Papp Lajos professzor lemondott a háborúról, de nem mondott le az igazságról
Papp Lajos professzorral beszélgetünk a pécsi Szívgyógyászati Klinikán, amely Európa egyik legkorszerűbb intézménye, Magyarországon pedig egyedülálló abból a szempontból, hogy a szívsebészet mellett a klasszikus szívgyógyászat más területeit is művelik.
-- Önt a múltban konfliktusos személyiségként tette ismertté a sajtó. Konfliktusai azonban -- úgy vélem -- nem személyes ügyek voltak, hanem az Ön által képviselt érték- és normarend ütközött a társadalmi gyakorlattal. Miben tudná megfogalmazni saját érték- és normarendjének sarokpontjait?
-- Megpróbáltam a tízparancsolat törvényei szerint élni az életemet, s ugyanúgy, mint minden esendő, naponta elkövetve apróbb-nagyobb bűnöket és hibákat. Környezetemet igyekeztem rávenni arra, hogy a nagyobb bűnöket ne kövessük el. Ilyenek a hazugság, a tolvajlás, a hamis tanúságtétel. Mi, orvosok, a Jóistentől igen nagy feladatot kaptunk: segíteni a Jóistennek teremtményei meggyógyításában. Ha kellő bölcsességgel, tudással és szent alázattal bírunk, akkor kiderítjük, miben áll a hiba, s ha már nem lehet szokványos, egyszerű eszközökkel kiküszöbölni -- jó tanáccsal, egészséges életmóddal, némi gyógyszerrel --, akkor jön a sebész, aki egyszerre nagyot, nagyon veszélyeset tesz a beteggel, de mindenkor nagyot tud segíteni, ha a természet irányában, Istennek tetsző módon avatkozik be és javítja a szervezetet. A Jóisten azt várja a betegtől, hogy meg akarjon gyógyulni, az orvostól pedig, hogy akarjon gyógyítani. Konfliktusaim részben abból adódtak, hogy a sajtóban nem azt közölték, ami a fő hír lett volna.
1992-ben még nem volt ildomos beszélni a korrupcióról. 1992-93-ban, előző munkahelyemen, a Haynal Imre Egészségtudományi Egyetemen olyan korrupciós láncolat lehetőségét vetettem föl, amely megrémítette az akkori hivatalos szerveket, s inkább meghátráltak, s végül engem áldoztak föl.
Nem kívántam az igazság bajnoka lenni, elsősorban nem a korrupciót szándékoztam feltárni, hanem többször előfordult, hogy a rám bízott klinikán akadozott a betegellátás pénz hiányában. A sajtó ezt is ferdítéssel adta tovább. Nem arról volt szó, hogy több pénzt követeltem, hanem hogy azt a pénz, amelyet a magyar nép, az egészségügyi kormányzat, a társadalombiztosítás, az egyetem ennek a klinikának szánt gyógyításra, azt kapjuk meg, s ne költsék másra. Amikor elkezdtem kutakodni, belebotlottam abba, ami azóta is tönkreteszi az életünket: Péter-fillérekért eladjuk a lehetőségeinket, s mivel rám a Jóisten bizonyos betegcsoport gyógyítási lehetőségét bízta, szakmai, emberi és erkölcsi kötelességem volt érdekükben küzdeni.
Ekkor kerültem konfliktusba környezetemmel, az egyetem rektorával, Forgács Iván doktorral és Kenderesi Erzsébet gazdasági főigazgatóval. A korrupció furcsa módon viselkedik. Akik részt vesznek benne vagy eltűrik -- nem állítom, hogy Forgách rektor úr és Kenderesi asszony korrupt volt, nem tudtam bizonyítani --, azok vétenek valami ellen. Két minisztériumi vizsgálat folyt annak idején, azért, mert a rektor úr végül engem jelentett föl. A feljelentés következménye az lett, hogy amit ő állított, annak az ellenkezője igazolódott, s amit én állítottam, nevezetesen, hogy a klinikára fordítható összegeket nemhogy túl-vagy elköltöttük, hanem jelentős megtakarítás értünk el, ám ez az öszszeg eltűntek.
Forgách rektor úr végül lemondott --, a gazdasági igazgatónőt belső vizsgálat alá is vetették. A minisztérium viszszaadta a vizsgálódást az új rektornak, Kenderesi asszony maradt gazdasági igazgató -- fényesen igazolódott, amit állítottam, ezért el kellett, hogy hagyjam a klinikát. Nem formálisan, csak lényegében: nem engedték, hogy betegeket gyógyítsak, hogy operáljak. Az említett ügyet megpróbálták arra is felhasználni, hogy a szívsebészeket egymás ellen fordítsák. Az oszd meg és uralkodj el a legcsodálatosabb fegyver a mindenkori hatalom, a mindenkori uralom kezében, hiszen ma is megosztanak bennünket vallások, pártállások szerint, kisebb közösségeket pedig más érdekek mentén próbálnak megosztani, s el is érik céljukat, ha a megosztottság bekövetkezik. Ez ennek a történetnek a másik, szomorú vonulata.
Személyes tragédiám pedig a következő volt: minden szívsebész úgy dolgozik, hogy a betegek megkeresik az intézetet, s általában úgynevezett programozott műtétet hajtunk végre. Ötvenkét-ötvenhárom beteg várakozott arra, hogy megoperáljam őket. Amikor úgy ítéltem meg, hogy a gonosz szándék megtestesülése abban nyilvánul meg, hogy nem operálhatok, leültem a betegeimmel, s igyekeztem rávenni valamennyiüket, hogy átirányíthassam őket más intézetbe. Nagy részüket sikerült meggyőznöm, de tizenkét beteget nem tudtam magamról lebeszélni. Ezen betegek egy bizonyos időn belül meghaltak. S Ezt soha nem tudom megbocsájtani magamnak, mert nem állíthatom teljes bizonyossággal, hogy mindent megtettem annak érdekében: lebeszéljem őket arról, hogy én operáljam meg őket. Életem eme gyötrelmét igazán csak a Jóisten ismeri.
Ez volt az a pont, amikor olyan formán találtam vissza a Jóistenhez, amely szerint azóta is élem az életemet, ez pedig a kizárólagos szeretet. Szó nincs arról, hogy lemondtam volna az igazság védelméről, de lemondtam a háborúról. Nem vagyok hajlandó háborúzni, mert a háborúban csak vesztesek vannak. Békét kívánok teremteni környezetemben, az országban pedig megkísérlem ápolni az egységet. Ez a katarzis hozadéka, mert látom, hogy napjainkban a gonosz hogyan győzi le a jót azzal, hogy ellentéteket, konfliktusokat szít, barátot és testvért állit szembe egymással.
1993-ban a nagy nyilvánosság előtt fogadtam meg: még egyszer nem okozom betegek halálát. 1997. október 23-án Pongrácz Gergely kérésére a forradalom negyvenegyedik évfordulóján én mondtam az ünnepi beszédet a Corvin-közben. Nem egészen egy hónap múlva -- ekkor már Zalaegerszegen dolgoztam -- váratlanul bejelentették, hogy nincsen pénz további gyógyításra. Akkor nem derült ki, hogy milyen csúnya politikai játszma folyik a háttérben, mert kiálltam a Corvin-közi ötvenhatosok mellett. Ismét a betegek élete árán igyekeztek lehetetlenné tenni, amit a Haynal Imre Egészségtudományi Egyetemen egyszer már sikeresen abszolváltak.
Egyetlen lehetőségem maradt: az, hogy sorsközösséget vállalok a betegekkel. A sorsközösség azt jelenti, hogy annyi esélyt adok magamnak, amennyi esélyt a betegek kapnak azzal, hogy nem operálom meg őket. Ha nem eszem, ahogyan terveztem, akkor a betegek átlagos élettartamát élhetem meg. Ez volt 1997 decemberében a demonstrációm, amely könnyen félreérthető és félremagyarázható volt.
-- Minden ember felelős erkölcsi magatartásáért, ennek fejlesztése élete során kötelessége is. Ugyanakkor az erkölcsi magatartás alapnormáit és értékeit magunkkal hozzuk. Ön honnan és milyen értékrendet örökölt?
