Gyermekrajzpályázat volt :))))))

http://www.balassi.eu/Fesztival.htm

Kereste a szót :)

Szécsi Ferenc: Új magyar szavak szótára (Universum, 1926, Budapest, 2. kiadás)

A negyvenes évek elején több kiadásban is megjelent Szécsi Ferenc - az irodalmi lexikon meghatározása szerint - költő, nyelvész, műfordító Új magyar szavak szótára című kötetecskéje. "Mintegy 2000 idegen szóra alkottam új szavakat... az általam szerényen ajánlott szavak használhatóságáról az egészséges nyelvösztön, a magyarul beszélő közönség csalhatatlan nyelvérzéke fog ítélkezni" - írta a 20. századi, korántsem ötlettelen szógyáros. (Egy kis ízelítő.)

B.Ú.É.K.

Minden kedves ismerősömnek boldog új évet kívánok.
Teljék életetek egészségben, békében, szeretetben, s váljon valóra minden álmotok!

Megtaláltam!!!!!! (évvégére az igazságot! :)))) )

Rating:	★★★★★
Category:	Other

Tedd Willey: Az Igazságkereső

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy Igazságkereső, aki elhatározta, hogy megfejti életének értelmét. Tudni akarta, milyen az igazi élet, hogy aztán felhasználva mindent, amit tanult, gazdaggá, értelmessé tegye életét. Beiratkozott vallási szervezetekbe, tagja lett kultikus csoportoknak, meditált, jógával foglalkozott, Kaliforniába ment, Hogy csatlakozzék „hot tub” csoportokhoz. Mindenkit hallani akart, akinek volt mondanivalója az élet örök igazságairól. Lejátszotta a rock albumok lemezeit elölről, hátulról, meghallgatta a Sátáni üzeneteket. Egyetemen görög és keleti filozófiát hallgatott. A foglalkozások után egész estéket vitatkozott olyan fontos kérdésekről, hogy egy fa, amely kidől az erdőben, csinál-e zajt, amikor senki sincs a közelben, aki hallhatná?
Mindent elolvasott, ami csak a kezébe került: a Bibliát, a Koránt, a Tórát, a Mormonok könyvét, és sorolhatnám. Olvasta a legújabb írásokat a fizika legújabb felfedezéseiről. Tizenöt évet és sok ezer dollárt költött az igazság felkutatására. Végül fáradtan és kiábrándultan úgy döntött, tesz még egy utolsó próbálkozást. A bankban felvette maradék pénzét, összecsomagolta a legszükségesebbeket, és elindult oda ahol úgy vélte, meg fogja ismerni az igazságot.
India.
Tudta, hogy ott sok a szentély és a guru. Meg akarta találni a szentélyt, és a gurut, a Szupergurut. Azt az embert, aki ismerte az igazságot, és aki kész volt azt megosztani vele. Megérkezett Indiába, és nem sok idejébe tellett megtalálni a Szupergurut – a tévé egyik esti műsorában beszélt a Nagy Igazságról. Most már tudta, kit keres, és azt is, hol keresse.
Vonatra szállt és elindult India déli részébe, egy kis faluba. Onnan hatvan kilométert hajtott egy terepjáróval, majd szamárháton megtett 15 kilométert egy távoli hegyhez, és az utolsó száz métereken már négykézláb mászva, elérte a Szuperguru szentélyét. Legnagyobb elkeseredésére több ezren vártak, hogy találkozzanak a Lénnyel. Hosszú volt a sor, sokat kellett várnia. Hat napba tellett, amíg meghallotta, hogy szólítják a sorszámát. Egy asszisztens guru jött ki érte. A primitív váróhelyiség után egy kőoroszlánokkal szegélyezett folyosó következett, majd egy piciny szobába értek. Egy öreg, kopasz férfit látott, aki párnákon ült a szoba közepén, lába jógi-stílusban keresztbe rakva, és olyasmi volt rajta, ami a K-Mart lobogókra hasonlított. Állandóan mosolygott, mint a gyerekek és azok a felnőttek, akik birtokában vannak az igazságnak.
Az Igazságkereső odalépett a Szuperguruhoz, mélyen meghajolt, majd reszketve letérdelt előtte.
- Miben segíthetek neked fiam? – jött a kérdés, csendes nagyapai hangon.
- Az Igazságot keresem, ó szent atyám. Tudni akarom, miért olyan az élet, amilyen, mik a legfontosabb elvek, miért vagyunk itt ezen a földön, és hogyan hasznosíthatom életemben mindazt, amit tanulok tőled? Tudsz nekem segíteni?
Az agg ünnepélyesen bólintott.
- Akkor mi a titok? – kérdezte mohón az Igazságkereső. - Mi az igazság az életről?
A Szuperguru ránézett, és ezt mondta:
- Az igazság az életről – az egyetlen igazság az életről, amit valaha is megtudhatsz, ez: te vagy.
- Elnézést! Hogy?!
- Az egyetlen igazság az életről: te vagy.
- Mi vagyok?
- Te, csak te vagy te.
- Valamit félreérthettem a fordításban. Hogy érted ezt?
- Az egyetlen igazság, hogy te létezel. Te vagy tapasztalataid középpontja, és rengeteg mád van az életben. Tökéletes vagy, csak te ezt nem érted.
- Nem. Ezt tényleg nem értem. Mit értesz azon, hogy „tökéletes” vagyok?
- Azt, hogy egyedülálló valaki vagy. Csak te vagy te. Te saját kiadásod tökéletes példánya ezen a bolygón. Ugyanaz vagy mint mások, mégis teljesen különbözöl tőlük. Nem abban az értelemben vagy tökéletes, hogy eszményi vagy, hanem, hogy tökéletesen te vagy.
Az Igazságkereső zavartan bámult a Szupergurura. Végül, nagy nehezen nyögve a szavakat, ezt mondta:
- Ez a legnagyobb halandzsa, amit életemben hallottam.
A Szuperguru tovább mosolygott, mint akit megsértettek egy idegen nyelven, amit nem ért.
- Az igazságot akartad tőlem, hát ez az igazság.
- Ha ez az igazság az életről, hát akkor ez nagyon furcsa valami.
A Szuperguru tovább mosolygott. Az Igazságkereső azon tűnődött, hányszor moshatja naponta a fogát. Aztán az agg még hozzátette:
- Tanácsolom, hallgass meg valaki mást is.
Lelkében súlyos csalódással az Igazságkereső távozott a szentélyből. Egy másik szentély felé vette útját, amely a hegy túloldalán volt. Az asszisztens guru elmagyarázta, hogyan juthat oda. Ez a szentély messze nem volt olyan nagy, és az asszisztens guru sem volt látható sehol. Sor sem volt, amit ki kellett volna várni. A bejárat felett időnként kigyulladt egy hatalmas neonreklám, ezzel a szöveggel:
A guru fogad
Az Igazságkereső bement, és ott ült a guru. Szintén kopasz, és szintén K-Mart lobogóba burkolózva.
- Miben lehetek a szolgálatára? – kérdezte.
- Az igazságot keresem, szent atyám. Tudni akarom, miért vagyunk a Földön, és hogyan használhatom fel, amit tanultam, hogy életem jó legyen.
A guru intett, hogy üljön le mellette a földre. Aztán ünnepélyesen bólintott, és ezt mondta:
- Azt hiszem, tudok segíteni, de ez nem lesz ingyen.
Az Igazságkereső most már tudta, hogy garantáltan kap valamit, mert az igazságot sosem adják ingyen. Mohón kutatni kezdett a tárcájában, és kivett egy halom hitelkártyát.
- Master Card? Visa? American Express? Carte Blanche? – kérdezte.
A guru elutasítóan legyintett.
- Nem ilyesmivel kell fizetned. Ha az életről valóban tudni akarod az igazságot, meg kell érte dolgoznod.
Rövid alkudozás után az Igazságkereső beleegyezett:
- Mit kell csinálnom?
- Látod azt az istállót, a szentélyhez vezető úton?
Látni nem látta, de a szagát érezte.
- Ott tartom a szent teheneimet – mondta az agg. – Menj az istállóba, és hordd ki belőle a trágyát. Ha már tiszta, azt akarom, hogy utána is tiszta maradjon. Itt fogsz élni, és rendben tartod az istállót, amíg meg nem mondom neked, hogy mi az igazság az életről.
Az Igazságkereső ránézett az istállóra, aztán a gurura.
- Mennyi ideig kell ezt csinálnom, hogy megtudjam az igazságot?
- Tíz évig.
- Szentséges ég!
Majdnem feladta, de aztán úgy döntött, tíz év munka a guru istállójában végül is nem olyan nagy ár, hogy megtudja az igazságot az életről. Ezért aztán nekilátott, és hordta a trágyát. Nap nap után … tíz éven át. A végén már olyan ügyes volt, hogy a vödrével röptében el tudta kapni a dolgot.
Végül letelt a tíz év, az Igazságkereső felment a szentélybe a guruhoz. Letérdelt elé, és ezt mondta:
- Mester! Megtettem, amit kívántál. Megmondod végre, mi az igazság az életről?
A guru ünnepélyesen bólintott, megdicsérte őt a kiváló munkájáért, aztán ezt mondta:
- Igen. Megmondom neked. Az igazság az életről az, hogy te vagy.
Az Igazságkereső a megdöbbenéstől először szólni sem tudott. Aztán kiabálni kezdett:
- Várjunk csak, várjunk! Pontosan ezt mondta nekem a Szuperguru is tíz évvel ezelőtt!
Mire a guru:
- Így van. És mennyi trágyát kell még kihordanod, hogy végre megértsd, amit mondunk neked?

