-----------------------------------------------
Karinthy Frigyes: Mint vélgaban
Hol s merre jár ő, merre vetette a sors, a költőtársat, drága pajtásomat, Jóskát, mióta az a nézeteltérés volt köztünk, s ő annyira érzékeny szívére vette a dolgot, hogy eltűnt látóhatáromról?... Mert költők voltunk mi ketten, ó igen, s még minők! Huszonkét évesek, ezerkilencszáztízben a New York kávéház erkélyén tudjátok-e, mi volt az? Ezek a mai költők, mit tudnak ezek - a szavakat, amikből verset írnak, készen kapták, mint elkényeztetett gyermek az építőköveket - mit tudják ezek, mi volt az, akkor, minden kultúra újjászületése, több, kezdete és forrása, a káosz! A Semmi, amiből nekünk kellett megteremteni az egész világot, nekem meg Jóskának! Nekünk nem volt szótárunk, nem volt könyvtárunk, mint ezeknek a konzervatív, begyöpösödött futuristáknak meg maistáknak itten - mi a Nyelvet, a költészet anyagát s a Beszédet, a gondolkodás anyagát magunk teremtettük - de nem ám úgy, mint Zamenhof, aki az eszperantó új szavait mégiscsak régi fogalmak jelölésére gyártotta össze! Nekünk bizony kész fogalmaink se voltak, miután a régieket mind elvetettük - mi előbb a szót alkottuk meg, s rábíztuk, hogy teljék meg tartalommal - bizony, fogalmunk se volt róla, és megszületett a halandzsa, a világ legtisztább nyelve, mely csak szavakat ismer, s a beszélő vagy hallgató tetszésére bízza, mit gondoljon s mit értsen a szó mögött!
Mit tudják ezek a mai halandzsálók, mi volt az, akkor és ottan, amikor a halandzsa megszületett, ott, a mi asztalunknál a nyelv őskora, költészete, kultúrája, minden!
Mert bejött Jóska a kávéházi asztalhoz, hanyagul és előkelően s kissé borúsan, nem köszönt (köszönni, minő értelmetlen ócskaság!), s a mellettem ülő beavatatlan idegen legnagyobb megrökönyödésére azt kérdezte:
- Miért nem voltál ott a jegelésen?
És én minden további nélkül tudtam, hogy ez azt jelenti, hogy mi most mind a ketten hullák vagyunk, besorozva a Szvetenay utcai hullakamrák celláiba, és csak az őrmester háta mögött szökünk ki néha. Tehát nyugodtan feleltem:
- A csavarokat át kellett stimmelni.
Mire ő okosat bólintott.
- Persze, a negyedik felvonás végén. Mondtam a marhának, tegyen rá stemplit. Átvetted, kérlek, a csővizet?
- Nem, össze volt folyva. Ki kellett kefélni.
- Sürgönyözz a belügyminiszternek.
- Ha még nem késő.
- Még nem, most szerelik föl a szájkosarat az akácfákra, éppen arra jöttem. Különben hogy vagy?
- Attól a kis kétoldali fülhallástól eltekintve, elég jól.
- Hadd el, én is rossz bőrben vagyok.
- Mi az?
- Még nem mondtam? Vérkeringésem van, két napja.
Ezek után a kibic, aki eleinte olyasfélét remélt, hogy ha nagyon odafigyel, végre mégis rá fog jönni, miről beszélgetünk mi ketten tulajdonképpen, rendesen felállt, kicsit támolyogva, bocsánatot kért, és a fejét tapogatva - hogy ott van-e még a nyakán - sietve eltűnt. Zavartalanul átadhattuk magunkat az alkotás örömének.
- Ma kuruc verset fogunk írni.
- Tiszta halandzsa, vagy lehet benne szó is?
- Tiszta halandzsa. Műfajszerű.
És már diktálta:
Doborza!
Huj, koszmabég, huj, kereki!
Vatykos csuhástok vereki!
Dengelegi!...
Különösen jól sikerült vers volt, tele kurucos tűzzel, régies zamattal. Sajnos nem emlékszem már az egészre, csak a refrén cseng még a fülembe:
Ne mánd, ne mánd, a vereszt!
Mennyi szép verset írtunk mindenféle modorban, műfajban! Balladát, szerenádot, népdalt, klasszikus eposzt, időmértékes sorokban! Hol én írtam, és ő diktált, hol megfordítva. Tökéletesen megértettük egymást, soha nem volt nézeteltérés... Csak annál az átkozott szonettnél, ami miatt szakított velem!
Ennek a szonettnek is csak az elejére emlékszem, meg a végére. Finom, törékeny vers volt, kissé a francia dekadensek modorába. A címe: "Fajdala..." És utána a kezdő sorok borongós, bölcselkedő hangulata:
A pő, ha engemély, kimár - De mindegegy, ha vildagár...
Aztán volt még néhány hasonló reflexió a pő-vel kapcsolatban. Még csak a befejező két sor hiányzott. Ő írta, sebesen, az ihlet lázában, csillogó szemekkel:
...mert engemély mindet bagul, Mint vélgaban a bégahur!...
Diadalmas mozdulattal nyújtotta át a kész verset. Figyelmesen átnéztem, vizsgáltam, bólogattam.
- Rendben van? - kérdezte lelkesen.
- Azt hiszem, nagyon jól sikerült - mondtam szerényen. Csak itt egy betűt kellene változtatni.
- Hol?
- Itt a végén, az utolsó sornál. Azt írtad, "bogul" és a végén "bégahur". Írjuk "bégahur" helyett "bégahul".
Nagyra meresztett szemekkel nézett rám.
- Minek?
- Hát a rím kedvéért. Ha "bogul", akkor a másik legyen "bégahul" - így szebb a rím, egyforma betűvel végződik.
Nem számítottam szerény kérésem hatására. Elsápadt, aztán vérhullám öntötte el az arcát. Felugrott, a szeme villámlott.
- Csak nem gondolod - kiáltott a legnagyobb felháborodás hangján -, hogy hitvány rímjáték miatt föláldozom az egész vers értelmét? Pfúj!... Mindig sejtettem, hogy számodra csak puszta formaság a költészet!
Köszönés nélkül elrohant. Soha nem láttam többet.
