2008. november 30., vasárnap
2008. november 27., csütörtök
Seres Maria -- népszavazás kezdeményezés
http://seres-maria.hu/index.php
A képviselők számlával igazolandó költségtérítérése irányuló népszavazási kezdeményezés.
Én aláírom!
---------------------------
Úgy-e tudjátok?
Az összes komment csak akkor látszik, ha
a) kétszer kattintasz a 'post' címére, vagy
b) a kommeteket "Threaded" 'nézetben' olvasod. (a kommentek felett van, hogy mimódon szeretnéd látni)
Bocsi!
-------------------------------
Akit érdekel a képviselők által felvett költségtérítés egy ciklusban:
http://www.parlament.hu/kepv/kepv_ktsg.htm
----------------------
A képviselők számlával igazolandó költségtérítérése irányuló népszavazási kezdeményezés.
Én aláírom!
---------------------------
Úgy-e tudjátok?
Az összes komment csak akkor látszik, ha
a) kétszer kattintasz a 'post' címére, vagy
b) a kommeteket "Threaded" 'nézetben' olvasod. (a kommentek felett van, hogy mimódon szeretnéd látni)
Bocsi!
-------------------------------
Akit érdekel a képviselők által felvett költségtérítés egy ciklusban:
http://www.parlament.hu/kepv/kepv_ktsg.htm
----------------------
József Attila: Thomas Mann üdvözlése
Úgy-e tudjátok?
Az összes komment csak akkor látszik, ha
a) kétszer kattintasz a 'post' címére, vagy
b) a kommeteket "Threaded" 'nézetben' olvasod. (a kommentek felett van, hogy mimódon szeretnéd látni)
Bocsi!
-------------------------------------
Sok elhangzott vélemény hozta elő bennem ezt a gyönyörű verset.
József Attila ember volt az embertelenségben. Van mit tanulnunk Tőle.
-------------------------------
Mint gyermek, aki már pihenni vágyik
és el is jutott a nyugalmas ágyig
még megkérlel, hogy: „Ne menj el, mesélj” -
(igy nem szökik rá hirtelen az éj)
s mig kis szive nagyon szorongva dobban,
tán ő se tudja, mit is kiván jobban,
a mesét-e, vagy azt, hogy ott legyél:
igy kérünk: Ülj le közénk és mesélj.
Mondd el, mit szoktál, bár mi nem feledjük,
mesélj arról, hogy itt vagy velünk együtt
s együtt vagyunk veled mindannyian,
kinek emberhez méltó gondja van.
Te jól tudod, a költő sose lódit:
az igazat mondd, ne csak a valódit,
a fényt, amelytől világlik agyunk,
hisz egymás nélkül sötétben vagyunk.
Ahogy Hans Castorp madame Chauchat testén,
hadd lássunk át magunkon itt ez estén.
Párnás szavadon át nem üt a zaj -
mesélj arról, mi a szép, mi a baj,
emelvén szivünk a gyásztól a vágyig.
Most temettük el szegény Kosztolányit
s az emberségen, mint rajta a rák,
nem egy szörny-állam iszonyata rág
s mi borzadozva kérdezzük, mi lesz még,
honnan uszulnak ránk uj ordas eszmék,
fő-e uj méreg, mely közénk hatol -
meddig lesz hely, hol fölolvashatol?...
Arról van szó, ha te szólsz, ne lohadjunk,
de mi férfiak férfiak maradjunk
és nők a nők - szabadok, kedvesek
- s mind ember, mert az egyre kevesebb...
Foglalj helyet. Kezdd el a mesét szépen.
Mi hallgatunk és lesz, aki csak éppen
néz téged, mert örül, hogy lát ma itt
fehérek közt egy európait.
Az összes komment csak akkor látszik, ha
a) kétszer kattintasz a 'post' címére, vagy
b) a kommeteket "Threaded" 'nézetben' olvasod. (a kommentek felett van, hogy mimódon szeretnéd látni)
Bocsi!
-------------------------------------
Sok elhangzott vélemény hozta elő bennem ezt a gyönyörű verset.
József Attila ember volt az embertelenségben. Van mit tanulnunk Tőle.
-------------------------------
Mint gyermek, aki már pihenni vágyik
és el is jutott a nyugalmas ágyig
még megkérlel, hogy: „Ne menj el, mesélj” -
(igy nem szökik rá hirtelen az éj)
s mig kis szive nagyon szorongva dobban,
tán ő se tudja, mit is kiván jobban,
a mesét-e, vagy azt, hogy ott legyél:
igy kérünk: Ülj le közénk és mesélj.
Mondd el, mit szoktál, bár mi nem feledjük,
mesélj arról, hogy itt vagy velünk együtt
s együtt vagyunk veled mindannyian,
kinek emberhez méltó gondja van.
Te jól tudod, a költő sose lódit:
az igazat mondd, ne csak a valódit,
a fényt, amelytől világlik agyunk,
hisz egymás nélkül sötétben vagyunk.
Ahogy Hans Castorp madame Chauchat testén,
hadd lássunk át magunkon itt ez estén.
Párnás szavadon át nem üt a zaj -
mesélj arról, mi a szép, mi a baj,
emelvén szivünk a gyásztól a vágyig.
Most temettük el szegény Kosztolányit
s az emberségen, mint rajta a rák,
nem egy szörny-állam iszonyata rág
s mi borzadozva kérdezzük, mi lesz még,
honnan uszulnak ránk uj ordas eszmék,
fő-e uj méreg, mely közénk hatol -
meddig lesz hely, hol fölolvashatol?...
Arról van szó, ha te szólsz, ne lohadjunk,
de mi férfiak férfiak maradjunk
és nők a nők - szabadok, kedvesek
- s mind ember, mert az egyre kevesebb...
Foglalj helyet. Kezdd el a mesét szépen.
Mi hallgatunk és lesz, aki csak éppen
néz téged, mert örül, hogy lát ma itt
fehérek közt egy európait.
1937. január eleje
A hozzászólásban kapott linket ide kiteszem, mert nagyon érdekes:
http://selyem.adatbank.transindex.ro/belso.php?k=37&p=3289
2008. november 22., szombat
hát ezaz
BEADVÁNY
Címzett:
A Magyar Tudományos Akadémia elnöke, és a Nyelvtudományi Intézet igazgatója
Tisztelt elnök úr, tisztelt igazgató úr!
A magyarság keresztyén-nemzeti azonosságtudatának megújításáért szolgáló Szent István Szövetség, és ezen beadvány aláírói tisztelettel kérjük Önt, és munkatársait, hogy az újabb tudományos eredmények ismeretében vizsgálják felül a magyar nyelv finnugor származásának elméletét, és kezdeményezzék az Oktatási Minisztériummal karöltve az új magyar nyelvtan és történelem könyvek kidolgozását.
Indokaink:
1. Véget ért az a nemzetközi genetikai kutatás, amelyet egymillió négyszázezer emberen végeztek el. A kutatás vezetõi, a méltán világhírû antropológusunk, Kiszely István professzor, valamint az Utrechti-, a Varsói Orvostudományi Egyetem rektorai és a Német Tudományos Akadémia elnöke a világhálóra tették, és közölték a Science, és Nature tudományos lapokban is: A mitokondriális DNS vizsgálat bizonyította: a magyarságnak genetikailag semmi köze a finnekhez, hogy genetikailag legközelebbi rokonaink a belsõ-ázsiai török népek. A finnek ennek ismeretében és az újabb nyelvészeti kutatásoknak köszönhetõen már 2003-ban átírták a tankönyveiket.
2. A mai vezetõ nyelvészek, mint Dr. Marácz László, J. Pokorny, Prof Richard Kayne, H. Krahe, G. Solta, N. S. Trubetzkoy, és a római, valamint a londoni egyetemi professzora, Angela Marcantonio is azon az állásponton vannak és ezt a tudományos médiumokban közölték is, hogy a finnugor elmélet immár tarthatatlan és a bizonyítása lehetetlen. Bizonyítékaink vannak rá, hogy a finnugorizmust politikai, hatalmi érdekekbõl erõltették rá a magyar tudományra, annak ellenére, hogy a magyarság írott, és íratlan kútfõi, és a régészeti leletek is, belsõ ázsiai, hun-szkíta származást, és a török népekkel való rokonságot bizonyítanak. Napóleon 1805-ben, amikor Bécsbe érkezett, megkérdezte tanácsadójától, Talleyrand-tól: - Mit tegyek a magyarokkal?
