Kosztolányi Dezső: Én félek

Én félek.
Az élettől és sötéttől,
mely mindenütt kegyetlenül elér.
Ha száll a nap,
az ablakom alatt
hullámozik az ismeretlen éj,
a végtelen és ismeretlen éj,
egy tenger - vészesen és feketén -
csöndes sirásom benne elmerül,
mint holt madár a tenger fenekén,
a kisgyerek magába sír szegény.

Sírok, sírok, mindíg csak egyedül,
és senki meg nem értett még soha.
Oly ismeretlen ez a Nagyvilág,
s olyan borzasztó a sötét szoba.
Lábujjhegyen kell járni a világban,
az éjszakában annyi a vonat,
mely összerág és széttöri gerincem,
s vígan megőrli fájó csontomat.
Az éjszakában annyi rém, kisértés,
golyó, kötél, bitófa, kard remeg,
s hegyes fülekkel, hiéna-szemekkel
leskelnek rám a gonoszemberek,
kik vascipőbe jönnek egyszer értem,
bőszült ököllel döngetik az ajtóm,
ecetet adnak, hogyha inni kérek,
s fölráznak, ha alélt fejem lehajtom.
Minden bokorban leskelődik egy-egy,
nincs menekülni egy picinyke rés.
Ó, jaj nekem, oly fürgék a gonoszak,
s olyan sok a halál, a temetés.

Zörgő szekéren az Idegenember
tudom, hogy elvisz engem is egy éjjel,
s szegény anyám az ablakunkra rogyva
néz majd utánam könnyes, kék szemével.

Kosztolányi Dezső: Este, este...

                        Este, este...

                                  Árnyak ingnak,
                        és bezárjuk ajtainkat,
                        figyelünk a kósza neszre,
                        egy vonatfütty messze-messze.
                        És a csend jő.
                        Alszik a homályos éjbe
                        künn a csengő.
                        A díván elbújik félve.
                        Szundít a karosszék.
                        Álmos a poros kép.
                        Alszanak a csengetyűk.
                        Alszanak már mindenütt.
                        A játékok, a karikahajtók,
                        a szegény tükör is hallgatag lóg.
                        Ó, néma csengetyűk.
                        Az óránk is félve üt.
                        Alszik a cicánk s a vén szelindek,
                        föl ne keltsük - csitt - e sok-sok alvót.
                        Alszanak a régi réz-kilincsek
                        s alszanak a fáradt, barna ajtók.

Kosztolányi Dezső: Még büszkén vallom, hogy magyar vagyok

Még büszkén vallom, hogy magyar vagyok,
És nagyapám, a régi katona
hallgatja mosolyogva, boldogan,
sebforradástól lángol homloka
s én térde közt, hadarva szavalok,
hogy győznek mindenütt a magyarok.

Csak a szeme borul el néha kissé:
Jaj, meg ne tudja ez az árva gyermek,
hogy vannak messze, különös világok,
s aranyba nyílnak a versailles-i kertek,
jaj, meg ne tudja és ne lássa őket,
ne lássa fényük és ne hallja hangjuk,
a magyar szó a hét szilvafa alján
körötte most még mint tengermoraj zúg.
Óvjátok édesen az édes álmát,
mint álmát a szegény beteg gyereknek,
hogy meg ne tudja, élete nem élet,
és meghalt már, bár alig született meg.
Jaj, meg ne tudja, hogy hiába minden,
ha dalol és ha a távolba lát,
mert néma gyermek minden kismagyar,
s a Nagyvilág nem érti a szavát.

Kosztolányi Dezső: Mostan színes tintákról álmodom

          Mostan színes tintákról álmodom.

          Legszebb a sárga. Sok-sok levelet
          e tintával írnék egy kisleánynak,
          egy kisleánynak, akit szeretek.
          Krikszkrakszokat, japán betűket írnék,
          s egy kacskaringós, kedves madarat.
          És akarok még sok másszínű tintát,
          bronzot, ezüstöt, zöldet, aranyat,
          és kellene még sok száz és ezer,
          és kellene még aztán millió:
          tréfás-lila, bor-színű, néma-szürke,
          szemérmetes, szerelmes, rikitó,
          és kellene szomorú-viola
          és téglabarna és kék is, de halvány,
          akár a színes kapuablak árnya
          augusztusi délkor a kapualján.
          És akarok még égő-pirosat,
          vérszínűt, mint a mérges alkonyat,
          és akkor írnék, mindig-mindig írnék.
          Kékkel húgomnak, anyámnak arannyal:
          arany-imát írnék az én anyámnak,
          arany-tüzet, arany-szót, mint a hajnal.
          És el nem unnám, egyre-egyre írnék
          egy vén toronyba, szünes-szüntelen.
          Oly boldog lennék, Istenem, de boldog.

          Kiszínezném vele az életem.