Bogdán Kálmán: Irány Olaszország (Emlékek az Iliescu korszakból)

Befizettem egy kirándulásra: „Jöjjön velünk Olaszországba, Romába az örök városba”.
Potom 10 000 és 80 dollár. Lejm volt, tegnap kaptam meg a fizetésem, de honnan a dolcsi? A dollár pedig kell Rómában. Dehát minden út a romákhoz vezet, és elsétáltam egy forgalmasabb szálloda elé, és dúdolgattam : „húzd rá cigány”. És tényleg, máris húzni kezdte az ingemet egy barnaképű menedzser: „Nekem van, csókolom a szívét doktor úr”.
És előhúzott a nyakkendőjéből egy zöld színű csomagot „kétszázhúsz lejbe számolom, művész úr, tiszta ráfizetés”. „Jó” – feleltem – „de nézessük meg a beváltónál, nem hamis-e?” „Drága mérnök úr, hogy volna ez hamis szebb mint az igazi, inkább odaadom 180-ért”. „Sajnálom, nem kell” feleltem határozottan. „Menj a nyavalyába randa kommunistája. Tegnap még Csausezku seggét nyaltad, most pedig válogatsz a dollárban?” Végül sikerült megszereznem a kemény valutát, befizettem a kasszánál, ahol meghagyták, hogy ekkor és ekkor, itt és itt pontosan jelenjek meg, csak annyi csomagot vigyek, amennyi 5 napra elég. A vám roppant szigorú, nem fogadnak el csak valutát.
Pontos időben megjelentem. Ott már várt egy nyakig minibe öltözött miss Universum, és megmutatta a helyemet. Körülnéztem a kocsiban. Utitársaim egy Miss Sisipi, egy Miss Tikum, egy Missa Solemnis, és egy 15 tagú népi zenekar, hangszer nélkül, csak a tokokkal fel szerelve. A nagybőgő tokjában hármas ikrek gügyögtek, a hegedűk tokjaiban egy-egy napsütötte rajkó dundiskodott. Egy brácsás magyarázta: „Igen, visszük a drága gyermekeket egy kis világot látni. Nem is kell értük fizetni, jól eférnek az anyjuk ölében, hiszen nem régen jöttek ki onnan. Nézze, milyen okos a lelkem: ,,Most éppen a mámi felmossa... Vigyázzon, nehogy belelépjen... Igaz, szerencsét hoz...
Talán Nápolyt? Nem megyünk mi szállodába, nincs nekünk ahhoz lóvénk. Van ott egy fogadó... Egy örökbe fogadó raj ... Olcsón mérjük, kétszáz dollár kilója, a cucli ráadás. Bonus.. Most úgyi megy az export. Aztán van belőlük otthon elég. Ha nincs, csinálunk!”
A szőke Miss Planéta a mikrofonba beszélt. Elegáns volt, hátul semmi, elől a mikrofon.
Vigyázzunk, ez nem üzletelési út, hanem turizmus. Különben sem biztos, hogy ma az ismerős vámosok vannak szolgálatban.
Szomszédom megjegyezte: „ Nem érdekel. Én csak ágyakat viszek.” „Csak ágyakat?” – kérdeztem. „Maga nagyot hall? Csapágyakat!”
Mitica egy tankot hozott magával, de nem találják meg, két tucat Kent közé rejtette.
Megérkeztünk a határra, jönnek a vámosok
„Mi van vámolni való?” „Mi van ezzel a bölcsődével?” „Jaaaj csókoljuk a szívét visszük őket világot látni, már a legkisebb is elmúlt hat hónapos, és még egyik sem járt külföldön, pedig mondta az üdvégy úr, hogy romát látni és meghálni... Mitica kijavította:
„Talán Nápolyt?” A brácsás tiltakozott: „Nem, nem nem hozzuk napoi” (napoi : vissza románul).
Másik vámos a tankot szúrta ki: „Mi ez? Tank?” „Dehogy!, emlék. Egy disszidens hagyta itt, még az oroszoktól kapta. Egy kakukos órát adott érte.” „És ezek micsodák? Kentek??” „ Persze, hogy kenünk!” „Az más. Kent ju”. „Én is köszönöm, tenk ju!”

Már, már indultunk, amikor három egyenruhás férfi rontott ránk. A gárda!!!
Mindenki le a kocsiból, csomagokkal együtt!!! Kinyitni!!!Alig volt bennük valami. Két exkavátor lépegetett ki bánatosan, három komplett fürdőszoba berendezés. „Valódi csempés árú”, jegyezte meg egy hölgy. Csomó spenót konzerv, és cipőhúzók tömege.
Egyik utasnál egy Iliescu poster: „Tetszik tudni, ha rám tör a honvágy, csak ránézek erre a képre, és rögtön elmúlik a honvágyam...”
A gárda kijelentette: Kész, Gata! Nem mennek tovább. Visszafordulni!!!
A népi zenekar üvöltött: „Mi lesz a csecsemőkel?” Egy napszemüveges úr megnyugtatta őket: menjenek ki a Hamza piacra, ott minden szerdán csecsemő osztás van, sorban állnak a külföldiek. Csinos csajokat is vásárolnak....
Megérkeztünk, ahonnan kiindultunk. Persze, mentem a kasszához. Kérem a pénzem vissza. A szőke Missisipi rám förmed: Úgy kell nekünk, ha nem turistáskodunk, hanem szajrézunk. Persze, visszakapom a pénzemet, abszolut törvényesen járnak el.
Útiköltség a határig, oda-vissza, plusz ott tartózkodás, reggeli, ebéd vacsora üdítők...
„De nem kaptunk egy falatot sem !”, tiltakoztam. „Ja, az a határ után járt volna. De ha mi csempészünk, a turizmusunk nem fizethet rá.”
De a mi vállalatunk pontos és tisztességes.Természetesen visszakapom a befizetett összeget. Minusz a kezelési költség, a komisszió, jutalék, fordítás, xerox, hitelesítés, tehát jár nekem vissza 6200 lei 13 bani, a dollárt is visszakapom, persze hivatalos árfolyamon, mert mi nem feketézünk. Tessék aláírni, itt a 6200 lei 25 bani, mert biztos nem tudok visszaadni és a 393 dollár. Legyen máskor is szerencsénk! Jövő hónapban rendeznek egy kirándulást Irakba.
Szomorúan számolgattam a pénzt. Istenem, ha ezt az összeget bankba teszem, egy év múlva egy pár cipőt vásárolhattam volna. Még ha csak gyermekcipőt is.
Nálunk a turizmus úgyis gyerekcipőben jár.
U.i. Sokat fejlődtünk, ma már csizmában.