DALIZÁS A JAVÁBÓL

Bogdán kálmán:
DALIZÁS A JAVÁBÓL

Az ötvenes évek vége felé és a hatvanas évek elején a színház mellett kisebb társulatok alakultak. Beismerem, alapos túlzás ezeket a 8-10 tagból álló csoportokat társulatnak nevezni, de járták a kisebb városokat, községeket,falvakat, és terjesztették a kultúrát. A színvonalról lehetne vitatkozni, de nem érdemes. Kolozsváron két ilyen „együttes” működött: a Sarlai-féle csoport és a konkurencia, a Hevesi-vezette csapat.
Miből is állt a műsor? Hiszen e csoportok a proletkult legforróbb időszakában működtek. Feltétlenül kellett egy énekesnő avagy énekes, aki a hazafias énekeket és a párt mozgósító dalait adta elő, hogy ne mondjam, intonálta. Ezenkívül operettdalokat is szabad volt énekelni, elsősorban a Szabad Szél valamint Dohányon vett Kapitány örök életű slágereinek tapsikált a kedves közönség. Ajánlatos volt a műsort egy-két táncszámmal is tarkítani, amelyet természetesen be kellett mutatni az illetékes kultúr fennhatóságnak, amely alapos bolhászás után megadta az rá engedélyt. Mondanom sem kell talán, hogy ezek a kultúrstábok komoly szakemberek voltak. Egyik műsorunkban szerepelt Potpourri Lehár műveiből. A kultúros megkérdezte, mi a nyavaja az, hogy putyuri és ki a lajhár? Egy másik tiltakozott a sztepptánc ellen, amíg megmagyaráztuk: orosz dologról van szó, ez tulajdonképpen a sztyeppék tánca, amelyet a távoli kolhozokban lejtenek a szovjet dolgozók, miközben teljesítik az ötéves tervet.
Színdarabok, pontosabban humoros, de tanulságos, nevelő jellegű jelenetek tarkították a műsort. Sajnos, itt nagyon kicsi volt a választék. A létrás ember, A cédulás portás, a Nyertem a lotton, az Elhagyott a feleségem, amely természetesen arról szólt, hogy a nem lelkesen dolgozó férjeurát a munkaversenyben elhagyja a nej. A létrás ember olyan elvtárs, aki minél magasabbra fokára lép a létrának, annál jobban elveszti a kommunista öntudatát, a cédulás ember pedig a bürokráciát volt hivatott kifigurázni, ami ugyebár a kapitalista világ átkozott öröksége…
Mindezt megtoldottuk néhány verssel és a konferansziéval. A tagok az éppen szabadnapos színészek voltak, hozzájuk csatlakozott egy-két volt színész is. A zenei kíséretet egyetlen zongorista szolgáltatta. Sarlai zenésze Sbarcea volt, a Hevesié pedig Zalai Bandi. No és a legfontosabb személy a szervező volt, aki két-három nappal az előadás előtt kiszállt a helyszínre, többnyire rozoga autóbuszon, több átszállással ért oda. A bevétel, nem volt valami sztárgázsi, de mindenkinek jól jött. Az „igazgató” másfél részt kapott, a szervező úgyszintén. Persze a jegyeket le kellett pecsételtetni a pénzügynél. Az útiköltséget a tagok maguk előlegezték, optimista módon, csak oda, hiszen visszafelé már futja a dúsás honoráriumból. Az óvatosabb tagok azonban magukhoz vették a visszautazáshoz szükséges összeget.
Én legtöbbször Hevesi együtteséhez tartoztam. Mellettem bé nejem, Szilágyi Zoli, Margineanu, a Román Operától, Faraianu a Román Színháztól (az etnikai szempontok kedvéért), Ilyés Jocó szabadúszó, Nyiredy Piroska, Ágoston Baba, régi dalizó, olykor Vancsa Erzsébet (Magyar Opera) működtek közre az együttesben. Természetesen a szereplők attól függően váltakoztak, ki volt éppen szabad szombaton és vasárnap.
A lebonyolítás a következő volt: Hevesi Miklós, aki évtizedeken át vidéki társulatok igazgatójaként működött, kiszimatolta, hová érdemes kiszállni. Miután megszerezte a szükséges információt, összeállította a csapatot, majd oda küldte Ágoston Babát. Megelőlegezte az utiköltséget, és ellátta plakátokkal. Baba egy-két nap múlva visszatért, lekötötte a termet, igyekezett propagandát csinálni, és ha szükséges volt, szállásról is gondoskodott.
Szombat reggel a vasuti- vagy az autóbusz állomásnál találkozott a társaság, erkölcsi és anyagi sikerek reményében Olykor egyik vagy másik remény teljesült, néha mindakettő, de többször egyik sem.
A társulat egyik nélkülözhetetlen erőssége Faraianu Ionel volt. Keskeny vállán nyugodott a műsor román része. Kiállt a színpadra, elől összfonta kezét, és rákezdett a mondókára. Annyi előadás után majdnem szóról-szóra ismertük a műsorát, még mindig halálra kacagtuk magunkat rajta. Hát még a közönség! Tomboló sikere volt. Egyébként is rendkívül intelligens ember volt. Vagyont érő bélyeg- és cserépgyűjteményt szedett öszze. Művész ucai lakása valóságos néprajzi múzeum benyomását keltette. Amúgy zsugori férfi volt, aki csak fellépti díjért szerepelt. Keresetét hiánytalanul át kellett adnia élete párjának, aki a művészt - bár nem népművészeti tárgy -, papucs alatt tartotta. Faraianu elvi kérdést csinált abból, hogy fellépési díj nélkül sehol sem szerepel. Valóban, amikor egyszer a Securitate szólította fel, hogy működjön közre egy ünnepélyen, megkérdezte, mennyit fizetnek. Semmit? Rendben, akkor engedjék meg, hogy bombát robbantson valahol. Az öltözködésre sem adott. Minden előadáson ugyanabban a fénykorát élő, vasalatlan öltönyben lépett fel, nyakkendő nélkül. Ennivalóul szerény szendvicset hozott csak magával...
Egyik alkalommal Baba sokat ígérő „turnét” szervezett Kocsárdon és Enyeden. Összesen három előadás: matiné, majd délután délután és este. Hevesi gyorsan összeterelte a társaságot, mindenki ott volt, csak Faraianu hiányzott. Nélküle csak egynyelvű programot mutathattunk volna be, akkor pedig jaj nekünk! Akár Hevesi engedélyébe is kerülhet.
Gyorsan elszaladtam hát Faraianuért, és kivettem feleségétől a termelésből, aki szívesen elengedte, hiszen 300 lejről volt szó! Viszont a lelkére kötötte, nehogy költekezzen! Ha éhes, egye meg a szendvicsét; juhturó van benne. Én arra kértem, hogy mivel Enyed komoly város, öltözzön fel rendesen. Még sem lehet Enyeden ütött-kopott, elnyűtt ruhában színpadra lépni. „Bine,bine boiarule” - nyugtatott meg Faraianu. Másnap kora reggel találkoztunk az állomáson. Heten voltunk, mint a gonoszok. Faraianu is befutott. Persze topisan, a szokásos agyongyötört öltönyében, ócska aktatáskával a hóna alatt. Dühösen kérdeztük, hogy akar így városi színpadra kiállni? Sértődötten válaszolt. Nincs gond, hozott magával nyakkendőt... Bent van a táskájában, Cornel fiától kölcsönözte.
Megérkeztünk Kocsárdra. Sajnos komoly konkurrenciák volt. Mint kiderült, egy mutatványos bódé is éppen felütötte a sátorfáját, méghozzá a művészek szabad idejükben fazekat foltoznak és késeket köszörülnek. Szerencsénkre a kreol művészek csak este tartanak előadást, így reményünk lehet a délutáni telt házra.
Még néhány óránk maradt a műsor kezdetéig, sétáltunk egyet, szétnéztünk, bár nemigen volt ott bámulnivaló. Aztán szépen letelepedtünk egy padra, és falatozni kezdünk a hazulról hozott finom falatokból: parizert, lengyelkolbászt, szalonnát, vajaskenyeret. Nemsokára Faraianu is leült mellénk. Kérdeztük, miért nem lát hozzá a lakmározáshoz? Gúnyosan nevetett: „Nem vagyok bolond, túróval tömni a gyomromat. Engem biza meghívott a popa előadás után ebédre. Pulykasült lesz és fánk. Úgyhogy ne mondjátok, smucig a lahó, nektek adom a túrós kenyeremet. „Pofta mare, boieri!” (jó étvágyat, nagyurak!)
Sikeres volt az előadás, majdnem teltház gyűlt össze, a közönség sokat tapsolt. Természetesen kimagasló sikert aratott Faraianu is. Nem akarták leengedni a színpadról. Már leadta majdnem teljes repertoárját, de az igazi, vérbeli komédiás soha sem lakik jól a tapssal. Végül lihegve hozzám fordult? „Mai Bogdane, ce sa mai spun?” (Miket mondjak még nekik?) Mondd el „Coboara sfantul duh viccedet!” (Ebben arról van szó, hogy amikor a popa elkiáltja „Cobora te sfantul duh”, a kántor elenged egy galambot. Faraianu változatában a popa kiáltására nem repül fel a szentlélek, helyette a kántor dühös ordítása hallatszik: „Az istenit neki, megette a kandur!” Harsogó nevetés, tomboló taps fogadta a számot. Vége lett a műsornak. Mi hozzáláttunk a maradék kajánknak. Faraianu pedig pajzánul integetve elindult a popához. Pavlov elmélete szerint már alaposan beindultak gyomornedvei. Istenem, pulykasült és fánk, hozzá finom misebor!!!
Öt perc múlva kétségbesetten tért vissza, hóna alatt az ócska, kopott aktatáskával. „Mi történt Jani, ilyen hamar vége lett az ebédnek?” – kérdeztem. Szinte sírva mesélte: „Odaértem a popa házához, bezörgettem. Semmi válasz. Újra zörgettem, majd dörömböltem. Két hatamas kutya vicsorgott, ugatott rám. Végül mégis kijött egy lány, és átadta a popa üzenetét: siessek, hátha hagyott a kandur nekem is egy darabot a galambból. Adjatok valami falnivalót, mert esik ki a gyomrom az éhségtől!” Szerencséjére megmaradt a túrós kenyere, amit pillanatok alatt bekapott. Végül csöndesen motyogta: „Még szerencse, hogy ilyen gondos asszonya van! Te meg Bogdane, ne adj hülye tanácsokat az embernek!”
Estefelé rozoga autóbuszon átmentünk Enyedre abban a jóleső tudatban, hogy ott három előadást tartunk, remélhetőleg telt házzal. A klubigazgató ugyanis megmutatta Babának a táblázatot, amelyen tényleg minden kocka ki volt ikszelve. Először a matiné, délután 4-kor a délutáni, este nyolckor pedig az esti előadás. Ez pedig fejenként legalább 3-400 lejt jelent. Tapasztalt színigazgatóként Hevesi máris lefoglalt a vendéglőben egy nagy asztalt, mert a matiné után éhes lesz a társaság. Hogy mindenki kifizethesse az ebédjét, majd felvesz a bevételből-előlegként annyit, hogy ne kelljen korgó gyomorral felkelni az asztaltól. Én persze nem állhattam meg, hogy meg ne kérdezzem Faraianut, meglátogatja-e újból a popát? Esetleg az előadáson elmondhatja a Bojár és a csődör viccét... Nagyon csúf ajánlattal válaszolt.
Ebéd után megállapodtunk a klubigazgatóval. A terembér a bevétel 12%-a ezenkívül a személyzete kap fejenként 100 lejt, plussz a világítás, víz, stb. Még l50 lej. Jocó megjegyezte, ki az a hülye, aki Enyeden vizet iszik? Fél tizenegykor testületileg bevonultunk az öltözőkbe, rendbe hozni magunkat, hogy színpad-képes külsővel jelenhessünk meg a nagyérdemű előtt. Faraianu is kivett az aktatáskájából egy keskeny, fekete pertlit. Mi ez a cipőmadzag? – kérdeztük. Mi az, hogy snur? - méltatlankodott Faraianu – ez a fiam legdivatosabb nyakkendője!
Közben háromnegyed tizenegy lett, de még egy lélek sem sürgölődött a pénztárnál. Tizenegykor viszont már kezdett gyanús lenni a dolog. Hevesi diri idegesen meg is kérdezte az igazgatót, miért nem jön a közönség, hiszen már kezdeni kellene az előadást, és a jegyeket már mind eladták... Az igazgató válasza: szó sincs róla, egyetlen jegyet se váltottak még ki... De hiszen ki vannak ikszelve az ülőhelyek! Az igaz - felelte az elvtárs –, de az nem jelenti, hogy ki is váltják őket.
Testületileg letámadtuk Babát, a szervezőnket, aki azzal mentegetőzött, hogy neki az elvtárs azt mondta, minden helyet lefoglaltak. Szóval matiné nem lesz, mert nincsen kinek, ha csak egymásnak nem játsszuk el. Hevesi gyorsan lemondta az ebédet, szerencsére sokat tapasztalt tagokkal volt dolga, még mindenkinél akadt egy pár falat, csak Faraianu ténfergett elkeseredetten. Javasoltuk, hogy próbálja elpasszolni azt a gyönyörű nyakkendőt...
A színész nép optimista, különben egyik sem választaná e pályát... Majd lesz közönség a délutáni előadásra, addig sétálunk egyet ebben a szép városban. Aki nem óhajtott sétálni, az leülhetett a parkban, és merenghetett a múlton. Négy óra előtt pár perccel már mindannyian repesve vártuk, hogy színpadra léphessünk, a baj az volt, hogy csak mi vártuk. A kasszánál az igazgató ásítozott.
Végre két srác lépett a kasszához, jegyet kértek. Várni kell egy kicsit gyerekek, mert lehet, hogy nem tartják meg az előadást. A két fiú káromkodott, hiszen az Enyedi Futball Klub - Felvinci FC mérkőzést hagyták ott... Negyed ötkor öt fős közönség tolongott a pénztár előtt. Hevesi a kedves közönség elnézését kérte és kijelentette,hogy a megváltott jegyek az esti előadásra érvényesek. A tömeg zúgolódva távozott... Most már a helyzet kezdett fenyegetővé válni. Reményt vesztetten álldogáltunk, sűrű gyomorkorgás zenéjében. Az igazgató megpróbált vígasztalni. Estére biztosan megtelik a terem, és legalább a személyzetet, a világítást, stb. ki tudjuk majd fizetni. Hat órakor dörgött és villámlott, nemsokára zuhogni kezdett az eső. Az igazgató a fejét vakarta. Hm, ez azért nem jó. Esős időben az enyediek nem mozdulnak ki a házból, előfordulhat, hogy nem lesz telt ház. Reggeltől délután fél ötig gyönyörű, verőfényes idő uralkodott Enyeden, csóváltuk a fejünket. Itt az a szokás, hogy szép időben inkább kirándulnak az emberek vagy pedig a szőlőben dolgoznak… Öszejött végül körülbelül félház. Én a legolcsóbb poénokat is szenvedélyesen kihasználó egyén, így kezdtem megnyitó konferanszomat: „Drága, kicsi közönség…” A félház dacára az erkölcsi siker teljes volt. A maroknyi nézősereg végigtapsolta a műsort… Elhangzott az utolsó szám, a függöny legördult, Hevesi pedig felhördült.Vele együtt mi is. Összesen nyolcszáz lej gyűlt össze a pénztárban.
- Sok volt a szabadjegyes és a meghívott! - magyarázta az igazgató. Ebből ugyebár lejön a terembér 12%, a világítás, a fűtés (?), víz - hiszen használtuk a vízcsapokat, le kellett mossuk a sminket, a takarítóasszonyok, a könyvelő, így az osztozásra maradt kereken 342 lei. Ezt tíz részre osztandó heten voltunk, a dirinek és szervezőnek másfél egység járt. A többieknek egy egység. Annyi nyilvanvaló volt, hogy ezzel az egységgel nemhogy lóra, de még a kolozsvári gyorsvonatra sem lehet felülni. Harminc-negyven lejre vásároltunk egy kenyeret és juhtúrót, azt rágcsáltuk az enyedi váróteremben hajnali 3 óráig, amikor begördült a kolozsvári személyvonat. Annak zsúfolt másodosztályú osztályú kocsijában kuksoltunk mi, a „művészek”. Faraianu volt az egyedüli, aki kuncogott.
„Neked még van kedved nevetni?” - mérgelődtünk.
„Hát hogyne volna. Ti bojárok ünneplőbe öltöztetek, én még Cornel nyakkendőjét sem vettem ki az aktatáskámból.”
Közbeszóltam: „Akkor ajánlom, hogy jól dugjad el azt a nyakkendőt, nehogy a feleséged megtalálja!”
„Miért dugnám el?”
„Mert ha nem adod oda neki a 300 lej felléptidíjadat, megfojt a nyakkendővel, ráadásul pedig Cornel fiad is haragudni fog, ha a divatos nyakkendője összegyűrődik…”
Hevesi újból összetrombitálta az „együttest”. Nagyszerű híreket kapott Felvincről. A községnek lelkes közönsége van, és nagyon ritkán van alkalmuk színházat látni. Ráadásul van egy remek adu, ami bizosítja a sikert. Kovács nevű tenoristának nagy sikere van Kolozsváron, több koncertet adott, és mindig remek kritikát kap. Most jön a bóni: Felvincről származó művész. Ott él az egész családja, tutti, hogy telt ház jön össze, hogy a község nagy fiának tapsolhasson.
Szépen összegyűltünk. Faraianu is eljött, de a 100 lej felléptidíját előre kérte, és kikötötte, hogy nem köt nyakkendőt, hajlandó viszont a cipőjét kiboxolni, bár a cipőpaszta sem valami olcsó... Befutott az attrakciónk, Kovács tenorista elvtárs, elegánsan kiöltözve, fején széles karimájú fekete kalappal. Az autóbuszunk megérkezett Felvincre. Faraianu megborzongott: „Nincs ide túl közel Enyed?” A kultúrház előtt 10-12 gyerek ácsorgott, és megbámultak bennünket. Hevesi megörvendett nekik, hiszen... a dalizók tapasztalata szerint, ha gyerekek várják a művészeket, jó jel. (Meg kell jegyeznem, hogy Hevesi nem volt dali-igazgató. Évtizedeken át a saját társulatával járta az eredélyi városokat: Szatmár, Nagybánya, Nagykároly, Máramarossziget és a Zsilvölgye szerepeltek a konessziójában. Olyan művészeket foglalkoztatott, mint Csókát, Borovszkyt, Kőszegi Margitot, Homm Pált, Ditróit, Réthelyit, Ihászt, Szentgyörgyi Máriát, Lantost és Felhő Ervint. A mai olvasónak e nevek többsége ismeretlen, de az akkori színházlátogatók kedvencei voltak. Sajnos, akkor még nem volt tévé és videófelvétel, így nyom nélkül tüntek el a süllyesztőben.)
Hevesi optimizmusa beigazolódott. Telt ház várta az előadást. Kisebb izgalom ugyan adódott, Kovács kissé megkésve futott be, megszegve ezzel az íratlan színházi törvényt, hogy a színész egy órával az előadás kezdete előtt jelenjen meg. Kovács mentegetőzött is, hogy az édesanyjánál ebédelt, és elhúzódott.
Megkezdtük az előadást. Úgynevezett „jó” közönség volt. Minden számot lelkesen megtapsoltak, újráztak, aztán kiállt a színpadra Hevesi és ünnepélyesen bejelentette, hogy következik Felvinc szülötte: Kovács (sajnos, a keresztnevére nem emlékszem), aki hamarosan világhírű lesz. Érdekes módon, nem volt vas taps, pedig a művész serényen hajlongott, még csókot is intett a közönség felé. Aztán közölte, hogy elsőre a Vágyom egy nő utánt fogja elénekelni. Rátekintett Zalaira, a zongoristánkra, és rákezdett. Az első akkordokkal még nem volt baj, de amikor készült tudatni a néppel, hogy vágyik egy nő után, valami rémes hangok buggyantak ki dacos ajkai közül. Nagyon halvány taps fogadta a számot. Hajlongott, és kárpótlásul Cavaradossi áriáját adta elő. Még ezt is megtapsolták, hiszen a Kovács familia elég népes Felvincen. Szünet következett. Két férfi jött az öltözőbe, és erélyesen érdeklődött, ki itt az igazgató? Hevesi ijedten felelte: „Én vagyok, kérem. Miért?” A magasabbik férfi kiabálni kezdett: „Azt hiszik, maguk nagyvárosiak, hogy egy rothadt faluba jönnek, hogy pénzt tarháljanak? He? Ez a Kovács itt kántált a bankli mellett, legfeljebb a kocsmában eresztette ki azt krákogó hangját! Ajánljuk maguknak, ne engedjék ki a színpadra ezt a nyári énekest, mert botrány lesz!” Ezzel dühösen távoztak, magára hagyva a társaságot és Kovácsot, aki fal sápadtan reszketett. Mindnyájan felháborodva vontuk felelősségre a leégett Carusot, aki félig sírva mondta el, hogy mamuka a kedvenc ételeivel várta hazalátogató fiacskáját: Paszulyleves, füstölt csülökkel, töltött káposzta, bennefőttel, szilvásgombóc. Teljesen megtelt a hasa, a nadrágszíját is ki kellett engednie, hogy majdnem leesett a nadrágja. Fogalma sem volt, hogy ez ennyire árt a hangjának... Közlését Hevesi felháborodottan nyugtázta, és követelte a jóllakott tenoristától, hogy kérjen bocsánatot a közönségtől, hivatkozzék arra, hogy lázas beteg, és kárpótlásul hajlandó díjtalanul önálló estet tartani a felvincieknek. Kovács eleget is tett a követelésnek, és megígérte a közönségnek az ingyenes előadást. A nézőtérről kiáltások hangoztak, miszerint ne ijesztgesse őket, ne fenyegetőzzön, ha idejön, hozzon magával kaptafát és csirizt. Az előadás második része aránylag zökkenőmentesen zajlott, persze Kovács fellépte nélkül. Csöndesen várakoztunk az autóbuszra, csak Ilyés Jocó kérdezte meg Kovácsól, messze lakik-e a mama? Hátha maradt még egy töltelék. A bukott trubadúr nagyon csúnya választ adott.
Sarlay Imre, a kolozsvári színház kitünő művésze, szenvedélyes haknizó volt. Most éppen Nagykárolyra vetette szemét. Jó kis együttest igyekezett toborozni, hiszen Nagykároly igényes kultúrváros, ahol nem lehet bármilyen műsorral megjelenni. „Szerződtette” többek között Vancea Erzsébetet, Sebesi Pétert, Ottrok Ferencet, Wisner Jóskát, bé nejemet, Szendrey Misit és nem azért mondom, de engem is. Hézagpótlónak. A plakátok már napokkal előbb megérkeztek, Surányi Jóska joghallgató volt a szervező, és addig nem nyugodott, ameddig nem kelt el minden jegy. A terem zsúfolásig megtelt. Táblás ház. Álom! A fellépti díjak immár biztosítva vannak. A zongoránál Sbarcea Gheorghe, aki már egymagában attrakció. Símán folyt a műsor, nagyon hálás közönség gyűlt össze, Sarlay brillírozott, előadta tutti lemezét is, a Klobucsárt. Kacagott a közönség, alaposan megtapsolta a művészt, aki boldogan nyugtázta az anyagi siker mellett, íme az erkölcsit is. A műsor már a végéhez közeledett, és a csattanót –természetesen - Sarlay nem engedhette át másnak. Kiment a függöny elé, és szóról-szóra ismét előadta a Klobucsárt. Mit mondjak? Nem volt az a tomboló siker. Sarlay oda volt a szégyentől. „Hogy a fenébe hagyhatott ki így a memóriám? Ma este a vacsoránál egy adag szénát rendelek magamnak. Ilyen marhának az jár.” Végül is az elszámolás után megnyugodott, sőt mindenkinek még hozzápótolt a kialkudott felléptidíjához.
Az estét nagyon kedves epizód zárta le. A vendéglőben az asztalunkhoz lépett egy „vén cigány”. El is énekelte a dalt, azután megkérdezte, ismerjük-e az ő drága fiát Kolozsváron? „Ki az?” - kérdezte Sarlay. „Hát a Pista, a Ruha Pista…” Egyszerre kiáltottunk fel: „Hogyne ismernénk, hiszen már az egész ország ismeri!!!”
„Én vagyok az apja,én az öreg roma, a mama pedig biboldó, nem lesz ez baj?” Megnyugtattuk. Van (volt) még tolerancia széles e hazában. Szerencsére, a határokon túl is...
Kisebb társaságban üldögéltünk Sarlayval a kolozsvári Melody bárban. Ha jól emlékszem, Flóra Jenő, Márton Jancsi, Imrédy Géza (aki ostoba ballépése miatt éppen le volt tiltva a színpadról) valamint én, a színház pártoló. Adott pillanatban Sarlay hozzám fordul: „Ide figyelj, Kulimász. Van egy hónapra szerződésem Temesvárra, a Barnea cirkuszhoz. Kellene nekem partner, egy Untermann. Nincs kedved eljönni? Kapsz minden előadásra 75 lajost, plussz utiköltséget oda-vissza és lakást. Humoros számokat, jeleneteket kell produkálni magyarul. Vagy talán félsz az oroszlánoktól?” Hazudnék, ha azt állítanám, hogy nem imponált az ajánlat, de mielőtt válaszolhattam volna, közbeszólt Imrédy: „Menj el, Kuli, az úszó és vizipoló tréningeket majd én tartom. Elvégre, mindenki a szakmájában dolgozik.” Sarlay,maga elé bámult: „Miért, neked szabad fellépned?” „Persze,hogy szabad, csak a színpadról tanácsoltak el!” „És hajlandó volnál eljönni?” „Hogy a frászba ne? Hónapok óta kereset nélkül lógok. De semmi esetre sem 75 lejért!”
„Rendben, leszerződtetlek! Esténként kapsz l50 lejt, én pedig 200 lejt keresek. A poénokat pedig én mondom!” Aztán hozzám fordult: „Ugye nem haragszol meg, Kulikám?” Három hét múlva találkoztam Gézával, és elmesélte a történteket. A Barnea cirkuszban estéről-estére telt ház volt. Ők ketten a magyarnyelvű műsort szolgáltatták, néhány magánszámmal, Sarlay a Klobucsárral, Imrédy a Néma Vádlottal, satöbbi, satöbbi. A csúcs Hacsek és Sajó jelenet volt: „Te, évtizedek óta vagyok színpadon, de ilyen közönséget még nem láttam. Nézték a műsorunkat, mintha elefántok táncoltak volna trapézon vagy pigmeus nyelven beszélgetnénk. Semmilyen taps nem hangzott el... Igy ment két hétig. Egyik nap kétségbeesetten mondja Imre: „Te, félek, hogy ez a Barnea nem fog nekünk fizetni. Legjobb volna abbahagyni, és felvenni két heti felléptidíjat.” Én is aggódtam, mert ilyen sikertelenségben még nem volt részem. Gondoltam egy nagyot és merészet, odamentem Barnea igazgatóhoz. Elmondtam neki, hogy sajnos, a közönség nem veszi a műsorunkat, és ezért lemondanánk a következő két hétes szerződésünkről, mert nem akarunk kárt okozni. Barnea kijelentette, hogy ő mindig állta a szerződéseket, de ha mi kívánjuk, rendben van. Most tehát kifizeti a járandóságunkat, és átadott 500 lej felléptidíjat előadásonként, vagyis 7500 lejt. Aláírtam, megköszöntem, és odamentem Sarlayhoz. No, Imre – mondtam -, megvan a leves? A diri ideadta a pénzünket. Itt van a te 2800 lejed.” Sarlay hörögni kezdett: „Mi-mi-miféle 2800 lejem? Megbolondultál?” „Miért? Neked naponta járt 200 lej - te magad mondtad. Tizennégyszer 200 kitesz 2800-at. Nemde? Plussz a poének. Kidülledt a szeme, hápogott, hogy ez szemérmetlen disznóság megérdemlem a sorsomat, rohadt ripacs vagyok.” Amikor már közel volt a rosszulléthez, átadtam neki az egész összeget azzal, hogy adjon nekem belőle annyit, amennyit akar... Megkönnyebült és gavallérosan ide adott 3000 lejt, a többit zsebre vágta. Végül megkérdezte, miért csináltam a műbalhét. „Akartam magamnak is egy poént!” - válaszoltam.
Megkönnyebülten indultam vissza az uszodába. A dopplerek, svédcsavarok világában jobban éreztem magamat, mint a művészek intrikái közepette. Éveken át folytak ezek a haknik, volt amikor ráfizettünk, de a legtöbbször azért maradt valami a zsebünkben. Jól emlékszem, hogy egyszer Désen tartottunk előadást, az együttes mindössze négy tagból állt: Ilyés Jocó, Szilágyi Zoli, Zalai Bandi és én. Jó másfél órás műsort eszkabáltunk össze úgy, hogy a „jó” jelző nem annyira a minőségre, mint inkább a mennyiségre vonatkozott. Remek közönség volt, minden számot megtapsolt. Viszont a bevétel elég gyengus volt. Éppen ezért közösen elhatároztuk, hogy szerényen megvacsorázunk, inkább szopogatunk a finom dési törkölyből. Persze előbb félretesszük a visszautazáshoz szükséges összeget, ami számításom szerint négyünk részére pontosan 48 lejnyi volt, a menetrendben feltüntetett tartifa szerint. Minthogy a gyorsvonat tíz perccel éjfél előtt futott be Nagybányáról, pontosan 11 órakor indultunk az állomásra. Eléggé lassan kocogtunk, mert Jocó 5 percenként megállt, hogy megigazítsa a rakoncálkodó cipőfűzőjét, és lépten-nyomon elkérte az akkor divatbajött pompás eloxált pixemet. Azzal dugta be a pertlit a cipellőjébe. Fél tizenkettőkor már ott ácsorogtunk az állomáson. Odamentem a a kasszához, és kértem négy jegyet a gyorsra, Kolozsvárig. A pénztáros elővette a négy jegyet, és kért érte 56 lejt. Méltatlankodom, hogy micsoda beszéd, ott van a táblán, hogy 60 kilométer másodosztályon pofánként 12 lej. Úgy is van, értett egyet velem a pénztáros, de csak ha személyvonattal utazunk. A gyorsra a helyjegy fejenként 2 lej. Most mit csinálunk? A legközelebbi személyvonat reggel 6 órakor indul. Kotorásztunk a zsebünkben, Zalainál még volt 3 lej, de 5 lej továbbra is hiányzott a boldogsághoz. Jocó azt tanácsolta, szólítsam meg azt a magános férfit, aki a korlátnak támaszkodik, és kérjek tőle 5 lejt, amit otthon majd megadunk neki. Élénken tiltakoztam, még azt hiszi, hogy koldulunk. Szilágyi is rám támadt, végeredményben én vagyok az oka, hogy most reggelig kell kucorogni ebben a ronda váróteremben. Jocó a homlokára csapott: „Megvan! Kuli, feldobod az eloxált pixeded, amivel cipőzsinóromat fűztem be. Add oda neki 5 lejért!” Kissé morogtam, mert egy ilyen golyóstoll l2 lejt ért. Mindegy, ludas vagyok, hát odaléptem a pénztárhoz. Mielőtt megtettem volna a csábító ajánlatot, a magános férfi karonfogott, és halkan megkért, ne adjam el a pixet 8 lejnél olcsóbban, mert neki is hiányzik 3 leje az utiköltségből. Legalábbis próbáljam meg; örökre hálás lesz, sőt ha akarom visszavásárolja nekem odahaza az értékes tárgyat. Jó, megpróbálom. Megmutattam a ceruzát a pénztárosnak, aki nézegette, forgatta, látszott, hogy tetszik neki. Végül létre jött az üzlet, és mind az öten felszállhattunk a pontosan befutó gyorsvonatra. A fülkében részvénytársaságunk új tagja bemutatkozott, és előhúzott a táskájából egy tele üveg szilvapálinkát, amivel megkínálta a társaságot. Úgymond, igazán jót tettünk vele, mert kénytelen lett volna a drága pálinkával lekenyerezni a vasutast. Kolozsvárig azért még maradt egy negyed liter a drága targyiból.
Töredelmesen bevallom, hogy kissé exhibicionista vagyok. Jól esik, ha dícsérnek,
Igaz, eléggé ritkán van ilyen örömben részem, de sok kicsi sokra megy... Ezeken a dali elődásokon is vágytam a sikerre. Igyekeztem a magam számára nagyon hálás számokat összeállítani, hogy tapsvihart arassak (nem tudom, lehet-e egyáltalán aratni? Sajnos gyenge mezőgazdász vagyok...) Például tutti siker volt az aktualizált Hacsek és Sajó, amelyben én játszottam Hacseket, Jocó pedig Sajót. Mindig bomba volt. Ezenkívül még három számot készítettem magamnak, amelyek színvonala megütötte a ripacskodás fogalmát. Bánfihunyadon szerepeltünk. Remekül ment a műsor. Nagy segítségünkre volt egy hunyadi idős kultúrmama, Emma néni. Nos, pironkodva bár, de őszíntén állíthatom, hogy „tomboló” sikerem volt. Zúgott a taps, négyszer kellett ismételnem. Boldogan ültem az öltözőben, amikor hozzá lépett Emma néni, részvevőn megsimogatta a fejemet, és elcsukló, sajnálkozó hangon mondta: „Szegény fejed! Ilyen öregen is kell bohóckodnod !”
Többé nem lépem színpadra...