Hát íme a legújabb ismerősőm novellája. Barátnak még nem nevezhetem, hisz még
csak "kóstolgatjuk" egymást.
Vannak az ittlévő barátaim között, akiknek a neve ismerősnek tűnhet.
Az bizony nem ámítás.
-------------------------
Nem szeretem az őszt (és most nagyon enyhén fogalmaztam.) Vagy ahogy Petőfi mondaná: csodállak, ámde nem szeretlek. Mert ugyan szép, színes, de mégis csak az elmúlást hozza elém. Nem is azért, mert hetvenfelé már akaratlanul is időszerűnek tetszhet ilyesmikre gondolni, inkább, mert miért kell erre emlékeztetni? Az ember vagy érzi, vagy úgy tesz, mintha mi sem változott volna az utóbbi húsz-harminc évben. Én ez utóbbira szavazok.
Hanem egy dolog mégis csak óhatatlanul megtalál, így, a borongós, nyirkos, szürke, falevélhullajtó estékben. Az emlékek köd-permete. Van, hogy örömmel tárok ajtót (szívet) e múltból előlebegő, szótlan seregnek, de olyan is, hogy ajtót csapok rájuk. Ki szereti a kéretlen, erőszakos, soha nem szívelt látogatót? Azért a kedves vendég gyakoribb. Szeretem a hallgatásukat, az illedelmes, néha csak félve-reménykedő nézésüket, kutatva: vajon fölismerem-e még, emlékszem-e még, vagy már elsüllyedtek feledésem óceánjában? És hogy felragyog a szemük, ha kimondom nevüket, ha kellemes bizsergéssel tölt el látásuk. Ez az ő életük, az ő lehetőségük, talán az utolsó pókfonál, amely összeköti a lenntet a fönntel, a létezőt az elmúlttal.
Előfordul, hogy valami történés, valami nem várt esemény szólítja őket, és egyszercsak, váratlanul, ott állnak emlékezetem palotájának küszöbén. Ha alkalmas rá az idő, mert épp semmi más elfoglaltságom nem akad, letelepszünk egy meghitt sarokba, és felteszünk egy régi-régi arannyal átszőtt lemezt az időgépre. Lassan forog a korong, hangok, illatok, érzetek hullnak ki belőle. Körül lengnek, betöltik a szobát és összekötik a múltat a jelennel. Nagyszerű találmány ez az időmasina. Ha kell, órákra tudja nyújtani azt a valaha átélt, csodás percet, s ha az kell, másodpercekké zsugorítja, a nem szeretem éveket. Eltitkolt, elmulasztott, kimondani félt kérdések tolakszanak elő, és kézen fogva vezetik válaszaikat. A jó válaszokat. Amiket egyszer, régen, valamiért nem mondtam ki. Aztán eljátszadozunk a lehetőségekkel, amik annak idején pergő homokként folytak ki kezemből. S ebben az új játékban most kockázat nélkül kérdezhetem: mi lett volna, ha…?
Az egyik ilyen nyugtalanító, megválaszolatlan kérdésemre, ötven éve nincs válasz. Pedig sokszor eszembe jut, ha hallom a slágert: mindenkinek volt egy Máriája.
Igen, Mária volt neve e ködös múltból fel-felbukkanó, tétova érzésnek, és ma sem tudom hová tenni. Mondják, a dolgok előbb-utóbb mindig a helyükre kerülnek, legfeljebb nem marad idő kivárni, megélni, vagy már nincs mit kezdeni velük. Van az úgy, hogy az ember csak forgat a szájában egy falatot, és sem lenyelni, sem kiköpni nem akarja. Ám csámcsogni sem lehet rajta örökké. Talán mégis az a legjobb, ha kiírja magából.
Lássuk.
