A papagáj

Bogdán Kálmán:
A papagáj

Néhány estét csöndes kávéházakban töltöttem. Volt belőlük bőven a körúton. Az Oktogonon az Abbázia, a Kovács, majd az Angol Kávéház, a Bucsinszky, a Pátria, az Emke, a Baross, a Király kávéház (a későbbi Halló büffé), a Royal, a Miami, amely nevéhez méltóan „meleg „ hely volt, a „buzgók” találkozó helye. Majdnem mindegyiket felkerestem – kivéve a Miamit –, hiszen nem árt tapasztalokat szerezni.
Egyik este moziba mentem, a Royalban játszottak Marlene Dietrich filmet, talán a Bizsut(?). A híradó utáni szünetben hangos reklámok csalogatták a közönséget: „Hölgyeim és uraim, ne köhögjenek, ne zavarják szomszédaikat, vásároljanak Beretvás pasztillát, mely azonnal elmulasztja köhögésüket”, vagy „Ékszerész bácsika, kirakatba mit tett?/ Fekete gyémánt, ez jó tatai brikett”, „Hajthatatlan leszek, amíg Purgót nem veszek”, „Helyiség, mely csupa báj,/ Jó hangulat, félhomály, /Mindez együtt Papagáj”. Ez az utolsó reklám megragadta figyelmemet, hiszen a Papagáj itt van a Royal közvetlen közelében. És lám, itt vagyok Pesten majdnem egy hete és még nem voltam lokálban. Szégyen! Aztán következett a film. Marlene csodálatos volt.
Vége volt a filmnek és én megálltam a Papagáj kirakata előtt, amely tele volt csábító fényképekkel. Nem sokat töprengtem, a pompás ellentengernagyi uniformisba öltözött portás hajlongva nyitott ajtót. Beléptem. Vadonatúj Gyukits kalapomat hanyag mozdulattal adtam át a ruhatárosnak, a ruhatári számot elegánsan zsebre vágtam, és máris bent találtam magam a lokálban. Óriási terem, középen tükrökkel kirakott hatalmas csillár szórta a fényt. Mi van a hirdetett félhomállyal? A zenekar már javában játszott. Egy penkala arcú, sovány pincér egy a parkett melletti asztalkához vezetett és rendkívül udvariasan, hajlongva kérdezte: „Mit parancsol uraságod?” Uraságom kurtán válaszolt: „Egy feketét kérek” Penkala gyorsan kiegyenesedett, és fekete pillangó nyakkendőjén végig simítva, szólt a mellette szorgoskodó pikkolónak: „ Egy kávét az úrnak!”
Szemügyre vettem a mulatót, elvégre tanulmányúton vagyok! Hamarosan megállapítottam, hogy eléggé elegáns hely. A parkett mellett asztalkák, mögöttük páholyok, az emeleten is asztalok látszanak, és a páholyokban fehér telefonok díszelegtek. A műsor már javában folyt. Most éppen három szőkeség táncolt el valami szobacica számot, majd egy fiatalember ugrott a parkettre és mutatott be egy fergetes táncszámot, énekkel egybekötve. Közben a reflektor állandóan kerülgette, de ő nem akart a reflektor bűvköréből kikerülni, ezért folyton követte azt. Közben szaltózott, még a falra is felmászott, mint egy valódi akrobata. Csak azért írtam le ilyen részletesen a produkciót, mert ez volt a felejthetetlen Feleki Kamil legelső fellépte.
És most következett az attrakció, a műsor fénypontja. Generálsötét., dobpergés. Majd hirtelen kigyullad egy reflektor, megvilágít egy széket, amelyen egy gyönyörű nő ül, keresztbe rakott, neccharisnyába bujtatott lábakkal, kezében hosszú szipka cigarettával, álá Marlene Dietrich és már énekel: „Johny, wen du Geburstag hassssst” rengeteg eszt sziszegve. Aztán felemelkedik a székről és végigvonaglik a parketten.
Közben csábosan meg-megáll egy-egy férfi vendégnél, megcirógatja fejét és valamit suttog a fülébe. Büszkén tapasztaltam, hogy az én fülem sem kivétel. Megsimogatta buksi fejemet és félhangosan rebegte : „Kicsi fiúcska!” Bár érzékien csiklandozták szavai a fülemet, mégis magamban méltatlankodtam, mi az, hogy kicsi fiú? De ő már egy másik férfi kopasz fejét cirógatta és becézte: „Kopasz bácsika”. No, akkor inkább vagyok kicsi fúcska.
Aztán vége lett a műsornak. A parkettet ellepték a táncoló vendégek. Én magányosan nézelődtem, bámultam és mintha még mindig fejemen érezném a sztár simogatását és fülembe duruzsolna a „kicsi fiúcska”.
És íme, a hölgy leül egy üres asztalhoz és egykedvűen nézi a táncolókat. Megpróbálom elkapni a tekintetét. Végre sikerül, sőt, mintha mosolyogna is rám. Nosza nekem! Bátran hozzálépek és felkérem táncolni. Mosolyog és jön. A zenekar tangót játszik. Kissé magamhoz szorítom. Hagyja. Sőt! Aztán megkérdi, hogy tetszett a száma? Ami dicsérő szuperlatívusz eszembe jutott, mind elmondtam .Láthatóan jól esett neki. Aztán megjegyezte, hogy mennyire kimeríti az ének, teljesen kiszárad a torka. A szám után olyan szomjas, hogy nem tudja, mit igyon. Eltekintettem attól, hogy nem használ ikes igét, megkérdeztem, megkínálhatom-e egy pezsgőfröccsel? (Még elég maradt a tanulmányutamra kiutalt pengőkből). „Nagyon kedves” – mondta –, „de ne itt a placcon”. A kolleganők irigyelni fogják. Talán menjünk föl az emeletre, ott nem vagyunk olyan szem előtt. Felmentünk, találtunk üres asztalt, Penkala megjelent. Én két pezsgőfröccsöt kértem, elvégre az ember állja a szavát. Marietta (közben ugyanis megmondta a nevét) közbeszólt: Jobb volna, ha üveggel rendelném, mert a fröccsbe alig tesznek pár csepp pezsgőt, szinte csak üres szódavizet kap a vendég, de azt pezsgőárban fizeti. Penkala máris nyújtotta az itallapot, de Marietta leintette: „Egy Batthyányi extrabrutot hozzon. Ez finom, száraz és sokkal olcsóbb mint Veuv Clicot”. Pár perc és már ott is volt a jegekkel telt vödör, benne két palack, Penkala fehér szalvétával a kezében már nyitotta is, pukkanás nélkül, az egyik üveget. A pikkoló előkészítette a poharakat és máris koccinhattunk, de nem akárhogy, hanem mélyen egymás szemébe nézve.
Majd beszélgetni kezdtünk. Megtudtam, hogy Marietta von Ehn a művészneve, de én szólítsam csak nyugodtan Marikának, ő is Kálmánnak fog szólítani. .A pezsgő jó hideg volt, ízlett mindkettőnknek, a második üveg még jobban, nem is beszélve a harmadikról. A negyedik palack előtt Marika megéhezett. A pincér máris hozta a finom vacsorát, amely oly csábítóan nézett ki, hogy én is rendeltem egy adagot. . Aztán jött Rebi néni, a virágos asszony, megtudtam, hogy Marika kedvenc virága a sárga rózsa, hát hogyne vettem volna neki egy hatalmas csokrot. Nemsokára megjelent Poldi bácsi, a kucséber. Húztunk vagy 20 számot, amíg végül sikerült nyernünk egy gyönyörű Lencsi babát, Jött a pikoló egy nagy tányér sósmandulával (palizabbal), arra jobban csúszik az ital. Felbukkant Gellért Táti (Gellért Lajos, a kiváló színész bátyja), aki éjszakánként piperecikkeket árult, éppen kapóra érkezett, mert Marikának kifogyott a kölnije, meg a parfümje és éppen Tátinál lehet a legolcsóbban kapni, méghozzá garantáltan valódit. A szivaros sem feledkezett meg rólunk. Igaz, én nem dohányoztam, de Marika – sajnos – szenvedélyes dohányos volt, bár tudja, mennyire árt az egészségnek, ezért csak a legfinomabb márkát szívja, Camelt. Kacagva elárulta, hogy bár a Camel egyiptomi cigaretta, cigány nyelven a szó, hogy kamel, azt jelenti: szeretni.
Öt órakor záróra. A főpincér „Dini szívem elegánsan, tányéron, félig szalvétával letakarva, elém tette a számlát, csak a végösszeg látszott. Zsebpénzemnek több mint a fele. De mit is számított mindez, hiszen Marika megkért, hogy várjam meg a lokál bejáratánál, aztán talán elszívunk közösen egy kamelt, az én szerény szállodai szobámban.
Boldogan, sőt büszkén léptem ki a lokálból, mélyeket szippantva a kellemes hajnali levegőből. Érettségire kapott Omega órámra pillantottam. Öt óra múlt tíz perccel. Pár lépést őgyelegtem jobbra, aztán balra, mindenesetre a bejárat közelében maradva, nehogy, isten őrizz, elpasszoljuk egymást. Közben félhat lett. No jó, természetesen át kell öltöznie, estélyi ruhában mégsem mehet végig a körúton. Hogy ne mondjam, a szállodámig. Hat óra, azért már jöhetne, persze, közbejöhet valami, egy lokálban sose lehet tudni. Félhétkor benyitottam a lokálba. Néhány takarító asszony mosta, súrolta a parkettet, sepertek, törölgettek. Egyiküket megkérdeztem, nem látta-e Marietta művésznőt? Az csípőre tette kezeit és válaszolt „Óh, drága uram, a művésznők a hátsó kijáraton, a Hársfa utca felé szoknak távozni. No, uraságodat alaposan bekormozták. Nem akar nálam vigasztalódni?” Erre a többiek is harsány kacagásba törtek ki. Én pedig porig sújtva, bosszúvágytól égve, pánikszerűen távoztam. Ide aztán soha többé nem teszem be a lábamat.
Másnap este 11 után léptem be a Papagájba. Nem fogadtam az ellentengernagy hódolatteljes köszönését, semmibe vettem a ruhatáros hajlongását, majd gangos, határozott, kemény léptekkel ültem le egy asztalkához.
Penkala úr máris megkérdezte, mit óhajtok, ezúttal nem simított végig fekete nyakkendőjén (később megtudtam, hogy a lokálpincér nyakkendője simításával, jelzi, hogy illető vendég csóró. )
Pezsgőfröccsöt rendeltem, szigorúan hangsúlyozva, nehogy Batthyányi extrabrut legyen, mert azt utálom. Törley rezervét hozzon. Megvető tekintettel szemléltem a műsort, még Feleki számát sem tapsoltam meg. Jött a sláger, Marietta von Ehn. Generál sötét, majd hirtelen kigyúl a reflektor és ott ül Marietta, szipkával, neccharisnyában, keresztbe vetett gyönyörű lábakkal. Érzéki mély hangján, sejtelmesen énekli a Johnyt. Aztán feláll és következik a körbevonaglás. Mikor hozzám ér, undorodva fordítom el a fejemet. Ő lágyan végigsimítja a fejemet, sőt az arcomat is és halkan fülembe suttogja: „Drágám, haragszik? Majd mindent megmagyarázok.” Leggúnyosabb mosolyomat varázsolom ajkamra, és megvetően bámulok a levegőbe. Nemsokára befejezi a csáb mozdulatokat, majd tapsvihar közepette elhagyja a parkettet. Egyedül én nem tapsolok.
Rövid idő múlva, Penkala terem mellettem és suttogva közli, hogy Marietta művésznő, nagyon szépen kéri a doktor urat, fáradjon fel az emeletre. Erélyesen rászólok, hagyjon kérem békén, ne molesztáljon, nem érdekel. Azzal rohanok fel az emeletre, ahol Marietta zokogva borul a nyakamba. és könnyek között mondja el, hogy rögtön záróra után, betoppant a hátsó bejáratnál a barátja, Dán, a dúsgazdag belvárosi szűcs Alfa Romeóján, hogy elvigye rózsadombi luxus villájába. A szíve szakadt meg, hogy nem jöhetett velem, szerény kis szállodai szobámba, ahol az igaz szerelem várt reá. Nem volt, hogy értesítsen, a pasas halálosan féltékeny. És sajnos, nem szakíthat barátjával, hiszen ő tartja el édesanyját és kis testvérét. Ugye megbocsátok? Meghatva válaszoltam, persze, hogy meg. Nem vagyok kőszívű.
No, akkor ennek örömére, meghív egy üveg pezsgőre, persze Batthyányi extrabrutra., és természetesen az ő vendége vagyok. Szegény kicsi Marietta, azaz ismét Marika. Elfogadtam a meghívást, elszopogattuk a pezsgőt. De hát én sem születtem Skóciában, persze én is kértem egyet. Meg is vacsoráztuk, miután Marika kikötötte, hogy mindent ő fizet. Megjelent a kucséber, ezúttal egy székely ruhába öltöztetett babát nyertünk, Gellért bácsitól finom rúzst, púdert vásároltunk, aztán a negyedik üveg pezsgő után Marika ellentmondás nélkül kikötötte, hogy mindent ő fizet, tiltakozásomra csak abba egyezett bele, hogy a pezsgők felét én fizetem. Aztán odajött két zenész is, akik eljátszották Marika kedvenc nótáját, hogy „Fényes a sárga rézkilincs / Kár, hogy a babámnak szíve nincs / Mégis a csalfa másra vár / Belém a lélek csak hálni jár.” Dalolás közben Marika magára mutatott, és hangsúlyozta, hogy ő aztán igazán nem csalfa. Záróra. Jön a főpincér, udvariasan nyújtja a számlát. Marika felkiált: ”Szó sincs róla, majd én. “ Táskájához nyúl.. „Jézus Mária, szent József, otthon felejtettem a pénzemet! Nem baj, majd holnap este behozom” – fordult a főpincérhez. Az szigorúan közölte, hogy a lokálban senkinek nincs hitele, a számlát haladék nélkül ki kell fizetni, különben... Marika kétségbeesett, „Istenem, most mit csináljak?” Gyorsan megnyugtattam. Semmi baj, itt vagyok én. Megnéztem a végösszeget. A nálam levő készpénzemből mindössze a felét tudtam volna kifizetni. Mit csináljak? Fordultam a főpincérhez. „Tessék kérem gondolkozni, ha nincs más megoldás, tessék a konyhába fáradni.” „ Mit csináljak én a konyhában? „Ott majd jól megverjük uraságodat” – válaszolt udvariasan a főúr.
Szájtátva bámultam Mariettára, aki szánakozva világosított fel:
„Igen szivikém, a pesti lokálokban ez a szokás. De talán van valamid, amit zálogba hagyhatsz Ödön Úrnál”. Netán a sárga rézkilincset – villant át az agyamon, aztán vadonatúj Omegámra pillantottam és kérdőleg néztem a főpincérre, aki máris nyújtotta kezét, karórámra mutatva. Fájó szívvel csatoltam le és adtam át Ödön úrnak, aki alaposan megvizsgálta, majd meghajolva szólt: „Rendben van kérem. Holnap estig visszaválthatja uraságod, este tíztől bent vagyok”
Miután a személyzet elvonult asztalunktól, kettesben maradtunk Marikával, aki megnyugtatott, hogy nincs semmi zűr, holnap délután találkozunk a Keszey étteremben és akkor van időnk egész kilencig, és legyek nyugodt, magával hozza a pénzt is, hogy visszaválthassam az órámat, ami így tulajdonképpen egy pásztoróra szerepét tölti be. Megnyugodva, majdnem boldogan búcsúztam el – rendkívül érzékenyen – Marikától, akinek rohannia kellett haza, mert kishúgát el kell vinnie az orvoshoz, de délután pont ötkor legyek a Keszeynél, el ne késsek!
Délután pont félötkor ültem le egy asztalhoz a Keszeynél, annyi pénzem még maradt, hogy egy feketét rendeljek. Aztán félhatkor arra gondoltam, azért már jöhetne... Lassan telt az idő, amíg megértettem, hogy már nekem másra nem is telik.
Tíz órakor beléptem a lokálba és éppen Penkalába botlottam. Mintha gúnyosan tekintett volna rám, de nem törődtem vele, hanem felszólítottam, hívja ki a főurat. A főúr meg is jelent és rendkívül udvariasan kérdezte, elhoztam-e azt a kis összeget? Dadogni kezdtem és érdeklődtem, Marietta megérkezett-e, mert nála kell hogy legyen a pénz. Ödön úr sajnálkozását fejezte ki. A művésznő az öltözőben van és különben sem hajlandó uraságommal találkozni, más dolga van. Sajnos, ha nem hoztam el a lóvét, nincs módjában a határidőt meghosszabbítani, mert a cechet saját zsebéből kellett kifizetnie. Ezzel szertartásosan hajlongva elvonult. Penkala maradt csak ott, aki megkérdezte, láttam e már órát úszni? Mert ez az óra elúszott. Rettenetes csúnyát válaszoltam, de Penkala nem haragudott meg, sőt sajnálkozva jegyezte meg : „Ja, tisztelt úr, a pesti éjszakában le kell pörkölni a tandíjat. ”
A végletekig el voltam keseredve. Szóval Marika, pardon Marietta ilyen csalfa. Ráment egy csomó pénzem és ráadásul az Omega karórám. Csalfától az Omegáig, Szerencsémre a szállodám ki volt fizetve – előre kellett fizetni – és pont annyi pénzem maradt, hogy harmadosztályú jeggyel hazautazhattam.