Óda a magyar nyelvhez

Köszönöm Traviátának (Erzsébetnek), aki a blogjában felhívta a figyelmememet (nemcsak az enyémet, ha olvassátok Őt) Lackfi János mai költőnkre. S  kalandoztam a versei között. A díjazott versciklusából ideidézem az egyik kedves versem, költőm, íróm stílusában írt versét, s természetesen az eredeti verset is. Nekem nagyon tetszett.
http://www.lackfi-janos.hu/index.php?id=188
-----------------------------------------------------
Lackfi János:
Óda, a magyar nyelvhez
(Faludy György) {után}

Éppen új reggel fröccsen ablakomra,
S a fény-nyaláb tekergő anakonda,
Kúszik felém, pontosan mint a nyelv,
Mintha vezetné bármi ösztön, elv,
Hogy csúszva ezer éven, ezer ágon,
Engem, ki ma beszélem, megtaláljon,
Álom-nyelvből magamat szabadítom,
Így vagyok itthon.

Magyar nyelv! Ó, te golyóálló mellény,
Mely test-ruhámat mindig kibélelvén
Halálos biztonságom vagy belül,
Oltalmazz, s nem élek idegenül!
Dombom, dorombom, derengő hold-dobom,
Sosem esik le, hogyha feldobom,
Kaján kujon, kajtatlak, költögetlek,
Jaj, egyelek meg!

Magyar szó! Számra sütve forró vassal
Billog! Bolyongás, borozóbeli asztal,
Sorsom orsója, borsom, kicsi korsóm,
Dilim, delem, dalom, számban bíbor som.
Joggal tartott önvédelmi gyilok,
Olykor tenyérben szorongás-nyirok,
Dunyha, amelybe lázasan gubózom,
Óv, mint az ózon.

Itt rákra mák és zsírra sír felelget,
Csámborgok martján rengő rengetegnek,
Szótő virul, hajtások hasonulnak,
S a nyers, fanyar párán tüdőm kifullad,
S ha kiérek végül a sík mezőkre,
Hol tág tarló lecsupált haja szőke,
És tallózok a maradéknyi magból,
Színe arany bor.

Több múltidőnk egy sajgó múlttá égett,
Valék valák közt, jártam szikvidéket,
Hol caplattak rég kobzos igricek,
S hozták-vitték a hírt tévé helyett,
És ők voltak az újság és az óság,
Volt s van szőlőjét egy-musttá taposták,
Hisz posta voltak, mulatság, orvosság,
Szent másnaposság!

Cseles tárgyragok csillámló szeszélye,
Botlik bennetek külföldi beszéde,
Visszahőköl, mint szakadék fölött,
Melyből pöfögnek gázok és ködök,
Tárgyraggal gézből gézt képezhetek,
Ám mézből mézet, kézből meg kezet,
Ha véredben nincs, ezt a furcsa rendszert,
Meg sose jegyzed.

Itt a tulajdon birtokjelbe rejtve,
Mint rekvirálandó csorda hegyekbe,
Szegénylegények bújnak személyragban,
Mint labanc elől nádasokba hajdan.
A ragok úgy ragadnak össze épp,
Mint vályogházhoz sok-sok toldalék,
Mit nemzedékek tapasztgattak egyre
Sírva-nevetve.

A rövid ékezetek mintha pöttyök,
Madárrajokként írják égre röptök,
S akár a szélben kémény füstje ferdül,
Sok hosszú ékezet a légbe perdül,
A csék, esszek, zsék, dzsék láttán bizony
Egy turistára rátör az iszony,
Csak magyar néz e hieroglifokra
Szíve-dobogva.

S miként sűrűdik kamrapolcon lekvár,
Gyűlnek németes összetett szavak már.
A gyöngy, a gyeplő, a gyékény s a bársony:
Török szó sorjáz, rablóhús a nyárson.
Nyanya, banya, anya, kutya totyog,
Lágyítgatják szlávos ipszilonok.
Mit hadisarcba hordtak ide holtak,
Ím ma ragyognak.

Vad csizmatalpak itt gyakran tiportak,
Hát hasonulni élők megtanultak,
S mint z-betű az „igazság” szavában,
Tömegbe olvadt arcunk általában,
Féltek s túléltek itt az emberek,
Ha boldoggá mind nem is lehetett,
És mint magas Cé, oly élesen, metszve
Hívta a messze.

Pásztorsípként zümmögve és dönögve
Elkísért minket zöngétlen s a zönge,
Bújtunk az éjbe, goromba koromba,
Porondon port vagy bort nyeltünk borongva.
Táncban dobogott, topogott a láb,
Majd durva rögöt túrva járt tovább,
Gyötörtük a világot és a nyelvet,
Küzdeni kellett.

Élsz, halsz magyar nyelv, bennünk és köröttük,
Amióta csak világra pörögtünk,
Lehetetlen már azt szétválogatnunk,
Hogy kincseidből mit és honnan kaptunk,
Minden sejtünket átrezgi a szó,
És nincs fogalmunk kívüled való,
És utunk végén te fogadsz a mélybe,
Új anya méhe.
-----------------------------------------------------
Faludy György:
Óda, a magyar nyelvhez
Most, hogy szobámban ér az est setétje,
te jutsz eszembe, Szent Gellért cselédje,
s ajkad, melyről az esti fák alól
először szólt az ének magyarul.
Arcod tatár emléke már ködös,
de titkunk itt e földön még közös
s a te dalod zsong minden idegemben
itt, idegenben.

Magyar nyelv! Vándorutakon kísérőm,
sértett gőgömben értőm és kísértőm,
kínok közt, gondjaimtól részegen,
örökzöld földem és egész egem,
bőröm, bérem, bírám, borom, míg bírom
és soraimmal sorsom túl a síron,
kurjongó kedv, komisz közöny, konok gyász:
mennyei poggyász.

Magyar szó! Ajkamon s gégém lazán
vont hangszerén lázam, házam, hazám,
almom-álmom, lovacskám, csengős szánom,
és dal a számon, mit kérnek majd számon: -
nincs vasvértem, páncélom, mellvasom,
de Berzsenyivel zeng a mellkasom
s nem győz le ellenség , rangomra törvén,
sem haditörvény.

Jöhetsz reám méreggel, tőrrel, ékkel,
de én itt állok az ikes igékkel.
Árkon-bokron kergethetsz hét világnak:
a hangutánzó szók utánam szállnak,
mint sustorgó füzesbe font utak
fölött alkonyatkor krúgató ludak,
s minden szavadban százszor látom orcád,
bús Magyarország.

Kihalt gyökök: tőzeggel súlyos rétek,
ahol a fák, mint holt igék, kiégtek.
Ős szók: a szemhatárról századok
ködéből még derengő nádasok,
gyepüs vápákon elhullt katonák,
ti bíbicek, bölények, battonyák,
miket vadásztak vén csillyehajókról
lápos aszókon.

Magas hangok: szöcskék és tücskök rétje,
mély hangok: alkony violasötétje,
káromlások veszejtő vadona,
mondatszerkesztés pogány pagonya,
kötőszók: sok-sok illanó fodor,
s hangsúly, te vidám, hangsúly, te komor,
lelkünk dolmánya, szőtteses, világszép
s búzavirágkék.

Múlt T-je: történelmünk varjúszárnya,
karók, keresztek és bitófák árnya,
s melléknevek, gazdag virágbarázdák,
busák, buják, burjánzók és garázdák,
melyik vidám faeke nyomtatott?
S ti mellérendelt, kurta mondatok
mint paprika, ha füzére vereslőn
lóg az ereszről.

Ragok: szegények szurtos csecsemői,
kapaszkodtok s nem tudtok nagyra nőni,
és E-betűk serege: fekete
mezőn zsellérek koldus menete,
s ti kongó-bongó helyhatározók,
kukoricásban jó irányt hozók,
ban-ben-bim-bam: toronyból messze hangzó
könnyű harangszó.

Jelentőmód. Az aszály mindörökre
ráült a szürke, megrepedt rögökre.
Magánhangzó-illeszkedés! Kaján
törvénykönyvvé Werbőczi gyúrt talán?
Mi vagy? Fülledt ötödfél százada
robotba tört paraszt alázata,
vagy összhang, mely jövendő, szebb utakra
messze mutatna?

És főnevek, ti szikárak és szépek,
ti birtokos ragokkal úri népek,
országvesztők, elmozdíthatlanok,
s ti elsikkadt, felőrölt alanyok,
megölt vagy messze bujdosó fiak,
Hajnóczyk, Dózsák meg Rákócziak  
ó jaj nekünk, mi történt ennyi lánggal
és a hazánkkal?

Parasztok nyelve, nem urak latinja,
nem grófok rangja, de jobbágyok kínja,
magyar nyelv! fergetegben álló fácska,
hajlongasz szélcibáltan, megalázva  
s ki fog-e törzsöd lombbal hajtani?
Te vagy jelenünk és a hajdani
arcunkat rejtő Veronika-kendő
és a jövendő.

Magyar nyelv! Sarjadsz és egy vagy velünk
és forró, mint forrongó szellemünk.
Nem teljesült vágy, de égő ígéret,
közös jövő és felzengő ítélet,
nem hűs palackok tiszta óbora,
nem billentyűre járó zongora,
de erjedő must, könnyeinkben úszó
tárogatószó.
(Paris, 1940)