Egy edző legyen sokoldalú

Bogdán Kálmán:
Egy edző legyen sokoldalú

Velem hasztalanul incselkedik az öndícséret alamuszi ördöge, az ilyesmi távol áll tőlem, mint Jasszer Arafat Jeruzsálemtől, de az az igazság, hogy már zsenge süvölvényként éreztem, a sokoldalúság a siker záloga. Pedig még azt sem tudtam, hogy mi az a : multilateral dezvoltat... De én azt az igazságot a sportra vonatkoztattam, hiszen már akkor sem politizáltam...
A sokoldalúság első lépése persze a foci felé vezetett.
Akkoriban úgy ment a játék, hogy a Veresvízen, a Gózsemben, a Depónál, a Libamezőn meg más ilyen „stadionban” összegyűltek a srácok, elhozták a rongylabdát, melyet harisnyákból, elaggott bugyogókból tömködtek gömbölyűre. A két legjobb játékos felállt egymással szemben, feldobtak egy pénzdarabot (ha volt) és elkezdtek felváltva válogatni a jelenlevő ifjakból. Persze tizenegynél többen nem lehettek. Ezért a létszám fölötti lurkók izgatottan lesték, sőt feltűnően szorgoskodtak annak érdekében, hogy észrevegyék őket is a kapitányok. Ha nem került sor rájuk, pityeregve vonultak az iskolatáskákból rögtönzött kapuk mögé és szorongva várták, mikor száll egy-egy lövés a kapu mellé. Akkor aztán hatalmas rúgással küldték vissza a pályára a lasztit. Hadd lássa Ardos Sanyi, kit is hagyott ki a csapatból...
Nekem bérelt helyem volt a kapuk mögött, hiába pityeregtem, senki sem akart beválogatni...
Még utca csapatba sem tudtam bekerülni, pedig olyan rövid utcában laktunk...
De felvirradt az én napom is. Ajándékoztak nekem egy valódi, hármas számú, igazi krómbőrlabdát. (Közvetlen az után, hogy a színházban megszerzett labdámat elcseréltem a primadonna csókjáért). Délután hónom alá kaptam a gyönyörű ladát és megjelentem vele a Veresvízen. A srácok óriási izgalommal vettek körbe. Nézték, bámulták a ragyogó, fehér labdát, szeretettel simogatták, majdnem megcsókolták. Persze, amikor felálltak megkezdeni a válogatást, mindkét kapitány hozzám ragaszkodott első helyen válogatva be. Végül rám bízták a döntést. Én az Ungur Gyuri csapatába kívánkoztam...
És megkezdődött a játék, végre én is kezdő ember lettem. Minden tudásomat, lelkesedésemet beleadtam, most majd megmutatom én, kit mellőztetek. De alig találkoztam a labdával. Ha hozzám került, azonnal leszereltek. Ha támadtam, csúfosan, röhögve kidribliztek, ha kapu előtt álltam, nem adtak passzt. Megsértődtem, ha nem engedtek gólt rúgni, elmegyek a Libamezőre. Hiába kunyeráltak, állhatatos maradtam, fogtam a labdámat és valóban irány a Libamező.
Itt nagyszerű játékosok rúgták a labdát és értettek is a játékhoz, mert rögtön berakott Sztracsenyek Sanyi a csapatába és sűrűn kaptam passzt, és gólokat is engedtek rúgni, még a kapus is kiállt a kapuból, hogy eredményes legyek.
Egy darabig élvezhettem a sikert, kezdtem valódi gólzsáknak érezni magam, amikor egyszer Kert Zolinál volt a labda, aki hatalmas felszabadító rúgásával egyenesen a Zazarba lőtte a labdát. És a kegyetlen Zazar hullámai gúnyosan himbálva vitték magukkal az én kincsemet, és jövőmet.
Másnap a fiúk már rám se néztek, egyik csapatba se, válogattak be, sőt még cikkfogónak sem engedtek a kapu mögé.