Abban az időben (1955-öt írtunk) még nem volt diszkó, nem voltak nagy heppeningek. A diákság tánciskolákba, vagy ötórai teákra járt ismerkedni. Ritkábban házibulit is engedélyeztek a szülők, és csak kivételes esetben mentek moziba, amíg az tartott. De volt a Madách Gimnáziumnak egy szigorú, nagytekintélyű igazgatója, bizonyos Fényi András. Ennek a dirinek, ha olyanja volt, (no, ez sem sűrűn fordult elő) kegyes kedve telt megengedni egy-egy szombati táncestet az iskola dísztermében. Ezeken többnyire kezdő, diákokból verbuválódott alkalmi bandák próbálgatták szárnyaikat, dübörögték az éppen divatos slágereket. Jellemző a korra, hogy az est fogalma is csak délután 4-től legfeljebb 8-ig terjedt, (és még bambi sem volt kapható). A többnyire zártkörű rendezvényeken csak jólfésülten és jólöltözötten illett megjelenni: sötét öltöny, fehér ing, nyakkendő, a lányoknak sötét alj, fehér blúz. A gimnáziumi egyensapkát már elfelejthettük, de így is csak kevesen engedhettek meg maguknak olyan lazaságot, hogy a regulától túlságosan eltérjenek. Igaz, kivételek azért előfordultak. Leginkább a lányok körében, hiszen az árú csomagolása már akkor is kiemelt marketing feladat volt, legfeljebb még nem így hívták. Természetesen a szülők is kaptak meghívót, szerencsére ritkán éltek vele. Minek is, ha amúgy meg ott volt a teljes tanári kar.
Nos, akkoriban nagyjából ilyen körítéssel járt egy iskolai buli. Persze, azért nem volt az rossz, végül is lehetett ismerkedni, csurblizni, rázni meg csörögni, és testközelből érezni a szoknyás kis bakfisok illatát. Aztán egy-két óra múlva már sok is volt az izzadt testek összekeveredett párájából. Hiszen az éppen kapható dezodorok és kölnik meg sem közelítették a mai kínálatot.
Szóval, egy ilyen iskolai bulin kezdődött ez a történet is. Eleinte még minden a szokott rendben csordogált. A lányok a falak mellett sugdolóztak, heherésztek, a fiúk, pedig középen, szamárszigetet alkotva csoportosultak, mustrálgatva a felhozatalt, vagyis a napi kínálatot. Hosszú, kihasználatlan percek mentek pocsékba, lettek semmivé, amíg végre a bátrabbja rászánta magát, és az előírások szerint meghajolt valamelyik lesütött szemű szűz előtt. Ez persze leginkább az ismerősök között történt, hiszen évközben akármennyire el voltunk különítve (a lányosztályok termei másik emeleten voltak), azért az első, őszinte szerelmek mégis csak a gimi falai között nyiladoztak.
Mielőtt azt gondolnák: valóban ilyen mulyák voltunk, meg kell nyugtassak mindenkit, a kor adta és engedte kereteket azért igyekeztünk maradéktalanul kihasználni. Mert ugyan nagy szenzáció volt, de mégis csak megtörtént, hogy a másodikos csodaszép B. Mari, előbb lett anya, mint harmadikos gimnazista. Aztán az ügy fejleményeként, a negyedikes Pálfalvi Miki magántanulóként érettségizett le. A haverjaitól tudtuk, hogy az ifjú apa, éjszakákba nyúló ultipartikon próbálja elnyeri apósától a másnapi kosztpénzt. Bizsergető, misztikus képzetek törtek ránk, ha megpróbáltuk elképzelni e családi miliőt. És voltak mások is, akik már szereztek némi tapasztalatot, amit vagy megosztottak velünk (a mellékhelyiségek telefüstölt, kedélyes homályában), vagy hallgattak, és gőgösen lenézték a csorgónyálú osztálytársakat.
Az alma mater sok titkok tudója volt, de kövei bölcsen hallgattak.
Nos, hogy visszatérjek a szóban forgó bulira, be kell vallanom, nekem nem sűrűn jutott osztályrészemül az e fajta élvezetek habzsolása. Ennek, pedig egyszerű oka volt, úgy hívták: szülői szigor. Volt abban valami kérlelhetetlen logika, amely szerint az élet élvezetének mennyisége soha nem haladhatja meg az elvárt teljesítmény színvonalát. És mert nálam ez utóbbi tartósan alacsony volt, mértékül szolgált az előbbihez. Nem csoda, hogy pirosbetűs ünnepet jelentett, ha hébe-hóba sikerült felborítanom házi bibliánk e kényes egyensúlyát. (Ritkábban úgy, hogy a színvonal múlta felül a mértéket.) De azon a héten éppen ez a csoda esett meg, és én teljes jogú résztvevőként ott ácsoroghattam a már említett szamársziget közepén.
Ez volt az én igazi világom, nem is rejtett tehetségem kibontakoztatásának legszentebb szentélye. Az amúgy romantikus, versfaragó, művészlelkem akkoriban a táncban találta meg önkifejezésének legjobb formáját. Ismertem a kor minden stílusát és minden figuráját. A jampizás, a csúsztatás, a lepkézés, a kidobás és szólózás olyan világos és természetes volt számomra, mint az osztályelső Tamásnak, a differenciálszámítás. Ő abban, én ebben adhattam önzetlen segítséget a többieknek. Igaz, néha az önzetlenség is megárt. Néhány évvel később, amikor már törzstagja voltam minden fővárosi tánciskolának, az ottani pedagógusok megelégelték rögtönzött magánóráimat és nyilvánosan kitiltottak a főváros összes tánciskolájából. Meg is tanultam egy életre: az amatőr ne akarjon jobb lenni a profiknál, akkor sem, ha véletlenül tényleg jobb.
Így talán már érthető, hogy miért voltam a szamársziget megbecsült, központi figurája. Két kézzel szórtam tudásom aranyát. Tekintélyemet kihasználva lökdöstem társaimat a leánykoszorú felé, egyrészt, mert a mulyákat kellett, másrészt meg, hogy mielőtt bárkit is felkérnék, lássam, nem égek-e le a kiszemelttel? Mert nincs annál kínosabb, ha olyant fog ki az ember, aki két ballábas, és ráadásul az egész szám alatt mereven nézi mindkét ballábát, nehogy összeakadjon. Az ilyenek izzadt tenyerükkel görcsösen kapaszkodnak beléd, és magukban imádkoznak: csak ezt ússzák meg élve.
Szóval, amikor már kellően felmértem a terepet, eldöntöttem kit érdemes felkérni, meghallgattam a srácok beszámolóit, hogy tudni illik, a kiszemelt mennyire simul, enged-e belépni, milyen a lepcsije stb. akkor jöttem én. Emlékszem egy Panni nevű, hosszú barnahajú lányra, akit egymás kezéből téptek ki a srácok, szinte sorba álltak érte. Akit lekértek, fülig vigyorgó szájjal állt a sor végére, vagy élénk gesztusokkal magyarázta haverjainak az átélt izgalmakat. Volt mit. Magam is megtapasztaltam, hogy nem csak simult, de a lassúk közben, szinte körbefolyt az ember combján, sejtetni engedve mindent, amit selyemvékony, bő szoknyája takart. Persze az embernek ilyenkor megdagad a fantáziája, amit nem csak sejteni, de érezni is lehet. Hanem, valószínű a lánynak sem volt ez ellenére, mert incselkedve kérdezte: maga is budai? Ez aztán sokáig szállóigeként terjedt köreinkben. Ugyanis abban az időben a Budán lakók többnyire a zsebükben hordták a kapukulcsaikat, hogy ne kelljen tíz után felcsengetni a házmestert. Ezeket a régi budai bérházakat pedig, tekintélyes méretű, vaskemény kapukulcsok nyitották.
Már jóval túl voltunk a buli felén, amikor észrevettem egy alacsony, vékonyka lányt, aki türelmesen ácsorgott az utcára nyíló ablakok előtt és sóvár szemekkel nézte a többieket. Talán valakinek a kishúga, gondolhatták a srácok, mert senki nem kérte fel. Beletörődött mosollyal igazgatta rakott szoknyája ráncait, és ha néha kihúzta magát – talán, hogy nagyobbnak látsszon – alig-alig domborodott ki a blúzából valami. Vállig érő barna haja szalaggal volt megkötve és kissé hegyes orra sem igazán vonzotta a tekintetet. Pedig azok a sóvár szemek meleg, puha, barna fényben izzottak. Csak egy futó pillanatra néztünk össze, mással voltam elfoglalva. Már minden szóbajöhető csajt megforgattam, és azon törtem a fejem, melyiket kellene majd hazakísérni. Ez ugyanis külön tudomány, nagy körültekintést kíván. Mert akinek volt kísérője (szülő, testvér, barátnő) azzal kár fáradozni. Ki akar gavallért játszani egy sovány búcsúkézfogás reményében? Aztán az sem kifizetődő fáradozás, ha a kiszemelt valahol a világ végén lakik. Onnan aztán egyedül kell majd hazabandukolni, mert a búcsúzkodás néha meglehetősen időigényes művelet, az utolsó villamos, pedig nem vár. Nem különben – kellő empátiával és ügyes keresztkérdésekkel – azt is fel kell mérni, van-e jövője, későbbi hozama, a befektetett időnek, energiának. Vagy éppen nem túlságosan nagyok-e a majdani elvárások (menjünk moziba, cukrászdába, ötórai teára, stb.). Ez alapjaiban ingatná meg egy középiskolás amúgy is katasztrofális anyagi helyzetét. Egyszóval az ilyesmit semmiképp nem szabad elkapkodni.
Nos, ilyen dilemmákon merengtem a nagy semmibe, amikor észre vettem, hogy akaratlanul is már jó ideje azt a fal melletti kislányt nézem. Van úgy, hogy az ember csak bámul, csak mélázik, és nem tudatosul benne, amit lát. Nem is lát semmit. Aztán egy szemrebbenésre, egy szellem érintésére világosodni kezd a kép és máris tisztán áll előtted. Már látod azokat a meleg, nagy, barna szemeket, érzed, ahogy húzzák, ahogy megkötik a tiédet, ahogy szemérmesen, de mégis parancsolóan fogva tartják, és nem engedik többé. Ha mégis elkapod róla tekinteted, az, akaratod ellenére is vissza-visszaröppen, megpihen rajta. Talán még a szíved is nagyobbat dobban. Pedig józan eszed rögvest tiltakozik, és sorolja ki nem mondott, meg sem fogalmazott, tétova aggodalmad, vagyis kósza szándékod értelmetlen hiábavalóságát. Hanem, az ész azért racionális, mert azt is tudja: ezzel még nem győzött. Tehát taktikát változtat. Most a hiúságodat célozza meg: mi van nagymenő? Félsz? Ha nem hiszel nekem, tégy próbát, kérd fel és röhögtesd ki magad. És ekkor az ember lelkét elönti valami dacos csakazértis érzés. Hiszen csak egy jócselekedetről van szó, egy lovagias gesztusról. Nem több ez, mint amit a nagyfiú érez a kishúgával szemben, ha az a segítségét kéri. Persze, hogy segít. Nem, nem szánalomból, nem kegyet gyakorolva, inkább jó szívvel, puszta figyelmességből.
Már mindenkivel táncoltam, aki számított, kiválasztottam, akit majd hazakísérek, nem volt több dolgom. A kis barna felé fordultam és vettem az adását. „… miért ne, az élet oly rövid s a halál néha oly közel …” citáltam magamban kedvenc (bár cseppet sem ide illő) idézetemet a frncia kommunárdok dalából.
Két-három lány pihegett mellette kimelegedve, láthatóan csak nemrég kísérhették a helyükre őket. Amikor meglátták, hogy közeledem, az egyik elfordult az ablak felé (jelezve: most valóban pihenni szeretne), a másik kettő összesúgott és vigyorgós, tettetett kis grimasszal nyugtázták, hogy: na tessék, már megint, hát már egy percet sem lehet itt pihenni… Hanem, aztán mégsem látszottak túl boldognak, amikor nem őket kértem fel. A kis barnaszemű meg mintha egy pillanatig habozott volna, talán csak biztosan akarta tudni: nem történt-e tévedés? Aztán bólintott, nyújtotta a kezét és határozottan, de hálás mosollyal mondta: Mária vagyok. - Ahogy kiballagtunk a placcra, bemutatkoztam és láttam, nem is sokkal alacsonyabb, talán ha egy fejjel. A banda valami lassút húzott, én pedig azon filóztam: lám-lám milyen kis karakán kézfogása van a kicsinek?
Aztán a szám végére már több meglepetést is begyűjtöttem.
Megtudtam, hogy Ő is ide jár, elsős. Tapasztaltam, hogy elég jól mozog, érzi az ütemet, hagyja magát vezeti. Nem tiltakozik, ha magamhoz húzom, nem süti le a szemét, állja a tekintetemet. Meglehetősen tájékozott az irodalomban, és a tánczenében. Ismeri a menő kül- és belföldi sztárokat, hibátlanul ejti a nevüket. No csak. Kezdtem magam igen kellemesen érezni. Egy belső hang kegyesen simogatta a lelkemet: íme hát, jótett helyébe jót várj. Elmondta, hogy nyolcra érte jönnek a szülei, így a már lebeszélt programom sem volt veszélyeztetve.
Hanem a meglepetések tárháza csak most kezdte nyitogatni kapuját.
Ekkor már a buli utolsó harmadában jártunk, a banda igyekezett kiadni magából minden tartalékot. Jobbnál jobb számok követték egymást. Az elsőnél óvatosan keresgéltem Máriám tudásának határait, (nem akartam égetni). Csakhogy nem találtam. Ez a vékony, pattanásnyi mellű, vette a lapot. Egyre bonyolultabb figurákat dobtam be, improvizáltam és izzadtam, de Ő minden lépésre tudta a választ, sőt! Egy-egy kidobásnál, pörgetésnél olyan mozdulatokkal ejtett ámulatba, hogy szinte lecövekeltem. Hamarosan körénk sereglettek a párok és szájtátva bámulták az előadást. Aztán a vakmerőbbek lekérték és kézről kézre adták. Azt hiszem a buli végéig többet táncolt, mint néhány menő csaj, az elejétől. Nekem is már csak a záró számra sikerült visszakérnem. Még akkor sem egészen tértem magamhoz, de éreztem: ezt a titkot meg kell fejtenem. Randit kértem másnapra. Az már meg sem lepett, hogy azonnal rábólintott. Közben megérkeztek a szülei, jólesően nyugtázták, hogy csemetéjük még most is táncol, de már integettek is neki, hogy menni kell. Gyorsan elrebegte hol és mikor, majd hozzátette: csak a nővérével együtt engedik el, hozzak én is valakit, és majd szétválunk. Erre már csak bólintani tudtam, mert a hangom bennrekedt valahol a torkomban. Még akkor is bámultam utánuk, amikor már az utcán lehettek. Azt sem vettem észre, mikor ment el, akivel meg voltam beszélve. Először bosszantott a dolog, de aztán hazáig a kis csaj járt az eszemben, Ő lebegett lelki szemeim előtt. Ilyen jó táncpartnerem még soha nem volt. A kis csitri mindenit, hol tanulta? És ide jár a gimibe? Miért nem vettem észre eddig? (Marhaság. Ki vesz észre egy ilyen kótyom-fittyet?) De hisz nem is az! A szeme, a tekintete igazán szép. (A mellei, pedig majd megnőnek.) Okos, intelligens, és valami hallatlan biztonság sugárzik belőle. A formájáról, pedig szó se essék, ötlött fel bennem Anyám sok leánykori fényképe. Azokon is épp ilyen piszkafa, nádszálvékony kisasszony mosolyog, mint amilyen ez. Aztán Apámnak mégis tetszett, oda volt érte. Pedig istenáldotta tehetsége volt a hódításhoz (nagynénéim a tanuk rá) és nem is hagyta elveszni isteni adományát. Talán ízlés kérdése lenne csupán, vagy valami mélyebb, öröklött tulajdonság, hogy egyre jobban tetszik? Vajon Apám meg tudta fogalmazni akkor, vagy ezt nem is kell? Lehet, hogy már várom a holnapot?
Derűs vasárnap reggelt hozott a várt holnap, és pontosan érkezett, mint azóta is, mindegyik holnap, ha várják, ha nem. Korán délelőtt elrohantam Béla barátomhoz, elhívni gardedámnak. Nem volt otthon. Szülei úgy tudták estig nem is lesz. Rossz ómen, gondoltam de már loholtam tovább. Azonban Bandiéknál sem volt szerencsém, Sanyinak pedig más, halaszthatatlan programja volt. Már csak egy szóbajöhető srác maradt: Dénes. Ő lakott a legmesszebb: Pestújhelyen. És benne bíztam a legkevésbé. Magas, csontos, darabos mozgású srác volt, amolyan jó tanuló könyvmoly, akit még senki nem látott lányokkal. Néha emlegetett valami szünidei kalandot, de nem tűnt hitelképesnek a sztorija. Bulikra sem igen járt, a tánchoz falába volt. Ám a lelke tele volt romantikával. Naphosszat tudta idézni Homéroszt, Vernét és Jókait. Természetesen otthon találtam, hanem minden rábeszélő képességemet össze kellett szednem célom eléréséhez. Dél is elmúlt, amire szavát vettem, de legalább abban biztos voltam: csak a halál akadályozhatja meg, ha egyszer megígérte. Ő ilyen volt.
Otthon kapkodva készültem, az ebédből is csak állva faltam egy keveset és irány a városliget, ott volt a találkánk. Háromra beszéltük meg, én tíz perccel előbb érkeztem. Dénes pontos volt, mint egy angol lord. A lányok sem késtek sokat, csak épp az illem kedvéért. Hanem, arra magam is kíváncsi voltam, hogy néz ki a nővére? Nos, igen kellemes benyomást keltett. Nem is nagyon hasonlítottak egymásra. Magasabb és teltebb volt, sugárzott belőle az életkedv. Szőke haját lófarokba kötötte, zöld szemével magabiztosan tekintett ránk. Senki nem hitte volna, hogy csak két év van köztük. Zsuzsának hívták.
- Szólítsatok Zsúnak, - nyújtotta a kezét, - Ő meg a kishúgom, Mia – adta meg a társalgás alaphangját, megnyomva a kishúgom első szótagját. Dini barátom udvariasan mosolygott, én mag egy kicsit kényelmetlenül éreztem magam. Láttam, Máriám sem boldog a bemutatástól, de talán, mert már hozzászokott nővére stílusához, tűrte. Együtt indultunk el az egyik sétányon, középen a két lány, mi adtuk a keretet. Értelemszerűen Dini ment Zsú oldalán.
A beszélgetés nagy általánosságokkal indult. Filmek, táncdalok, családi és iskolai sztorik váltogatták egymást. Eltelt már vagy fél óra és csak keresgéltem a tegnapi hangulat ízeit, a rejtélyt, a varázslatot, ami annyira felizgatta fantáziámat. De Máriám csak ritkán szólt közbe, visszafogott volt. Mintha tőlem várt volna valamit, segítséget amire számított, amiben reménykedett. Néha rám nézett, meleg barna szemeiben ott remegett a kérdés: mire vársz? Bezzeg a nővére egyre jobban belemelegedett, igazán elemében érezte magát. Dénes barátom udvariasan bólogatott hozzá, néha kísérletet tett valami emelkedettebb témával, de fáradozása hiábavalónak bizonyult. Láttam rajta, csak most kezdi felmérni értem hozott áldozatának súlyát. Nem telt el sok idő és már csak Zsú meg én vittük a szót, vagyis keresztbe beszéltünk rajtuk.
Talán maga az ördög szállt meg. Éreztem, nem adhatom alább, nem hagyhatom, hogy legyűrjön. Dacos, gyerekes, idétlen versengés kezdődött, miközben egyre jobban behálózott a lány kihívó nyíltsága, szikrázó, fesztelen viselkedése. Jobbnál jobb poénokkal leptük meg egymást, és minden sziporkára azonnal kész volt a válasz. Gyorsan teltek a percek és nemsokára már csak egymásra figyeltünk. Néha Mária is megpróbálta észrevétetni magát, ritka közbeszólásaiból mély érzékenység és némi csalódottság áradt, de ezeket is csak Dini barátom nyugtázta, merő udvariasságból.
Már a Szépművészetinél jártunk, Dénes azt javasolta menjünk be, hallotta, hogy sok új érdekesség látható és egyébként is készült megnézni. Mária bólintott (mint akinek minden mindegy), hanem Zsú határozottan kijelentette: inkább az állatkertbe. Meg sem gondoltam, amikor azonnal csatlakoztam az ötletéhez. Lelki szemeim előtt, már sorjáztak is az új lehetőségek, merész, kétértelmű, sikamlós viccek formájában. Hanem az én barátom (talán, mert elege lett a mi zajos, magvatlan, felszínes bolondozásunkból) megmakacsolta magát.
– Én ide megyek, ki jön velem? – nézett ránk. Nem kapott választ, hát elindult. Már a lépcsősor tetején járt, amikor Mária utána szólt:
- Várj, ne menj egyedül – aztán rám nézett, egyenesen a szembe, és nagyon szomorú volt a hangja, amikor hozzátette: - itt találkozunk a téren. –
Csak néhány másodperc volt az egész, de szívének minden csalódását belesűrítette. Döbbenten bámultam utána és hirtelen nagyon keserű lett a szám íze. Ezek a szemek nemcsak beszélni, de kiabálni, sikoltani is tudtak. Éreztem, hogy valamit nagyon elszúrtam.
– Hagyd, had menjenek – fogta meg a kezem Zsú, és már húzott is tovább. – A barátod is olyan okos tojás? – kérdezte nevetve.
Nem emlékszem mit válaszoltam, talán meg sem hallotta. Néztem utánuk, ahogy elnyelte őket a bejárat. Nem fordultak vissza.
Vagy egy órát csavarogtunk a tó körül (persze az állatkertbe nem mentünk be) és később már nem is nyertem vissza poénkodó kedvemet. Igazából Zsúnak volt szájmenése, én legfeljebb már csak kontráztam hozzá. Azért annyit megtudtam, hogy a szüleik tanárok, sőt az apjuk, pár éve még tanított is a giminkben, magyart és németet. Otthon elég szigorúan fogják őket, egyedül sehova nem mehetnek. Egyébként sokat veszekednek egymással, mert a kis vakarcs (ez Mária) mindenben jobb akar lenni, amolyan apuci szemefénye. Szerettem volna többet is megtudni, de Zsú csúfolódva, kérdezte:
- Mi van, te az óvodásokra hajtasz? –
- Úgy nézek ki? – próbáltam fölényeskedni, hogy ne vegye észre csalódottságomat. Amikor visszaértünk, már vártak minket. Dénes némi iróniával kérdezte:
- És milyenek voltak a majmok? –
- Nem mentünk be – feleltem, Zsú pedig húgára sandítva kajánul hozzá tette:
- Volt jobb dolgunk is. – Mária nem szólt csak elfordult. Zsú folytatni akarta szurkálódását, de közbevágtam:
- Csak itt sétáltunk a tó körül, ti biztos jobban szórakoztatok.
– Sokkal jobban – csattant Mária hangja és lesújtó pillantást vetett nővérére.
Innentől kezdve már nem sok minden történt. Elkísértük őket a villamoshoz, ami már éppen indult volna, így nem maradt idő búcsúzkodni. Felszálltak, kezet sem fogtunk. Dénest a Keletiig kísértem, ott szállt fel a 67-esre. Útközben alaposan megmosta a fejem, nem győztem magyarázkodni. Elmondta, hogy neki nem esete az ilyen filigrán alkat, meg egyébként sem tudta, hogy most mi van? Nem ezt mondtam neki, amikor elhívtam. Mária szemmel láthatóan sértődött volt, alig váltottak szót. Szóval az egész délután el volt szúrva, ennél okosabbat is tudott volna otthon.
A következő napokban néhányszor ugyan láttam Máriát az órák közötti szünetekben, de nem tudtam beszélni vele. Valamiért mindig alkalmatlan volt, és talán Ő is kerülte a találkozást. Több iskolai bulira már nem mehettem el, másoktól meg nem akartam kérdezősködni felőle. Azzal csitítottam rossz lelkiismeretem: biztos kiröhögnének az osztályban, hogy óvodát nyitottam. Gyáva, szánalmas kifogás volt. De fiatal korban a sebek hamar gyógyulnak, legfeljebb heg marad utánuk. Egy diáknak amúgy is rengeteg egyéb elfoglaltsága akad, különösen, ha már csak pár hónap van az érettségiig. Elmúlt, mint annyi minden más is, amit idő apó előbb-utóbb úgy is becsavar durva, daróc pokrócába.
Teltek az évek, évtizedek, történtek jó dolgok és kevésbé jók, ahogy ez mindenkivel megtörténik. De az a heg a lelkemben, az ott maradt. Az a szempár, azóta is gyakran felbukkant, ha az élet rosszabbik sarkában ébredtem. Hosszan nézett rám, pont úgy, mint annak idején, ott az iskolában. És a meleg, nagy barna szemek mindig kérdeztek. Soha nem vádoltak, csak némán kérdeztek. Mindig ugyanazt, amit én is: mi lett volna, ha …? Éreztem, hogy ezt már soha nem fogom megtudni.
Van az úgy, hogy egy idea annyira befészkeli magát a lelkünkbe, annyira rabul ejti, hogy az ész minden józan tiltakozása ellenére, bolondot csinálunk magunkból. Ha valami nem úgy sikerült, nem jött össze, a körülmények nem úgy alakultak, eszünkbe hozza azt a régi, valamikor oly édes pillanatot, és úgy érezzük: ott rontottuk el az egész mostani sorsunkat. Felsejlik újra meg újra a kérdés: mi lett volna ha…?
Már csak ilyen az ideák természete. Minden szépet a hús-vér valóság tesz tönkre. Amíg csak álomkép vágyunk tárgya, amíg olyan amilyennek mi elképzeljük, azt teszi, amit mi szeretnénk, hogy tegyen, s nem teszi, amit nem szeretünk benne, addig mindenestől a mienk. Magunk teremtettük magunknak. Így születik a beteljesületlen, az örök szerelem. Lehet róla ábrándozni, megajándékozni ezernyi jó tulajdonsággal, felidézni elképzelt báját, bizsergetően selymes hangját, egy lelkünkbe égett véletlen mozdulatát, mondatát. Bármit lehet tenni vele, ami kedves nekünk, amire mindig is vágytunk.
Aztán egy szép napon már meggyőződésünkké lesz: Ő tényleg ilyen, persze, hogy ilyen. És ilyen is marad, amíg a sors kegyes hozzánk, és elfedi, elrejti szikrázó álomköntösével.
Mert gondoljuk csak meg, kiről álmodott volna Juhász Gyula, ha mégis elnyeri Annája kezét? És Csokonai, Lillája oldalán? Kockáztatta-e volna nyakát Rómeó egy erkély alatt, ha Tybalt karonfogva vezeti fel Júliához a palota széles lépcsőjén? Kiért vívott volna Syranó, ha Roxánát az első találkozáskor elnyeri? Hol lennének Petrarka szonettjei, ha Laurája nem kéreti magát? És mennyi-mennyi vers, színdarab és regény hiányozna ma a könyvespolcokról, ha minden szerelem célját éri? Persze bizonyosat nem mondhatok, de azt igen, hogy a beteljesülés csodája nem tart örökké, nem kezdete, de vége valaminek. S ami azon túl kezdődik, már nem csak tőlünk függ.
Máriámra gondolva - ha visszaforgathatnám az időt, (most először érzem: jó, hogy nem lehet) és képzelgéseim valóra válnak, - az, bizony tényleg büntetés lett volna, de Neki.
Mert mit is nyújthattam volna én? Milyen életem volt nekem? Bizony, ha egy kicsit is őszinte akarok lenni, (most már mindegy, akár lehetek is) tudom, jobbat érdemelt.
Jobbat is kapott.
Honnan tudom? Nos, annak hosszú sora lenne elmesélni, de csak magamat tenném nevetségessé vele. Elég annyi, hogy ötven év multával egy alkalmi gyülekezetben sikerült viszontlátnom, szemébe néznem, megérintenem, ha csak egy kézfogás erejéig is. Bizony már nem az a semmi kis fityfiritty, már komoly anya és feleség, már unokái vannak. De még most is gyorsmozgású, mosolygószemű, határozott beszédű, kedves és barátságos. Kérdésemre, hogy emlékszik-e rám, csak némi gondolkodás után mondott igent, talán udvariasságból. Nem kutattam, így is jól esett. Az alkalom sem engedett többet néhány mondatnál, hát most már ezzel kell beérnem arra a kis időre, ami még hátra van. Azt még megtudtam, hogy egyik gimnáziumi iskolatársa vette el.
Első gondolatom az volt: ez olyan szép, olyan tiszta, olyan romantikusan megható. Talán első szerelme volt, s lám, mindmáig kitart. Ahogy elnéztem őket: bizonyosan. Hát ez az, amit tőlem aligha kaphatott volna meg. Csupa elrontott életekkel köveztem ki utam, szeretetükért csak fájdalmat tudtam adni. Így, legalább a sors (miért mondják vaknak?) okosabb, kegyesebb volt. Mindkettőnkhöz.
Hanem, lelkem sötétebb fele (az önző, hiú, álszent dög) lesben azt várta, azt kívánta, majd felcsillan szemében a viszontlátás fájdalmas öröme, s talán kezem szorítva kiolvashatom belőle a régi-régi kérdést: miért nem kerestél? Miért nem jöttél? Miért hallgatsz? Talán megpillanthatok benne egy eltitkolt könnycseppet, egy félve, még most is reménykedő, felszakadó, kimondhatatlan vágyat. Egy késői felparázsló tüzet.
De semmi ilyen nem történt.
Mi lett volna ha…..? Nem kérdezem többet.
