Dsida Jenő: A gyöngék imája

Jó Uram, aki egyként letekintesz
bogárra, hegyre, völgyre,
virágra, főre, szétmáló göröngyre, -
Te tudod jól, hogy nem vagyok gonosz
csak nagyon-nagyon gyönge.

Mert pókháló és köd a szív,
selyemszőttes az álom,
pehelykönnyű és szinte-szinte semmi
s én erőtlen kezem
még azt sem tudja Hozzádig emelni.

De azért vágyaim ne dobáld a sárba,
ami az Óceánnak
legdrágább, legkönnyesebb gyöngye!
Hiszen tudod, hogy nem vagyok gonosz
csak gyönge, nagyon gyönge.

Dsida Jenő: Akármit teszek is

A víz partján is átborult
az este. Egy ferde fatörzs
áthajolt a vizen s beleszaladt a
sötétbe. A túlsó partig sem láttam.

Bizony mondom, olyan idegen
voltam abban a percben itt,
mint soha még: félelmes dolgok
közepébe idegen földről szakadt.

S éreztem, tudtam, hogy tőlem
semmi sem függ: sem élet, sem szó,
sem halál, sem vers. Volt valami
erőm, de elveszett régen,

volt valaha kardom, de
eltörött, volt lámpám, de
kialudt, s ha lázadó lennék:
a Mindenség kacagna rajtam.

Akármit, akármit teszek is:
az este eljön. A szív lassúdik,
a víz lefelé folyik. S akit
ma szeretek, holnap elfelejtem...

Dsida Jenő: Arany és kék szavakkal

Miképen boltíves,
pókhálós vén terem
zugában álmodó
középkori barát,
ki lemosdotta rég
a földi vágy sarát
s már félig fent lebeg
a tiszta étheren, -
ül roppant asztalánál,
mely könyvekkel teli
s a nagybetük közébe
kis képecskéket ékel,
Madonnát fest örökké
arannyal s égi kékkel,
mígnem szelid mosollyal
lelkét kileheli:

úgy szeretnélek én is
lámpásom esteli,
halavány fénye mellett
megörökítni, drága
arany és kék szavakkal
csak Téged festeni,
míg ujjam el nem szárad,
mint romló fának ága
s le nem lankad fejem
a béke isteni
ölébe, én Szerelmem,
világ legszebb Virága.

Dsida Jenő: Egyszerű vers a kegyelemről

Csodákat próbáltam:
arannyal, ezüsttel
hivtam a népeket,
jöjjenek énhozzám!
Hiába, hiába,
az arany nem kellett,
az ezüst nem kellett,
nem jöttek énhozzám.

Elmondtam naponta
tíz hegyibeszédet,
gyönyörü szavakat,
igéző szavakat,
hiába, hiába:
egy fül sem fülelte,
egy szív sem szívelte
a hegyibeszédet.

Tüzet is akartam
rakni az erdőben:
nyulacska ne fázzék,
őzike ne fázzék, -
hiába, hiába!
Gyujtófám kilobbant
és a tűz nem akart
gyúlni az erdőben.

...S egyszer csak maguktól
gyűlnek az emberek,
együgyű szavamtól
sírásra fakadnak,
ránéznem alig kell
s a tűz is felszökken, -
az Ur áll mögöttem.

Dsida Jenő: Vallomás

Élek, mint szigeten.
Mindennap térdre kell
hullanom. Kivüled
semmi sem érdekel.
Kihülhet már a nap,
lehullhat már a hold,
e zengő túlvilág
magába szív, felold.
Édes illatai,
különös fényei
vannak. És szigorú
boldog törvényei.
Mit máshol ketyegő
kis óra méreget,
itt melled dobaja
méri az éveket
s ha szólasz, mindegyik
puhán, révedezőn
ejtett igéd ezüst
virág lesz kék mezőn
és sóhajod a szél,
mely fürtjeimbe kap
és arcod itt a hold
és arcod itt a nap.

Pünkösdi várakozás

Dsida Jenő
Pünkösdi várakozás

Kész a világ,
Feszült ünnepi várás
Tereng felette.
Halotti csend. Csak néha néha
Sóhajt az Isten Lelke.

Kimérve minden pálya
Megtöltve minden lélek-lámpa,
Ahol csak úr a lét...
De jaj, sötét van,
Mélységes, iszonyú sötét!

A zordon tömeg-árnyék
Némán zokogva kering útjain,
S csak egyet tud és egyet érez...
Most váratlanul vágyón megvonaglik
És felzúg Istenéhez:
Betelt az idő!
Sugarat, fényt, színt adj nekünk,
Mert epedünk!

Fényesség nélkül oly sivár az élet!
Nagy alkotónk, oh mondd ki szent igédet
Legyen világosság!...

És ismétlik mindig erősebben
A felviharzott étheren keresztül
És felharsan az egek harsonája
S a végtelennek zsolozsmája zendül
Zsibongva, zsongva...
És nagy szavát az Úr - kimondja!

Megbocsátod-é?

Dsida Jenő:
Megbocsátod-é?

Szél vagyok.
Megbocsátod-é,
hogy port híntettem égszínkék szemedbe?

Nap vagyok.
Megbocsátod-é,
hogy leperzseltem hófehér karod?

Ősz vagyok.
Megbocsátod-é,
hogy ingválladra tört levelet szórtam?

Fű vagyok.
Megbocsátod-é,
hogy megcsiklandtam rámtipró bokádat?

Víz vagyok.
Megbocsátod-é,
hogy áztattalak forró könnyesőben?

Árny vagyok.
Megbocsátod-é,
hogy véletlenül arcodra vetődtem?