- A magyarok becsülik nagyjaikat, és büszkék a múltjukra. Vedd el múltjukat, és azt teszel velük, amit csak akarsz!
Nos, ezt alkalmazta Bécs, amikor az igazi, heves támadást, származásunk eltörlésére 1821-ben megindította. Utasítást a bécsi kancellária, hogy ,,a rebellis magyaroknak írjanak az osztrák történészek egy olyan õstörténetet, amelyre nem lehetnek büszkék.â01D Ezt az utasítást Dr. Kiszely István találta meg.
1841-ben helyezték az Akadémiánkra a szász Paul Hunsdorfer jogászt, és Joseph Budenzet, akik hihetetlen erõvel a magyar nyelv finnugor származását kezdték erõltetni. Ellenük a kiváló tudósunk, Mátyás Flórián, és Szentkatolnai Bálint Gábor nyelvtudós léptett fel kritikus, és bátor hangnemben. Õket elûzték Magyarországról, mert nem voltak hajlandóak átvenni az alaptalan, és máig bizonyítatlan, hatalmi érdekekbõl kreált finn-ugorizmus elméletét.
Gróf Széchenyi István a Magyar Tudományos Akadémia alapítója koronatanúja volt ezeknek az eseményeknek, 1851-ben a következõket írja:
,,S most még talán ezen utolsó igazán magyar intézet is ki legyen sarkából forgatva? Fájdalom, igen! Mert hiszen az akadémiai alapszabályok minap leérkezett megváltoztatása, legalább saját lelki szemem elõtt nem egyéb és nem kevesebb, mint olyan döfés, mely könnyen halálra vezet".
Trefort Ágoston vallás és közoktatási miniszter 1877-ben így nyilatkozott:
,,â026én az ország érdekeit kell nézzem, és ezért a külsõ tekintély szempontjából az elõnyösebb, a finnugor származás principiumát fogadom el, mert nekünk nem ázsiai, hanem európai rokonokra van szükségünk. a kormány a jövõben csakis a tudomány ama képviselõit fogja támogatni, akik a finn-ugor eredet mellett törnek lándzsát.â01D
Ezekbõl a történelmi tényekbõl is kiviláglik, hogy a finnugorizmus elsõsorban politikai érdekekbõl született, mivel ellenségeink deheroizálni akarták a magyarságot. A hivatalos magyar történetírás mind máig támogatja az ötvenes évek kommunista ideológusának, Molnár Eriknek a â01Dhittételétâ01D, aki azt hirdette, hogy Európába érve a magyaroknak kezdetleges mûveltségük volt, és jószerivel csak halászattal és vadászattal foglalkoztakâ01D. Ez azonban nem igaz, hazugság, mivel a magyarság õstörténelmével foglalkozó kutatások bizonyították a fenti állítás ellenkezõjét: a magyarság magas kultúrával érkezett ide, és a török népekkel rokon nyelvében, genetikájában is.
Kérjük az Igazgató Urat, hogy ismertesse munkatársaival beadványunk tartalmát, és tegye meg az elsõ lépéseket a finnugorizmus áldozatainak tudományos rehabilitására, valamint az új tankönyvek megírására.
Dr. Mózes Gyula elnök
Székelyudvarhely Székely Tanács
Bella Gábor
nemes lõgérpatonyi Hervay Tamás, a magyarságtudomány magisztere, A Miskolci Bölcsész Egyesület Nagy Lajos Király Magánegyeteme tanára, Budapest
Dr. Aradi Éva, indológus, Pécs
Dr. Borcsa János, irodalomtörténész, Kézdivásárhely
Dr. Czeglédi Katalin, nyelvész, Budapest
Dr. Erdélyi István, régész-történész, Göd
Friedrich Klára, Budapest
Jakab Jolán, történelemtanár, Szentkatolna
Kelemen Miklós, történész, Budapest
Dr. Marácz László, nyelvész, Amszterdam
Prof. Angela Marcantonio, nyelvész, London
Dr. Medvigy Endre, jogász- irodalomtörténész, Budapest
Dr. Obrusánszky Borbála, történész, orientalista, Mende
Szakács Gábor, Budapest
Dr. Tallós Emil, jogász, Mende
Kiss Dénes, író, Budapest
Iványi Sándor, író, Debrecen, ivanyister@gmail.com
Abelovszky Eliz: abelovszky@copper.net
Babinecz László: raszter@biatv.hu
Bokor Imre dr. bokorimre@axelero.hu
Botos László: tisza@usadatanet.net
Botos Margaret: tisza@usadatanet.net
Bunyevácz Zsuzsa dr.: z.bunyevacz@chello.hu
Csámpai Ottó dr: csotto@007.hu
Csapó Endre: ecsapo@bigpond.net.au
De Pluer Mariann: depluer@hotmail.com
Érdy Miklós dr. erdy88@hotmail.com
Farkas Enikõ: edf2@cornell.edu
Foris Eszter dr.: eforizs@axelero.hu
Gaudi Nagy Tamás dr.: drgaudi@drgaudi.hu
Glockner Peter dr.: glockner@ucalgary.ca
Gyárfás Ágnes dr. bolcsez.egyesulet@chello.hu
Halász József dr.: hjozsef@tvnetwork.hu
Hargitáy András dr.: hargitayandras@netquick.hu
Horkovics-Kovats János dr.: junimed@t-online.de
Jajczay Frigyes dr.: jajczaymifl@myexcel.ca
Juhász László: timerider@freeweb.hu
Kádár Dániel: aotgreatlakes@adelphia.net
Katona Pál: besenyo@msm.com
Kolozsy Sándor dr.: askolozsy@kolozsy.com.au
Madarasi István: steve146@sympatico.ca
Petrass László: horizontklub@mail.datanet.hu
Polyák Endre: polep@tippnet.co.yu
Radics Géza: radicsg@spcglobal.net
Tarján Gábor dr.: gaborttt@aol.com
Tomory Zsuzsa: magyar@acronet.net
Török László: ltorok@sympatico.hca
Töttössy Magdolna dr.: rapkay@freemail.hu
Varga Csaba: varga_csaba@axelero.hu
Varga Tibor dr.: varga_tibor@freemail.hu
Végvári József dr.: jvegvari@flc.unideb.hu
Veress Ferenc dr.: vhaza2003@yahoo.com
Zabolai Csekme Éva dr.: AKE.EVA@axelero.hu
Címzett:
A Magyar Tudományos Akadémia elnöke, és a Nyelvtudományi Intézet igazgatója
Tisztelt elnök úr, tisztelt igazgató úr!
A magyarság keresztyén-nemzeti azonosságtudatának megújításáért szolgáló Szent István Szövetség, és ezen beadvány aláírói tisztelettel kérjük Önt, és munkatársait, hogy az újabb tudományos eredmények ismeretében vizsgálják felül a magyar nyelv finnugor származásának elméletét, és kezdeményezzék az Oktatási Minisztériummal karöltve az új magyar nyelvtan és történelem könyvek kidolgozását.
Indokaink:
1. Véget ért az a nemzetközi genetikai kutatás, amelyet egymillió négyszázezer emberen végeztek el. A kutatás vezetõi, a méltán világhírû antropológusunk, Kiszely István professzor, valamint az Utrechti-, a Varsói Orvostudományi Egyetem rektorai és a Német Tudományos Akadémia elnöke a világhálóra tették, és közölték a Science, és Nature tudományos lapokban is: A mitokondriális DNS vizsgálat bizonyította: a magyarságnak genetikailag semmi köze a finnekhez, hogy genetikailag legközelebbi rokonaink a belsõ-ázsiai török népek. A finnek ennek ismeretében és az újabb nyelvészeti kutatásoknak köszönhetõen már 2003-ban átírták a tankönyveiket.
2. A mai vezetõ nyelvészek, mint Dr. Marácz László, J. Pokorny, Prof Richard Kayne, H. Krahe, G. Solta, N. S. Trubetzkoy, és a római, valamint a londoni egyetemi professzora, Angela Marcantonio is azon az állásponton vannak és ezt a tudományos médiumokban közölték is, hogy a finnugor elmélet immár tarthatatlan és a bizonyítása lehetetlen. Bizonyítékaink vannak rá, hogy a finnugorizmust politikai, hatalmi érdekekbõl erõltették rá a magyar tudományra, annak ellenére, hogy a magyarság írott, és íratlan kútfõi, és a régészeti leletek is, belsõ ázsiai, hun-szkíta származást, és a török népekkel való rokonságot bizonyítanak. Napóleon 1805-ben, amikor Bécsbe érkezett, megkérdezte tanácsadójától, Talleyrand-tól: - Mit tegyek a magyarokkal?
- A magyarok becsülik nagyjaikat, és büszkék a múltjukra. Vedd el múltjukat, és azt teszel velük, amit csak akarsz!
Nos, ezt alkalmazta Bécs, amikor az igazi, heves támadást, származásunk eltörlésére 1821-ben megindította. Utasítást a bécsi kancellária, hogy ,,a rebellis magyaroknak írjanak az osztrák történészek egy olyan õstörténetet, amelyre nem lehetnek büszkék.â01D Ezt az utasítást Dr. Kiszely István találta meg.
1841-ben helyezték az Akadémiánkra a szász Paul Hunsdorfer jogászt, és Joseph Budenzet, akik hihetetlen erõvel a magyar nyelv finnugor származását kezdték erõltetni. Ellenük a kiváló tudósunk, Mátyás Flórián, és Szentkatolnai Bálint Gábor nyelvtudós léptett fel kritikus, és bátor hangnemben. Õket elûzték Magyarországról, mert nem voltak hajlandóak átvenni az alaptalan, és máig bizonyítatlan, hatalmi érdekekbõl kreált finn-ugorizmus elméletét.
Gróf Széchenyi István a Magyar Tudományos Akadémia alapítója koronatanúja volt ezeknek az eseményeknek, 1851-ben a következõket írja:
,,S most még talán ezen utolsó igazán magyar intézet is ki legyen sarkából forgatva? Fájdalom, igen! Mert hiszen az akadémiai alapszabályok minap leérkezett megváltoztatása, legalább saját lelki szemem elõtt nem egyéb és nem kevesebb, mint olyan döfés, mely könnyen halálra vezet".
Trefort Ágoston vallás és közoktatási miniszter 1877-ben így nyilatkozott:
,,â026én az ország érdekeit kell nézzem, és ezért a külsõ tekintély szempontjából az elõnyösebb, a finnugor származás principiumát fogadom el, mert nekünk nem ázsiai, hanem európai rokonokra van szükségünk. a kormány a jövõben csakis a tudomány ama képviselõit fogja támogatni, akik a finn-ugor eredet mellett törnek lándzsát.â01D
Ezekbõl a történelmi tényekbõl is kiviláglik, hogy a finnugorizmus elsõsorban politikai érdekekbõl született, mivel ellenségeink deheroizálni akarták a magyarságot. A hivatalos magyar történetírás mind máig támogatja az ötvenes évek kommunista ideológusának, Molnár Eriknek a â01Dhittételétâ01D, aki azt hirdette, hogy Európába érve a magyaroknak kezdetleges mûveltségük volt, és jószerivel csak halászattal és vadászattal foglalkoztakâ01D. Ez azonban nem igaz, hazugság, mivel a magyarság õstörténelmével foglalkozó kutatások bizonyították a fenti állítás ellenkezõjét: a magyarság magas kultúrával érkezett ide, és a török népekkel rokon nyelvében, genetikájában is.
Kérjük az Igazgató Urat, hogy ismertesse munkatársaival beadványunk tartalmát, és tegye meg az elsõ lépéseket a finnugorizmus áldozatainak tudományos rehabilitására, valamint az új tankönyvek megírására.
Dr. Mózes Gyula elnök
Székelyudvarhely Székely Tanács
Bella Gábor
nemes lõgérpatonyi Hervay Tamás, a magyarságtudomány magisztere, A Miskolci Bölcsész Egyesület Nagy Lajos Király Magánegyeteme tanára, Budapest
Dr. Aradi Éva, indológus, Pécs
Dr. Borcsa János, irodalomtörténész, Kézdivásárhely
Dr. Czeglédi Katalin, nyelvész, Budapest
Dr. Erdélyi István, régész-történész, Göd
Friedrich Klára, Budapest
Jakab Jolán, történelemtanár, Szentkatolna
Kelemen Miklós, történész, Budapest
Dr. Marácz László, nyelvész, Amszterdam
Prof. Angela Marcantonio, nyelvész, London
Dr. Medvigy Endre, jogász- irodalomtörténész, Budapest
Dr. Obrusánszky Borbála, történész, orientalista, Mende
Szakács Gábor, Budapest
Dr. Tallós Emil, jogász, Mende
Kiss Dénes, író, Budapest
Iványi Sándor, író, Debrecen, ivanyister@gmail.com
Abelovszky Eliz: abelovszky@copper.net
Babinecz László: raszter@biatv.hu
Bokor Imre dr. bokorimre@axelero.hu
Botos László: tisza@usadatanet.net
Botos Margaret: tisza@usadatanet.net
Bunyevácz Zsuzsa dr.: z.bunyevacz@chello.hu
Csámpai Ottó dr: csotto@007.hu
Csapó Endre: ecsapo@bigpond.net.au
De Pluer Mariann: depluer@hotmail.com
Érdy Miklós dr. erdy88@hotmail.com
Farkas Enikõ: edf2@cornell.edu
Foris Eszter dr.: eforizs@axelero.hu
Gaudi Nagy Tamás dr.: drgaudi@drgaudi.hu
Glockner Peter dr.: glockner@ucalgary.ca
Gyárfás Ágnes dr. bolcsez.egyesulet@chello.hu
Halász József dr.: hjozsef@tvnetwork.hu
Hargitáy András dr.: hargitayandras@netquick.hu
Horkovics-Kovats János dr.: junimed@t-online.de
Jajczay Frigyes dr.: jajczaymifl@myexcel.ca
Juhász László: timerider@freeweb.hu
Kádár Dániel: aotgreatlakes@adelphia.net
Katona Pál: besenyo@msm.com
Kolozsy Sándor dr.: askolozsy@kolozsy.com.au
Madarasi István: steve146@sympatico.ca
Petrass László: horizontklub@mail.datanet.hu
Polyák Endre: polep@tippnet.co.yu
Radics Géza: radicsg@spcglobal.net
Tarján Gábor dr.: gaborttt@aol.com
Tomory Zsuzsa: magyar@acronet.net
Török László: ltorok@sympatico.hca
Töttössy Magdolna dr.: rapkay@freemail.hu
Varga Csaba: varga_csaba@axelero.hu
Varga Tibor dr.: varga_tibor@freemail.hu
Végvári József dr.: jvegvari@flc.unideb.hu
Veress Ferenc dr.: vhaza2003@yahoo.com
Zabolai Csekme Éva dr.: AKE.EVA@axelero.hu
2008. november 12., szerda
János vitéz. Zanza!!!!!!! :)))))
Babits csodálatos szavai után úgy vélem, meg kell mutatnom, hogy mai gyerekeink állítólag nem szívesen olvassák a csodálatos irodalmunkat, s ezért Jókait, Gárdonyit zanzásítani kell.
Erre a hírre született elrettentő példának ez a kis szösszenet (műnek nem nevezném).
2008. november 9., vasárnap
Babits Mihály: Dante hat soráról
Már sok műfordítást hoztam. Ez a Nyugat / 1920 / 1920. 13-14. számában jelent meg. (http://www.epa.oszk.hu/00000/00022/00278/08346.htm).
Babits ezen mondat része ragadott meg: "Ha van nyelv alkalmas visszaadni ilyen szépségeket: a magyar kellene, hogy az legyen"...
----------------------------------
Van Danténak hat sora, amely legalább annyi gondot adott a műfordítónak, mint a göthei «Über alle Gipfeln» - s talán még több szenzációt a «leheletszerű finomságok» élvezőinek. Én a napokban estem kétségbe megint a műfordítás lehetőségei felől, amint ezt a hat sort revideáltam most elkészült Purgatórium-fordításomban. Ha van nyelv alkalmas visszaadni ilyen szépségeket: a magyar kellene, hogy az legyen, s kicsiben az a verseny, mely az Über allen Gipfeln körül a Nyugat hasábjain lejátszódott, nem kicsinylendő bizonyságot adott erről. (Gondoljunk csak arra, hogy a göthei dalt még Longfellow is, a gazdag és régi költői kultúrájú angol nyelvnek igazi művésze, csak egészen, szabad asszonáncokban tudta visszaadni.) És mégis...
Szeretném a műfordító reménytelen vergődését a Lehetetlenségek sziklái közt egynéhány kísérlet közlésével éreztetni. Íme a kérdéses hat sor az eredetiben:
Era già l'ora che volge il disio
Ai naviganti e intenerisce il cuore
Lo dě ch'an detto a dolci amici addio.
E che lo nuovo peregrin d'amore
Punge se ode squilla di lontano
Che paia il giorno pianger che si muore.
Bizony gyönyörű sorok! Ezren és ezren dúdolták már őket hat évszázadon át, s mint ahogy az ínyenc, tükörből élvezi jobban a képeket: úgy élvezték e versek tükrében az alkony egész szomorú bűbáját: válás mélabúját, esteli harangszót... mit mondjam el közhelyes prózában, amit szép versekben kellene? Byron (a Don Juan egy helyén) nagyszerű parafrázisban próbálta megközelíteni a Dante által föligézett hangulatot - a fordító azonban nagyobb hűségre kényszerül: ő nem alkalmazhat más formákat, más eszközöket, mint amilyeneket Dante alkalmazott. A Byron parafrázisa sokkal hosszabb az eredetinél - a fordítónak meg kell tartani a sorok számát és mértékét, a gondolatok szoros és felcserélhetetlen elhelyezkedését, a Dante stíljének páratlan ökonómiáját.
Magyar nyelven az első kísérlet 1885-ből származik Angyal Jánostól, aki rímtelen jambusokban fordította Dantét - vagyis (mert a rím elejtése ezt már magával hozza) inkább értelmi pontosságra, költői hűségre törekszik. A kérdéses hat sor fordításában így hangzik:
Itt volt az óra már, hol a hajósnak
Hazafelé száll vágya s szíve lágyul
Amely nap indult drága kedvesektől,
Mikor az új utast szerelme gyötri
Ha cseng feléje távolból harangszó,
Mely a haló napot siratni látszik.
E fordítás főleg abban tér el az eredetitől, hogy a mondatok alanyát megváltoztatja, ez az alany Danténál az óra, amely mint ható erő, majdnem mint cselekvő szerepel e sorokban, először visszafordítja a hajósok vágyát, meglágyítja szívüket, aztán szerelemmel szúrja az új utast. Ez utóbbi gondolat egy jellegzetes enjambement-nal át kellene hogy menjen az ötödik sorba, amelyben különben Angyal megint megváltoztatja az alanyt; az alany az eredetiben az új utas («ha hall távoli harangot»).
Aki most már rímekben fordítja le Dantét, az ezenkívül még annyiban van kötve, hogy - a rímelés átfűződvén a Nagy Költemény következő terzinájába - éppen ennek az ötödik sornak még két későbbi sorral kell rímelnie, melyeket itt nem akarunk idézni. Mindezen kötöttségek alapos tekintetbe vétele úgyszólván lehetetlenné teszi, hogy az ötödik sor végén más szó álljon, mint ez: harangot; ez azonban önként kínálkozik, lehetővé teszi a következő terzina megoldását, s hangzásával nem áll nagyon távol a gyönyörű olasz sor kihangzásától, a hangutánzó lontano-val. Ilyenformán ez az első fix pont a rímekben fordító számára, amelyhez Szász Károly is ragaszkodott. Az ő fordítása így hangzik:
Eljött az óra, mely az utasoknak
Vágyát hazafordítja s ama napra
Mikor szeretteiknek búcsút mondtak:
Ujonc utast, szerelem ált', lágyabbra
Hangolja, hallván távol estharangot,
Mintegy az elhaló napot siratva.
Nyilvánvaló, hogy ezt elfogadni nem lehet. A jambus két helyen is a sorvégen zökken (a 3. és 4. sorban), úgy hogy a vers - Arany János szavai szerint - «vonja lábát, mint a sánta eb», pedig e hely hangulata lágy zeneiséget kíván. Teljesen zenétlen a második sor is; önkényes az ált' szócsonkítás; komikus az újonc utas; prózai a mintegy. El kell ugyan hagyni az utolsó sorból a látszik-ot, de ezt a mintegy helyett jobb az egyszerűbb talán-nal pótolni. Ekként még egy fix sort nyertünk: az utolsót, mely így fog hangzani: «mely tán a haldokló napot siratja». (Haldokló inkább, mint elhaló, mert ez inkább kép és kevésbé szólam, s mellesleg folytatja az előbbi sor h-s betűrímét, s siratja inkább mint siratva, mert ez lágyabb, zokogóbb hangzású, s grammatice is hűbb és természetesebb.) Ebből kiindulva, s visszahelyezve egyúttal a második sorba a lágyság képzetét, mely Szász fordításában a negyedikbe ugrott, én először a következő - nagyon rossz - variánssal próbálkoztam:
Eljött az óra, melyben a hajósok
lágyult szívét a honnak vágya hatja
eszükbe juttatván a búcsúcsókot;
S melyben magát a búnak általadja
az új zarándok, hallva a harangot,
mely tán a haldokló napot siratja.
Rossz itt a második sor, mely azonkívül, hogy a két gondolatot szabadon egy mondatba fogja, elejti és kellemetlen frázissal pótolja a gyönyörű szót a «vágy visszafordulásáról». Rossz a negyedik sor, mely a «szúró szerelem» képét ejti el (s kissé semmitmondóan pótolja); s visszaesés az egész fordítás abban, hogy megváltoztatja az alanyokat, mint Angyal Jánosé. Végre nem helyeselhető a hosszú zarándok szó, annál kevésbé, mert a hallva a harangot helyett jobb: ha hallja a harangot; a hallja szó hanglejtése valamelyest meg is közelíti talán a squillá-ét, s így az egész félsor az eredetinek hangutánzását:
... squilla di lontano...
... hallja a harangot...
bár a távol fogalmáról itt, úgy látszik, végkép le kell mondanunk. Mindent összevéve így javítottam fordításomat:
Eljött az óra, mely a bús hajósnak
vágyát cseréli, s szívét lágyítgatja,
ki érzi még ízét a búcsucsóknak;
s mely szerelemmel sebzi és rikatja
az új utast, ha hallja a harangot,
mely talán a haldokló napot siratja.
Itt azonban még mindig vannak dolgok, melyekbe nehéz belenyugodni. Nem a harmadik sor kissé túlságos szabadságára gondolok: mert ez a sor mégis szép, és ha nem értelmileg, de hangulatilag hű. Zökken azonban a második sor utolsó jambusa (lágyítgatja), s ezen kívül a negyedik sorban és rikatja: kellemetlen betoldás. Az első hibán lehetne segíteni ezzel a szóval: fojtogatja (mely a bús hajósnak vágyát cseréli, s szívét fojtogatja, vagy pedig: melyben a hajósnak vágya megfordul, s könnyel fojtogatja) - de ez kissé túl erős szó az intenerisce lágy mélasága mellett.
A nehézségek e pontján tártam a problémát két kitűnő műfordító barátom, Tóth Árpád és Szabó Lőrinc elé, s kértem a véleményüket. Tóth Árpád a lágyítgatja helyett a lágyogatja vagy lágyigatja szavakat ajánlta, bizonnyal nagyon merész, de a költészet törvényeivel nem ellenkező megoldás (a lágyogat igét én egy régi versemben egyszer használtam is), mindazonáltal ezen a helyen visszariadtam e merészségtől. A fiatal Szabó Lőrinc így fordította az első két sort:
Eljött az óra, mely a bús hajósnak
szívét szelíd honvággyal átitatja...
ami igen szép, de igen szabad is, - s mivel a harmadik sorom már úgyis elég szabad volt, ettől is visszariadtam. Inkább új változatot csináltam; a következőt:
Eljött az óra, mely a bús hajósnak
vágyát cseréli s könnyeit folyatja
ki érzi még izét a búcsucsóknak,
S mely tűnt szerelme tőrével szuratja
az új utast, ha hallja a harangot,
mely tán a haldokló napot siratja.
Bizonyos, hogy ez is nagyon távol van attól, hogy végleges megoldás legyen. Előnye a jó rím, s a negyedik sor szép alliterációja, de igaza van Tóth Árpádnak, hogy a folyatja nem nagyon szép szó, s az én érzésem szerint a szuratja sem. Tóth Árpád még két nagyon invenciózus és költői változatot készített, az egyik így hangzik:
Eljött az óra, melyben fordúl szíve
a hajósnak s lágy bútól nem menekszik
aznap, hogy búcsuját hallotta híve.
S melyben az új utast pengéi metszik
fájó vágynak, hallván távol harangot,
amely a holt napot siratni tetszik...
A másik így:
Eljött az óra, melyben a hajósnak
fordúl szíve s lágy bútól nem menekszik,
ki érzi még ízét a búcsucsóknak.
S midőn a tűnt szerelmek fájni sebzik
az új utast, hallván távol harangot,
amely a holt napot siratni tetszik.
Bevallom, magam sem tudom eldönteni, melyik a legelfogadhatóbb e fordítások közül? Én a magam utolsó változatához ragaszkodtam könyvemben (ebben több dantei kötöttséget éreztem), de épp azért közlöm itt a többit is, mert választásomban nem vagyok teljesen megnyugodva. A Tóth Árpád fordításai közül kivált az elsőnek nagy szépségei vannak, melyek ellensúlyozzák az első sor gyengeségét. A Purgatórium olvasója kétségkívül kiválasztja magának e kísérletekből azt, melyben legtöbbet megérez az eredeti szépségéből, s a későbbi fordító talán valamennyinek hasznát veszi.
Szeretném a műfordító reménytelen vergődését a Lehetetlenségek sziklái közt egynéhány kísérlet közlésével éreztetni. Íme a kérdéses hat sor az eredetiben:
Era già l'ora che volge il disio
Ai naviganti e intenerisce il cuore
Lo dě ch'an detto a dolci amici addio.
E che lo nuovo peregrin d'amore
Punge se ode squilla di lontano
Che paia il giorno pianger che si muore.
Bizony gyönyörű sorok! Ezren és ezren dúdolták már őket hat évszázadon át, s mint ahogy az ínyenc, tükörből élvezi jobban a képeket: úgy élvezték e versek tükrében az alkony egész szomorú bűbáját: válás mélabúját, esteli harangszót... mit mondjam el közhelyes prózában, amit szép versekben kellene? Byron (a Don Juan egy helyén) nagyszerű parafrázisban próbálta megközelíteni a Dante által föligézett hangulatot - a fordító azonban nagyobb hűségre kényszerül: ő nem alkalmazhat más formákat, más eszközöket, mint amilyeneket Dante alkalmazott. A Byron parafrázisa sokkal hosszabb az eredetinél - a fordítónak meg kell tartani a sorok számát és mértékét, a gondolatok szoros és felcserélhetetlen elhelyezkedését, a Dante stíljének páratlan ökonómiáját.
Magyar nyelven az első kísérlet 1885-ből származik Angyal Jánostól, aki rímtelen jambusokban fordította Dantét - vagyis (mert a rím elejtése ezt már magával hozza) inkább értelmi pontosságra, költői hűségre törekszik. A kérdéses hat sor fordításában így hangzik:
Itt volt az óra már, hol a hajósnak
Hazafelé száll vágya s szíve lágyul
Amely nap indult drága kedvesektől,
Mikor az új utast szerelme gyötri
Ha cseng feléje távolból harangszó,
Mely a haló napot siratni látszik.
E fordítás főleg abban tér el az eredetitől, hogy a mondatok alanyát megváltoztatja, ez az alany Danténál az óra, amely mint ható erő, majdnem mint cselekvő szerepel e sorokban, először visszafordítja a hajósok vágyát, meglágyítja szívüket, aztán szerelemmel szúrja az új utast. Ez utóbbi gondolat egy jellegzetes enjambement-nal át kellene hogy menjen az ötödik sorba, amelyben különben Angyal megint megváltoztatja az alanyt; az alany az eredetiben az új utas («ha hall távoli harangot»).
Aki most már rímekben fordítja le Dantét, az ezenkívül még annyiban van kötve, hogy - a rímelés átfűződvén a Nagy Költemény következő terzinájába - éppen ennek az ötödik sornak még két későbbi sorral kell rímelnie, melyeket itt nem akarunk idézni. Mindezen kötöttségek alapos tekintetbe vétele úgyszólván lehetetlenné teszi, hogy az ötödik sor végén más szó álljon, mint ez: harangot; ez azonban önként kínálkozik, lehetővé teszi a következő terzina megoldását, s hangzásával nem áll nagyon távol a gyönyörű olasz sor kihangzásától, a hangutánzó lontano-val. Ilyenformán ez az első fix pont a rímekben fordító számára, amelyhez Szász Károly is ragaszkodott. Az ő fordítása így hangzik:
Eljött az óra, mely az utasoknak
Vágyát hazafordítja s ama napra
Mikor szeretteiknek búcsút mondtak:
Ujonc utast, szerelem ált', lágyabbra
Hangolja, hallván távol estharangot,
Mintegy az elhaló napot siratva.
Nyilvánvaló, hogy ezt elfogadni nem lehet. A jambus két helyen is a sorvégen zökken (a 3. és 4. sorban), úgy hogy a vers - Arany János szavai szerint - «vonja lábát, mint a sánta eb», pedig e hely hangulata lágy zeneiséget kíván. Teljesen zenétlen a második sor is; önkényes az ált' szócsonkítás; komikus az újonc utas; prózai a mintegy. El kell ugyan hagyni az utolsó sorból a látszik-ot, de ezt a mintegy helyett jobb az egyszerűbb talán-nal pótolni. Ekként még egy fix sort nyertünk: az utolsót, mely így fog hangzani: «mely tán a haldokló napot siratja». (Haldokló inkább, mint elhaló, mert ez inkább kép és kevésbé szólam, s mellesleg folytatja az előbbi sor h-s betűrímét, s siratja inkább mint siratva, mert ez lágyabb, zokogóbb hangzású, s grammatice is hűbb és természetesebb.) Ebből kiindulva, s visszahelyezve egyúttal a második sorba a lágyság képzetét, mely Szász fordításában a negyedikbe ugrott, én először a következő - nagyon rossz - variánssal próbálkoztam:
Eljött az óra, melyben a hajósok
lágyult szívét a honnak vágya hatja
eszükbe juttatván a búcsúcsókot;
S melyben magát a búnak általadja
az új zarándok, hallva a harangot,
mely tán a haldokló napot siratja.
Rossz itt a második sor, mely azonkívül, hogy a két gondolatot szabadon egy mondatba fogja, elejti és kellemetlen frázissal pótolja a gyönyörű szót a «vágy visszafordulásáról». Rossz a negyedik sor, mely a «szúró szerelem» képét ejti el (s kissé semmitmondóan pótolja); s visszaesés az egész fordítás abban, hogy megváltoztatja az alanyokat, mint Angyal Jánosé. Végre nem helyeselhető a hosszú zarándok szó, annál kevésbé, mert a hallva a harangot helyett jobb: ha hallja a harangot; a hallja szó hanglejtése valamelyest meg is közelíti talán a squillá-ét, s így az egész félsor az eredetinek hangutánzását:
... squilla di lontano...
... hallja a harangot...
bár a távol fogalmáról itt, úgy látszik, végkép le kell mondanunk. Mindent összevéve így javítottam fordításomat:
Eljött az óra, mely a bús hajósnak
vágyát cseréli, s szívét lágyítgatja,
ki érzi még ízét a búcsucsóknak;
s mely szerelemmel sebzi és rikatja
az új utast, ha hallja a harangot,
mely talán a haldokló napot siratja.
Itt azonban még mindig vannak dolgok, melyekbe nehéz belenyugodni. Nem a harmadik sor kissé túlságos szabadságára gondolok: mert ez a sor mégis szép, és ha nem értelmileg, de hangulatilag hű. Zökken azonban a második sor utolsó jambusa (lágyítgatja), s ezen kívül a negyedik sorban és rikatja: kellemetlen betoldás. Az első hibán lehetne segíteni ezzel a szóval: fojtogatja (mely a bús hajósnak vágyát cseréli, s szívét fojtogatja, vagy pedig: melyben a hajósnak vágya megfordul, s könnyel fojtogatja) - de ez kissé túl erős szó az intenerisce lágy mélasága mellett.
A nehézségek e pontján tártam a problémát két kitűnő műfordító barátom, Tóth Árpád és Szabó Lőrinc elé, s kértem a véleményüket. Tóth Árpád a lágyítgatja helyett a lágyogatja vagy lágyigatja szavakat ajánlta, bizonnyal nagyon merész, de a költészet törvényeivel nem ellenkező megoldás (a lágyogat igét én egy régi versemben egyszer használtam is), mindazonáltal ezen a helyen visszariadtam e merészségtől. A fiatal Szabó Lőrinc így fordította az első két sort:
Eljött az óra, mely a bús hajósnak
szívét szelíd honvággyal átitatja...
ami igen szép, de igen szabad is, - s mivel a harmadik sorom már úgyis elég szabad volt, ettől is visszariadtam. Inkább új változatot csináltam; a következőt:
Eljött az óra, mely a bús hajósnak
vágyát cseréli s könnyeit folyatja
ki érzi még izét a búcsucsóknak,
S mely tűnt szerelme tőrével szuratja
az új utast, ha hallja a harangot,
mely tán a haldokló napot siratja.
Bizonyos, hogy ez is nagyon távol van attól, hogy végleges megoldás legyen. Előnye a jó rím, s a negyedik sor szép alliterációja, de igaza van Tóth Árpádnak, hogy a folyatja nem nagyon szép szó, s az én érzésem szerint a szuratja sem. Tóth Árpád még két nagyon invenciózus és költői változatot készített, az egyik így hangzik:
Eljött az óra, melyben fordúl szíve
a hajósnak s lágy bútól nem menekszik
aznap, hogy búcsuját hallotta híve.
S melyben az új utast pengéi metszik
fájó vágynak, hallván távol harangot,
amely a holt napot siratni tetszik...
A másik így:
Eljött az óra, melyben a hajósnak
fordúl szíve s lágy bútól nem menekszik,
ki érzi még ízét a búcsucsóknak.
S midőn a tűnt szerelmek fájni sebzik
az új utast, hallván távol harangot,
amely a holt napot siratni tetszik.
Bevallom, magam sem tudom eldönteni, melyik a legelfogadhatóbb e fordítások közül? Én a magam utolsó változatához ragaszkodtam könyvemben (ebben több dantei kötöttséget éreztem), de épp azért közlöm itt a többit is, mert választásomban nem vagyok teljesen megnyugodva. A Tóth Árpád fordításai közül kivált az elsőnek nagy szépségei vannak, melyek ellensúlyozzák az első sor gyengeségét. A Purgatórium olvasója kétségkívül kiválasztja magának e kísérletekből azt, melyben legtöbbet megérez az eredeti szépségéből, s a későbbi fordító talán valamennyinek hasznát veszi.
2008. november 8., szombat
Arany János: A BAJUSZ
Volt egy falu - nem tudom, hol,
Abba’ lakott - mondjam-é, ki?
Se bajusza,
Se szakálla,
Egy szőrszála
Sem volt néki;
Annálfogva helységében
Nem is hítták egyéb néven:
Kopasz-szájú Szűcs György bátya;
E volt az ő titulája.
No mert (közbe legyen mondva)
Azt az egyet meg kell adni,
Hogy a Szűcs György falujában
Könnyű volt eligazodni:
Mivel ottan minden ember
Névhez jutott olcsó szerrel
Azon felűl, mit az apja
Adott neki, meg a papja.
Nem tudom, ha más vidéken
Megvan-é e szép szokás,
Nem tudom; de nagy kár lenne,
Ha divatból úgy kimenne,
Mint például - hogy többet ne
Mondjak... a káromkodás!
Egyébiránt Szűcs György gazda
Semmit is el nem mulaszta,
Hogy bajuszát megnövelje,
Meglévén... a puszta helye. -
Kente, fente ő azt írral,
Kígyóhájjal, medvezsírral,
Ebkaporral, kutyatéjjel;
Meg is nőtt az minden éjjel
- Tudniillik: álmában;
S ha fölébredt, mennyi kéjjel
Tapogatta... hiában!
Ami pedig Szűcs György gazdát
Máskülönben illeti:
Nem bolond ember volt ám ő:
Ládájába’ pénz, egy bögre,
Azonkívül juha, ökre
És - szamara volt neki.
Sőt az is szent, hogy már régen
Ott ülne a bírószéken,
Hasa, hája, kéknadrága...
Minden kész e méltóságra:
De mit ér, ha nincs bajusz!
Ily anyám-asszonyos képpel
Sosem választá a nép el;
Szavazott rá tíz, vagy húsz.
Oh ti, kiket a természet
Bajusz-áldással tetézett,
Ti nem is gondolhatjátok,
A csupasz száj mily nagy átok!
Ti, midőn a szúrós serte
Sima állotok kiverte,
Minden szentet sorra szedtek
S a beretvától sziszegtek!
Ti, ha egyszer, hébe-korba’
Beleér levesbe, borba
Szegény ártatlan bajusz; vagy
Télen át rá jégcsap, zúz fagy:
Már az olyan nagy sor nektek!
Már ollót mit emlegettek,
Nem tudván, e szőr mily drága,
Becsesebb a drága gyöngynél:
E hiányzott csak Szűcs Györgynél,
S lám! hiányzott boldogsága.
Mily irígyen nézte másnak,
A legutolsó kapásnak,
Hogy mohos a szája-széle:
Bezzeg, cserélt volna véle!
De mi haszna! mindhiába!
Nincs orvosság patikába,
Széles mezőn, drága kertben,
Vagy más helyen,
Ami neki szőrt neveljen!
S már a bajszot úgy gyülölte,
Hogy legott a méreg ölte,
Látva, hogy nő más embernek,
Vagy korommal fest a gyermek;
Sőt csupán ezér’ a macskát
Sem tűrhette udvarában, -
S bajuszt kapván áldott nője,
Elkergette, vén korában.
Történt, hogy oláhcigányok,
(Tudvalevő nagy zsiványok)
Kóborlának a vidéken,
S megszálltak a faluvégen.
Nosza mindjár’ sátort ütnek,
Tüzet rakva, főznek, sütnek
Abból, amit valahonnan
Más faluból idehoztak,
Minthogy onnan
Éhen-szomjan
Búcsu nélkül eltávoztak.
Meghíják a rokonságot,
A helybeli cigányságot
És ezeket tőrül hegyre
Kivallatják mindenképen:
Mi van? hogy’ van a helységben?
S a hallottat szedik begyre.
Épen mint a jó vezér,
Ha az ellenséghez ér,
Minden bokrot és fatörzsöt,
Minden zegzugat kikémel;
Lassan mozdul seregével,
Küld vigyázót, előörsöt,
Puhatolja, merre gyengébb,
Hol erősebb az ellenség;
Nem siet, de csupa szemfül,
S mikor aztán ütközetre
Megy a dolog: gyors a tettre,
Veri a vasat, míg meg nem hűl.
Nemkülönben a bölcs vajda
Haditervet kohol mindjárt:
Nincsen egy ház, nincs egy pajta,
Hogy ne tudná csinja-binját:
Hol lakik dús özvegy asszony,
Kit jó móddal megkoppasszon?
Melyik háznál van eladó
Sári, Panni, Zsuzsi, Kató,
Ki legény után bolondul?
Mert az a jövendölést
Megfizeti ám bolondul!
Kinek esett holmi kára
S van szüksége prófétára,
Hogy nyomába ne jöhessen,
Sőt, ami több, ráfizessen?
Ki szeretne gazdagodni,
Könnyü módon pénzhez jutni:
Ásni onnan, hova nem tett,
Vagy, ha tett is,
A letett kincs
Időközben elszelentett?
Mindez a vén vajda gondja,
Ki nem adná egy vak lóért,
Hogy a magyar kész bolondja.
Nem kerülte ki figyelmét
Szűcs György uram nyavalyája,
Gondolván, hogy ő kigyelmét
Egy kissé megberetválja.
Nem kell ahhoz néki szappan,
Anekül is mester abban:
Szőrmentibe, vagy visszára
Beretválni nincsen párja.
Kivált most, hogy az idő
S alkalom oly kedvező;
Ripeg-ropog
A sarló-fog,
Munkától ég a mező;
Nincsen otthon,
Csak az asszony,
Hogy megfőzzön,
Vagy dagasszon;
Vagy ha néhol egy beteg
Szalmaágyon fentereg;
Vagy a seprű, házőrzőnek
Felállítva küszöbre;
De ha Isten meg nem őrzi,
Ott lehet az örökre.
Egyedül van Szűcs György gazda,
Egy lélek sincs udvarában:
Hát im! a furfangos vajda
Beköszön a pitvarában.
„Ejnye gazduram, a kőbe!
Mi dolog az, hogy kigyelmed
Bajuszát levágja tőbe?
Magyar ember-é kigyelmed?”
Milyen szemmel nézett rája
Szűcs György gazda, képzelhetni:
A vasvillát sem lehetne
Mérgesebben odavetni;
De a cigány győzte szóval,
Hízelgővel, úsztatóval:
Míg György el nem panaszolta,
Hogy’ áll a dolog mivolta.
„Szent Pilátus! minő szégyen!
Hát miér’ nem mondta régen?
Sohasem volt? nem is termett?
Hát miért nem mondta kelmed?
Nagy bajusza volna régen:
Hisz ez az én mesterségem!”
Megörűle György a szónak,
Hogy bajusza lesz maholnap,
S mintha nőne a szép sörte,
Már a helyét is pödörte.
Sonka, sódar,
Füstös oldal,
Liszt, szalonna,
Főzelék,
Van elég;
Ráadásul jó ozsonna,
S valamit a vajda kére,
Megalkudva, megigérve.
Nosza, tüzet rak legottan,
Lobog a láng, bőg a katlan,
Száll a szikra, fojt a füst,
Fő a fürdő, forr az üst,
Benne mindenféle gyimgyom,
Holmi gizgaz, holmi ringy-rongy
Ami úton, útfelen
Elhányódik, vagy terem.
E bűbájos fürdőlében
Nő meg a György bajsza szépen;
S ha hibáznék egy kicsi:
A babona ráviszi.
Kész immár a bornyomó kád:
Szűcs György jó remény fejébe,
Nyakig ül a szennyes lébe,
Istennek ajánlva dolgát.
A cigány sereg azonban
Beszivárog alattomban;
Jön elébb egy, aztán kettő,
Mintha csak úgy történetből:
Szerencsére a vajdának
Épen jó, hogy bebotlának!
Egy tüzet rak, más vizet mer,
Másik fát hoz... kell az ember;
Úgy szaladnak! úgy segítnek!
Dolgot ád a vajda mindnek.
Hogy pedig a hasznos pára
Szűcs uram fejét megjárja:
Elővesznek egy nagy ponyvát
És a fürdőkádra vonják;
S a kád mellett körbe-körbe
Tánc kezdődik, fürge, pörge;
Kalapácstól dong a donga,
„Tiktak, tiktak” foly a munka,
S egy büvös dal
Ümmög halkal:
„Bajusza lesz Szűcs Györgynek,
Igen biz a, szegénynek.”.
S míg a ponyvát sietősen
Jó erősen
Apró szeggel odaszegzi,
A cigányhad ujra kezdi:
„Bajusza van Szűcs Györgynek,
Ne irígyeld szegénynek!”
Ezalatt a pénzes bögre
Búcsujárni ment örökre,
Követé a füstös oldal,
A szalonna, meg a sódar,
Az ágynémü, fehérnémü,
A vasféle, meg a rézmű.
Szóval, ami könnyen mozdult,
Lába kelvén, mind elpusztult,
Mert a gazda - „tiktak, tiktak” -
Nem hallá, hogy zárat nyitnak.
Meddig űle György a kádban
Lepedővel leszögezve,
Nincs megirva krónikámban.
Csak annyi van följegyezve,
Hogy mihelyt abból kilépe,
Tükröt vévén a kezébe,
Hogy bajuszát felsodorja:
Nem tehette, mert nincsen mit!
Mert bajusza nem nőtt semmit,
De igen a füle s orra!
(1854.)
Abba’ lakott - mondjam-é, ki?
Se bajusza,
Se szakálla,
Egy szőrszála
Sem volt néki;
Annálfogva helységében
Nem is hítták egyéb néven:
Kopasz-szájú Szűcs György bátya;
E volt az ő titulája.
No mert (közbe legyen mondva)
Azt az egyet meg kell adni,
Hogy a Szűcs György falujában
Könnyű volt eligazodni:
Mivel ottan minden ember
Névhez jutott olcsó szerrel
Azon felűl, mit az apja
Adott neki, meg a papja.
Nem tudom, ha más vidéken
Megvan-é e szép szokás,
Nem tudom; de nagy kár lenne,
Ha divatból úgy kimenne,
Mint például - hogy többet ne
Mondjak... a káromkodás!
Egyébiránt Szűcs György gazda
Semmit is el nem mulaszta,
Hogy bajuszát megnövelje,
Meglévén... a puszta helye. -
Kente, fente ő azt írral,
Kígyóhájjal, medvezsírral,
Ebkaporral, kutyatéjjel;
Meg is nőtt az minden éjjel
- Tudniillik: álmában;
S ha fölébredt, mennyi kéjjel
Tapogatta... hiában!
Ami pedig Szűcs György gazdát
Máskülönben illeti:
Nem bolond ember volt ám ő:
Ládájába’ pénz, egy bögre,
Azonkívül juha, ökre
És - szamara volt neki.
Sőt az is szent, hogy már régen
Ott ülne a bírószéken,
Hasa, hája, kéknadrága...
Minden kész e méltóságra:
De mit ér, ha nincs bajusz!
Ily anyám-asszonyos képpel
Sosem választá a nép el;
Szavazott rá tíz, vagy húsz.
Oh ti, kiket a természet
Bajusz-áldással tetézett,
Ti nem is gondolhatjátok,
A csupasz száj mily nagy átok!
Ti, midőn a szúrós serte
Sima állotok kiverte,
Minden szentet sorra szedtek
S a beretvától sziszegtek!
Ti, ha egyszer, hébe-korba’
Beleér levesbe, borba
Szegény ártatlan bajusz; vagy
Télen át rá jégcsap, zúz fagy:
Már az olyan nagy sor nektek!
Már ollót mit emlegettek,
Nem tudván, e szőr mily drága,
Becsesebb a drága gyöngynél:
E hiányzott csak Szűcs Györgynél,
S lám! hiányzott boldogsága.
Mily irígyen nézte másnak,
A legutolsó kapásnak,
Hogy mohos a szája-széle:
Bezzeg, cserélt volna véle!
De mi haszna! mindhiába!
Nincs orvosság patikába,
Széles mezőn, drága kertben,
Vagy más helyen,
Ami neki szőrt neveljen!
S már a bajszot úgy gyülölte,
Hogy legott a méreg ölte,
Látva, hogy nő más embernek,
Vagy korommal fest a gyermek;
Sőt csupán ezér’ a macskát
Sem tűrhette udvarában, -
S bajuszt kapván áldott nője,
Elkergette, vén korában.
Történt, hogy oláhcigányok,
(Tudvalevő nagy zsiványok)
Kóborlának a vidéken,
S megszálltak a faluvégen.
Nosza mindjár’ sátort ütnek,
Tüzet rakva, főznek, sütnek
Abból, amit valahonnan
Más faluból idehoztak,
Minthogy onnan
Éhen-szomjan
Búcsu nélkül eltávoztak.
Meghíják a rokonságot,
A helybeli cigányságot
És ezeket tőrül hegyre
Kivallatják mindenképen:
Mi van? hogy’ van a helységben?
S a hallottat szedik begyre.
Épen mint a jó vezér,
Ha az ellenséghez ér,
Minden bokrot és fatörzsöt,
Minden zegzugat kikémel;
Lassan mozdul seregével,
Küld vigyázót, előörsöt,
Puhatolja, merre gyengébb,
Hol erősebb az ellenség;
Nem siet, de csupa szemfül,
S mikor aztán ütközetre
Megy a dolog: gyors a tettre,
Veri a vasat, míg meg nem hűl.
Nemkülönben a bölcs vajda
Haditervet kohol mindjárt:
Nincsen egy ház, nincs egy pajta,
Hogy ne tudná csinja-binját:
Hol lakik dús özvegy asszony,
Kit jó móddal megkoppasszon?
Melyik háznál van eladó
Sári, Panni, Zsuzsi, Kató,
Ki legény után bolondul?
Mert az a jövendölést
Megfizeti ám bolondul!
Kinek esett holmi kára
S van szüksége prófétára,
Hogy nyomába ne jöhessen,
Sőt, ami több, ráfizessen?
Ki szeretne gazdagodni,
Könnyü módon pénzhez jutni:
Ásni onnan, hova nem tett,
Vagy, ha tett is,
A letett kincs
Időközben elszelentett?
Mindez a vén vajda gondja,
Ki nem adná egy vak lóért,
Hogy a magyar kész bolondja.
Nem kerülte ki figyelmét
Szűcs György uram nyavalyája,
Gondolván, hogy ő kigyelmét
Egy kissé megberetválja.
Nem kell ahhoz néki szappan,
Anekül is mester abban:
Szőrmentibe, vagy visszára
Beretválni nincsen párja.
Kivált most, hogy az idő
S alkalom oly kedvező;
Ripeg-ropog
A sarló-fog,
Munkától ég a mező;
Nincsen otthon,
Csak az asszony,
Hogy megfőzzön,
Vagy dagasszon;
Vagy ha néhol egy beteg
Szalmaágyon fentereg;
Vagy a seprű, házőrzőnek
Felállítva küszöbre;
De ha Isten meg nem őrzi,
Ott lehet az örökre.
Egyedül van Szűcs György gazda,
Egy lélek sincs udvarában:
Hát im! a furfangos vajda
Beköszön a pitvarában.
„Ejnye gazduram, a kőbe!
Mi dolog az, hogy kigyelmed
Bajuszát levágja tőbe?
Magyar ember-é kigyelmed?”
Milyen szemmel nézett rája
Szűcs György gazda, képzelhetni:
A vasvillát sem lehetne
Mérgesebben odavetni;
De a cigány győzte szóval,
Hízelgővel, úsztatóval:
Míg György el nem panaszolta,
Hogy’ áll a dolog mivolta.
„Szent Pilátus! minő szégyen!
Hát miér’ nem mondta régen?
Sohasem volt? nem is termett?
Hát miért nem mondta kelmed?
Nagy bajusza volna régen:
Hisz ez az én mesterségem!”
Megörűle György a szónak,
Hogy bajusza lesz maholnap,
S mintha nőne a szép sörte,
Már a helyét is pödörte.
Sonka, sódar,
Füstös oldal,
Liszt, szalonna,
Főzelék,
Van elég;
Ráadásul jó ozsonna,
S valamit a vajda kére,
Megalkudva, megigérve.
Nosza, tüzet rak legottan,
Lobog a láng, bőg a katlan,
Száll a szikra, fojt a füst,
Fő a fürdő, forr az üst,
Benne mindenféle gyimgyom,
Holmi gizgaz, holmi ringy-rongy
Ami úton, útfelen
Elhányódik, vagy terem.
E bűbájos fürdőlében
Nő meg a György bajsza szépen;
S ha hibáznék egy kicsi:
A babona ráviszi.
Kész immár a bornyomó kád:
Szűcs György jó remény fejébe,
Nyakig ül a szennyes lébe,
Istennek ajánlva dolgát.
A cigány sereg azonban
Beszivárog alattomban;
Jön elébb egy, aztán kettő,
Mintha csak úgy történetből:
Szerencsére a vajdának
Épen jó, hogy bebotlának!
Egy tüzet rak, más vizet mer,
Másik fát hoz... kell az ember;
Úgy szaladnak! úgy segítnek!
Dolgot ád a vajda mindnek.
Hogy pedig a hasznos pára
Szűcs uram fejét megjárja:
Elővesznek egy nagy ponyvát
És a fürdőkádra vonják;
S a kád mellett körbe-körbe
Tánc kezdődik, fürge, pörge;
Kalapácstól dong a donga,
„Tiktak, tiktak” foly a munka,
S egy büvös dal
Ümmög halkal:
„Bajusza lesz Szűcs Györgynek,
Igen biz a, szegénynek.”.
S míg a ponyvát sietősen
Jó erősen
Apró szeggel odaszegzi,
A cigányhad ujra kezdi:
„Bajusza van Szűcs Györgynek,
Ne irígyeld szegénynek!”
Ezalatt a pénzes bögre
Búcsujárni ment örökre,
Követé a füstös oldal,
A szalonna, meg a sódar,
Az ágynémü, fehérnémü,
A vasféle, meg a rézmű.
Szóval, ami könnyen mozdult,
Lába kelvén, mind elpusztult,
Mert a gazda - „tiktak, tiktak” -
Nem hallá, hogy zárat nyitnak.
Meddig űle György a kádban
Lepedővel leszögezve,
Nincs megirva krónikámban.
Csak annyi van följegyezve,
Hogy mihelyt abból kilépe,
Tükröt vévén a kezébe,
Hogy bajuszát felsodorja:
Nem tehette, mert nincsen mit!
Mert bajusza nem nőtt semmit,
De igen a füle s orra!
(1854.)
2008. november 4., kedd
Szélhámosok (I.) (az ántivilágban) :))))
http://beluard.freeweb.hu/index13_8.htm
Ötletes és ügyes (volt) a magyar ember! :P
Ötletes és ügyes (volt) a magyar ember! :P
2008. november 3., hétfő
Mécs László: A királyfi három bánata
Amikor születtem, nem jeleztek nagyot
messiás-mutató különös csillagok,
csak az anyám tudta, hogy királyfi vagyok.
A többiek láttak egy siró porontyot,
de anyám úgy rakta rám a pólyarongyot,
mintha babusgatná a szép napkorongot.
Maga adta nékem édessége teljét,
úgy ajándékozta anyasága tejét,
hogy egyszer földnek bennem kedve teljék.
Isten tudja, honnan, palástot keritett,
aranyos palástot vállamra teritett,
fejem fölé égszin mosolygást deritett.
Ma is úgy foltozza ingemet, ruhámat,
ma is úgy szolgál ki, főzi vacsorámat,
mint királyi ember királyi urának.
Amerre én jártam, kövek énekeltek,
mert az édesanyám izent a köveknek,
szive ment előttem előre követnek.
Amig ő van, vigan élném a világom,
nem hiányzik nekem semmi a világon,
három bánat teszi boldogtalanságom.
Az egyik bánatom: mért nem tudja látni
egymást a sok ember, a sok-sok királyfi,
úgy, ahogy az anyjuk tudja őket látni?
A másik bánatom: hogyha ő majd holtan
fekszik a föld alatt virággá foszoltan,
senki se tudja majd, hogy királyfi voltam.
Hogyha minden csillag csupa gyémánt volna,
minden tavaszi rügy legtisztább gyöngy volna:
kamatnak is kevés, nagyon kevés volna.
Hogyha minden folyó lelkemen átfolyna
s ezer hála-malom csak zsoltárt mormolna,
az én köszönetem igy is kevés volna.
Hogyha a föld minden szinmézét átadom,
az o édességét meg nem hálálhatom,
ez az én bánatom, harmadik bánatom.
Attachment: Mecs_L A_kiralyfi_harom_banata.pps
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)