Ajándék: A Názáreti Jézus (1977) Jesus of Nazareth

Úgy-e tudjátok?Az összes komment csak akkor látszik, ha
a) kétszer kattintasz a 'post' címére, vagy
b) a kommeteket "Threaded" 'nézetben' olvasod. (a kommentek felett van, hogy mimódon szeretnéd látni)
Bocsi!
-------------------------------------

Rendező:
Franco Zeffirelli
Szereplők:
Robert Powell (Jézus)
Anne Bancroft (Magdolna)
Yorgo Voyagis (József)
Olivia Hussey (Mária)
Sir Laurence Olivier (Nikodémusz)
James Farentino (Péter)
Claudia Cardinale (asszony)
James Earl Jones (Boldizsár)
Stacy Keach (Barabás)
Donald Pleasence (Menyhért)
Christopher Plummer (Heródes Antipás)
Anthony Quinn (Kajafás)
Fernando Rey (Gáspár)
Ralph Richardson (Simon)
Ian McShane (Júdás)
Rod Steiger (Pilátus)
Peter Ustinov (Heródes)
Michael York (Keresztelő János)
Ian Holm (Zerah)
Ernest Borgnine (Centúrió)
Operatőr:
Armando Nannuzzi
David Watkin
Zeneszerző:
Maurice Jarre
Író (Forgatókönyvíró):
Anthony Burgess
Suso Cecchi d'Amico
Franco Zeffirelli
------------------------

Franco Zeffirelli Jézus-filmje máig etalonnak számít az Újszövetség-feldolgozások között. Még senkinek sem sikerült a keresztény ideákhoz ennyire hűen megfilmesíteni a világ talán legismertebb történetét. A monumentális alkotás - amely csodálatosan fényképezett jelenetei, fantasztikus helyszínei mellett példátlan szereplőgárdájával is kitűnik - sorra veszi Jézus életének, szenvedéseinek és kereszthalálának minden stációját.

------------------

Letölthető innen (mind a 15 rész kell):

http://data.hu/get/135938/a_nazareti_jezus.part01.rar.html

http://data.hu/get/135939/a_nazareti_jezus.part02.rar.html

http://data.hu/get/135940/a_nazareti_jezus.part03.rar.html

http://data.hu/get/135941/a_nazareti_jezus.part04.rar.html

http://data.hu/get/135942/a_nazareti_jezus.part05.rar.html

http://data.hu/get/135944/a_nazareti_jezus.part06.rar.html

http://data.hu/get/135945/a_nazareti_jezus.part07.rar.html

http://data.hu/get/135946/a_nazareti_jezus.part08.rar.html

http://data.hu/get/135947/a_nazareti_jezus.part09.rar.html

http://data.hu/get/135948/a_nazareti_jezus.part10.rar.html

http://data.hu/get/135889/a_nazareti_jezus.part11.rar.html

http://data.hu/get/134079/a_nazareti_jezus.part12.rar.html

http://data.hu/get/134305/a_nazareti_jezus.part13.rar.html

http://data.hu/get/134154/a_nazareti_jezus.part14.rar.html

http://data.hu/get/135930/a_nazareti_jezus.part15.rar.html

Már megvette egyetlenem a karácsonyi fenyőfát :)))))))))

Mindenkinek kellemes ünnepeket :)

Hans Christian Andersen: A fenyőfa

Békés, boldog ünnepeket kívánok!

Állt az erdőben egy szép, sudár kis fenyőfa. Jó helye volt: nap is érte, levegő is simogatta, idősebb társai, lucfenyők meg jegenyefenyők zúgtak körülötte. De a kisfenyőnek minden vágya az volt, hogy magasabbra nőjön; a meleg napot, az üdítő levegőt sem élvezte, s ügyet se vetett a parasztgyerekekre, akik ott jártak-keltek, fecsegtek körülötte, amikor szamócáért, málnáért mentek az erdőre. Sokszor egész köcsöggel szedtek, máskor szalmaszálra fűzték fel a szamócaszemeket, aztán leültek pihenni a kisfenyő tövébe, és azt mondták:

- Milyen szép ez a kicsi fa! - S ezt a kisfenyő nem szívesen hallgatta.

A következő esztendőben egy jókora hajtással lett magasabb, újabb év múlva még egy hajtással; a fenyőfák hajtásaiból mindig meg lehet mondani, hány évesek a fák.

- Ó, ha akkora lehetnék én is, mint a társaim - sóhajtotta a kis fenyőfa -, akkor messzire szétterjeszthetném ágaimat, koronámmal pedig kitekinthetnék a nagyvilágba! Madarak fészkelnének az ágaim között, s ha szél támad, én is olyan méltóságosan bólogathatnék, mint azok ott!

És nem örült a napfénynek, sem a madárkáknak, még a szép kis piros felhőknek sem, amelyek napkeltekor, napnyugtakor elvitorláztak fölötte. Elközelgett a tél, csillogó-fehér hótakaró borított körülötte mindent, néha egy-egy nyúl iramodott el arra, és futtában átugrotta a kisfenyőt. Ó, milyen bosszantó volt! Két tél is elmúlt, míg végre a harmadikon akkorára nőtt, hogy a nyulak már nem ugorhatták át, meg kellett kerülniük. Ó, nőni, nőni, nagyra nőni és hatalmasra, mégiscsak ez ér legtöbbet ezen a világon - áhítozott a kisfenyő.

Ősszel favágók jöttek az erdőre, és minden esztendőben kidöntöttek néhányat a legmagasabbak közül. A fiatal fenyő, amely időközben szépen felcseperedett, reszketve figyelt: a fenséges faóriások recsegve-ropogva zuhantak a földre. Fejszével lecsapkodták ágaikat, csupaszon hevertek; így, ágaiktól fosztottan, soványan, alig lehetett megismerni őket, Aztán szekérre emelték a rönköket, a lovak közé csaptak, és elvitték őket az erdőből.

Hová vihették? S mi várhat rájuk?

Tavasszal, amikor a fecskék, gólyák visszatértek, megkérdezte tőlük a fenyő:

- Nem tudjátok, hová vitték a társaimat? Nem találkoztatok velük az úton? A fecskék nem tudtak róluk, de egy öreg gólya hosszan elgondolkozott, aztán bólintott, és azt mondta:

- Alighanem láttam a társaidat. Amikor Egyiptomból útra keltem, új hajókat láttam a tengeren. Pompás árbocaik voltak - a társaidból faraghatták őket, mert fenyőillatuk volt. Köszöntem is nekik, de igen magasan hordták a fejüket.

- Ó, lennék csak magasabb! Most a tengert járhatnám. Milyen is az a tenger, mesélj róla!

- Hosszú volna arról a mese! - felelte a gólya, és továbblépdelt.

- Örülj az ifjúságnak! - intették a napsugarak. - Örülj üde hajtásaidnak, a fiatal életerőnek, ami betölt!

És a szél csókot lehelt a fára, a harmat megkönnyezte, de a kis fenyőfa velük sem törődött.

Karácsony táján aztán fiatal fenyőket is kivágtak az erdőn, még olyanokat is, amelyek zsengébbek voltak a nyughatatlan fenyőfánál. Ezekről a zsenge fákról - a legszebbeket válogatták ki - nem csapkodták le a gallyakat, úgy rakták szekérre, s a lovak ezeket is elvitték az erdőből.

- Ugyan hová viszik őket? - töprengett a mi fenyőfánk. - Nem nagyobbak nálam, volt köztük egy, amelyik még kisebb is, mint én. Mért hagyhatták meg az ágaikat? Hová vihette őket a szekér?

- Mi tudjuk! Mi tudjuk! - zsinatolták a verebek. - Lent a városban benéztünk itt is, ott is a házak ablakán. Tudjuk, hová mentek a szekéren. Olyan pompa és fény veszi körül őket, amilyenről te nem is álmodol! Bekukucskáltunk az ablakon, és láttuk őket: meleg szobában álltak szépséges díszekkel, aranyalmával, mézeskaláccsal, sokféle játékkal aggatták tele az ágaikat, s az ágak hegyén száz meg száz gyertya fénylett.

- És aztán? - kérdezte a fenyőfa, és reszketett minden ága. - És aztán? Aztán mi történt?

- Többet nem láttunk. De ez gyönyörűséges Szép volt.

- Hátha engem is szerencse ér, s megjárhatom ezt a ragyogó utat! - ujjongott a fenyőfa. - Hiszen ez még nagyszerűbb, mint a tengereket járni! Ó, hogy epedek, hogy vágyakozom! Bár itt volna már újra a karácsony! Vagyok már akkora, mint a társaim, akiket tavaly a városba vittek. Csak már szekérre emelnének! Csak ott állhatnék már a meleg szobában, pompa és fényesség közepette! Vajon mi következik aztán? Biztosan még jobb lesz, még szebb, különben minek díszítenének föl olyan gazdagon? Utána még nagyszerűbb, még pompásabb dolgok várnak rám. De mik azok? Ó, hogy mennék már, hogy vágyom el innét! Magam sem tudom, mi lelt.

- Örülj nekünk! - mondta a levegő meg a napsugár. - Örülj az üde ifjúságnak itt az isten szabad ege alatt!

De a fenyőfa nekik sem tudott örülni. Nőtt, nőtt, ahogy csak erejétől telt, s zöldellt télen-nyáron. Az emberek, akik látták sötétzöld pompájában, azt mondták: "De szép fa ez!" És karácsony táján őt vágták ki elsőnek. Velejéig hatolt a fejsze, s egy mély sóhajjal elzuhant. Kínzó fájdalmat érzett s félájultan feküdt a földön; nem tudott most a szerencséjére gondolni, elszomorította, hogy meg kell válnia szülőföldjétől, a helytől, ahol felnövekedett; tudta, hogy nem látja soha többé kedves öregebb társait, körül a kis bokrokat, virágokat, talán még a madarakat sem. Bizony, az utazás nem volt kellemes.

Csak akkor tért újra magához, amikor társaival együtt lerakták egy udvaron, s hallotta, hogy egy ember így szól:

- Ez a legszebb! Ezt választjuk.

Aztán két libériás inas egy szép, tágas terembe vitte a fenyőfát. A falakon körös-körül arcképek függtek, a cserépkályha mellett magas kínai vázák pompáztak - oroszlán díszítette a tetejüket -, hintaszékek, selyemhuzatú heverők voltak a nagy szobában, meg hatalmas asztalok tele képeskönyvekkel, játékokkal, amelyek százszor száz tallérba kerültek - legalábbis így mondták a gyerekek. A fenyőfát egy homokkal megtöltött, nagy hordóba állították: a hordót senki sem láthatta, mert zöld szövettel vonták be, és egy nagy, tarka szőnyegre állították. Ó, hogy remegett a fenyőfa, hogy leste-várta, mi következik!

Inasok és szobalányok léptek a szobába, és díszítéséhez láttak. Színes papírból kivágott kis hálókat aggattak ágaira; a hálókat cukorkákkal töltötték meg; aranyozott almát, diót függesztettek fel gallyaira - úgy festettek, mintha rajta termettek volna. Ágai hegyére vagy száz piros, kék, fehér gyertyát erősítettek. Zöld tűi között babák ringatóztak, szakasztott olyanok voltak, mint az emberek, csak kicsinyek - a fenyőfa még sohasem látott ilyeneket -, fönt, a fa csúcsán pedig egy nagy aranycsillag tündöklött. Szép volt, ó, milyen szépséges szép!

- Ma este - mondták körülötte -, ma este meggyújtjuk minden gyertyáját.

"Ó, csak már este volna! - sóvárgott a fenyőfa. - Csak már meggyújtanák a gyertyáimat! Vajon mi következik aztán? Eljönnek-e társaim az erdőből, s látnak-e engem? Bekukucskálnak-e a verebek? Gyökereket eresztek-e itt, s így állok-e feldíszítve, télen-nyáron, örökétig?"

A roppant vágyakozásba belefájdult a kérge, a kéregfájás pedig éppen úgy gyötri a fákat, mint az embereket a fejfájás.

Aztán végre meggyújtották a gyertyákat az ágain. Micsoda ragyogás! Micsoda pompa! A fenyőfának minden ága beleremegett; az egyik gyertya le is perzselte zöld tűit egy jó darabon.

- Jaj, istenem! - kiáltozták ijedten a szobalányok, s gyorsan eloltották a tüzet.

Most már vigyáznia kellett, nehogy megint elfogja a remegés. Pedig ó, hogy félt! Folyton attól reszketett, hogy elveszíti valamelyik ékességét - szinte eszét vette a kápráztató ragyogás. De egyszer csak kitárult a szárnyasajtó, s egy sereg gyerek rontott be, olyan hevesen, mintha föl akarnák dönteni a fát. A felnőttek nyugodt léptekkel követték őket. A kicsinyek némán álltak egy pillanatig, aztán megint kitört belőlük az ujjongás, de úgy, hogy zengett belé a nagy szoba. Körültáncolták a fenyőfát, és egymás után szedegették le róla az ajándékokat.

- Mit akarnak? - töprengett a fa. - Ugyan mi lesz velem?

A gyertyák tövig égtek az ágain, s akkor gyorsan elfújták őket, aztán megengedték a gyerekeknek, hogy leszedjék a fáról, amit csak megkívánnak. Azok megrohamozták, hogy csak úgy recsegtek az ágai; ha a csúcsát meg az aranycsillagot nem erősítették volna a mennyezethez, talán fel is döntik.

A gyerekek boldogan ugráltak körülötte pompás játékaikkal; a fára már ügyet se vetett senki, legföljebb az öreg dajka pillantgatott ágai közé, de ő is csak azt nézte, nem felejtettek-e egy almát vagy fügét a fán.

- Most egy mesét! Egy mesét! - hízelegtek körül a gyerekek egy alacsony, kövér embert, és odavonszolták a fenyőfa alá. A kövér ember leült a fa tövébe.

- Itt erdőben vagyunk - mondta -, s hátha a fának is hasznára válik, ha meghallgatja a mesét. Hanem igazán csak egy mesét mondok el. Válasszatok: Mákszem Matyiról akartok hallani, vagy Együgyű Jankóról, aki lebucskázott a grádicson, mégis becsületet nyert, és feleségül kapta a királykisasszonyt?

- Mákszem Matyiról mesélj! - kiáltották néhányan. - Együgyű Jankóról! - követelték a többiek. Nagy zsivaj kerekedett. Csak a fenyőfa állt szótlanul és tűnődve, s azt gondolta: "Velem már nem is törődnek!" Pedig hát ő már kivette a részét a dicsőségből.

És a kövér ember mesélt Együgyű Jankóról, aki lebucskázott a grádicson, mégis becsületet nyert, és feleségül kapta a királykisasszonyt. A gyerekek tapsoltak, és azt kiabálták:

- Mesélj még! Mesélj!

Mákszem Matyi történetét is hallani szerették volna, de be kellett érniük Együgyű Jankóval.

A fenyőfa némán és elgondolkozva meredt maga elé: az erdei madaraktól nem hallott efféle mesét soha. "Együgyű Jankó lebucskázott a grádicson, mégis megkapta a királykisasszony kezét! Igen, úgy látszik, ez a világ sora!" - tűnődött, és elhitte a mesét az utolsó szóig, hiszen olyan derék embernek látszott, aki elmondta! "Bizony, bizony, ki tudja! Hátha egyszer én is lebucskázom a grádicson, és királykisasszonyt kapok feleségül!" - álmodozott. S már előre örült a másnapnak; biztosan újra gyertyákkal, játékokkal, aranyos gyümölcsökkel ékesítik fel.

"De holnap nem remegek! - fogadkozott. - Szívből örülök majd a pompámnak. Holnap újra meghallgatom Együgyű Jankó történetét, talán még Mákszem Matyiét is", és hallgatagon, tűnődve virrasztott egész éjszaka.

Reggel inasok és szolgák léptek a nagy szobába.

"Újra feldíszítenek!" - gondolta ujjongva a fenyőfa.

De megfogták, és kivonszolták a szobából, fölvitték a lépcsőn a padlásra, s egy sötét zugba állították, ahová egyetlen napsugár sem ért el.

"Hát ez meg micsoda? - kérdezte magában a fa. - Mit csináljak itt? Hiszen ide egy hang se jut el hozzám!"

Nekidőlt a falnak, és gondolkozott, gondolkozott: Ráért: napok mentek, éjszakák múltak, de a padlásra nem ment föl senki. Végre megjelent valaki, de csak azért, hogy néhány ládát állítson a sarokba. A fenyőfa ott állt a sötét zugban, s már úgy látszott, hogy mindenki megfeledkezett róla.

"Odakinn most tél van - vigasztalta magát. - Kemény és fagyos a föld, hó takar mindent. Most nem tudnak elültetni, azért kell ebben a zugban megvárnom a tavaszt. Lám, gondot viselnek rám. Milyen jók is az emberek! Csak olyan sötét ne volna, s akadna valami társam!"

- Cin, cin! - cincogta egy előiramodó egérke. Aztán odaszaladt egy másik is. Körülszimatolták a fát, és besurrantak az ágai közé.

- Rettenetesen hideg van! - panaszkodtak a kisegerek. - Különben egészen jó itt, igaz-e, te öreg fenyő?

- Nem vagyok én öreg! - felelte a fenyő. - Vannak nálam sokkal öregebbek.

- Honnan jöttél? - kérdezték az egerek. - És mit láttál? - Szörnyen kíváncsi szerzetek voltak. - Mesélj nekünk a világ leggyönyörűbb helyéről, ha ugyan jártál ott! Voltál-e az éléskamrában, ahol sajtok illatoznak a polcon, és sonkák lógnak a rúdról? Ahol faggyúgyertyán táncol az egérnép? Soványan megyünk be oda, és kövéren jövünk ki. Jártál-e ott?

- Ott nem jártam - felelte a fenyőfa. - De mesélek nektek az erdőről, ahol nap süt, és madarak énekelnek.

És elmesélte egész ifjúságát. A kisegerek még sohasem hallottak ilyen mesét, buzgón hallgatták, és azt mondták a végén:

- Ó, de sok mindent láttál te! És milyen boldog voltál!

- Boldog? - kérdezte a fenyő, aztán újra végiggondolta, amit elmondott. - Csakugyan, egészen szép idők voltak azok!

Aztán elmesélte, mit látott karácsony este, amikor mézeskaláccsal aggatták teli, gyertyákat gyújtottak az ágain.

- Ó! - álmélkodtak az egérkék. - Milyen boldog is lehettél, öreg fenyő!

- Mondtam már, hogy nem vagyok öreg! - bosszankodott a fenyő. - Ezen a télen hoztak az erdőről. A legszebb korban vagyok. Csak nagyon magasra nőttem.

- Olyan szépen tudsz mesélni! - lelkesedtek a kisegerek. És másnap éjjel magukkal hoztak még négy egérkét, hogy azok is hallhassák a fenyőfa meséit. A fenyő pedig minél tovább mesélt, annál jobban emlékezett ifjúságára, és azt sóhajtotta magában:

"Mégiscsak szép idők voltak azok! De visszatérhetnek, még visszatérhetnek egyszer! Együgyű Jankó is lebucskázott a grádicson, mégis megkapta a királykisasszony kezét, hátha nekem is királykisasszony jut feleségül!" - és az erdő legszebb fiatal nyárfája jutott az eszébe. Az ő számára az a kis nyárfa volt a világ legszebb királykisasszonya.

- Ki az az Együgyű Jankó? - kérdezték az egérkék. És a fenyő elmondta nekik az egész mesét - karácsony este minden szavát megjegyezte magának. Az egerek majdnem a fa csúcsáig szökdeltek gyönyörűségükben. A következő éjjel már egész sereg egér hallgatta a fenyőfát, vasárnap pedig két patkány is odavetődött, de ezek ócsárolták a mesét, s elszomorították vele az egérkéket. Most már nekik sem tetszett olyan nagyon a fenyőfa meséje.

- Csak ezt az egyetlenegy mesét tudod? - kérdezték a patkányok.

- Csak ezt - felelte a fenyő. - Életem legboldogabb estéjén hallottam, csakhogy akkor még nem tudtam, milyen boldog vagyok.

- Nyomorúságos mese ez! Nem tudsz olyat, ami faggyúról meg szalonnáról szól? Valami éléskamramesét?

- Olyat nem tudok - mondta a fenyő.

- Akkor ajánljuk magunkat! - És a patkányok faképnél hagyták. Lassanként a kisegerek is elmaradoztak, és a fenyőfa keserűen sóhajtotta - Milyen jó is volt, amikor a fürge kisegerek körém telepedtek, és a meséimet hallgatták! Ők is elfelejtettek. Most már csak akkor leszek boldog, ha egy napon levisznek innen.

De mikor lesz az, mikor?

Egy reggel emberek jöttek fel a padlásra, félretolták a ládákat, és kiráncigálták a sötét zugból a fenyőt. Nem bántak éppen szelíden vele, odacsapták a padlóhoz, s egy szolga már vonszolta is a lépcső felé, ahol fényesen sütött a nap.

- Újra kezdődik az élet! - ujjongott a fenyő. Érezte az üde levegőt, az első napsugarakat - kinn volt az udvaron. Olyan gyorsan történt vele mindez, hogy ideje sem volt végignézni magát. Volt elég látnivaló körülötte. Az udvaron túl viruló kert illatozott; rózsák hajoltak üdén, mosolyogva az alacsony sövényre, a virágzó hársak között fecskék cikáztak, és boldogan csivitelték: "Csivitt, csivitt, a párom, az van itt!" De persze nem a fenyőfára értették.

- Most aztán élek! - örvendezett a fenyőfa, és kinyújtóztatta az ágait, de jaj, megsárgult és elszáradt minden kicsi tűlevele.

Ott hevert csalán és gaz között az udvar sarkában. De a csúcsán még ott tündöklött az aranycsillag, s visszaverte a napsugarakat.

Az udvaron vidáman játszottak a gyerekek, akik karácsony este körültáncolták a fenyőfát, és annyiszor örültek neki. A legkisebbik most odaszaladt hozzá, és leszakította csúcsáról az aranycsillagot.

- Nézzétek, mit találtam ezen a csúnya, vén karácsonyfán! - kiáltotta, és rátaposott a száraz ágakra, amelyek recsegve törtek le kis csizmája alatt.

A fenyőfa elnézte az üdén virágzó, szép kertet, aztán végigtekintett magán, és szégyenkezve vágyott vissza a padlás sötét zugába. Az erdőre gondolt, üde ifjúságára, a vidám karácsonyestre meg a kisegerekre, akik olyan gyönyörűséggel hallgatták Együgyű Jankó meséjét.

- Elmúlt, minden elmúlt! - sóhajtotta a szegény fenyőfa. - Mért is nem örültem akkor, amikor még örülhettem volna? Most már késő!

Jött egy fejszés ember, és fölvágta a fenyőfát; jókora nyaláb aprófa lett belőle. Föllobogott a nagy üst alatt, s mélyeket sóhajtott, olyan hangosan, hogy puskaropogásnak hallatszott. A kint játszadozó gyerekek be is szaladtak, leguggoltak a tűzhely elé, belenéztek, és harciasan kiabálták: "Piff-puff!" A fenyőfa pedig minden roppanásnál - egy-egy sóhaj volt minden roppanása - egy nyári napra gondolt, vagy egy téli éjre kinn az erdőben, amikor csillagok szikráztak fölötte; a karácsonyestre gondolt meg Együgyű Jankóra, az egyetlen mesére, amit hallott és elmesélt. Végül nem maradt belőle más, csak egy marék hamu.

A gyerekek tovább játszottak az udvaron; a legkisebbik a mellére tűzte az aranycsillagot, amely azon a boldog estén a fenyőfa legszebb ékessége volt. De annak az estének vége; vége a fának is, vége a mesének is; vége, vége - minden mesének ez a vége.

Ha én gazdag lennék

Gregor József:



Bessenyei Ferenc:

Napoleon Boulevard - Legyetek jók, ha tudtok

Ez az eredeti:



Ez meg a Napoleon Boulevard:

Vegyészopera :)))))))))))))

http://vegyeszopera.uw.hu/
Végre megtaláltam :)))))

"Az immár „klasszikussá" nemesedett Vegyészopera elsõ elõadása 1948-ban volt Mikulás-est keretében. Ezután 1949-ben, majd a 60-as évek elsõ feléig kb. 8 elõadásról tudunk kibõvített, módosított szövegkönyvekkel. Kezdetben az opera elsõ felvonása a szerves szintetikus laborban játszódott. A késõbbi változatok alapja az eredeti második felvonás, a szigorlat lett. Hosszabb szünet után 1984-ben és 85-ben újították fel az ELTE TTK vegyészei a mûvet, elõbb 3-3, majd 4-4 szereplõs variánsként, azután 88-ban ismét, részben megváltozott szereplõgárdával. Az utolsó elõadás óta eltelt 10 év, a hallgatók azóta teljesen kicserélõdtek, ezért is tûnt aktuálisnak e remekmûvet újra mûsorra tûzni. Most, 1999-ben is csupán a klasszikus Vegyészopera elõadására vállalkoztunk. Állítólag a Vegyészoperának új, teljesen átdolgozott változatát a Mûegyetem vegyészei mostanában évente elõadják. Az azonban nem igaz, amit némely mûegyetemisták terjesztenek, hogy az operát a BME hallgatói írták volna. A Vegyészoperát ugyanis az ELTE TTK hallgatói írták és adták elõ elõször."

Ehető tájképek :))))

Attachment: Eheto_tajkepek.pps

https://pt.slideshare.net/bencsikistva/eheto-tajkepek