Szabó Lőrinc: Kis Klára csodálkozik

Jött a kis Klára: – Apu, adj pénzt!
– Majd holnap. – Most! irkára kell! –
Megnéztem mégegyszer a tárcám:
– Sajnos, nincs. – Ő nem hitte el:

– Nincs egy pengőd? ugyan, ne viccelj! –
és hangosan fölnevetett:
– Irkára kell, hát hogyne volna!
– Kéne, de ha nincs, hol vegyek?

– No, majd anyu retikülében! –
villant fel ekkor a szeme.
De a retikülben se volt pénz:
– Ilyet még nem láttam sose, –

szólt méltatlankodva a kislány
s ahol valaha pénz akadt,
eredménytelen huzogatta
sorra mind a fiókokat.

– Csakugyan nincs, – suttogta végül,
aztán kitört keservesen:
– Egy rendes házban legalább száz
pengő mindig kell hogy legyen!

– Úgy… száz pengő… – mondtam, mulatva
és ő folytatta: – Úgy bizony,
hiszen mi nem vagyunk szegények! –
Ezt hajtogatta makacson,

majd, elhallgatott, gyanakodva,
hogy mégse rendes ez a ház
s szemében a szomoruságnál
nagyobb volt a csodálkozás.

Szabó Lőrinc: Lóci verset ír

Ünnep előtt volt. Kint a kertben
húsvéti bárány bégetett,
most borult virágba az alma,
a barackfa már vetkezett,

én meg épp versbe igyekeztem
fogni életet és halált,
mikor egyszerre nyílt az ajtó,
jött Lóci és elémbe állt

s megszólalt: – Apu, verset írtam!
– De hisz még nem tudsz írni, te!
– Nem is írtam, csak kigondoltam.
– No, halljuk. – Hát figyelj ide, –

szólt Lóci, azzal nekikezdett
s két sorban elmondta a verset:
„Az életet adja, adja,
egyszerre csak abbahagyja.”

Én nagyot néztem: – Ki? Kiről szól
a versed? Ennyi az egész?
– Hát az istenről, az a címe! –
magyarázta a gyerek; és:

– Nem kéne még valami hozzá?
kérdeztem én kiváncsian.
– Nem hát, – felelt ő, – ez az élet,
ebben már minden benne van.

– Benne van, jól van, igazad van,
szép a vers, menj és játssz tovább! –
Szinte ijedten csókoltam meg
Lóci hatéves homlokát…

Ő elrohant… Kint ragyogott a
tavasz, a bárány bégetett
s én eltünődve ezt a verset
írtam a magamé helyett.

Szabó Lórinc: Lóci meg a számok

Fáradtan rakodtam le. Lóci
épp aludni ment, toll, füzet
s könyv feküdt mellette. – Ma este
mesélsz, ugye? – örvendezett.

– Ej! – De! – Nem. – Apu! – Nincs időm. – Azt
a Szun Vu Kung majomkirályt! –
– Ugyan már, az száz oldal. – Akkor
kurtábbat… – addig kunyorált

s alkudozott, mig belementem:
– Hát jól van, játsszunk valamit,
csak ne soká. – Ő ágyba bujt s én
csüggedten folytattam: – De mit? –

– Az ám: mit? – vette át a szót ő
vidáman, s elhelyezkedett,
én meg sóhajtva mellé ültem,
útálva az életemet,

útálva a mát, amely elmult,
és ami jön, a holnapot,
az örök játékot, amelynek
neve kenyéradó robot

s amely precíz s okos lehet, de
rég nincsenek tündérei…
S a gyerek szólt: – Apu, tudod, mit?
Taníts meg engem osztani. –

– Osztani? – Igen. – És a játék? –
– Ez a játék. – Te, mi bajod? –
néztem rá gyanakodva. – Semmi,
csak hát jó volna tudni, hogy

például 865-ben
hányszor van meg a 15,
mert, mondom neked, hogy titok van
mindenféle számok között. –

– S ez érdekelne? – Hogyne, – mondta
Lóci, – mese ez, igazi,
titok, és mint a keresztrejtvényt,
ezt is meg lehet fejteni.

– Meg lehet! hogyne! – kaptam észbe –
mint a keresztrejtvényt, igen! –
S elővettük a számtankönyvet
és egyszerre tündérien

izgalmas lett a téli este
és körénk szállt a túlvilág:
számok nőttek elő a földből
és bujkáltak egymáson át,

szám-törpék, -óriások, -erdők,
önműködő varázslatok,
s mi, mint két vadölő detektív,
fejtettük, gyilkoltuk a sok

titkot, csodát, az iskolában
még ismeretlen tizedes-
törteket mind kiszámitottuk
s úgy találtuk, hogy érdekes,

minden érdekes a világon
s a tündér nem fogy ki soha…
Féltízig eltartott a játék,
aztán Lóci ásitva a

fal fele fordult. – Köszönöm, hogy
meséltél, apu! – mondta még
és elaludt… Szerettem volna
belűlről látni a fejét.

Szabó Lőrinc: Lóci óriás lesz

Veszekedtem a kisfiammal,
mint törpével egy óriás:
- Lóci, ne kalapáld a bútort!
Lóci, hova mégy, mit csinálsz?
Jössz le rögtön a gázrezsóról?
Ide az ollót! Nem szabad!
Rettenetes, megint ledobtad
az erkélyről a mozsarat!

Hiába szidtam, fenyegettem,
nem is hederített reám;
lépcsőnek használta a könyves
polcokat egész délután,
a kaktusz bimbait lenyírta
és felboncolta a babát.
Most nagyobb vagyok, mint te! - mondta
s az asztal tetejére állt.

Nem bírtam vele, tönkrenyúzott,
de azért tetszett a kicsi,
s végül, hogy megrakni ne kelljen,
leültem hozzá játszani.
Leguggoltam s az óriásból
negyedórára törpe lett.
(Mi lenne, gondoltam, ha mindig
lent volnál, ahol a gyerek?)

És ahogy én lekuporodtam,
úgy kelt fel rögtön a világ:
tornyok jártak-keltek körülöttem
és minden láb volt, csupa láb,
és megnőtt a magas, a messze,
és csak a padló volt enyém,
mint nyomorult kis rab mozogtam
a szoba börtönfenekén.

És ijesztő volt odalentről,
hogy olyan nagyok a nagyok,
hogy mindent tudnak és erősek
s én gyönge és kicsi vagyok.
Minden lenézett, megalázott,
és hórihorgas vágy emelt
- föl! föl! - mint az első hajóst, ki
az egek felé szárnyra kelt.

És lassan elfutott a méreg,
hogy mégse szállok, nem növök;
feszengtem, mint kis, észre sem vett
bomba a nagy falak között;
tenni akartam, bosszút állni,
megmutatni, hogy mit tudok.
Negyedóra - és már gyűlöltem
mindenkit, aki elnyomott.

Gyűlöltem, óh hogy meggyűlöltem!...
És ekkor zsupsz, egy pillanat:
Lóci lerántotta az abroszt
s már iszkolt, tudva, hogy kikap.
Felugrottam: Te kölyök! - Aztán:
No, ne félj - mondtam csendesen.
S magasra emeltem szegénykét,
hogy nagy, hogy óriás legyen.

Szabó Lőrinc: Esik a hó

Szárnya van, de nem madár,
repülőgép, amin jár,
szél röpíti, az a gépe,
így ül a ház tetejére.
Ház tetején sok a drót,
megnézi a rádiót,
belebúj a telefonba,
lisztet rendel a malomban.
Lisztjét szórja égre-földre,
fehér lesz a világ tőle,
lisztet prüszköl hegyre-völgyre,
fehér már a város tőle:
fehér már az utca,
fehér már a muszka,
pepita a néger,
nincs Fekete Péter,
sehol,
de sehol
nincs más
fekete,
csak a Bodri
kutyának
az orra
hegye
és reggel az utca, a muszka, a néger,
a taxi, a Maxi, a Bodri, a Péter
és ráadásul a rádió
mind azt kiabálja, hogy esik a hó!

SZABÓ LŐRINC: A KIMONDHATATLAN

A szived majdnem megszakad,
szólnál, de szavad elakad,
szólnál, de görcs és fájdalom
fuldoklik föl a torkodon,

oly mélyről, mintha lelkedet,
a recsegő idegeket
húzná magával, úgy sajog
szád felé néma sóhajod.

S egyszerre oly gyönge leszel,
hogy szárnyas szédülés ölel,
fogaid közül valami
sírás, valami állati

nyöszörgés kinlódik elő
s azt hiszed: a következő
pillanat mindent, ami él,
elfuj, mint pókhálót a szél.

Szabó Lőrinc: Politika

"Mily gyönyörű a szenvedés!
A lemondás milyen hatalmas!"
- Meg fogod únni, s leszel aljas;
a mi erényünk itt kevés.

Mit szépség?! Háború jön ujra,
háború mindig: tenni kell!
Egy perc, és áruló leszel,
vagy az se, csak egy buta hulla.

Már itt a szörnyeteg. Utálod?
Vele vagy ellene! Magányod
barlangját kard kutatja át.

Lemondás? Nincs! Az üldöző
nem mond le rólad! s a jövő
azé lesz, aki bestiább.

Ma hajnalban elkezdődött

Szabó Lőrinc: Semmiért egészen

Ez az a vers, mit 16 éves korom óta szeretek, imádok, útálok, gyűlölök ám mindenképp hatással van rám!

**************************************************

Hogy rettenetes, elhiszem,
De így igaz.
Ha szeretsz, életed legyen
Öngyilkosság, vagy majdnem az.
Mit bánom én, hogy a modernek
Vagy a törvény mit követelnek;
Bent maga ura, aki rab
Volt odakint,
Én nem tudok örülni csak
A magam törvénye szerint.

Nem vagy enyém, míg magadé vagy:
Még nem szeretsz.
Míg cserébe a magadénak
Szeretnél, teher is lehetsz.
Alku, ha szent is, alku; nékem
Más kell már: Semmiért Egészen!
Két önzés titkos párbaja
Minden egyéb;
Én többet kérek: azt, hogy a
Sorsomnak alkatrésze légy.

Félek mindenkitől, beteg
S fáradt vagyok;
Kívánlak így is, meglehet,
De a hitem rég elhagyott.
Hogy minden irtózó gyanakvást
Elcsittithass, már nem tudok mást:
Mutasd meg a teljes alázat
És áldozat
Örömét és hogy a világnak
Kedvemért ellentéte vagy.

Mert míg kell csak egy árva perc,
Külön; neked,
Míg magadra gondolni mersz,
Míg sajnálod az életed,
Míg nem vagy, mint egy tárgy, olyan
Halott és akarattalan:
Addig nem vagy a többieknél
Se jobb, se több,
Addig idegen is lehetnél,
Addig énhozzám nincs közöd.

Kit törvény véd, felebarátnak
Még jó lehet;
Törvényen kívűl, mint az állat,
Olyan légy, hogy szeresselek.
Mint lámpa, ha lecsavarom,
Ne élj, mikor nem akarom;
Ne szólj, ne sírj, e bonthatatlan
Börtönt ne lásd;
És én majd elvégzem magamban,
Hogy zsarnokságom megbocsásd.