voltam úgy 18–19 esztendős koromban, amikor iskolai szünetekben hazatértem Nagybányára, „külföldi” tartózkodásaimról, Békéscsabáról és Budapestről.
Összetévesztettem magamat Nagyenyeddel, amely tudvalevően a világ közepe., talán a kiváló bortermelése miatt, ezzel szemben én, legfeljebb mint borfogyasztó érdemeltem volna némi elismerést.
Szilárd meggyőződésem volt, hogy én kakáltam a spanyolviaszt, és csak sokára jöttem rá, hogy én csupán a védjegyet haraptam bele, sajnos akkor már protézisem volt.
Mindenkinél okosabbnak, szebbnek, erősebbnek tartottam magam, elvártam, hogy tartsák kitüntetésnek ha valakivel szóba állok. (Mentségül hozhatom fel, hogy az idősebb férfiakkal, hölgyekkel szemben udvarias, előzékeny voltam.)
Mindenkit kigúnyoltam, de aki velem mert csúfolkodni, azt minden további nélkül felpofoztam, hiszen mint már többször említettem igen erős voltam, és mindehhez még boxolni is megtanultam, Pesten ( akkor még az ökölvívás volt a legbiztosabb támadó- védekező sport, a mai combatok és kickek ismeretlenek voltak).
Pedig édesapám, állandóan figyelmeztetett, csak addig gúnyolodjam valakivel, ameddig én is eltűröm más hecceit.
Nagybányán két hetilap létezett, a Nagybánya, melyet Krizsán P. Pál főszerkesztett; Krizsán János a kiváló festőművész, és Krizsán (Körösi) Sándor, a Brassói Lapok, majd a Szabadeurópa rádió munkatársa testvére. Ezzel minden jót elmondtunk róla. A másik a Nagybánya és Vidéke ,melyet Révész János a luthertánus lelkész szerkesztett. Nos én mindkettőnek bedolgoztam. Itt is pökhendi beképzelt cikkeket, szerkesztettem. Sőt a Nagybányában színházi kritikákat is írtam, elkölcsönözve Egyed Zoltán és Pünkösti Andor, híres pesti szinházi szakemberek szakkifejezéseit. Persze, vissza is éltem ezzel a szerepemmel. Nagyon megtetszett nekem egyik művésznő. Elismerő bírálatot írtam róla : „XY művésznő alakítása szépsége mellett, tökéletesen életszagú volt”. A cikkben azonban a tökéletesen ételszagú kifejezés jelent meg. Persze, illető művésznő soha többé nem állt szóba velem A tiszta fejet nem találtam meg, hogy véres fejjé változtassam .
A Nagybányában működött egy kicsi, sovány volontőr. Gyenge.nyápic alak, persze a sportrovatot vezette. Herskovicsnak hívták, Hollósi néven közölt. Nos egy alkalommal alkalommal őt parodizáltam. Következtő szombaton – akkor jelent meg a Nagybánya, egy hosszú válasz jelent meg a lapban, tele vádakkal, felsorolva pökhendiségeimet, krakélereskedéseim leltárával, alaposan leszedve rólam a keresztvizet.
Nem túlzok, tout Nagybánya izgatottan várta, mi lesz? Rossz nyelvek szerint már elő is készítettek a városi kórházban egy ágyat Hollósi számára.
Szombat esténként általában az Ujságíró klubban találkozott a város intelligenciája és szórakozott Dula Jani muzsikája mellett. Én is ott ültem egy nagy asztalnál barátaim társaságában. Ott volt Bene Miska, Rózsa Bandi, Bogina, Slevenszky, Sipos Gyuri. A téma persze, az ominózus leleplező cikk volt, melyet az ember nem tesz ki az ablakába. Mi lesz a válaszom? Nem probléma, válaszoltam magabiztosan. Egy félóráig a bokámhoz csapkodom a trógert,utána összecsomagolom, rákötök egy cédulát, „vissza a feladónak” felírással. De hát az most biztosan bujkál, nem mer kijönni az utcára.
És ebben a pillanatban belépett személyesen Herskovics, egy hasonlóan vékony pénzű, vézna barátjával, Schwarcz Pityuval. Leültek egy asztalhoz, szembe velünk.
Felálltam és lassú, nyugodt, kimért léptekkel közeledtem feléjük, valahogyan fordított helyzet volt, mint amit Schiller írt a „Kesztyű”-ben. A zene leállt. Azon spekuláltam, hogy alázzam meg a nyavalyást .Már ott álltam közvetlenül mellette. Rám nézett.
Nem volt rémület, vagy ijedtség jele a szemében. Hanem valami egészen más...
Olyasmi, ami több mint ötezer éve tükröződik a szemükben, a szemünkben.
Anélkül,hogy egy pillanatig is gondolkoztam volna, mosolyogva kérdeztem: Megengedik, hogy az asztalukhoz üljek? Herskovics felelt: Hogyne, tessék.
A pincérrel hozattam egy liter bort. Elbeszélgettünk, szó se volt a gyalázkodó cikkről.
Nemsokára felálltak, én elkísértem őket a kijáratig. Ott gratuláltam Herskovicsnak az írásért, kezet fogtunk, ezzel eltávoztak.
Én pedig visszamentem a barátaimhoz, de nem éreztem jól magam. Ők pedig nem firtatták, az eseményt. Fizettem, és hazamentem.
Édesapám még fent volt. Persze, olvasta a cikket. Elmondtam neki, mi történt a klubban. „Jól tettem?” kérdeztem. „Igen, nagyon szépen viselkedtél, de nem te győztél.”
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése