Bogdán Kálmán: Haverom Charley

Boldogult, rövidnadrágos komisz kölök koromban ö volt az eszménykép, a nagy hős, aki elsőnek repülte át az Atlanti Oceánt, lepipálva Ikarusz bravurját, hisz a derék ókori repülő csak a mitologiában élt, Charles Augustus Lindbergh viszont eleven valóság, még a híradókban is látható volt.
Aztán, mivel a csodák általában csak három napig tartanak, a Lindbergh név is lassanként feledésbe merült, hogy aztán mintegy öt év múlva ismét szárnyra kapja a világhír, amely ezúttal nem hősi tettet, hanem tragédiát adott hírül, elrabolták gyermekét Lindbergh bébit.
Szinte minden újságolvasó, rádióhallgató, izgatottan, aggódva kísérte a nyomozás menetét, amely végzetes eredménnyel zárult : bestiálisan meggyilkolták az ártatlan gyermeket. Az egész világ osztozott a Lindbergh család gyászában és bosszúvágyunk elenyésző százalékát nyertük el, amikor hosszú huzavona után villamosszékbe ültették a gyilkost, Bruno Hauptmant.
Dehát az élet megy tovább, a Lindbergh körüli hullámok ismét lecsillapodtak, mig 1938-ban felröppent Kolozsváron a hír, Lindbergh Kolozsvárra érkezik.Óriási világszenzáció! Természetes mindenki látni akarta a Nagy Férfiút, aki titokzatos útja során meglátogatja városunkat. Suttogtak a jólértesültek, de már akkor is az volt a helyzet, hogy aki tudta, nem mondta, viszont aki mondta, nem tudta. Mindenesetre ez idő tájt volt a híres Chamberlain- Daladier akció.
A világhíres ezredes közelébe azonban szinte lehetetlen volt férkőzni, állandó kísérete miatt, akik sasszemmel figyeltek mindenkit aki felé közeledett. (Ma már body-gard-nak neveznék a kísérőket). No meg ő sem szerette a mass-media tagjait, mint jelenlegi ország elnökünk, igaz ő nem repült. Egyelőre. Egy két szemfüles riporternek mégis sikerült közelébe jutni, így Horosz Bélának is.
Ezzel szemben engem hagyományos szerencsém ezúttal sem hagyott cserben jóllehet nem voltam újságíró, viszont törzsvendég voltam, sőt abonens az akkor legreprezentativebb étteremben a Bagolyvárban .melynek tulajdonosa. Turi Elemér volt (később a Vitadulci szövetkezet laboratoriuma működött itt).
Délben, ebédnél, Turi Elemér bizalmasan figyelmeztetett, hogy este már hét órakor jöjjek be vacsorázni, mivel a belső, a tükrös terem, le van foglalva Lindberghék részére, és a rendőrség majd elállja a bejáratot, és csak a magas rangú meghívottak léphetnek be az étterembe.
Igy hát a megjelölt időpontban, Bíró Jóskával együtt, testi-lelki jóbarátommal -, aki szintén abonens volt a Bagolyvárban, - szerényen helyet foglaltunk az étterem első helyiségében, ahol rajtunk kívül nem tartózkodott senki. Szép csendesen megvacsoráztunk, aztán kikértük az első és a második liter bort. És kiváncsian várakoztunk.
Pontban nyolckor felpattant az ajtó, és több igen magas rangú tiszt és más fejesek kíséretében megjelent a nagy Lindbergh ezredes. Magas, kócos hajú, nagy fogú férfi, egyáltalán nem hősi külsővel.A nagyon előkelő társaság elvonult előttünk és helyet foglalt az elegáns belső, tükrös teremben, ahol pazarul megterített asztal várta őket.
A zenekar, amely két tagból állott, Nevolár Szilárd a zongoránál és Czakó Imre a prímás, kissé félénken, de jó cigányosan cifrázva eljátszotta a Yankee.doodlet. Mi ketten Jóskával pedig büszkén néztünk egymásra: ime két ember, aki személyesen látta Lindberghet!
Telt, múlt az idő, mi folytattuk a megkezdett borozgatást, miközben odabent sürögtek, forogtak a pincérek, nagy alpakka tálcákon majdnem minden földi és tengeri jóval, számtalan whiskys és konyakos üveg társaságában. Odabent ünnepi beszédek hangzottak, felköszöntők, tapsok, a probléma az volt, hogy a felszólalók francia, vagy német nyelven nyomták a sódert, angolul abban az időben kevesen beszéltek; a felső tízezerben a francia volt a társalgási nyelv.
És egyszercsak a nagy Charley egyedül, kíséret nélkül kijött a belső teremből, tétován körülnézett. Én éreztem, hogy eljött az én pillanatom, hiszen tudok angolul, ami abban az időben elég ritka volt.Ruganyos léptekkel oda léptem hozzá és gyönyörű Standard English kiejtéssel megkérdeztem: “What can I do for you?” Lindbergh szélesen mosolyogva megmondta, és én szolgálatkészen megmutattam neki az utat, hol b u d á r a tér el. A pincérgárda azonnal körülvett és izgatottan kérdezték, mit akart az ünnepelt. Én nyugodtan feleltem, valószínűleg pisilni, de lehet, hogy kakálni, hiszen a tisztek sem angyalok. Percek múlva előjött Charley, és megkérdezte, tartanak-e a vendéglőben törülkőzőt és szappant? Tolmácsoltam a kérdést, mire legaláb féltucat törülköző, hangerli került elő, és finom szappanok. Lindbergh megköszönte nekem, és ismét eltünt a toalettben. Amikor visszajött, átölelt és becipelt a belső terembe, és büszkén bemutatott: ”He is the best friend of mine!” Ha a szemekből lézer sugár lövellt volna ki, én menten halva rogyok össze. Hát még amikor ujdonsült haverom egy nagy poharat teletöltött Black and white whiskyvel, csiriózott velem; a következó pohárban már Henessey konyak csillogott, azt is kiittam, - az ember mit megtesz a barátjáért - ezalatt a fejesek barátságos mosollyal ajkukon - hiszen a nagy vendégnek a szeszélyeit el kell tűrni -, tudtomra adták, ha nem tűnök el azonnal, holnap alaposan megtáncoltatnak.
Két liter bor, két deci whisky és egy deci konyak elfogyasztása után is hallgattam a józan eszemre és elköszöntem Charley havertől, pedig az még hellyel is megkínált.
Odakint Jóska türelmetlenül várt és kiváncsian faggatott, mi is történt valójában.
Én pedig pontosan elmondtam neki, hogy azért mert megpisiltettem az első oceánrepülőt milyen pazar italokkal kínált meg. Jóska szinte könyörgött, mondjam meg neki, hogy mondják angolul, hogy “erre van a toalett”?
Igaz barát vagyok, megmondtam, vagy ötször ismételtettem vele.

Jóskának pechje volt, Lindberghnek jól működött a veséje.