Fülöp tata

Bogdán Kálmán:
Fülöp tata

Hozzá baktattam fel a nyikorgó, recsegő falépcsőn a liget melletti Munkaházban lévő rezidenciájába. (Ennek a rozoga épületnek a földszintjén működött 1940 után a „titkos román nyomda”). Tágas szobába nyitottam, a berendezés egy priccs, rajta kockás pokróc, szekrény, egy asztal, rajta cserép váza, benne tarka virágok, négy szék, festőállvány és egy függönnyel eltakart mosdó.
Barátságos, kedves mosollyal fogadott. Közepesnél alacsonyabb férfi, iszonyú görbe lábakkal, fejét rövidre nyírt kefefrizura fedte, tömpe orra felett, szelid tekintetű kék szem csillogott. Az egész ember kimondhatatlanul derűs, bizalmat keltő, humorral tele benyomást keltett bennem.
Bemutatkoztam, említve, hogy édesapám már beszélt rólam.
„Persze, hogy persze. No hadd látom, hogy néz ki közelről egy garabonciás. ”
Kissé hízelgett ez a megállapítás. Hm. Garabonciás, az már valami. Az ilyet még Debrecenben is tisztelték.
Aztán leültetett egyik székre és elkezdett mesélni Régi csirkefogó történeteket, stikliket, lányokról, asszonyokról, jókról, rosszakról, mulatásokról, nagy ivászatokról, Schlosszeről a nagy focistáról, akinek pont olyan görbe lába volt mint neki és egyszer Frici figyelmeztette őket, hogy ha egymás mellé állnak kockáztatják, hogy valaki látva két nullát WC-nek nézi és lepipili őket. Megkérdeztem, hogy milyen Frici? Hát Karinthy Frici,. akivel nagyon jó barátságban volt, (mint annyiunknak, nekem is Karinthy volt az egyik ideálom, hiszen még boldogult főszerkesztő koromban a „Röhög az ötödik bé” című lapomban, nem egy humoreszkjét „dolgoztam” át.) El mondta, hogy a Nyehóban már messziről lehetett tudni, mikor lép be Frici, úgy kopogtatta a vasbotját. Nagyon jó, bohém társaság gyűlt ott össze sokszor sakkozott Ferikével, tudniillik Molnár Ferenccel, akit barátai Ferikének szólítottak. Beszélt Major Sicuról, akinek a karikatúrát imádtam, - a Színházi Életben jelentek meg. Elmondta, hogy Sicu, kizárólag pepita öltönyt viselt soha másban nem lehetett látni.Egyszer elhatározta, kivándorol. Londonban jelentkezett egy nagy világlapnál. A főszerkesztőhöz vagy öt titkáron át lehetett bejutni. A főszerkesztő megkérdezte tőle, mit tud? Erre Sicu egy papírra lerajzolta mind az öt titkár karikaturáját. Persze, azonnal felvették.. Megkérdezte, olvasom Krúdy Gyulát? Hát hogyne, akkoriban faltam Szinbádot. Nos, ő nagyon jó cimborája volt Krúdynak. Sokat borozgatott vele a Kéhlyben, irtózatos erős ember volt, de kerülte a verekedést, Egyszer kezébe vett egy tucat magyar kártyát és egyetlen mozdulattal kettőbe szakította. Jó cimborája volt Tersánsyky Józsi, aki éppen innen, Nagybányáról származott. Nagyon jó akrobata volt, helyből szaltózott és a Kakuk Marci alakjait élő emberekről mintázta. Ismerte Strassnoffot is a híres szélhámost is, mindjárt el is mesélte néhány kalandját. Szájtátva hallgattam, bár sejtettem, hogy azért nem kell minden szavát készpénznek venni. Azzal is példálózgatott, hogy bár ezek mind igazi bohémek voltak, kivétel nélkül maradéktalanul elvégezték munkáikat, mikor alkottak, nem érdekelte őket semmi más. Mert nem igaz, hogy a bohémség felelőtlenséggel párosul. Lám a néhány fesorolt barátja, bár izig–vérig bohémek voltak, mind nagy alakjai az irodalomnak és művészeteknek.
(Évek múlva, már az érettségim táján, meg kérdeztem Tatától, mennyi volt igaz, abból amivel annak idején eldicsekedett nekem? „Öcskös, csak annyi, hogy a Japánban egyszer egymás mellé állítottak Slózival, mert ritkán lehetett, lehet találni két ilyen karikalábú daliát. Igaz, Slózi többre vitte mint én., de mint Machiavelli mondotta, a cél szentesíti az eszközt.. Ahhoz, hogy magát megfogjam, érdekesnek, kellett látszanom. Ugye meg bocsát nekem?” Hogyne bocsátottam volna meg, hiszen nagyon sok mindenben ő nyitotta ki a szemem.)
Néhány napig nem is foglalkoztunk a tananyaggal, pedig az idő sürgetett. Helyette engem kezdett beszéltetni. Figyelmesen hallgatta történeteimet, botrányaimat, sikereimet, csalódásaimat, verekedéseimet. Sőt vágyaimat, álmaimat. Többször elismerően, vagy helyeslően bólintott, vagy cinkosan mosolygott.
Egyik nap aztán felkiáltott: „Azt a hét meg a nyolc (ez volt szavajárása) hiszen maga egy nagyszerű ember, öcskös! Pontosan ilyen volt kamasz korában Karinthy Frici!
Csak nem hagyjuk magunkat elparentálni a sok pletykás, irígy bányitól! Megmutatjuk nekik, hogy van itt spiritusz! Meg fognak pukkadni, ha megtudják, hogy Kálmánka két hónap alatt zsebre vágta az egész évi tananyagot!!! Világrekordot javítunk mi ketten öcskös!
Határozottan kellemes zene volt füleimnek egy ilyen örök bohém művésznek a dicsérete és csakugyan valami bizsergést éreztem ereimben. Szerencsémre, ez a bizsergés nem volt rövid lejáratú.
A földrajz órákon Tata lebilincselően beszélt Olaszországról, Párisról, Londonról, Bécsről, megtűzdelve kalandokkal, viccekkel, szerelmekkel, a hegyekről, vizekről, népekről, szokásokról. Emlékszem amikor arról beszélt, hogyan csúfolják egymást a népek. A poloska például a lengyelekre – poland – utal, a svábbogár a németre, a franciákra a franc nemi betegség, az angolkór, a kifejezés, hogy csehül állok, English rubbernek mondják a franciák az óvszernek, az angolok viszont French capotnak. Minden városhoz, folyamhoz, országhoz fűzött valami érdekes, izgalmas, humoros mesét. A történelem órákat ismét mindig valami izgalmas dolgokkal, kémtörténetekkel összeesküvésekkel fűszerezte.
Külön élvezet volt a stilisztika. Nem tűrte a legkisebb pongyolaságot, pontatlanságot, magyartalanságot a fogalmazásban. Jelszava a magyarosan, szabatosan, világosan hármasszabály volt. Adott fel olyan olyan leckéket, amelyben minden ige, csak egyszer fordulhatott elő, még a segédigék is. Angol nyelvórákon, az angol szavak magyar megfelelőinek minél több szinonimáját kellett felsorolni.. Megjegyeztem, hogy Debrecenben a latin tanárunknak is ez volt a bogara. Egyik osztálytársunktól megkérdezte, mit jelent magyarul a bellum, belli? Az egy darabig hallgatott, - nyílván nem tudta. Valaki súgott : harc, harc. Mire a nebuló büszkén kivágta: arc, pofa, cifferblatt.
Aztán eljött az oly izgalommal és kétkedéssel várt magánvizsga időpontja, amit a Debrecentől távol eső Békéscsabán tettem le, fényes eredménnyel. Hemzsegtek a bizonyítványomban jók, még két jeles is akadt. Odahaza majdnem díszkapuval vártak és édesapám, két hónap szünet után megcsókolt.
Rövid, de most megérdemelt pár hetes vakáció után, együttes erővel vágtunk neki a hatodikos anyagnak, még mindig magántanulóként ami biztos, az biztos.
A rajtam elkövetett csoda következtében, Tata tekintélye megnőtt. Hát hogyne. valaki félévkor hét tantárgyból bukik, és pár hónap múlva, nagyszerű jegyekkel megy át. Így a következő évben, dr. Gál Gyula tekintélyes orvos fia, Imre, és leánya Zsuzsi is Tata növendékei lettek. Imre szintén hatodikra készült, ugyancsak Debrecenbe, Zsuzsa pedig másodikra, csak 12 éves volt, kis aranyszőke ártatlan angyal, aki még szilárdan hitt a gólyamesében. Akkor ez nem ment ritkaságszámba.
Tata remekül tudta az embert serkenteni, valósággal megelőzte a proletkult egyik jelmondatát: a problémák azért vannak, hogy megoldjuk azokat, (nem tette hozzá, hogy elvtárs)
Imrével a matematikát erőltette, külön foglalkozott vele, mert szerinte született matematikus, aki sokra fogja vinni. Itt sem tévedett Tata, Imre nyolcadikos korában megnyerte az országos matematika első díját, de az orvosi pályát választotta.
Engem pedig olyan feladatokkal látott el, hogy például írjak, három oldalt a bernáthegyi kutyáról, vagy a Rozsályról. Volt olyan hét, hogy monorímeket kellett faragjak, vagy kínrímeket. Egyik nap meghagyta, hogy írjak négy oldalt a kerítésről!
„De Tata, mit lehet firkálni egy kerítésről :Deszka, vas, kő, karó, sasfa, football kapu.” „Azt a hét meg a nyolc öcskös, (ez volt egyik szavajárása), minél nehezebb a feladat, annál nagyobb dicsőség megoldani.” Ültem az üres füzetem előtt, kezemben a töltőtollal, de semmi sem jutott az eszembe. Egy kerítés lehet kőből, fából, élő sövényből.de erről 4 oldalt? És egyszerre csak, ahogy ma mondanák, leesett a tantusz.
Megállj Tata! és elkezdtem írni a kerítésről, mint ősrégi foglalkozási ágról. Bőven volt anyagom, hiszen túl voltam már a Kraft-Ebingen, sőt egy csomó pornográf íráson is. Így nem négy, hanem hat oldalt írtam tele, erről az ősi foglalkozásról, az ókortól. kezdve egészen Szilágyi Hugóig, aki Nagybányán gondoskodott arról, hogy az ifjúság ne legyen csupán plátói szerelemre ítélve, nem is említve a korosabb évjáratot
Tata figyelmesen olvasta a jól dokumentált értekezést, aztán hátbavágott
„ Jól van öcskös, azt a hét meg a nyolc, tudtam, hogy rájön a csínyjára, magából újságíró lesz, akárki meglássa.
Kötelező olvasmányoktól írtóztam, de Tata nem kegyelmezett (később hálás lettem volna neki). A Zrinyi Szigeti Veszedelmét pedig analizálnom kellet (volna). Becsületesen megpróbáltam eleget tenni a feladatnak, de sehogy sem smakkolt. Mit tesz erre az ember? Előkerestem odahaza a Révay lexikonból a Zé kötetet, és szépen, majdnem szóról szóra kimásoltam a szócikket. Aztán eldugtam a kötetet. Mikor átadtam Tatának a megoldott feladatot, nem szólt semmit. Itt-ott rám pillantott, volt a tekintetében némi gyanakvás, de nem faggatott. Másnap reggel, becsönget a lakásunkba. Persze, beengedtem. Leül az egyik fotelbe, cigarettára gyújt, aztán megkérdi, van-e nekünk lexikonunk? Nem tagadhattam le, hiszen ott volt a másik szobában a könyvtár. Tata felemelkedik és oda sétál és ötletszerűen kivesz egy-két kötetet. Aztán a lexikonokat böngészi, de nem vesz kézbe egyet sem. Végül megkérdi, nem tudom, hol van a Zé kötet? Fogalmam sincs, válaszolom
Tata visszajön és újból leül. „Idefigyeljen öcskös, azt a hét meg a nyolc!, nagy hibákat követett el. Előszőr, bele se kezdett a Szigeti Veszedelembe, aztán kimásol egy szigorúan tömör, tudományos értekezést, amire csak komoly irodalmi kritikusok képesek. Aztán – ez még ötletes lépés volt – elrejti az illető kötetet, de elköveti a nagy baklövést, miért pont az az egyetlen kötet hiányzik a tizenhatból? Ha még eldugott volna vagy kettőt–hármat, nem lett volna olyan nyilvánvaló a puskázás mint így! Tudja-e öcskös, mi ebből a tanulság? Soha nem szabad az ellenfelet lebecsülni. Ha komolyan sakkozott volna, tisztában lenne, hogy egy tervet legalább két három lépésre előre ki kell tervelni.
Az angol órákon mindhárman együtt vettünk részt, Imre, Zsuzsika és én. Tata Nagyon nagy fontosságot tulajdonított az angol nyelvtannak. Pedig nagyon azt tartották, hogy az angol nyelvtan játék. Tata hamar meggyőzött bennünket az ellenkezőjéről.
Éppen egy nyelvtani problémát magyaráz, amikor nyílik a szoba ajtaja és bevonul rajta Göllner Elemér a kiváló festőművész, aki a szomszéd szobában lakott. Hogy ne legyen feltűnő, négykézláb jön be, szemén monokli és megkérdi : „Tata, nem jössz a kuplerájba?” Tata megdöbben és öklével dörgöli az arcát és kínosan nyögi: „sszam azt a hét meg a nyolc”. Imre és Zsuzsi értetlenül bámulnak, én pedig Tata segítéségére sietve mondom, fifteen hét meg a nyolc. Közben Tata nagy nehezen kituszkolja a részeg Göllnert. Zsuzsika pedig ártatlanul megkérdezi, „Mi az a kupleráj?” Ismét megmentem a helyzetet. „Cukleráj, Zsuzsika, cukleráj, vagyis cukrászda. Oda hívta a bácsi Tatát.
Tata vérbeli festő volt. Gyakran találkoztam vele a Klastrom réten, vagy a ligetben, olykor a kispiacon, vitte magával az állványt, meg a festékes dobozt, a fején nagy szalmakalappal Sokszor álltam a háta mögött és bámultam, hogy kezdi felrakni a konturokat, hátra–hátra lépegetve, felmérni a távolságot. Ha nem volt megelégedve a művel, kíméletlenül lekaparta. Viszont kaparásból csak a nőgyógyászok tudnak megélni, de egy festő csak az eladott képeiből, ha csak nem olyan jómódú, mint Husovszky, vagy Rácz Péter. A baj az volt, hogy Tata emigrált Magyarországból és csupán hontalan (nansen) útlevéllel rendelkezett. Ebben a minőségben pedig félt festményeit eladni. Igy képeit Nagy Oszkár szignálta, végeredményben stílusuk hasonló volt., Persze Oszkár nem ingyen adta aláírását. Véleményem szerint, nem ártana, ha Muradin - a nagybányai művésztelep szerelmese, szakértői szemmel megvizsgálná állításomat. Egy tény, hogy láttam olyan festményeket, amit Tata festett, de Nagy Oszkár szignója volt rajta.
Szabad idejét általában a Bergerájban töltötte, elsősorban Klein Jóska társaságában, akivel maratóni sakk és ostábla partikat játszottak. Egy parti ezer lei, horribilis nagy tét volt. Pontos könyvelést vezettek, persze, soha, egy leit nem fizettek egymásnak. Berger Lemus a tulajdonos egyszer meg is kérdezte Tatától, miért könyvelik olyan gondosan a nyereségeket? Tata fölényesen válaszolt. „Azért, hogy elmondhassunk, milyen nagy kinnlevőségeink vannak.”
Nemcsak magával szemben volt a legszigorúbb kritikus, hanem mindenkivel. Nyaranta megjelent Nagybányán Pestről egy botcsinálta festőművész, aki állandóan dicsekedett, mekkora sikerei vannak külföldön, Bécsben, Párisban. Klein Jóska egyszer megkérdezte tőle, ha olyan óriási sikerei vannak Párisban, miért jön mégis minden évben Nagybányára? Tata felelt helyette: Azért kérlek, mert ez a Páris van legközelebb Budapesthez.
Kevés olyan népszerű, közszeretetnek örvendő ember volt Nagybányán. Természetesen, mint izig-vérig bohém, szívesen elüldögélt egy lityi bor mellett, sőt a cigányzenét is szerette. Már érettségi után voltam, amikor kettesben Tatával az István étteremben, bizony alaposan becsíptünk, főleg én. Már hajnalodott, amikor haza indultunk. Én nagyon féltem, mit fog mondani édesapám, aki nem bánta, ha olykor kimaradok, de előbb mondjam meg, körülbelül hányra jövök haza. Ezt most elmulasztottam. Panaszkodtam is Tatának, aki megnyugtatott: ne féljen öcskös, azt a hét meg a nyolc, majd én hazajövök magával, tudja hányszor kísértem haza édesapját?
Haza érkeztünk. Én szép csöndesen, óvatosan kinyitom az előszoba ajtaját. Hát ott ül az én drága édesapám, issza a kávéját, mosolyogva ránk néz és így szól: „Csak azt sajnálom, hogy nem voltam veletek.”
A bécsi döntés után Tata is egyenjogú állampolgár lett. Mint a legnépszerűbb tanárembert, kinevezték a gimnázium igazgatójának. Tata erélyesen visszautasította, csupán a rajztanári kinevezést igényelte és kapta meg.
1945-ben útban Szatmár felé, már mint nős ember, feleségemmel Lilivel Nagybányán töltöttünk pár napot. A főtéren találkoztunk Tatával, túláradó örömmel öleltük meg egymást. Aztán bemutattam Lilinek. Tata megcsókolta, gratulált és azzal búcsúzott „Tudja Lilike, nagyon jó fiú az öcskös, csak kezelni kell tudni, Azt a hét meg a nyolc!” „Az még mindig csak tizenöt?” kérdeztem. „Annyi”-felelte Tata. ” egyelőre, de félek, nemsokára csak tizenhárom lesz. Az pedig nem egy szerencsés szám.”
Megcsókoltuk egymást. Soha többé nem találkoztunk. Csak annyit hallottam, hogy hazament Pestre.