Előkelő belvárosi penzió. A pesti tanulmány utam után még vagy két hétig Nagybányán maradtam, hiszen az egyetemen, csak szeptember közepén kezdődtek az előadások. Szüleim úgy döntöttek, hogy egy csöndes, belvárosi panzióban fogok lakni, ahol kosztom és lakásom biztosítva, és így nem csak én, de ők is nyugodtan fognak aludni. Az igazat szólva, én egy külön bejáratú- sturmfrei legénylakás után vágyakoztam, ha nem is egy Bajza utcai palotában, de nem mertem vitatkozni, hiszen Pest megér egy panziót.
Szüleim, miután alaposan áttanulmányozták Színházi Élet hirdetéseit, a Váci utcai Ungár panziót találták részemre megfelelőnek. Édesapámmal együtt mentünk fel a Váci utca 18 szám alá, ahol a penzió működött.
Csöngetésünkre libériás inas nyitott ajtót, hajlongva kért, foglaljunk helyet az öblös bőrfotelekben, azonnal jön a méltóságos asszony. És jött, illetve vonult. Hatalmas terme- tű, kövér, nagytokájú idősebb hölgy, úgy az ötven év és nyolcvan kiló árnyékából, és fel- tűnően hasonlított Beethoven halotti maszkjához, azzal a különbséggel, hogy az ő arca vörös volt.
Illedelmesen felálltunk, bemutatkoztunk. Ő is elmondta, hogy doktor Ungár Ottokár miniszteri főtanácsos özvegye. Sajjjjna, drága férje, évekkel ezelőtt eltávozott az élők sorából, és bár természetesen a méltóságos cím jár neki, viszont nyugdíja sajjjjna elég szerény. Igy elhatározta, hogy lakásában panziót nyit, amelyben természetesen, elsősorban a felső tízezerhez tartozó urak, hölgyek találnak meghitt otthonra. Éppen ezért bátorkodik megkérdezni, mi uraságod foglalkozása? Édesapám elmondta ,hogy gyárigazgató,sajnos nem tulajdonos, egyszerű alkalmazott, aki egyetlen részvénnyel se rendelkezik. Nem volt baj, átmentünk a rostán.
Közölte, hogy a bér hét pengő naponta, a szoba, reggeli ebéd, vacsora, természetesen fürdőszobák is vannak, melyeket megfelelő díjszabás ellenében igénybe lehet venni. Ha havonta fizetjük, akkor kétszáz pengő a bér, ami rendkívül előnyös, hiszen a 3l napos hónapokra nem kell többletet fizetni a kedves vendégnek. Egy fehér bóbitás , hirtelen csúnya szobacica megmutatta a leendő szobámat. Elég kicsi volt, benne egy recamier, szekrény, parányi asztalka, spanyolfal mögött mosdó, rajta majolika korsó és egy fotel. Ragyogó tisztaság. Elmentünk a csomagjaimért, édesapám lepörkölte a kétszáz pengőt, ezzel jogerősen lakója lettem a rendkívül előkelő, belvárosi Ungár panziónak. A méltóságos asszony ismertette a házirendet: reggeli 7 és 9 között szolgálják fel az appartmanban ,ebéd 1 és 3 óra között, vacsora este 7 és 10 óra között. A kedves vendégek rendelkezésére áll a társalgó, ahol sakkozni, dominózni, bridzselni, beszélgetni lehet, vagy rádiót hallgatni. Ha netán, valaki nem tud részt venni az étkezésen, és előre bejelenti, félreteszik a porcióját.
Édesapám elbúcsúzott a méltóságos asszonytól, aki olyan fenséges mozdulatokkal kísérte ki, mintha a kilencedik szimfonia ritmusára lépkedne. Elkísértem édesapámat a Nyugatira, ahol komoly ígéreteket és fogadalmakat tettem, hogy milyen komolyan, lelkiismeretesen fogok viselkedni, esténkint legkésőbb 11-kor ágyban leszek, egyszóval bebizonyítom, hogy megkomolyodtam. Édesapám megölelt, megcsókolt és azzal búcsúzott, nem kívánja, hogy szerzetesi életet éljek, élvezzem azt, hogy húsz éves vagyok, de vigyázzak, ne veszítsem el a talajt a lábam alól, és ne vegyek részt aljasságokban, és ha valamit elkövetek, vállaljam a felelőséget .Még nagyon sokat beszélgettünk, és amikor a vonat kigördült az állomásról bizony úgy éreztem, mintha csont szorult volna a torkomba.
Másnap reggel halk kopogásra ébredtem. A szobacica hozta be egy tálcán a reggelit. Csésze kávé, egy zsömle, kis darab vaj, dzsem. Elfogyasztottam, majd megmosdottam a majolika lavorban, felöltöztem és indultam az egyetemre. A társalgóban találkoztam a méltóságos asszonyal, egy Abraham Lincoln szakállú, billiárdgolyó fejű urral csevegett. Illedelmesen köszöntem, amit barátságos Isten önnel, fiatalember szavakkal viszonzott.
Azt már hallottam a leendő kollegáktól, hogy az egyetemen Zsupán úr, az altiszt a totum factum, minden formaságot elintéz, mindent tud, és mindenben segít, díjmentesen, csak az idejét kell megfizetni, de megéri. Megismerkedtem néhány ott tébláboló kollgával és kolleganővel, elbeszélgettünk, majdnem mind vidékiek voltak, ”külföldi” rajtam kívül egyelőre nem volt.
Két óra körül érkeztem a panzióba. Éppen idejében, mert kezdődött a szertartás. A hófehér damaszt abrosszal borított hosszú asztalt ülték körül a panzió lakói. Az asztalfőn a méltóságos asszony trónolt. Az asztalnál minden hely foglalt volt, csak a végén volt egy üres szék. A méltóságos asszony fejedelmi kézmozdulattal mutatott a székre: „foglaljon helyet fiatalember”, szólított fel olyan stentori hangon, hogy szinte ijedten tottyantam le a székre. Őméltósága bemutatott a gyülekezetnek, „hölgyeim, uraim, engedjék meg, bemutatnom otthonunk legújabb lakóját, Bogdán Kálmá urat, aki az elszakított területről érkezett a fővárosba, hogy tanulmányait itt folytassa. Kérem, fogadjuk szeretettel az ifjút”.
Megtörtént. Számosan barátságos mosollyal, fejbólintással üdvözöltek .amit én állandó hajlongással viszonoztam. Aztán kezdetét vette a szertartás. Bevonult a libériába öltözött, fehér kesztyűs inas egy alpakka tálcán leveses tálban gőzölgő húslevessel. Elsőnek a méltóságos asszonyhoz lépett ,aki királynői mozdulattal meríti a kanalat a tálba és tölti meg tányérját a levessel és két griz gombóccal (kedvencemmel). Aztán az inas megindul az asztal balloldalán,ahol vendégek egymásután töltik meg tányérjukat, két, sőt három gombóccal is. Végül hozzámér, már mozdulok a kanálért, de ő sikkesen tovább lép és most a méltóságos asszony jobboldaláról halad végig és szolgálja ki a vendégeket. Én vagyok a legifjabb, bonton szerintén maradok utolsónak. Mire hozzám kerül a tál, alig van benne egy kanálnyi lé, gombóc egy szál sem. Valószínűleg ,úgy vélték, én még fiatal vagyok és még rengeteg grizgaluska vár az életben rám, mig az ő galuskáik meg vannak számolva.
Sajjjjna… Befejeződött az első fogás. Időm volt körülnézni a vendégkoszorú tagjai között. Hamarosan megállapitottam, hogyha Napoleon Egyiptomban kijelentette katonái előtt hogy „századok néznek le reájuk…” én is büszkélkedhetem, mert ha nem is századok, de hat-hét évtizedek bámulnak fürkészve rám. Legifjabb asztaltársam legalább 65 éves lehetett. Jobboldali szomszédom, rettentő sovány, cvikkeres, hatalmas kontyú hölgy volt, baloldalt pedig a már ismerős billiárdgolyó koponyájú úr volt, olyan hosszú kecskeszakállal, hogy lestem, mikor ér be a levesébe. Azt is tapasztalhattam, hogy evés közben senki nem beszél, halotti csend uralkodik a teremben, csak itt-ott holmi szürcsölés, csámcsogás töri meg a csendet.
Ismét belépett az inas. Ezúttal a tálcán óriási pecsenyés tálon, finom sültek illatoztak. A sorrend nem változott. Elsőnek őméltósága, majd sorban a többiek szolgálták ki magukat. Én csupán kis mellékállomást jelentettem, amely mellett megállás nélkül megy el a vonat, még fütty sincs. Mikor elébem tartotta a tálat, azon két darab sült integetett felém. Egyik olyan csontos volt, mint jobboldali szomszéd hölgy, persze cvikker nélkül, a másik, valamivel biztatóbb volt, azt választottam. Ez nem volt csontos, de csupa ín volt, elkeseredetten nyirbáltam a késsel .Viszont teljesen sótlan. Kerestem a sótartót, nem találtam. Halkan megkérdeztem a lincoln szakállú úrtól, hol van a sótartó. Töksüket volt, ezért fennhangon ismételtem meg a kérdést, biztonság kedvéért, még hüvelyk és mutató ujjaimat is összedörzsöltem, illusztrálva a sózás műveletét. Többen megbotránkozva bámultak reám.
A baloldalomon ülő, cvikkeres csontkollekció, feddő hangon jegyezte meg, hogy úri háznál illetlenség az ételt utána sózni. Átvillant az agyamon a felismerés, hogy nem sok sót fogok én itt elfogyasztani. Nagy nehezen lefaragtam két-három falatot a cipőtalp szerű sültből, aztán a szobamacska már vitte is a tányérokat.
Végezetül, mindenki kapott két szelet tortát. .Én is. Aztán vége lett a szertartásnak Udvarias „kedves egészségére” kívánsággal kiki appartamentjébe vonulhatott, biceghetett, sántikálhatott. Én korgó gyomorral dőltem le az ágyikómra, arra gondolva, ha ez így folytatódik, nemsokára szabóhoz kell vigyem ruháimat, mert lötyögni fognak rajtam. Aztán bejelentettem, hogy ma nem vacsorázom itthon. Nem baj, kedvesem, majd bekészítjük szobájába a hideg vacsorát, nyugtatott meg melegen a főnöknő. Tulajdonképpen, a papagájkór óta ez volt az első pesti éjszakám. Érthetően kihasználtam az alkalmat. Miután alaposan bevacsoráztam az Apostoloknál a Kigyó utcában szerény körlátogatást végeztem néhány lokálban, ezuttal teljes biztonsággal, hiszen Penkala úr szerint is lefizettem a tandijat. Remekül telt az éjszaka és jóval hajnali hat óra után nyitottam ki óvatosan a bejárati ajtót, (mindenki kapott kulcsot), és igyekeztem a szobám felé, hogy álomra hajtsam a fejem. Alig tettem néhány lépést, szembe jön velem Beethoven halotti maszkja. Barátságosan megkérdi: „Jóreggelt kedvesem, hová, hová ilyen kora reggel?” Zavartan dadogtam „Igen, kezeit csókolom,megbeszéltük a kollegákkal, hogy ma ilyen korán találkozunk a Károlyi parkban. Valami szervezkedésről van szó”.
Nagy baromságot mondtam, mert a méltóságos asszony szigorúan figyelmeztetett, nehogy valamiféle bolsi gyülésen vegyek részt, még a jóisten őrizzen, az ő előkelő penziója is szenvedhet ilyesmi miatt.
Mi tehetek? Hová mehetek? Hiszen olyan álmos voltam, hogy majdnem elaludtam a lábamon. Elmentem a Váci utcai Corso moziba, ott aztán édesdeden elalhattam. Igy eltelt két óra, hazamehettem és tovább alhattam. Mikor felébredtem, már megkezdődött a déli szertartás. Ugyanúgy zajlott, mint az előző napi, vagyis én korgó gyomorral köszöntem meg az ebédet. Eltelt egy néhány nap, délelőttöket az egyetemen töltöttem, ismerkedtem,tájékozódtam.
Megkerestem az egyetem sportvezetőit, Forray –Feuchtinger volt az úszószakosztály vezetője és trénere. Kitöltöttem az igazolási kérelmet. Megtudtam, hogy egyelőre a Rudas uszodába folynak a tréningek.Az egyetemi csapat az EKAC egyik szerény alsóbb osztályban szerepel, de hát a magyar vizipoló oly nagy erőt képvisel, hogy még ez is megtiszteltetésnek számit. (Különösen, ha a hazai, román vizipoló nivójára gondolok. Pár napig semmi különös nem történt, én továbbra is hulla éhesen közlekedtem. Itt, ott egy büffében bekaptam valami szendvicset, de ettől még úgy korgott a gyomrom, ha az egyetemiek terén haladtam végig, azt hitték a járókelők, hogy délre harangoznak. Hiszen a zsebpénzemből futotta volna rendesebb étkezésre is, de erre nem volt szivem pénzt kiadni, pláne,hogy a penzióban dukált volna nekem rendes ebéd-vacsora.
Szombat este ismét elgörbültem,két kollegámmal Heller Pistával, (a hires Derby sajtgyáros fiával), valamint Weiszfeld Gyurival (az apjának előkelő cipőszalonja volt a Váci utcában).
Hamar eltelt az idő a Moulin Rouge-ban, majd a Parisien Grillben. Egy kettőre öt óra lett. Halkan kinyitottam az ajtót és csendben beslisszoltam a szobámba. Hirtelen eszembejutott, hogy elfelejtettem bezárni a bejárati ajtót. Abban a pillanatban, mikor kiléptem a hallba, szembejön velem a tulajnő,teljes termetével. Rámbámul, és elismerően megjegyzi, hogy bravó, bravó ez a helyes, egészséges életmód, korán kelni! Ki a friss hajnali, tiszta, ozondús levegőre. Amig boldogult férje élt, ők is ha csak szerét ejthették, vasárnaponkint kirándulni mentek. Persze ha férjének volt ideje, mert bizony egy miniszteri osztályfőtanácsos, nagyon elfoglalt ember.
Megkérdezte, hová tartok? Ilyenkor nagyon élvezetes elsétálni a Normafához, vagy kimenni Aquimkumba, de a Hűvösvölgy is megteszi. Mondanom sem kell, hogy magamban különféle perverz erkölcstelen ajánlatot tettem neki, szigorúan őméltósága saját családi berkeiben.
Kinomban eszembejutott a Hungária gőzfürdő, ott a Kolozsvár kávéház, Continental szálló, no meg a Denevér szomszédságában. Remek ötlet volt. Jól kigőzőltem magam, egy jó masszirozás, utána vagy két óra alvás, és máris üdén és kivánatosan léphettem a utcára. Persze, egy finom kiadós ebéd sem ártott volna, de erre semmi reményem volt. Kinos, és kellemetlen volt az életem a penzióban, nem is csupán az erőszakos fogyókura miatt, hanem állandóan gazsulálni, udvariaskodni,szolgálatára lenni az előkelő aggmenház lakóinak, mindezt havi kétszáz pengőért, amellyel az időtájt a pesti ember könnyen viccelt. Elpanaszoltam a helyzetet Weiszfeldnek, aki azt tanácsolta, rugassam ki magam. Emeletes marhaság penzióban lakni öregem, amikor annyi pazar kéglit lehet találni Pesten. Látod, éppen a Váci utca 7 alatt, ahol a fateromnak van a cipőszalonja, akad egy kiadó szoba, napok óta ki van téve a kapura a cédula . Jó, ez nagyon szép, de nekem 200 pengőm ki van fizetve a vén spinénél. Mondom – tanácsolta Weiszfeld – valahogyan rugasd ki magad, hogy ő mondjon fel. Várjál, majd valahogyan összekalapáljuk a dolgot. Beszélünk Kerkovits Antival, veszünk valami piát, aztán felmegyünk a szobádba, csapunk egy nagy zrit. Hajnalig. Tuti, úgy kirug, hogy a lábad sem éri a földet, és akkor vissza kell adja a többi.dohányt.
Úgy is történt. Este nyolc órakor hármasban egy üveg rummal bevonultuk lakosztályomba, és éjfélig akkora zenebonát csaptunk, hogy rengettek a falak. Reggel a szobacicácska értesitett, hogy a méltóságos asszony beszélni óhajt velem. Ez az óhaj, parancs véltem. Őméltósága az irodában várt, olyan szikrázó szemekkel, hogy kis hiján meggyulladtak az asztalon fekvőt irások „Uram,több mint 6 esztendeje vezetem ezt az excluziv úri otthont,de ilyen merényletre még nem volt példa. Tulajdonképpen azonnal ki kellene adjam az útját, de tekintettel vagyok,hogy elszakitott területről való, és atyjaura valódi úriember. De figyelmeztetem, hogy a legközelebbi alkalommal szétválnak útjaink. Ezegyszer eltekintek ettől a végleges lépéstől, azzal a feltétellel,hogy az ebédnél feláll, bocsánatot kér a hölgyektől és uraktól” „Jó” morogtam dühösen, tudtam, hogy ma úgysem szerencséltetem a vendégkoszorút személyes jelenlétemmel. Közben magamban szidtam a tulajt, miért kell ilyen elnéző legyen velem?
Alómars, Bogdán Úr, volt szerencsém. Ez lett volna a helyes. Elpanaszoltam a dolgot Weiszfeldnek: „Öregem, egy tuti megoldás van. Este vigyél fel egy snöbit, egy nőcit, ha igy jobban érted és reggel távozzatok a szobádból.” Megfogadtam a tanácsát. Nagyon csinos snöbivel zárkóztam e a szobámba. Reggel 9 órakor vonultunk ki. A társalgó tele volt a sok tavaszt látott matronákkal és aggastyánokkal, Jucika persze kackiásan volt kiöltözve. A sminket sem sajnálta magától. A nénikék egyhangüan fájdalmasan, mgbotránkozva hördültek fel, az aggastyánok nem ilyen unisono szisszentek föl, sőt egyik másik tágra nyilt szemmel bámulta Jucika csinos lábait és a kapcsolt részeket. Hogy teljes legyen az abgangunk, Jucika végignézett az illusztris társaságon és jó han- gosan megjegyezte: „Jé, nem is tudtam, hogy te egyiptomi piramisba költöztél a mumiák közé”. Délben a méltóságos személyesen nyitott a szobámba-kopogás nélkül.
„Gondolom, tudja, hogy ezekután nincs keresnivalója itt. Kérem, azonnal szedje össze holmiait és azonnal távozzon, mig ki nem dobatom az inasommal!”
Nem álltam meg, hogy ne süssem el a régi viccet. „Hányas gallért visel az inas? Ha csak negyvenest, nyugodtam jöhet”
„Tehát felmond nekem a nagyságos asszony?”
„Mégpedig tüstént”
„Rendben van tekintetes asszony, de eddig csak két hetet laktam le a kifizetett összegből és ha felmond nekem, akkor kérem visszafizetni a fentmaradó összeget. Nem vagyok hajlandó duplán megfizetni az elfogyasztott mócsingokat”
A pongyolája zsebébe nyúlt és kivett egy százast. „Itt a pénze, egy óra múlva ne lássam itt magát”
„Igenis ténsasszony!”
„Méltóságos vagyok, maga bárdolatlan, paraszt oláh”
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése