Devecsery László: A kék pék

Itt a sarkon van egy pékség, 

jó kenyere nagy dicsőség. 

Miért verset írok róla: 

változás van tegnap óta. 

Mit gondoltok, 

mit gondolt a ravasz pék? 

Hogy neki a  barna kenyér semmiség!

Előhívta feleségét. 

– Ide figyelj asszonyság! 

Most a tésztát, 

az egészet, dagaszd át! 

Tegyél bele ételfestő kék festéket, 

másként várjuk ezután a  sok vendéget! 

Kék a cégér, a szakajtó, 

az egérlyuk, s minden ajtó. 

A szobában  csupa kék szék,

 odakinn meg ez van írva, 

persze kékkel  felmázolva: 

IBOLYAKÉKSÉG PÉKSÉG 

Megjött már az első vendég, 

hogy kenyerét megcsodálja. 

Kenyér haját fel nem vágta. 

Kért volna ő barnát régit, 

de az bizony nem volt nékik! 

Jöttek vevők egyre-másra, ám hiába... 

Kék könnyeket sírt a kék, 

kövér kis pék feleség...

 – Férjemuram, édes kék-pék, 

senkinek sem kell e kékség! 

Zsemle, perec, kifli, kenyér 

kéken másnak semmit sem ér! 

Süssük azt a  barnát, régit, 

hogyha egyszer az kell nékik! 

Aki józan, okos ember, 

bölcsen hallgat a jó szóra... 

és láss csodát!, virradóra 

tűz pattog a  kemencében,  

barna kenyér sül, mint régen... 

S fenn a polcon gyerekek, 

minden-minden  nevetett! 

 Itt a sarkon van egy pékség, 

jó kenyere nagy dicsőség. 

Ismerem az  öreg péket, 

vasárnap az  udvarára visz egy széket; 

felnéz némán, fel az égre, 

fel a csodás égi kékre; 

sóhajtozik nagyokat... 

Régi vágya megmaradt... 

Nézd a felhők, olyanok: 

zsemle, kifli alakok, 

mert fenn a Nap büszke pásztor: 

bárányfelhőt terel, számol; 

közben bármit megtehet, 

Ő süthet kék kenyeret...