-- Tulajdonságaink egy részét valóban genetikusan örököljük, másik részét pedig tanuljuk: azoktól, akik között élünk. Szerencsés esetben a szülőktől, s így a genetika és a tanult tulajdonságok összekapcsolódnak. Genetikusan olyan paraszti, zsellér családból származom apai ágon, amelynek tagjai Pécstől tíz-tizenkét kilométerre élték évszázadok óta az életüket Aranyos községben. Anyai ágon zömmel szintén paraszti, kisnemesi ivadék keveredik bennem. Ezek az emberek megtanultak a természetben élni, annak törvényeit tisztelni. Konokság is jellemezte őket, a Jóistennel időnként civakodva, de tették a dolgukat.
1951-ben -- amikor három esztendős voltam -- kitelepítettek bennünket a faluból. Nagyapám korábban, a második világháború alatt a falu bírája volt, s a Rákosi-rendszerben börtönbüntetést kapott. Mint bíró nem követett el hibát, de kuláknak bélyegezték. Amikor lecsukták, még nem voltam eszmélő állapotban, csak hírből hallottam a nagypapáról. A falu végén játszottam, s az első emlékem a nagyapámról, amint a börtön után jönnek haza Pécs irányából a temető melletti dombon a férfiak, s a felnőttek azt mondták, a sor elején lépdelő férfira mutatva: a nagyapád.
Ő megismert engem, fölvett a kezébe, s akkor mondta, ami életem egyik vezérelve lett: édes gyermekem, az életben az ember a Jóistentől kap valamit: ez a tisztesség meg a becsület. Ezt csak eljátszani lehet. A többi megszerezhető: a vagyon, a birtok, a föld, a ház, s bármikor elvehető. Soha ne törekedj arra, hogy nagy vagyonod legyen, tanulj, s vigyázz a becsületre.
-- Magyarország erkölcsi újjáépítése mindenképpen elodázhatatlan. Véleménye szerint az a genetikus és kulturális erkölcsi örökség megvan-e még az országban, a nemzetben, amely az újjáépítés és újjáépülés reményét adhatja?
-- Alvó tüzekként, parázsló zsarátnokokként ott lapulnak, s csak egy kis szél kell, a hamuréteg eltávolítása, hogy meggyulladjanak ezek a tüzek. Azt tapasztalom, hogy a jelen Magyarországában az emberek óhajtják, vágyják az igazságot. Szeretnének viszszatérni a tízparancsolathoz, de ebben segíteni kell nekik. Ez nem jelenti azt, hogy imádságos nemzet leszünk, de a bibliai igazságokat és hiteles embereket kell a többiek elé állítani. Visszatekintve az elmúlt negyven évre, a helyes magatartás: a bűnöket mindig le kell leplezni, a bűnösöket meg kell nevezni -- a büntetés azonban legyen a Jóisten dolga. Hiba, ha valaki úgy gondolja, hogy a bűnösök megnevezését meg lehet kerülni. A megbocsájtást meg kell hogy előzze a bűnbánat. A bűnbánat pedig csak az elkövetőtől származhat.
Ha valaki nem vállalja, milyen bűnt követett el, annak a fejére kell olvasni. Meg kell adni a lehetőséget, hogy megszabaduljon a bűnétől. Ha a törvények szerint börtönbe zárják, vigyünk neki bablevest, ha pedig a törvények szerint nem ítélik el, elég a a Jóisten által rámért szenvedés. A szeretet törvénye szellemében akkor is meg kell bocsájtanunk, ha a gyilkos valamely hozzátartozónkat ölte is meg. El kell jutnunk idáig ahhoz, hogy ettől a borzalmas tehertől megszabadulhassunk. A rossz ugyanis abban kéjeleg, hogy a múlt nyomasztó súlyát most is hordozzuk.
-- Említette, hogy az embereknek segítségre van szükségük a jó, az igazságos, az erkölcsös élet utáni vágyuk fölélesztéséhez. Ebben a segítségben a minden korban nagy szerep jut a szellemi elitnek, az értelmiségnek. A mai magyar elit, az értelmiség milyen mintát él a többség elé?
-- Az értelmiség köreiben még mindig a fortélyos félelem igazgat. A jelenleg hatalmon lévő sajtó -- amely nem egyezik a mostani kormányzó hatalommal -- azt próbálja elhitetni az emberekkel, hogy nincs menekülés. Ami volt, az lesz, ha megfeszülünk, ha megpróbálunk erkölcsösök lenni, akkor is. az Akik benne vannak ebben a rendszerben: a tanár, az orvos, a köztisztviselő, akikkel próbálják elhitetni, hogy megint lesz váltás -- azoknak azt sugallják: jó lesz félnetek a mostani négy évben, mert aki nem úgy teszi a dolgát, ahogyan ők kívánják, azt bizony később súlyosan megbüntetik. Erről szólt az 1994-98-as időszak, s látványos kisöprésekre került sor bizonyos területeken, az említett ideológiát alátámasztandó. Ma nem folyik ilyen kisöprés, mégis azt mondják, mintha folyna, s ugyanazt a célt szolgálja: minden négy évben igazodjunk a hatalomhoz.
Nem a politikához kell igazodni, hanem Krisztus törvényeihez és a tízparancsolathoz. Akkor nem tévedhetünk nagyot, mint ahogyan sokan eltévelyedtek az elmúlt időszakban. Az értelmiség azért van nehéz helyzetben, mert egyik pillanatról a másikra elveszítheti pozícióját. Csakhogy a pozíció eszköz bizonyos cél elérése érdekében. Ha ez az eszköz nem az én célomat szolgálja, nem törődöm a pozícióval. Nem az a feladatunk, hogy 2002-re gondoljunk, hanem a mára és a holnapra, s ha a mostani kormányzó hatalom valamit rosszul csinál, hívjuk fel figyelmét a tévedésre. Az értelmiségi elit szent kötelessége, hogy meggyőződése szerint harcoljon az igazságért, szólaljon meg kritikus helyzetekben, amikor nem úgy mennek a dolgok, ahogyan a krisztusi törvények vagy a tízparancsolat diktálja.
-- Van-e ehhez ereje az értelmiségnek?
-- A keresztény ember hitével és szerény tapasztalatom alapján mondom: igen. Ez dönti el az ország sorsát: hitem szerint történnek-e a dolgok vagy azok hite szerint, akik nem hisznek semmiben, csak a nihilben, s akik annak örülnek, ha rosszul mennek a dolgok. Az az ember, aki a rossznak örül, beteg, tehát gyógyítani kell. Nem kirekeszteni kell, hanem gyógyítani. Nagy baj, ha kirekesztjük, mert akkor onnét küzd. Számos példát ismerek, amikor szívbetegség okán valaki mindenkitől eltávolodott, önzővé vált, de amikor meggyógyult, visszatalált családjához, a társadalomhoz. A társadalmi értelemben vett lelkibetegek nehezen gyógyíthatók, mert nehezebben fedhetők föl. Lássuk meg, kik a hamis próféták: kik hazudnak, kik vallottak mást korábban, annak megfelelően, honnan fújt a szél.
-- Valamely ország egészségi állapota összefüggést mutat a gazdasági, társadalmi, politikai helyzettel. Amikor Önök hat-nyolc órás, igen bonyolult, rendkívüli fölkészültséget és erőfeszítést igénylő erőfeszítéssel emberi életeket mentenek meg, azon közben az ország lakossága évente negyvenezerrel csökken, az abortuszok száma közismerten magas, az öngyilkosságot tekintve is első között vagyunk a világon, s úgynevezett új népbetegségekről is beszélnek.
-- Éppen a szívbetegségek tartoznak a vezető halálokok közé. Magyar betegségnek hívják a szív- és koszorúér betegségeket. Ez a kérdés nem választható el az abortusztól, sem Trianontól, sem a határokon túl élő magyarjainktól, sem az elmúlt negyvenöt évtől, de a korábbi időszaktól sem. Az ország élete olyan mint egy szervezet, ahol minden egyes rész befolyásolja az egészet. Mint természettudós tudom, ha egy tűvel megbököm az ujjamat, ez az egész testemet befolyásolja. Ugyanilyen bajt okoz, ha tűvel böködik az ország érzékeny pontját. Illene már simogatni, becézgetni, jót mondani és legfőképpen jót tenni.
-- Ez lenne a terápia?
-- Ez, nem pedig az, hogy a megbökött részt beinjekciózzák, hogy ne fájjon, s másutt böködik, majd azt is beinjekciózzák. Ami annak idején az országot a trianoni borzalomból felemelte, három szóban foglalható össze: hit, remény, szeretet. Ebben benne volt az elszakított országrészek viszszajutásának reménye hite, de soha nem helyezték a szeretet elé, tehát nem véráldozat árán kívánták a nemzetegyesítést, hanem a természetes igazságosság okán. Ma pedig higgyünk abban, hogy jó magyarjaink mindent elkövetnek a határokon túl, hogy magyarok maradjanak, de nélkülünk aligha lehet erre esélyük. A megmaradás segítésének nem az a módja, hogy visszafoglaljuk Erdélyt, hanem az, hogy ha idejön egy erdélyi RO rendszámú kocsival, ne „mocskos román"-ozzák le, hanem fogadjuk be, adjunk neki egy darab kenyeret, s ugyanez vonatkozik bármely területen élő magyarra. Az elmúlt negyvenöt évben a határon kívüliek többet tettek a magyarságért, mint nagyon sok magyar idehaza.
Azt szokták mondani, a nehéz anyagi lét miatt nem szülnek a magyar asszonyok. Milyen anyagi létről beszélnek? Úgy nőttem föl, hogy bátyámtól örököltem a cipőmet és a ruhámat. Jobb volt akkor az anyagi lét a mostaninál? Nem igaz. Valamit belénk akarnak magyarázni. Ahhoz, hogy a gyerekek fölnőjenek, nem kell külön szoba, mindegyik szobába külön tévé -- a gyermekneveléshez család kell. Ezen a ponton is szükséges megkezdeni a gyógyítást.
-- A gyógyító orvos esetében a természetes hit, amely nélkül senki nem élhet, s az Ön által többször hangoztatott természetfeletti hit milyen szerepet játszik a gyógyításban?
-- Igen nagy energiákat fordítottam tudásom gyarapítására. Azt gondoltam, ha sokat tanulok és egyre többet tudok, akkor megoldom valamennyi előttem álló problémát. Ám minél többet tanultam és minél többet tudtam, annál inkább rájöttem: tudásom véges, s a Jóisten és a természet -- kinek, hogyan tetszik -- segítsége nélkül nincs eredményes gyógyítás. A természettudomány Isten törvényeinek engedelmeskedik, s annak szabályait nem lehet áthágni a gyógyítás során sem, mert abból csak tragédia következik be.
-- A beteg természetes hite -- hisz az orvosban, aki segíteni tud, s hit a gyógyulásban --, illetve a természetfölötti hit megléte befolyásolja-e, s milyen módon a betegségek lefolyását?
-- Igen sok ateistát operáltam. Műtét előtt hitetlen emberrel még nem találkoztam. Amikor életünk kritikus pontra jut, mert szívműtét előtt mindenki tudja, hogy megállítják a szívét, s nem tudjuk, újraindul-e, akkor kimondva vagy kimondatlanul megjelenik az istenhit. Én, akinek mindig tiszteletben kell tartania a beteg világnézetét, soha nem téritek. Nem mondom, hogy higgyen Istenben, de higgyen önmagában, a műtét sikerében, s ha másban is tud hinni, az még nagyobb erőt tud adni.
Ha nem tudom meggyőzni a beteget, hogy higgyen a gyógyulásában, elveszítem a legfontosabb partnert. Van olyan, a festékes anyajegyből kiinduló daganatféleség, amely mai tudásunk szerint gyógyíthatatlan. A világirodalomból mégis tizenhat gyógyult esetet sikerült öszszegyűjteni. Szövettanilag, műtéttel igazolt súlyos áttétes daganatuk volt a betegeknek, ennek ellenére -- szövettanilag, a túléléssel igazolva -- meggyógyultak. Keresték ennek okát, de egyedül az volt a közös valamennyiüknél: valamiért muszáj volt élniük. Az egyiket öt gyermeke várta, a másiknak ellátatlan édesapja volt, valamelyiküknek be kellett fejeznie fontos munkáját. Hittek abban, hogy meggyógyulnak. Ma már tudjuk, hogy hitünk az immunológia tárgykörében laboratóriumban mérhető: az immunfehérjék szintje megemelkedik, ha valaki hisz.
Betegeimnek elmondom, amikor négyszemközt vagy a család valamely tagjával hatszemközt leülünk beszélgetni, hogy az ő hite fél gyógyulás. De ott a krisztusi példa: Krisztus csodás gyógyításai során soha nem kézrátétellel vagy szemmel gyógyított, hanem mindig föltette a kérdést: -- Mondd, hiszel-e? -- Hiszek, Uram! -- Akkor a te hited meggyógyított téged, mondá az Úr!
Elmer István
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése