Érdekes módon, miközben (drága Fodor Sándor barátom ösztökölésére) életkarikaturámat írom, éppen 1944 október tizenegyedikénél tartottam, amkor őrt álltam a városháza kapujában, nehogy ellopják – igaz, rövid 46 év múlvtán mégis ellopták, de akkor már nem az én lelkiismeretemet terhelte. Éppen arról a tragédiáról igyekeztem irni, ami az Óváry családdal történt, és ami percek alatt elterjedt a városban. Érthető, hiszen nemcsak köztiszteletben, hanem közszeretetben álló ember volt. Daliás termetű férfi, hófehér, dús hajkoronája alól barátságos tekintetű szempár pillantott az emberre; még a vastag keretű szemüveg mögül is melegséget, szeretetet sugároztak.
Janovics Jenőnél, a Diri bácsinál ismerkedtem meg vele (abban az időben minden vasárnap náluk ebédeltem). Hangosan kacagva meséltek legutóbbi hecceikről, ugratásaikról, mert mindketten szenvedélyes hecc-Meisterek voltak. (Ezen a téren, én voltam Diri bácsi titkára, és számos ugratásban segédkeztem. Hangsúlyozom, nem az epsomi dijugratásokról volt szó.)
Származása és rangja szerint Óváry Elemér a legelőkelőbb körökhöz tartozott, mégis a legjobban a plebs között érezte jól magát, kiskocsmákban, bohémek társaságában. Egyik ilyen törzshelye a Kossuth Lajos utcai Nagy Jóska kocsma volt, amely S. Nagy József gyógyszerész és lapszerkesztő szüleié volt. Valószinűleg onnan „szponzorizálták” a Figyelő című lapot (lehet, hogy a lap címére nem pontosan emlékszem). Ezt a kolozsvári magyar irodalomtörténetbe kivánkozó kisvendéglőt a szerkesztő úr nővérei, Margitka és Iduka vezették, nagy szakértelemmel. A zenét Müller Poldi és cigányzenekara szolgáltatta. Őket a főtulaj, Nagy Iduka neve után, Nagyidai cigányokként emlegette a helyi argó. A zenekarral szemben állt a híres Dumaposta asztala, amely délutánonként az Úságiró Klubban működött, az esti szeánszot viszont itt tartották. Olyankor a tagok hiánytalanul megjelentek. Nagyon komoly kérdéseket tárgyaltak, sokszor az irodalom életbevágó ügyeit, nem zavarta őket, ha a zenekar arról muzsikált, hogy megugrattak Hortobágyon a karámból egy csikót. Megemlítem az asztaltársaság néhány ismertebb tagját, főleg a couleur locale kedvéért. Krenner Miklós újságíró (Spectátor néven volt ismert), Gaál Gábor szerkesztő, Tamás Gazsi író, Dávid Iván Antal, Tamási Áron és Ligeti Ernő írók, Dobó Ferenc (Szegő Júlia bátyja), a Lepage nagy könyvkereskedés igazgató-tulajdonosa, Karádi Nagy Lajos, ismert újságíró és Ruffy Péter író. Amikor Kolozsvárt volta, csatlakoztak hozzájuk Karácsonyi Benő író, Dsida Jenő költő (akinek nem kedvezett a sűrű füstös levegő, de a társaság annál inkább). Koós Károly s szívesen eljött a megbeszélésekre.
Nos, a Nagy Jóska volt Óváry Elemér egyik kedvenc tartózkodási helye. Itt vártak rá áhitattal a társaság tagjai: Dunky, a fényképész, Agárdy, borbély, Kovács Bandi, volt vasúti főellenőr, aki nem volt hajlandó felesküdni a román királyra, ezért többé nem kapott állást. Általában a vendéglő kuglizójában aludt. Óváry látta el félévenként ruhával, Kovács ugyanis hamarosan eladta az új öltönyt. Kalapot soha sem viselt, mert nem volt hajlandó kalapot emelni egy többségi előtt. Kárpótlásul, 1940 novemberében végre kinevezték a MÁV-hoz. Teljes felszerelést kapott, elegáns egyenruhát és MÁV-jelvényes csákót. Elégedetten és nem titkolt büszkeséggel járta a várost a régen vágyott unifomisban. Egyik hűvös novemberi reggelen, szolgálati ügyben belépett a állomásfőnök irodájába. (A főnököt valahonnan a Dunántúlról helyezték ide.) Kovács úr illedelmesen köszönt, és megállt az ajtóban. A főnök úr ráförmedt: „Ide figyeljen, magát nem tanították meg az olájok, hogy fellebbvalója előtt le kell vegye a tökfedőjét?” Kovács elsápadt, aztán kitört:
- Az én egyetlen fellebvalóm az öreg isten, előtte leveszem a kalapomat. De ha maga kívánja ezt a kalapot, tessék, fogja és izélje meg!
Ezzel odavágta a főnök úr elé, és az jól bevágta az ajtót. Egyenesen Óváryhoz ment, és elmondta neki a történteket. Az megdícsérte, elvitte az üzletbe, és vásárolt neki egy rend öltönyt és sapkát, mert azt legalább nem szokás senki előtt megemelni. Az egyenruhát pedig visszaküldték az illetékes MÁV kirendeltség raktárába.
Az Óváry-féle heccek évtizedekig szóbeszéd tárgyát képezték Kolozsváron. Felelevenítenék néhányat közülük. A történelmi hűség kedvéért meg kell jegyeznem, hogy nem mindegyik volt Óváry eredeti ötlete, többet Sipulusz humoreszkjeiből merített, de ő megfűszerezte, és tovább fejlesztette őket.
Kereste a vídám, bohém társaságot, és nemcsak a Nagy Jóskában, hanem más vendéglőkben is rátalált azokra, főleg a Majális-utcai Társadalmunk nevű klubban. „Áldozatai” között elsősorban Dunky fényképész szerepelt. Jóindulatú, naív férfi volt; valósággal rajongott Óváryért. Egyik gyengéje: rettegett a betegségtől, hipochonder volt a javából. Egyik este, borozgatás közben, az előre beavatott Agárdy mester arról beszélt, hogy Nagyváradon súlyos járvány tört ki, ami abban nyilvánul meg, hogy a beteg feje úgyszólván napról-napra növekszik, és a végső stádium a teljes elhülyülés. A hírt Óváry is megerősítette. Dunky úr divatos fekete keménykalapot viselt, ami akkoriban az úriember szinte kötelező tartozéka volt. Az alkalom adott volt. Óváry vásárolt három vagy négy keménykalapot (cólit), persze egyre kisebb méretűt. Egy óvatlan pillanatban kicserélte Dunky úr fogason lógó kalpagját. Már az első alkalommal Dunky aggódva igazgatta kobakján a kalapot. Agárdy meg is jegyezte: „Mi az Jenő, talán elcserélték a kalapodat?” A következő alkalommal, megismétlődött az eset, annyi különbséggel, hogy még kisebb kalappal cserélték ki az előzőt. Most már szegény Dunky komolyan begazolt, különösen, amikor Óváry fejcsóválva, hümmögve nézegette a kalapot. Amikor harmadik találkozás után nyúlt a kalapért, az már csak a feje búbjára volt elég. Teljes volt a kétségeesés. Óváry erre azt tanácsolta, sürgősen keresse fel az orvost, talán még nem késő... Természetesen az orvost is beavatták. A doktor felírt valamilyen orvosságot (talán szódabikarbonát) és megtoldotta azzal a szigorú utasítással, hogy Dunkynak aznaptól tilos alkoholt fogyasztania. Így Dunky elkeseredetten szemlélte, hogy a társaság tagjai vidáman koccintgatnak, csak ő érzi magát úgy, mint a Szaharában. Talán már egy hete tartott a kalapkúra, amikor az orvos utasította Dunkyt, hogy este próbáljon meginni egy liter bort - leveses tányérból, kávéskanállal meritgetve a nedűt, majd tegye fel a kobakjára a kalapot, hogy megállapíthassák, sikerült-e a kezelés. Dunky kikanalazta a bort a tányérból, majd rohant a fogashoz, és fejébe nyomta a kalapot. Az a nyakáig esett vissza. A doktor a fejét csóválta: „Ejnye, talán elég lett volna egy fél liter bor is…” A társaság nem bírta tovább; mindenki az oldalát fogta a kacagástól. Most már maga Dunky is megértette, hogy alaposan felültették, és önérzetesen kkijelentette, ezentúl csakis leveses
tányérból fogja kanalazni a bort, mert úgy a legfinomabb.
Másik alkalommal is Dunky volt a történet főszereplője. Egyik este, a szokásos borozgatás közben, a jeles fotográfus elpanaszolta, hogy valamilyen engedély beszerzéséért Bukarestbe kell utaznia, ami bizony komoly költségekkel jár, mert drága a vonatjegy... Óváry csodálkozva nézett rá:
- Hogyhogy drága a vonat? Csak nem mondod, hogy nem vagy tagja az Eufrátesz Egyesületnek?
Dunky értetlenül kérdezte:
- Eufrátesz Egyesület? Soha sem hallottam hírét...
Óváry összecsapta a kezét:
- Halljátok, fiúk? Dunky barátunk nem tagja az Eufrátesznek! Hát hol élsz, te szerencsétlen? Nem tudsz róla, hány előnyt élveznek a klubtagok? Adókedvezmény, félárú színház és mozijegyek valamint évente három ingyenes vasúti jegy - elsőosztályú hálókocsin, oda-vissza. Gyere el holnap reggel az irodámba, hozzál magaddal két fényképet, majd én megpróbálom elintézni, hogy soron kívül felvegyenek a tagok közé!
Másnap kora reggel Dunky átadta a két fényképet, és a beiratkozási díjat. Újabb két nap után, a szokásos esti összefutáson, Óváry átadott Dunkynak egy kartonlapot, Dunky ráragasztott fényképével, ami felett nagy betűs szöveg állt: „Membru Eufrates” (azaz: az Eufrátesz tagja). Óváry elmagyarázta Dunkynak, hogyan kell az igazolványt használni. Csak egy pillanatra felmutatod, aztán csattintasz egyet a jobb kezeddel -remélem, tudsz csattintani? Erre a kalauz kinyitja a fülkédet, és te nyugodtan, úri módon durmolsz Bukarestig.”
Dunky boldogan kérdezte:
- És visszafelé?
- Te szamár, visszafelé ugyan ez az eljárás. Felmutatod az igazolványt, egy csattintás, és máris befekszel a jó puha ágyikóba, majd nagyot alszol Kolozsvárig. Tudod mit? Kikísérünk a vonathoz, nehogy valami marhaságot csinálj!
Így is történt, az egész társaság kijött a vonathoz, előzőleg Óváry megváltotta a pénztárnál a hálókocsi jegyet, titokban oda adta a hálókocsi kalauzának, akit beavatott a csínybe. A kalauz értelmes ember volt, megnyugtatta, minden a legnagyobb rendben lesz. Dunky elővette az „igazolványt”, felmutatta a kalauznak, csattintott egy csattanósat, amire a kalauz rendkívül udvariasan betessékelte a fülkébe. Bukarestben frissen, kipihenten elintézte a dolgát, hogy még aznap haza utazhasson, minthogy drága az élet a fővárosban, a szállodáról nem is szólva. Másnap este a társaság izgatottan várta Dunkyt, aki kétségbeesetten mesélte el, hogy járt. Bukarestig főúri kényelemben utazott. Ott hamar elintézte a dolgát, aztán kiment az állomásra, megevett két túróslepényt, felhajtott hozzá egy korsó sört, majd felszált az esti gyorsra, persze a hálókocsiba. A kalauz elkérte a jegyét, ő felmutatta az igazolványt és csattintott hozzá. A kalauz azonban értelmetlenül bámult rá. „Biletul, domnule, biletul!” (a jegyét, uram, a jegyét!) – követelte. Dunky.kézzel-lábbal magyarázott:
- Eufrates, eu sunt Eufrates... (én Eufrátesz vagyok).
- Nu ma intereseaza fratele dumnvoastra. Biletul sa-mi-l dati! (Nem érdekel ki a frátyé-ja, azaz testvére, a jegyét kérem!)
Szegény Dunky percekig próbálkozott, szinte görcsöt kapott a keze. Hiába, a kalauz követelte a jegyet vagy pedig hatalmas büntetést is kell fizetnie. Végül, egy százasért átkísérte a harmadosztályra, ahol egy percet sem aludt a fapadon. A vagon tele volt bevonuló bakákkal. Nem érti az egészet. Miért nem volt érvényes az igazolvány és a csattintás visszafelé is?
- Melyik kezeddel csattintottál visszafele jövet?” - kérdezte Óváry.
- Melyikkel? Természetesen a jobb kezemmel, ahogy Elemér mondta.
- Szent ég! - kiáltott fel Óváry. Hát ilyen dándáló vagy? Annyi eszed nincs, hogy megértsed a legtermészetesebb logikus dolgot. Hát nem magától értetődő, hogy ha menet a jobbkezeddel csattintottál, akkor visszafelé a bal mancsoddal kellett volna csinálnod. No, rendben, mennyit pörköltél le annak a kalauznak? Egy szutyást? Tessék, itt van. Lehet, én hibáztam, hogy nem magyaráztam el neked részletesebben. Sajnos, ezek után, nem használhatod többé az igazolványt, semmisítsd meg!
Óváry Elemér számos hecc kiagyalója volt, valósággal anekdóták keringtek róla. Mindez nála, csak „lazítás” számba ment. Nagyszerű humorérzéke volt. Annyira szerették az emberek, hogy soha senki nem neheztelt érte, és nem sértődöttt meg. Különben kizárólag szűk társaságán követte el ugratásait, és ha valakinek sikerült őt megtréfálnia, azon Elemér nevetett a legjobban. Ezek volt az „esti” szórakozása, mert napközben nem lehetett viccelni. Nagyon fontos, komoly beosztása volt: jogászként felelősségteljes munkát végzett, napközben nem tréfálkozott. (HOL DOLGOZOTT? MIT TETT JOGÁSZKÉNT?)
Számos humoros kaland fűződik nevéhez, de sajnos, a jótetteiről hamar megfeledkeztek. Pedig hány rászorulón segített a nehéz időkben is! (PÉLDÁK KELLENÉNEK! A ZSIDÓKÉRT TETT VALAMIT? HISZEN BEFOLYÁSOS SYEMÉLZKÉNT IROD ŐT LE!) Azok sem beszéltek róla, akik nagyon sokat köszönhettek neki. Nem hinném, hogy tévednék, amikor arra gondolok, hogy dr. Óváry Elemér megmegérdemelne legalább egy emléktáblát a házon, amelyben lakott, mert csupa nagybetűs EMBER volt. Azon a házon, melyen piros-fehér zöld zászló lengett. Ott mészárolták le a családjával együtt. Akkor azt suttogták a városban, talán csak azért, mert a ház Monostor közepén állt.
Nem tudni, mi várt volna rá a „felszabadulás” után. Valószinűleg ugyanaz lett volna sorsa, mint gróf Teleki Bélát, aki közbenjárása sok ember életét mentette meg, és megkímélte Kolozsvárt utcai harcoktól. Bethlen Béla gróf, Erdély kormánybiztosa nem hajtotta végre a budapesti bábkormány számos embertelen parancsát. Mindkettőjüket súlyos börtönbüntetésre ítélték, senki nem kelt védelmükre. Tudtommal egyikük sem kapott emléktáblát; a manapság járványszerűen terjedő annyi tábla- és szoborállítás közben, róluk elfeledkeztünk.
Bogdán Kálmán
Bukarest
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése