete holló... Szerencsémre az írógép bemondta az unalmast -lehet már megunta szövegemet, - igyekeztem megjavíttatni, de hát az írógépjavító mesterség kiment a divatból, mint a „kezeit csókolom”. Igy gondoltam egy nagyot és merészet, vásároltam egy számítógépet, persze second handből, mondhatnám másodkézből. Hazahoztuk. Eddig rendben is volt minden. Nagy nehezen rá helyeztük kicsiny íróasztalomra, most már csak meg kell tanulni rajta dolgozni.
Ahogy ezt a kis Móricka elképzelte.
A blokkban találtam egy fiatalembert, aki értett a dolgokhoz és igyekezett bevezetni a informatika számomra teljesen ismeretlen birodalmába, engem, aki mind máig még azt sem érti, mitől szól a rádió.
Kissé hízelgett hiúságomnak, hogy csodálattal nézett rám, aki 94 éves korában meg akarja tanulni a számítógép kezelését...
Végre, nagy nehezen is , félig meddig megtanultam és neki foghattam a munkának...
Bizony öntelten gondoltam a fekete hollóra , akinek kopogtatásával nem régen még versengtem ócska Continentálomon, mert biztos voltam benne, hogy egy számítógépen csak egy fehér holló tudna velem konkurálni. Az pedig manapság oly ritka madár , mint egy becsületes honatya .
Buzgón dolgoztam, már meg is írtam vagy két fejezetet, éppen gratulálni készültem magamnak amikor véletlenül leütöttem egy billentyűt és egész iromány eltűnt. Hogy hová, fogalmam sem volt. Tanítómesterem újabb utasításokat adott és most már megtanultam, azt is, hogy egy egész szöveg részt el lehet tüntetni, vagy kicserélni, a hibákat, elírásokat, nem odavaló részleteket , részeket egyszerűen be lehet helyettesíteni megfelelőkkel .
Ejnye, gondoltam magamban szokásos határozottságommal. Ez érdekes, sőt izgalmas játék lehet. Próbáljuk meg.
Megírtam egy fejezetet. Nagyon szigorúan elemeztem, hol hibáztam ,illetve hol cselekedtem helytelenül és mi lett volna az ésszerű lépés és mi lett volna annak logikus következménye.
Igy igyekeztem ki kísérletezni, hogy alakult volna az életem, ha például az Arizona helyett az egyetemet látogatom és nem lumpolásból, hanem közgazdaságtanból vizsgázom . Vagy ha nem lépek olajra a sittből, hanem hagyom magam elszállítani Pestre, ahol javában dúlt a háború Sőt, odáig mentem játszadozva a számítógépen, mi lett volna, ha a nyilasok rangos állást kínálnak ,ha tevékeny tagja leszek a pártnak. Első változatban határozott „nem”-et írtam .De aztán a játék kedvéért nyilas lettem, és elkezdtem nyilasként viselkedni egy egész fejezeten keresztül. Itt a nehézség abból állott, hogy minden, amit eddig írtam, reális megtörtént, viszont fikcióval még nem kísérleteztem.
Igyekeztem nyilas lenni, arra gondoltam, hogy valahol kell, hogy legyen valami oka annak hogy nyilas legyek .Nem valószínű, hogy az ember csak elhatározza, „nyilas leszek”, ahogy III.Richard döntötte el ,hogy gazember lesz. Vagy gyermekkoromban meg vert egy zsidó, vagy faképnél hagyott egy zsidóleány, ma már rüfke. Vagy jobb jövedelem érdekében öltöm magamra a zöld inget. De innen a kegyetlenkedésekig, a öldöklésig hosszú az út. Gondolatban végigtapostam ezt a variációt, de nem sikerült magammal elhitetni hogy eljutok a végére , bármennyire hagytam szárnyalni gondolataimat. Ugyanígy megpróbáltam kommunistává lenni. Felsoroltam magam előtt az összes előnyöket, sőt felidéztem egy - egy leninista tételt, - nagyon keveset ismertem - Foglalkoztam az elnyomottak sorsával, a gazdagok pökhendiségével, de nem bírtam elhitetni magammal, ogy megelégedett lettem volna. No igen, a kizsákmányolók!
Vagy a végzetes ökölcsapás amit a pénzügyigazgató Medreanak osztottam ki, és amelyik a végén engem knockoutolt. Nyugodtan folytathattam volna a jó öreg korcsmáros életem, de végül így is államosítottak volna. Ez se biztos.
Tovább játszadoztam a számítógépen. Végig írva, olvasva egy-egy újabb filet.
Beleéltem magam – legalább is megkíséreltem, egy szerencsétlen sorsú férfi életébe, gondosan, pontosan megírtam amit elképzeltem, Elolvastam és azonnal trashba (magyarul a francba) küldtem az egész fejezetet. Felidéztem nagy szerelmemet Magdát. Mi lett volna, ha nem a Balázsba megyünk a bál után, ahol Gigi alaposan elintézett engem...Ujabb file-t nyitottam. Ha nem találkozom Csóka Jóskával, aki a színpadra csábított, nem ismerkedem meg Lilivel .s akkor hol lett volna Tibi fiam és Tünde unokám?
Nos ezt a file-t megtartottam.
DE, mialatt a számítógépen hajókáztam, szerkesztettem az egyes fejezeteket, több változatban, „mi lett volna Ha...” jelige alatt, valósággal játszadoztam a különféle lehetőségekkel, egyszer csak az jutott eszembe, hogy talán egész életemben csak játszottam; megjátszottam, hogy rossz diák vagyok?, hogy vagány vagyok a pesti éjszakában? Hogy olyan kitűnő piás vagyok, aki felveszi a versenyt a legnagyobb szivacsokkal? Megjátszottam, hogy vakmerő, verekedős izompacsirta vagyok?
Megjátszottam, hogy kitűnő edző vagyok, akit imádnak a gyerekek?
Megjátszottam, hogy nagyszerű színész vagyok? Felöltöttem a kedves, vidám bohém magatartását, aki minden társaságban népszerű ?
Folytathatnám, hiszen a számítógép a végletekig türelmes.
Nem folytatom, mert semmiféle technika, találmány segítségével sem lehet olyan kegyetlenül ,őszinte önéletrajzot írni, mint valaha Szent Ágoston.
Végezetül, ismétlem, minden, amit megírtam, megtörtént velem, vagy környezetemmel.
Persze több helyen módosítottam a poén kedvéért. A dátumokban, sorrendekben sok helyen bizonyára tévedek hiszen 9o%-ban csupán memóriámra támaszkodhattam. Kerültem a szexuális mozzanatok leírását. Ebben a tekintetben - bevallom – régimódi vagyok. Egy ilyen kapcsolat csak két emberre tartozik. És azzal az állítással szemben, hogy „tőlem semmi sem idegen, ami emberi”, elfogadom, hogy nem idegen, de ez nem jelenti, hogy durván, ízléstelenül , vagy közönséges porno leírásokkal, kifejezésekkel dokumentáljuk. Cyrano súgja Cristiánnak az erkély jelenetnél : „Mi a csók? Rózsás
pont az i-n. „ Ha ezt az „i”-t egyszerűen élettani funkciónak tartjuk ebből következne, hogy a költők például az emésztésről írnának lirai költeményeket.
Igen, nem tagadom, én még ahhoz a generációhoz tartozom, amelyik ügyelt arra, hogy séta közben a hölgy baloldalán haladjon, ha a liftben egy hölgy is tartózkodott, levettük a a kalapunkat. Ha neves íróval, színésszel lehettünk egy társaságban, büszkék voltunk, ha tíz napi udvarlás után sikerült megcsókolni imádottunkat, ugrálni szerettünk volna a boldogságtól , (Jó. Utána elmentünk a kuplerájba.) És majdnem biztos, hogy a mi generációnk férfiainak nem volt 100–200 nővel dolga, (Casanova nem a mi generációnk tagja) de arra a párra, akivel komoly szerelmünk volt, ma is mosolyogva emlékezünk, akár happy end-del (víg véggel ), akár csalódással végződött. Éjjeli zenéket adtunk, párbajokat vívtunk. Röviden, mi nem egyszerűen dugtunk, mi szerelmesek voltunk. Éjszakánkint suttogtuk magunkban: „Szeret? Nem szeret?” Verseket írtunk, vagy hosszú szerelmes leveleket. Nézegettük, csókolgattuk a fényképét. Bánatunkban elhúzattuk a kocsmában a nótáját, mert akkor még járta a mondás: „akinek nincs nótája, annak szíve sincs „Akkor még voltak igaz, örökre szóló barátságok, baráti összejövetelek. Akkor még létezett család, illetve családi élet, Még volt családfő, aki vállán cipelte a család .gondjait. Még nevelték a gyermekeket, nem hitték el a srácnak, hogy nem aurolac van a zsebében, hanem euro...
Persze, mindez nem menti a mi generációnkat súlyos bűneitől : a két világháborútól, a holocausttól, a gulágoktól, a kommunizmustól, Hitlertől, Sztalintól.
Tudom, ez a világ örökre elsüllyedt , - talán szerencsénkre – mégis állítom, hogy a mi elsüllyedt „bűnös” világunkban is található sok szépség, számtalan nagy megvalósítás, mely az emberiség javát szolgálja; és ennek volt tagja egy Thomas Mann, egy Alexander Fleming, egy Raoul Wallenberg, Márton Áron, a holdra szállás, szívoperációk, a rádió, és amelyekről nem lehet és nem szabad megfeledkezni.
Amint a már közel száz éve tragikusan elsüllyedt Titanic-ból ügyes búvárok még ma is a felszínre hoznak egy–egy szép tárgyat, képet, emléket, ezt kíséreltem tenni én is, mint műkedvelő búvár, emlékeink tengeréből. Mielőtt egy csunámi végleg elpusztítaná.
És ezzel elhangzott az utolsó szavam Vajon ?
Lám, tévedtem. Tévedni pedig emberi dolog. Tehát nem lehet idegen. Hogy ezt a önélet karikaturát megírtam elsősorban Fodor Sándornak köszönhetem, aki szigorú bírálatokkal sűrű fülhúzás kíséretében biztatott, és rengeteg helyen kijavította pongyolaságaimat, nem egyszer heteket áldozott arra, hogy formába öntse az én felelőtlen, hanyag slendrián iratcsomómat. Nem fejezhetem ki köszönetemet, már –sajnos – Gálffy Mózesnek, aki elsőnek látott meg bennem némi szunnyadozó szikrát (úgy érzem, hogy blaszfémia volna, ha „isteni szikrát” emlegetnék); Huszár Sándornak a Hét elüldözött főszerkesztőjének: Szőrnek sem köszönhetem már meg, aki elsőnek közölt tőlem és többször is, 3-4 deci pálinka szopogatása közben korholt lustaságomért...
Nem feledkezhetem meg a fiatal generációhoz tartozó Lőwy Daniról, aki számos észrevétellel és stílus javítással segítette a kéziratot.
No, most már csakugyan ide biggyesztem a „Vége” szót, sietek megírni újabb könyvemet, mert még mindig vannak szép emlékeim. Szerencsére, nem dobtam el búváröltözékem.

Bukarest 2004 – 2006