Két életút

Az utóbbi időben a Multin történt "pengeváltások" idéztek fel bennem két jeles magyar írót és költőt.
Nekem egyes életszakaszaik rémesen hasonlónak tűnnek, pedig az egyik belehalt a rákényszeritett "Eröltetett menet"-be, a másik szerencsére (mi olvasók szerencséjére) túlélte az internálótábort, Recsket.

A barátaim tudják már kikre gondolok, természetesen Radnóti Mikósra, akit a nyilasok (mondhatnám úgyis, hogy gonosz magyar "testvérei") vertek halálra Abdán; és Faludy Györgyre, akit a kommunista elvtársi "testvérei" zártak internálótáborba, zártak el Recsken a kőbányában.

Manapság hála Istennek a második terror ellen sokan "felszólalnak", miközben ugyanezek az emberek engedik újra beszivárogni az előző terror eszméit.

Én egyiket sem akarom!

De, ha elolvassátok, amit úgy hirtelében a neten találtam, láthatjátok, egy csepp gyűlölet sem volt a szívükben.
Egy csepp sem azok iránt, akik bár tűrték, de nem cselekedték, talán velük együtt bizonyos fokig szintén elszenvedték.
Talán ha Radnótit olvasunk, megértjük, hogy a hazaszeretet, nem egy név szeretete, legyen az a név akár Magyarország, akár Románia, akár Szerbia. A hazaszeretet (szerintem) annak a helynek a szeretete, ahol őseim éltek, ahol megszült anyám, ahol az őseim nyugszanak. Hívják azt a helyet bárhogy!

Hogy azok is érezzék azt, amit én, csak hivatkozásokat teszek ide, és egyetlen Radnóti verset (kicsit megfordítom az időbeli sorrendet):

Részlet Faludy György Pokolbéli vígnapjaim című művéből:

http://www.terebess.hu/kistarcsa/faludy.html

Radnóti Mikjós élete:

http://enciklopedia.fazekas.hu/palyakep/magyar/Radnoti.htm

Versei, akik még nem ismerik:

http://mek.oszk.hu/01000/01018/01018.htm

És a tiszta hazaszeretetről szóló legszebb vers (figyeljétek a dátumokat! min ment keresztül mielőtt ez a verse megszületett):

NEM TUDHATOM...

Nem tudhatom, hogy másnak e tájék mit jelent,
nekem szülőhazám itt e lángoktól ölelt
kis ország, messzeringó gyerekkorom világa.
Belőle nőttem én, mint fatörzsből gyönge ága
s remélem, testem is majd e földbe süpped el.
Itthon vagyok. S ha néha lábamhoz térdepel
egy-egy bokor, nevét is, virágát is tudom,
tudom, hogy merre mennek, kik mennek az uton,
s tudom, hogy mit jelenthet egy nyári alkonyon
a házfalakról csorgó, vöröslő fájdalom.
Ki gépen száll fölébe, annak térkép e táj,
s nem tudja, hol lakott itt Vörösmarty Mihály,
annak mit rejt e térkép? gyárat s vad laktanyát,
de nékem szöcskét, ökröt, tornyot, szelíd tanyát,
az gyárat lát a látcsőn és szántóföldeket,
míg én a dolgozót is, ki dolgáért remeg,
erdőt, füttyös gyümölcsöst, szöllőt és sírokat,
a sírok közt anyókát, ki halkan sírogat,
s mi föntről pusztitandó vasút, vagy gyárüzem,
az bakterház s a bakter előtte áll s üzen,
piros zászló kezében, körötte sok gyerek,
s a gyárak udvarában komondor hempereg;
és ott a park, a régi szerelmek lábnyoma,
a csókok íze számban hol méz, hol áfonya,
s az iskolába menvén, a járda peremén,
hogy ne feleljek aznap, egy kőre léptem én,
ím itt e kő, de föntről e kő se látható,
nincs műszer, mellyel mindez jól megmutatható.

Hisz bűnösök vagyunk mi, akár a többi nép,
s tudjuk miben vétkeztünk, mikor, hol és mikép,
de élnek dolgozók itt, költők is bűntelen,
és csecsszopók, akikben megnő az értelem,
világít bennük, őrzik, sötét pincékbe bújva,
míg jelt nem ír hazánkra újból a béke ujja,
s fojtott szavunkra majdan friss szóval ők felelnek.

Nagy szárnyadat borítsd ránk virrasztó éji felleg.

1944. január 17.

-------------------------------
És igazán azt sajnálom, ezt azok nem fogják olvasni, akik miatt az egészet megírtam.