Egy nyugodt vakáció

A Fülöp tata novella jóval előbb érkezett

*************************************

Bogdán Kálmán:
Egy nyugodt vakáció

Igazán boldog, kellemes vakációban volt részem. Jóformán azt csinálhattam, amit akartam, az illendőség határain belül. Már megnyílt a strand, két düledező beton medencével, amelyben erősen zavaros, mondjuk ki bátran, mocskos, l6 fokos víz várta a fürdőzőket. Köröskörül rozoga kabinok és sárgás homokkal leszórt „napozó.” Az ambiente is jelen volt, a közvetlen szomszédban levő vágóhíd gondoskodott róla, biztosítva a hangulatteremtő atmoszférát, ami egy művészvárosban elengedhetetlen feltétel. A két medence szinte állandóan üres volt, csak egy-két mindenre elszánt fakír lubickolt bennük és néhány srác, köztük én, dobáltunk egy gumilabdát. Viszont a parton, a homokban, társaságbeli hölgyek illegették, sőt billegették magukat, büszkén viselve a legdivatosabb fürdőkosztüm-fantáziákat, amelyek a hivalkodó Jantzen márkával voltak ellátva. Hangsúlyozom a történelmi igazság kedvéért, hogy ezekbe a fürdőruha-költeményekbe fel kellett öltözni és a csábító gömbölyűségeknek csupán a körvonalát lehetett sejteni. (Ma viszont egy fürdőkosztümre vetkőzött hölgy úgy néz ki, hogy ha nőgyógyászati vizitre készülne, az orvos rászólna, hogy vegyen magára valamit).
Szüleim nagy társadalmi életet éltek. A ház majdnem mindig tele volt vendégekkel. De ez már bevett szokás volt Nagybányán. Nagyon kevés olyan család volt, amely elzárkózott volna, és ne látta szívesen a vendégeket. Barátaimmal is nagy „zrí”-ket rendeztünk, hol nálunk, hol náluk. Abban a korban voltunk, l5-l6 éves kamaszok, amikor már új témákról beszélgettünk. Legnagyobb részünk már megpörkölődött, ha még csupán plátói alapon is. Tisztelet a kivételnek. Nem azért mondom, de ilyenre is akadt példa.
Már érkeztek az üdülni vágyók, akik nyaranta elözönlötték a várost. Volt olyan esztendő, amikor hivatalos statisztika szerint 5000 körül volt a vendégek száma, élénk pezsgést hozva a városka életébe. Persze, ebből a pezsgésből, ránk, vágyakozó kamaszokra egy buboréknyi sem jutott. Olvastuk Zolát, többen a Kraft-Ébinget, sőt a dr. Róth-féle költeményeket is ismertük, de hát egyik sem volt az igazi. Így legtöbben fantáziájukra bízták magukat. Itt is volt kivétel. Lásd fentebb.
Nagyon szép leveleket írtam Évának, gondosan ügyelve, hogy a megható költői képeket a legkiválóbb íróktól kölcsönözzem. Persze, válasz is érkezett, képeslapok, Debrecen látképével, igaz, csak néhány sor fért rájuk és aránylag nagyon kevés helyesírási hiba. És mindegyik azzal a záradékkal végződött, hogy „Pá magának!”.
Íme bizonyság: szeret!
Vége lett a vakációnak, vissza kellett mennem Debrecenbe. Ezúttal édesanyámmal utaztunk. Miután Nagy József tanár úr nyomatékosan kijelentette, hogy nincs az a pénz, amelyért visszavenne, bőven elég volt az az egy esztendő, új lakást és háziurat kellett találni, aki hajlékába hajlandó fogadni engem. Igazat szólva, én már kiszemeltem egy megfelelő kvártélyt a Csillag utca 34 szám alatt, a Gecsemáni kert szomszédságában. Egy nyolcadikostól kaptam a címet, aki szintén abban a házban lakott. A házinéni illetve bácsi nem volt otthon.

Itt hiányzik valami! (szerkesztői megjegyzés)

Dicsekvés nélkül állíthatom, hogy már Debrecen legjobb ping-pongozói közé tartoztam, ami l5 éves koromra való tekintettel, nagy sikernek számított, hiszen akkor még nem tolongtak l4-l5 éves világ- és olimpiai bajnokok millió dolláros vagyonokkal. Egy érem, vagy diploma, hát még egy kupa, serleg, a legnagyobb dicsőséget jelentette.
Nos, én majdnem minden versenyen az élmezőnyben végeztem, bejutottam Debrecen felnőtt válogatott csapatába is, amely csupán öt versenyzőből állt. Osztálytársaim előtt komoly tekintélyem volt sportbeli sikereim miatt, persze ez fordított arányban állott tanulmányi helyzetemmel, ahol diplomák helyett intőket kaptam.
Amikor megnyertem Kelet-Magyarország középiskolai (KISOK) bajnokságát, az érem átadásakor, amelyet előírás szerint az iskola igazgatója végzett, S. Szabó ezzel kezdte a beszédét: „Íme, egy példa, amely megcáfolja a jelmondatot, hogy ép testben, ép lélek…” – és utána következett egy bővebb ismertetés viselt dolgaimról…De éreztem, hogy a többség előtt mindez nem kisebbíti érdemeimet…
Nemsokára nagy eseményre került sor Debrecenben. Országos asztalitenisz versenyt rendeztek, amelyen a pesti versenyzők is résztvesznek, közöttük több világbajnok is szerepelt, hiszen abban az évben taroltak a világbajnokságon a magyarok. Olyan nevek, mint Barna, Szabados, Kelen, Dávid, Bellák, Glanz , Mednyánszky Mária, Straub Vera, Sipos Annus, éveken át tartották a hegemóniát a világbajnokságokon, ők jelentették a verseny színvonalát.
Nemcsak sportbeli, hanem társadalmi eseménynek is számított a verseny, így a város vezetősége is felkészült a világbajnokok méltó fogadására. Természetesen a debreceni pingpongozók is, akik között én is ott lehettem.
Igaz, hogy általános riadalmat keltettem, amikor fogadást ajánlottam fel, hogy a pesti küldöttség legszebb női tagját megcsókolom. Kalmár Ottó, banktisztviselő állta a fogadást, tíz krémes erejéig, a többiek ijedt tiltakozása ellenére. Hiszen ebből országos botrány lehet.
Az állomáson ott voltak a város fejesei, Kölcsey polgármester úrral az élen, várták a pestieket, de a sportdrukkerek is ott tolongtak, sőt a járókelők közül is kíváncsiak voltak a világbajnokokra, hiszen akkor még nem rendeztek havonta világ- és Európa-bajnokságokat, így egy ilyen mezőny szenzációnak számított. És persze ott volt a debreceni pingpongozók csapata, akik között én is a főszereplők közé tartoztam.
Befutott a pesti gyors. Elsőnek Mechlovits Zoltán a csapat vezetője szállt ki, majd következtek a többiek. Az öt női versenyző egymásután szállt ki. Én megkérdeztem, melyik a legszebb? Bányász, Hegedűs, Thomas, Benedek kétségbeesetten kérték, hogy vonjuk vissza a fogadásunkat, mert botrány lesz. De mindannyian egyetértettek abban, hogy Sipos Annus messze a legszebb. Amikor a pestiek megindultak a peron felé, ahol a fogadóbizottság virágcsokrokkal várta őket, én határozott léptekkel odaléptem Sipos Annushoz és megcsókoltam. És ő visszacsókolt. Nem csoda, hiszen édes unokatestvérem volt.
Kalmár kifizette a Kiss cukrászdában a tíz krémest…

Volt egy barátom, aki nagyon imponált. Már nyolcadikos volt, nagyon szép fiú és talán a legerősebb az egész gimnáziumban, persze nagy sikerei voltak a gyengébb nem körében. Pásztor Bélának hívták. Egy alkalommal arra kért, hogy adjam oda neki a szobámat, mert van egy nagy szerelme, egy férjes asszony és hát sajnos nincs megfelelő hely, ahol ez a szerelem kivirágozzék. Mindössze l-2 órácskáról volna szó, én ezalatt elmehetek moziba, vagy sétálni… A mozijegyet, vagy a cukrászdát ő fizeti, kápé. Kissé fanyalogva, de elfogadtam az ajánlatot. Markovits néni nem sokat törődött velem, nem ellenőrizte, ki jön hozzám, vagy mikor jövök haza…
Már egy hó napja folyt a love story (ahogy akkoriban nevezték, „liezon”), már minden filmet megnéztem, négy-öt krémest fogyasztottam szobakölcsönzésekként, Béla minden alkalommal előre ideadta a két-három pengőt. Egy délután hallom, hogy egy férfi kiabál az udvaron: „Halló, lakik itt egy diák a református gimnáziumból?” Kiléptem a szobából és mondtam, igen én lakom itt. Erre szó nélkül nekem esett és elkezdett kegyetlenül pofozni, ütött, ahol csak ért. Nagy darab ember volt s úgy járt a karja, mint a cséphadaró, közben üvöltözött: ”Te disznó, csavargó, strici, agyonütlek, kettéhasítlak, rothadt nőcsábásza!” „De hát, én…” – többet nem tudtam kinyögni a záporozó pofonok miatt. „Majd adok én neked Sárikámat… Családi életet tönkretenni…” Pillanatnyi szünetet tartott, valószínűleg új erőt gyűjtött, és végre megszólalhattam, félig sírva: „De hát én nem ismerek semmiféle Sárikát…” A pasas már újabb ütésre emelte kezét és ordította: „Nem ismered a feleségemet, disznó, nem te vagy a Béluskám drága?” „Nem vagyok én Béluska, én Kálmán vagyok…” „Igazááán? És akkor ki az a Béluska a refektől, aki itt találkozik a feleségemmel?” Zupp, kaptam még egy pofont. „A lakótársam” – füllentettem, félve, hogy újabb pofonokban lesz részem, ha megtudja, hogy kölcsönadom a lakást. „Úúúúgy? No majd számolok vele is. Hol találom meg a gazembert? Azonnal mondd meg, mert kitekerem a nyakát!”
Pillanat alatt óriási ötlet villant át az agyamon. „Meg tetszik találni a DTE tornatermében, ott birkózik… Kerületi bajnok nehézsúlyban” „Áhá! No majd számold el te vele a verést. Ezt tulajdonképpen feleségem, Sára érdemelte volna meg. De én úriember vagyok, és nőt nem ütök meg. Még gyermeket sem. Nesze, itt van tíz pengő fájdalomdíjnak. Oda ne add annak a csozenak! Sajnálom. Isten áldjon!” Azzal végre ellépett.
Másnap reggel sötétkék monoklival a balszememen, bosszúért sziszegve mondtam el Bélának, mi történt, és hogy soha többé nem állok vele szóba. Mire ő fölényesen válaszolt: „Nem értem öcsi, mit panaszkodol? Végeredményben láttál egy rakás filmet, megzabáltál egy vagontételnyi krémest és a végén még kaptál egy tízest, amelynek a fele igazság szerint nekem járna. De, hogy lásd, kivel van dolgod, lemondok róla. Apropó, új baba van kilátásban, remélem számíthatok rád? Jövő hónapban remek filmek érkeznek a mozikba…
A következő hónapban egyetlen filmet sem néztem meg, Bélával pedig örökre megszakadt a barátságom…

Egy idő után úgy éreztem, hogy igaz, pingpongban vagyok valaki, de ez a kis celluloid labdával való pötyögtetés végeredményben nem igazán férfias sport, nem olyan, amelyben dagadó izmú bajnokok viaskodnak. Hiszen sokan gúnyosan, mások irigyen a bélyeggyűjtéshez hasonlítják. Kapóra jött, hogy tornatanárunk, Váry Sándor, híres vívómester, az iskolában vívóórákat indított. Azonnal beiratkoztam. A kardpengét nekünk kellett megvásárolnunk, a markolatot az iskola adta. Hamar megtanultuk, hogyan kell összeszerelni... és megkezdődtek az órák. Előbb a lépéseket gyakoroltuk, aztán a kardot vettük kézbe. Megtanultuk a terc, quart, quint mozdulatokat, elsajátítottuk a parád, meg a riposzt használatát. Persze ezt egy ideig, Váry tanár úrral személyesen, majd az ő gondos ellenőrzése mellett végeztük. Iskolánkban a vívósportnak régi hagyománya volt. Most is a nyolcadikos Koós országos középiskolai bajnokságot nyert, Buray Zoli is a legjobbak közé tartozott, maga Barcza Gida is többször volt már sikeres a vívópáston.
Aztán sisakot kaptunk, természetesen vívóruhánk nem volt, amit a tanár úr úgy oldott meg, hogy a kiskabátunkat vagy zakónkat kifordítva vettük fel. Egyenként foglalkozott velünk, de gyakran igénybe vette a hetedikes, nyolcadikos vívók segítségét is. Nem panaszkodhatam, elég jól haladtam, a tehnikám sem volt éppen rossz, de a mozgásom!!! Váry tanár úr többször szidott össze, hogy miért talpaltatom a cipőmet vaslemezzel. Hozzám képest a csigabiga nyuszinak számít.
Megjött a karácsonyi vakáció. Évától érzékeny búcsút vettem, azzal vigasztalódtunk, hogy két hét nem a világ! Szerelemmel tele szívvel és szekundákkal tele félévi értesítővel érkeztem haza. Nem volt baj a három darab négyes miatt, sikerült megmagyaráznom, hogy ebben az évben, a szokástól eltérően, csak a vakáció után adják ki a bizonyítványt. A szüleim elhitték (vagy csak úgy tettek, hogy zavartalan két hetet tölthessünk együtt.)
Csakugyan nagyon kellemes volt odahaza. Ellátogattam a pingpong terembe is. Szerencsémre. Ugyanis a tréningeket eljárogatott egy Kertész Dezső nevű fiatalember, mellékesen (fizetés nélküli) munkatársa a Krizsán P. Pál szerkesztette Nagybánya című hetilapnak, ahol csak úgy passzióból írásokat közölt. Néhányszor játszottam vele, megtanítottam egy újfajta szervára (ma adogatásnak nevezik). Aztán hirtelen ötlettel megkértem, jelentesse meg a Nagybányában az Éva ciklusba tartozó egyik költői alkotásomat. Dezső megtette. Ott díszelgett a remekmű a lap második oldalán Nem sivár már a szívem címmel. Hogy milyen volt a vers? Nem ismerem a közvéleményt, hiszen pár nappal később már visszautaztam Debrecenbe, de talán jellemző, hogy édesanyám kifejtette véleményét: senki sem köteles verset írni, attól még lehet rendes ember belőle.
Vásároltam négy-öt példányt a lapból, és már másnap az egyiket átadtam Évának, persze hangsúlyozva, hogy a Nagybánya Románia egyik legnívosabb újságja, csak a legkiválóbb írók közölnek benne, és állítólag a versemet román nyelvre is le akarják fordítani, sőt, éppen elutazásom napján a szebeni német nyelvű hírlap, a Die Woche is érdeklődött. Sejtettem, hogy ilyen című lap nem is létezik Szebenben, de miért ne éljek a költői szabadsággal?
Éva leírhatatlanul boldog volt. Még elkért tőlem két példányt, hogy megmutassa az osztálytársnőinek. Én magam is határtalanul boldog és büszke voltam. Istenem, mit lehet tudni, virágzó szerelemünknek híre megy a nagyvilágban. El is határozam, hogy a következő költeményeimet is elküldöm Kertész Dezsőnek közlésre. Úgy éreztem, a költői ihlet állandó vendégem, gyors egymásutánban papírra vetettem vagy hat verset, és ajánlott levélben elküldtem Dezsőnek.
Válaszára nem kellett sokáig várnom. Megírta, hogy a főszerkesztő rettenetesen letolta. Megfenyegette, hogy soha többé nem közöl tőle írást, ha ilyen sületlenségeket ad közre az ő tudta nélkül, hiszen reszkírozza, hogy csökken a példányszám, és milyen képpel utasíthatja majd vissza a többi tehetségtelen fűzfapoétát, ha már ezt a marhaságot lehozta? Nem mondom, kissé letört a hír, de megnyugtattam magamat azzal, hogy az igazi tehetség előbb-utóbb érvényesül. (Így is történt. Ismert, jónevű úszóedző lett belőlem).
Egyik vívóedzésen eltört a kardpengém. Váry tanár úr meghagyta, hogy a jövő órán kard nélkül nincs mit keresnem ott. A penge ára négy pengő volt. Addigra a zsebpénzemnek már csak a romjai maradtak meg, éppen a Kiss cukrászdai költségekre volt elég. Volt egy Stepán nevű barátom a hatodikból, tőle kértem kölcsön (a kerek összeg kedvéért) öt pöncit elsejéig, ameddig a zsebpénzem hazulról megérkezik. Stepán készséggel ideadta, és én még aznap megvásárolhattam a fegyvert. Így nem kellett hiányoznom a tréningekről.
Egyik délután zongoraórájára kísértem el Évát, amikor szembe jön velünk Stepán. Ahogy meglát, hangosan rámordít: „Héé! Mikor adod meg az öt pengőmet? Nem szégyelled magad, te potyaleső, betyár?’’ Agyamba szállott a vér. Már tettem is egy lépést felé, ökölbeszorított kezekkel… Éva felsikoltott „Jaj, ne, Istenkém, ne!!!” Megfékeztem magam. Csakugyan városszerte botrány lenne, ha itt, a Zenede előtt összeverném ezt a barmot. Csak annyit mondtam halkan, de határozottan, hogy holnap reggel küldöm a segédeimet, lovagias elégtételt követelek. „Jó, jó” – felelt Stepán – „de küldjed el a pénzemet is!!!”
„Tudja, valamelyik napgyűjtést rendeztek az iskolában, egyik szegény gyerek felsegélyezésére. Nálam nem volt aprópénz, és Stepán éppen mellettem állt, így hát tőle kértem másnapig 5 pengőt. Őszintén szólva olyan bagatell, hogy egészen megfeledkeztem róla. Node de így a képembe vágni, ilyen piszok módon?! Nem, ezt a sértést csak vér moshatja le….” „Jaj, csak nem fognak párbajozni?” „Sajnos, más mód nincs, hogy elégtételt kapjak… Kardom elé állítom a szemtelent…” „És ha megsebesül?” „Az ki van zárva, Stepánnak halvány fogalma sincs a vívásról! Egy kicsit megkarcolom, vagy ha pisztolypárbaj lesz, úgy célzok majd, hogy a golyó csak súrolja a két ballába közül az egyiket…”
Reggel kikunyeráltam Markovits nénitől 5 pengőt, felkértem párbajsegédemnek
Buray Zotyit és Koós Gabit, aki abban az évben nyerte meg az országos középiskolai tőrvívó bajnokságot, és természetesen átadtam nekik az ötöst is, adják oda Stepánnak, aki elfogadta a kihívást, és szintén megnevezte a két segédjét, Halász Buba és Rácz Jenő személyében. A négy jólfésült férfi összeült, valahonnan megszerezték Clair Vilmos párbajkódexét. Miután azt alaposan áttanulmányozták, kardpárbajban állapodtak meg. Vívókardokkal, sisakkal, nyak- és hónaljbandázzsal, tompított hegyekkel, szúrás kizárva, első vérig. Színhely: Burayék présháza Apafáján. Idő: vasárnap reggel nyolc óra. Orvos Radó Bandi lesz, akinek az apja állatoros Alagon, ő majd lop kötszereket és más fontos orvosi kelléket a fatertől. Persze, ünnepélyesen megfogadtuk, hogy titokban tartjuk az ügyet, nehogy a tanári kar megtudja. Dehát az a titok, amelyről két ember tud, többé már nem titok, hát még amit hét ember ismer! Gyorsan terjedt a hír, többen megszólítottak, igyekeztek jótanácsokat adni…
Szombaton még találkoztam Évával, aki aggódva kérdezősködött, hogy ugye, nem lesz semmi bajom? Megnyugtattam, hogy egészen könnyű feltételű párbajról van szó, lovassági kardokkal, bandázs és sisak nélkül, szúrás megengedve, végkimerülésig. Éva rémülten jajdult fel: „Jaj, istenkém, Kálmán, vigyázzon magára. Imádkozni fogok magáért!”
Szeret!
Vasárnap reggel, jó korán indultam el, hiszen az Apafája jó messze van a Csillag utcától… Nem állítom, hogy egészen nyugodt voltam és nem mocorgott bennem valami félsz. De igyekeztem elhessegetni magamtól a halálfélelmet. Csak úgy ködfátyolon láttam magam előtt Évát, aki, amikor meghallja, hogy párbajozom, hintóba vágja magát, és rémülten hajszoltatja a négy szürke paripát az erdő szélére, ahol éppen akkor kaptam a halálos sebet, és többször halva rogyok össze és ő zokogva borul tetememre.
A présház előtt már ott várakoztak komor arccal a segédek és Stepán, már csak az orvos, azaz Radó Bandi hiányzott. Végül berobogott ő is, mentegetőzve, hogy apja otthon volt és csak nagy nehezen tudta elcsórni a kötszereket és a jódot, meg egy csipeszt, amivel a golyót ki lehet szedni. „Te hülye” – becézte Koós – „honnan kerül puskagolyó egy kardpárbajba?”
Beléptünk a présházba. Jó tágas helyiség volt, nagy ablakokkal, falakkal, mintha az isten is egy halálos végű párbaj számára teremtette volna. Koós felszólítására levetettük kabátunkat, ingünket. Bandi szakértelemmel kötötte be nyakunkat és hónaljunkat, magyarázva, hogy többször figyelte, miként kötözi be édesapja a marhák sebeit… Igazán alapos munkát végzett, először vattával, majd rongyokkal burkolta be nevezett testrészeinket. A segédek kezünkbe nyomták a kardokat. Koós felszólított bennünket a békülésre. Mindketten harsány nemmel feleltünk, az én hangom acélosabban zengett. Fejünbe nyomtuk a sisakokat. „En gard” – hangzott a vezényszó. Összecsaptunk.Villogtak, szikráztak a pengék, csattogtak a kardok, amelyek a költő szerint is csatára lelkesítik a magyart, fajra és felekezetre való tekintet nélkül. Megpillantom, hogy Stepán melle védtelen… odavágok. „Állj !!!” – kiáltja Koós. Radó megvizsgál mindkettőnket. Sehol semmi. Folytatjuk, csihi-puhi, egyszerre csak csípős fájdalmat érzek a bal mellemen „Állj!!!” Radó odaugrik hozzám, és nagy örömmel fölfedez rajtam egy parányi karcolást, amit addig nyomogat, amíg megjelenik egy gombostűfejnyi vércsepp. Meg van az első vér! Vége a párbajnak! Stepán és én felszólítás nélkül nem csak kibékülünk, hanem egymás nyakába borulunk. És Stepán bevallja, Kőhegyi heccelte föl, hogy csak akkor tudja visszakapni tőlem a pénzét, ha olyankor követeli tőlem, mikor egy leányt kísérgetek.
Radó „doktor” alaposan bekötözte sebemet. Igaz, én még külön kértem, hogy minél vastagabb kötést alkalmazzon, hadd lássa ország-világ, hogy itt nem gyerekjátékról volt szó…

Másnap délben egykor már ott álltam a Dóczy előtt, kedvenc fámnak támaszkodva. Kisvártatva megjelent Éva, már messziről látszott, mekkora öröm önti el arcát. Persze, a nyilvánosság előtt nem borulhatott a nyakamba (ez „abban az időben“ még meghitt kettesben sem volt szokás l3-l6 éves ifjú szerelmesek között). Boldogan kérdezte, hogy igazándiból párbajoztunk-e? És ugye nem sebesültem meg? Igyekeztem megnyugtatni. „Semmiség az egész. Tudja, az ilyen analfabéták ellen a legnehezebb küzdeni. Összevissza csapkodnak, kaszabolnak, így sikerült megkarcolnia…” „Istenkém, szóval mégis megsebesült?” – szörnyülködött Éva. „Ugyan, ugyan, szóra sem érdemes. Mondom, kis karcolás, talán húsz centi, ha van, és nem mélyebb 2-3 centinél, 30 öltéssel már össze is varrták. Érdekes, pont a szívem fölött van, amely most tovább doboghat magáért, még ha vastagon be is pólyálták…” „Jaj, igazán, mutassa meg!” Óvatosan kigomboltam az ingemet, jól látszott alatta a kötés, amelyet a biztonság és hihetőség kedvéért jó darabon befestettem piros tintával.
Két, vagy három nap telt el, amikor megjelent az osztályban a pedellus, s közölte, hogy kicsöngetés után, jelenjek meg a tanáriban. Balsejtelmekkel telve léptem a tanáriba. A hosszú zöld asztal mellet ott ült majdnem az egész tanárikar, az asztalfőn pedig szokás szerint maga Tyúk Béni, alias S. Szabó József igazgató úr. A sarokban pedig lehorgasztott fejjel ott topogott az egész párbajozó társaság
Tyúk Béni megköszörülte torkát és rákezdte, ujjával ránk mutatva: „Íme, tanárurak, a díszes társaság… Amint bizonyára már tudják, ezek a gazfickók párbajhősöknek képzelik magukat. Igen uraim, a debreceni református főgimnázium, amely a messze földön híres debreceni református kollégium méltó utódja igyekszik lenni, ilyen éretlen, meggondolatlan süvölvényekkel is rendelkezik. Mit gondoltok, ti akkkkasztófáravaló tacskók? Nem vagyunk Heidelbergben, ahol dicsőségszámba megy, ha valakinek össze-vissza van vagdalva az arca! A mi feladatunk és célunk egészséges, józan gondolkodású hazafiakat nevelni, nem hűbelebalázsokat. Hogy merészeltétek kockára tenni intézetünk jó hírnevét? És ha valaki komolyan megsérült volna? Magán csodálkozunk a legjobban Koós. Hogy történt ez a disznóság?”
Koós nyugodtan előadta, hogy becsületes, lovagias küzdelem folyt, komoly sérülés nem történhetett, mert szigorúan be lettek tartva tartva Clair Vilmos párbajkódex-szabályai, és ő úgy gondolja, hogy megtörténhet egy férfi életében, hogy afférba kerül, és kénytelen lovagias elégtételt kérni, vagy adni… És talán nem árt, ha már ifjabb korában szerzett némi tapasztalatot.
Az igazgató ezután elbocsátott bennünket, azzal, hogy majd megtanácskozzák a tanár urakkal, mi legyen a büntetésünk. Másnap közölték, hogy a segédek és Radó Bandi szóbeli figyelmeztetésben részesülnek, Stepán írásbeli figyelmeztetést kap, engem pedig, mint visszaesőt, szigorú megrovásra ítélnek és figyelmeztetnek, hogy a legközelebbi vétségért consilium abeundit kaphatok. Én meg voltam győződve, hogy az egészet Kőfalvi súgta be… De azért kissé megnyugodtam, aránylag olcsón úsztam meg a dolgot… Minden rendbe jött, egy szekundámat is sikerült kijavítanom, igaz, még mindig maradt három, de nem aggasztott, év végéig kijavítom, amint az tavaly is sikerült.
Közben boldogságom és nyugalmam kelyhébe ürömcsepp hullott. Kölcsey Anti húgának a születésnapjára több osztálytársát is meghívta, többek közt engem is, és amint azt délben Évától megtudtam, ő is ott lesz. Kimondhatatlanul boldog voltam. Egy egész délutánt tölthetünk együtt!
Korai volt azonban az örömöm. Másnap Anti restelkedve vont félre és közölte, hogy édesapja –Debrecen polgármestere – nem engedélyezte, hogy én is ott legyek. Ugyanis Kun Sándor osztályfőnökünk, aki Anti nővérének a férje, nagyon csúnyán festett le az atya előtt, és a polgármester úr kihúzott a meghívottak listájáról.
Nagyon elkeseredtünk Évával együtt, aki kijelentette, hogy nélkülem ő sem megy el. Aztán mégis elment. Én pedig a Kispipában és környékén igyekeztem vigasztalódni.
Hétfőn találkoztunk ismét Évával, aki lelkendezve mesélte, milyen pompásan szórakoztak – persze én nagyon hiányoztam –, sok finom torta, meg más édesség volt, a gramofonon sok szép tánczene szólt, táncoltak is, Kőfalvi is ott volt, nem is tudta, hogy milyen szépen zongorázik Pali. „Pali!!!” – hasított a szívembe. Még a nótáját is eljátszotta, hogy „Rózsabokor a domboldalon…”
Szóval Pali, sőt lehet, hogy Palika, netán Palkó… és rózsabokor!
No megállj, Kőfalvi, úgy is, mint Palkóka!!! Most majd én lépek! Valami olyat kell tennem, amivel bebizonyíthatom. Évának, hogy én vagyok az igazi!
Volt egy idősebb barátom, Földes Pityu. Hogy mi volt foglalkozása, vagy hogy egyáltalán volt-e, nem tudtam. Néhányszor eljött a pingpong terembe, de itt nem sok babér termett számára. De nagyon jó pofa volt, rengeteg viccet tudott, nem beszélve a disznó dalokról… Nos, neki mondtam el szívfájdalmamat. Mivel is lephetném meg Évát. Valami nagyot kellene produkálnom, amivel imponálhatnék. Pityu töprengeni kezdett: „Várjál csak, örezsem, várjál, Pityu bátyád majd segít. Szóval, ugyebár, versek voltak, párbajozás is történt… Hm. Nem akarsz részt venni a patikusöntésben? Tudod, az inspekciós patikákba éjjel becsöngetünk, a balek kinyitja a rolón levő kis ablakot és mi egy vödör vizet locsolunk a pofájába, az meg hápog, mi meg majd megszakadunk a röhögéstől… Ha akarod, te öntheted a vizet… Jó, hát nem… Nyugalom. Hoppá! Szögén találtam a fejét! Hányadika van ma? Jól jár a naptárad? Helyes a nyávogás, kutyuli. Pont április huszonhárom. És mi van egy hét múlva? Április harminc és utána következik május elseje, bőg a szívem belseje, avagy az éjjeli zenék, a szerenádak időpontja. Igen, ez az!!! Éjjeli zenét fogsz adni, örezsem… A lábad elé fog bukni a pipi… Jó, pardon, hogy bocsánat, nem pipi, hanem szívszerelmed.” „De Pityukám, hogy kell azt csinálni?” „Nyugalom örezsem, majd Pityuka komád segít. Utóvégre komák vagyunk vagy nem… Hát elsősorban, kell egy kiváló zenekar. Éjjeli zenét zenekar nélkül, csak úgy lehet adni, ha két éjjeli edényt – bilit – összeütögetsz, ezt pedig biztos, nem akarod. Mázlista vagy örezsem! Van néhány jó zenész cimborám. Szalai Csöpi lesz a primás, négy évvel ezelőtt majdnem felvettél a zenedébe. Azonkívül kell egy nagybőgős, egy klárikanétos, te meg majd odaállsz a zenekar elé és intonálni fogod a nótákat… Főzve lesz a pi… a pici leányka.” „De hogy álljak oda énekelni, hiszen olyan hangom van, hogy ha dalolok, a zenetanár befogja mindkét fülét, pedig félig süket!” „Sebaj, örezsem, Pityu komád ezen is segít. Ott van Várady Albi a színháztól, nagy tehetség, állítólag Kardos igazgató is felfigyelt rá, egyelőre statiszta, de még sokra viheti. Ő majd elbújik a hátad mögé, te pedig csak tátogsz, persze megfelelően átszellemült arckifejezéssel…” „És… és… szóval mennyibe fog ez kerülni?” „Bízd rám, komák vagyunk, vagy nem vagyunk komák? Szóval első a zenekar, nézd, akármilyen malacbandához nem adom a nevem… Ne ijedj azért meg, ne ess hasra. Úgy saccolom, hogy egy húszasból megúszod a zenekart. Albinak is jár egy ötös, és én megszámítom neked egy tízesért… Vagyis az egész cécó össznyevissznya 35 pöncidbe kerül. És tudod, mennyibe került a szerenád, amit Magos főispán fia adott Ferenczy Marikának, a színház szubrettjének? Fogózz meg örezsem, 250 pengőbe! És holtbiztos, hogy meg sem közelítheti a mi éjjeli zenénket. Fántásztikum lesz!!! Tehát, mához egy hétre, pinkt tíz órakor találkozunk a Gecsemáni kertben. Hozzád is közel van, a dohánygyárhoz is. Addig is adj kölcsön egy hármast. Majd elszámoljuk.”
Megköszöntem Pityunak a segítséget, miután átadtam a három pengőt elszámolásra, és örvendezve jegyeztem meg, hogy NAGY vetélyársam, Kőfalvi meg fog pukkadni az irigységtől… „Melyik Kőfalvi? A malmosnak a fia?“ – kérdezte Pityu. „Az az ortopédfejű marslakó!“ – feleltem. „No, az úgy le fog égni, mint Szeged az árvíz után…” Aztán komám, nehogy betérj a Gecsemáni kert mozijába, a Meteorba. Tudod, mi történt ott a múlt héten? Pergett a film és egyszerre csak kigyulladt a fény. És egy női hang felsikoltott: Jéé, nem is tudtam, hogy maga zsidó!! Ha akarod, elmondhatod a szerelmednek. Ingyen adom, ráadásnak. Jó, jó csak vicceltem…”
És eljött április utolsó éjszakája. A Gecsemáni kert majdnem teljesen üres volt. Türelmetlenül vártam a szereplőket. Kisvártatva meg is jelentek. Pityu vigyorogva bemutatta a prímást. Így első látásra nem sok bizalmat árasztott. Barna kabátjához zsirárdi szalmakalapot hordott. Az ütött-kopott hegedűjét a kezében tartotta, és azonnal kifogásoltam, hogy valami ócska hangszert hozott, amelyen mindössze három húr van. Nagyon megsértődött. Mit gondolok, hogy egy valódi Stradivarius hegedűt kisubickolnak? És mi az, hogy három húr? Úgy látszik, nem tudom, hogy egy Paga néni cigányasszony annak idején, egyetlen húron eljátszotta a Radeczki marsot… De ha nem vagyok megelégedve fizessem ki és alászolgája… Gyorsan kijelentettem, hogy nagyon meg vagyok elégedve. A klarinétos nem tudta elcsórni a dádétól a hangszert, mert ő is éjjelizenére indult, szerencsére otthon volt a tárogató, az gyönyörűen szól, illetve búg. Vasárnap is, kint a Nyilastelepen, négyszer játszotta el a Krasznahorka büszke várát… A harmadik a bőgős lett volna, de senki nem adta kölcsön a hangszerét, de ez nem számít, mert ő tulajdonképpen utánzóművész. Úgy tudja utánozni a nagybőgőt, hogy az szebben hangzik mint az igazi… Be is mutatta. Összeszorította a két fogsorát és zé-hangokat adott ki… Aztán élethűen imitálta a motorbiciklit, a villamost, Misogát, a színészt, a kutya ugatást és a hawaii gitárt. Befogta a két orrcimpáját, majd hirtelen elengedte, miközben női hangon zengette, hogy „pannnng.“ Ott volt a színész is, középkorú, sovány férfi. Pityu átvette a vezetést. „Kiskomám“ – szólt, „minden erlédigt, csak még a gubát add le, mert a fizetés itt honvéd módra megy. Csak előre, édes fiam!” Kifizettem a társaságot, Pityu nem írta le követeléséből a három pengőt, hanem felmutatott egy levelező nagyságú kartonlapot. „Látod örezsem, a legfontosabbról majdnem megfeledkeztünk. A névjegyről. Nézd meg, mit csináltatott neked Pityuka komád!” Tényleg gyönyörű volt. A bal felső sarokban egy galambpár turbékolt –, igaz nem hallatszott, de látszott… A másik sarokban egy lant volt látható, sok-sok színes szalaggal díszítve, az alsó sarkokban egy vigyorgó álarc, a másikban pedig egy tőrrel átszúrt szív volt, amelyből lassan csöpögött a vér… Középen nagy betűkkel „Boldog első májust kíván”… Alatta az én nevem…
Összeállítottuk a műsort is. Elsőnek természetesen Szeretnék május éjszakákon.
Aztán a Csak egy kislány van a világon, majd hangsúlyozottan, szívhezszólóan azt, hogy Rózsabokor a domboldalon. Aztán a Száz szál rózsát satöbbi, satöbbi. A színész megköszörülte kissé a torkát és eldalolta a szeretnék május éjszakáján első hangjait háááát, ahogy botfülemmel is megállapíthattam, mintha emlékeztetett volna a kecskemekegéshez. De hát a szöveg a fő…
Elindultunk. Halkan surrantunk tova a sejtelmes, sőt bűvös május éjszakában a Dohánygyár felé… Enyhe kora tavaszi szellő fújdogált, a hold barátságosan világított
Egyszóval igazi, szerelmes éjszaka volt…
Elérkeztünk a Dohánygyárhoz. A magas kovácsoltvas kapu persze, be volt zárva.
Óvatosan, nesztelenül átmásztunk rajta, Pityu fölerősítette a névjegyet a kapu tetejére és megálltunk Éva ablaka alatt. Tudtam, melyik az, hiszen sokszor integettünk egymásnak…
Pár percig halotti csendben álltunk… Albi leguggolt a hátam mögé, a prímás álla alá szorította a „hegedűt “, a klarinétos szájához illesztette a tárogatót, a hawaii gitáros hüvelyk- és mutatóujjával befogta az orrát… Pár pillanat, Pityu beint és…
Felcsendültek a holdfényes éjszakában az első akkordok, egyszersmind a hátam mögül, valami szörnyű, recsegő kappanhangon, „Szárátnák májas éjkakákon…” Az első szavakat még eltátogtam, aztán végleg tátva maradt a szám, valami leírhatatlan zenebona, krákogás hasított bele az éjszaka csendjébe. A „prímás” összevissza huzigálta vonót, a tárogató kísérteties hangokat bocsátott ki, a gitáros szorgalmasan pengette az orrcimpáit, a kutyák kétségbeesetten vonítottak – még ez volt a legdallamosabb hang a környéken… Talán fél percig álltam Éva ablaka alatt, aztán kétségbeesetten menekültem a tett színhelyéről. Nagy nehezen átmásztam a kapun, éppen idejében, mert kigyulladtak a villanyok, még hallottam, hogy a szimfonikus zenekar is futásnak ered, de közben a trágár dalt énekelik, hogy búzába ment a gyesznó, csak a füle látszik…
Én ész nélkül rohantam, magam sem tudtam hova, valahol a Nagyeredőben roskadtam le egy padra… Hajnal felé érkeztem haza, kisírt szemekkel. Megmosdottam, átöltöztem, aztán elbóbiskoltam. Valamivel nyolc előtt ébredtem föl, rohantam az iskolába, de hiába, elkéstem. Bede tanár úr magyarázott valamit a történelemből, mikor beléptem, rám nézett a cvikkere mögül és gúnyosan kérdezte: „Mi az, Bogdán úr, talán május éjszakáztunk?”
Valahogy, félig álmosan és boldogtalanul, átgürcöltem a délelőttöt, aztán egy órakor odamerészkedtem a Dóczy elé. Remegve vártam a percet, amikor kilép Éva…
És eljött az a perc. Ő kilépett és rám nézett. De hogy!! Ha egy varangyos békát pillantott volna meg, arra sem nézhetett volna nagyobb undorral. Próbáltam valamit hebegni, de nem volt kinek. És tetejébe, egyszerre mellette termett Kőfalvi, és (édes?) kettesben lejtettek tova a Diószegi út felé… Az én utamon!
Porig sújtva léptem tovább. Mit tehet ilyenkor egy férfi? Vagy agyonlövi magát
szerelme ablaka alatt, itt az a baj, hogy nem lehet túlélni, vagy italba fojtja bánatát.
Ehhez az utóbbihoz folyamodtam… Lassan, de biztosan elindultam az állomás felé és beléptem a Kispipába. Leroskadtam egy asztal mellé és elhatároztam, hogy leiszom magam a „sárga földig”. Rendeltem egy stampedli rumot… Aztán már a másodikat vedeltem, amikor valaki hátulról a vállamra tette a kezét. A színész volt az, Albi. Pulykavörösen ugrottam fel, ökölbe szorított kézzel, no most jön a bosszú… De a színész nagyon nyugodtan megszólalt: „Megértelek fiúkám, de megverni úgysem tudsz, birkózó voltam a DTE-ben. Tudom, hogy megérdemelném… De ezzel úgysem is érnél el semmit. Gyere, üljünk le ide az asztalhoz, majd mindent megmagyarázok… Jani, hozzon két rumot az én számlámra! Hát hallgass ide fiúkám, mi történt, de előbb valld be őszintén, még sosem csalódtál barátodban? Ha nem, jegyezd föl, hogy ez volt az első. Drága, jó cimborád elmesélte annak a Kőfalvinak, hogy mire készülsz és felajánlotta, hogy egy százasért úgy leéget, mint a miligyertyát… Persze, az a pimasz boldogan állt az alkura, lepörkölte a százast és Pityu úr elintézett téged. Ráadásul még tőled is kiszedett egy ötvenest. Fiúkám, hidd el, rettenetesen sajnálom és szégyellem, hogy részt vettem ebben a disznóságban… Jani, még két pohár rumot az én számlámra… és hidd el fiúkám, pontosan megértem, mit érzel most, én is voltam szerelmes sokszor, haj, de mennyiszer, de az első szerelmemet soha nem felejtem el. Mindegy, hogy csalódtam, vagy sem… Nagyon sajnálom, fiúkám, lelkem… de nagy pénz volt az a húszas, amit kaptam, ha akarod, visszaadom… vagy húzz be nekem egyet, azt nem adom vissza, becsületszavamra! Micsoda becsületre, hiszen még a betyárbecsületemet is elvesztettem… Egy ilyen szép, romantikus dolgot így tönkretenni… Hogy tegyem jóvá? Jani, repetiert! Bemutatok neked szép lányokat a színháztól… Beviszlek ófpotyóresz bármelyik előadásra… Meg fogsz vigasztalódni, kis pofám, ahogy a nóta is mondja, nagy a feje búsuljon a paripa, vagy a kanca… Janikám, még két duplát, ne féljen, van dohányom. Fizetek, mint egy úr… Jaj, de tisztességesen kerestem. Szinte égeti a zsebemet. Úgy, és most gyere velem fiúkám, csak ide az Emeletesbe, így kora délután is működik… Matiné, katonák és gyermekek számára…” Szóval Kőfalvi, no megállj, te aljas, ezt nem úszod meg!
Nem is úszta meg. Másnap, kicsengetés után, amikor a Dóczy felé igyekezett a Csizmadia közben, alaposan felpofoztam. Így szép vörös pofával várhatta Évát, amihez másnapra, majd csinos monokli is járul.
És valóban, másnap reggel Kőfalvi úr balszemét csinos kék folt takarta, engem pedig a pedellus keresett a nagy könyvvel, azonnal jelentkezzem a tanáriban. Lefelé menet meg is kérdezte tőlem, miért nem veszek ki kvártélyt a tanáriban, úgyis itt töltöm a legtöbb időmet.
Torkomban dobogott nem csak a szívem, hanem a vesém, májam, epém, vagyis minden belső szervem, amikor beléptem.
A már oly megszokott kép fogadott. A hosszú zöld asztal, körülülve komor, vészjósló tekintetű tanárokkal és az asztalfőn, méltóságteljesen, az igazgató úr, S. Szabó József (senki sem tudta, mit jelent neve előtt az „S”-betű), vagyis becenevén Tyúk Béni.
Egy- két percig szótlanul bámultak rám, majd Béni elővett valami papírokat, és rákezdte a prédikációt. „Uraim, tisztelt kollega urak, nézzenek meg egy ifjút, aki elindult a züllés útján, mintha nem tudná, hogy a lejtőn nem lehet megállni. Állítom, hogy igazgatóságom alatt még egy ilyen vásott, elvetemült gazfickóval nem találkoztam. De úgy vélem, a tanár urak sem. Véleményem szerint, egy ilyen gonosztevő fickót még az aszódi javítóintézetben sem tűrnének meg. Te aljas, te csirkefogó, te becstelen pribék, te oláj pakurár, te akkkkasztófára való haramia, mit műveltél??? Hogy merészeled, te utolsó niemand, éjnek idején, városunk egyik köztiszteletben álló családját éjszakai nyugalmában, mocskos, trágár macskazenével felzavarni? És az egész környéket??? Minek képzeled te magadat, trubadúrnak, lantosnak? És mi ez? Lépjél közelebb…” Remegve léptem oda. Az én gyönyörű névjegyemet tartotta a kezében. De a galambok, már nem turbékoltak, a lantról mélabúsan lógtak a szalagok, a maszk sírásra görbült szájjal bámult rám, a szívből pedig lassan csöpögött a vér… „Mi ez, mi??” – rivallt Tyúk Béni. – „Felelj!” Elfojtott hangon válaszoltam: „Egy névjegy…” „Brávó, eltaláltad… Valóban egy névjegy. Íme, tanár urak, egy zseniális ifjú, névjegye van… Te már régen leadtad a névjegyedet. Ilyen szemét trógert még sem én, sem a tanári kar nem ismert… Itt vannak a levelek, amelyekben az igazgató úr és a szomszédok panaszkodnak az éjszakai gaztetted miatt. Ilyen szégyent hoztál ránk, a messze földön híres debreceni református gimnázium utódjára, amelynek diákjai, ha kellett, tűzvész idején csapatostól vonultak a város megmentésére és őrködtek Debrecen biztonságára és nyugalmára… És, hogy teljes legyen a gonosztevő bűnlajstroma, brutálisan összeveri városunk egyik előkelő családjának egyetlen gyermekét, aki osztályának egyik eminens tanulója. Nem mondhatod, hogy nem voltunk veled szemben türelmesek. Sok disznóságodat elnéztük, mert hát elszakított területbeli fiú vagy. De most kijelenthetem, hogy betelt a pohár… Gondolom, a kollega urak is egy véleményen lesznek velem, az ítélet nem lehet más, mint eltávolítás az ország összes középiskolájából”
Most igazán kétségbe estem. Ezek után nem számíthattam semmiféle jóindulatra. A fenyegető rém az volt, hogy az ötödik osztály után összefoglaló vizsgát kellett tenni és én még három tantárgyból bukásra álltam. Ezt év végéig holtbiztosan ki tudnám javítani, hiszen az utóbbi időben három négyesemet már sikerült hármasra javítanom, de ha kicsapnak, nem jelenhetek meg az összefoglaló vizsgán és ezt menthetetlen osztályismétlést jelent. Kölcsey Antitól már előre megtudtam, mi lesz a tanári kar döntése. Kicsapnak! Rettenetes érzés vet rajtam erőt. Mi lesz velem? Mit szólnak majd szegény szüleim? Huszonegy éves koromban fogok érettségizni?
Tudtam, hogy csak egyetlen ember segíthet rajtam, akármekkora fájdalmat okozok neki… Édesapám. Elmentem a főpostára és felhívtam telefonon. Dadogva, mentegetőzve közöltem vele a szerencsétlenséget. Nagyon röviden válaszolt. Két nap múlva érkezik Debrecenbe. Az Aranybika halljában várjam. Ne menjek ki elébe az állomásra.
Amikor megérkezett, nem állt velem szóba, a köszönésemet sem fogadta. Szobát foglalt, felment és nemsokára le is jött. Nekem csak annyit mondott, itt várjam meg. Elment. Borzalmasan éreztem magam. Lelkiismeret-furdalás, szégyenérzet kínozott. Körülbelül két óra múlva érkezett vissza. Csak annyit mondott, menjek az iskolába, vegyem ki az irataimat, aztán menjek haza, csomagoljak, mert utazunk Nagybányára.
Egész úton, a vonaton egyetlen szót sem szólt hozzám. Csak odahaza közölte, hogy Ady Lajos tankerületi főigazgató engedélyezte, hogy ne várjam meg a tanári kar döntését, maradjak ki az iskolából és szeptemberben, mint magántanuló letehetem a vizsgát a nyíregyházi római-katolikus gimnáziumban. A mai naptól kezdve semmi más elfoglaltságom nem lehet, csak a tanulás. Majd fogad mellém egy tanárt, aki megpróbálja a lehetetlent és előkészít a szeptemberi magánvizsgára. Annak eredményétől függ a további sorsom. Addig is ne közeledjek hozzá, mert nem áll szóba velem.
Másnap édesanyámat sírva találtam, annyira kétségbe volt esve miattam.
Tőle tudtam meg, hogy édesapám a telefonhívásom után, azonnal átment Szatmárra, megkereste Pop Aurélt, a híres festőművészt, az Ady család jóbarátját, aki rögtön adott egy ajánlólevelet, amelyben arra kérte a tankerületi főigazgatót, tegyen valamit, nem is annyira az én, mint a szüleim kedvéért. Később tudtam meg, hogy Ady Lajos mosolyogva, nagyon barátságosan fogadta édesapámat. Minden további nélkül megadta a lehetőséget, hogy ne veszítsek egy évet és elintézte, hogy letehessem a vizsgát Nyíregyházán. Még azt is megjegyezte, nem hiszi, hogy szándékosan követtem el a dolgot…
Két nap múlva Édesapám utasított, hogy azonnal menjek el a liget melletti
Munkaházba (festőművészek laktak ebben a rozoga épületben) és keressem meg Fülöp tanár urat, aki majd megpróbálja a lehetetlent és megment az osztályismétlés rémétől.
Elmentem. A liget bejárónál megkérdeztem egy arra haladó férfitől, hogy itt lakik-e Fülöp tanár úr? Az illető pár pillanatig csodálkozva nézett rám „Fülöp tanár úr…? Jaaa!! Fülöp Tatát keresi. Ott lakik az emeleten, az első szoba az övé”.
És ez volt a sorsdöntő pillanat, amikor megismertem Fülöp Tatát.