Már sok műfordítást hoztam. Ez a Nyugat / 1920 / 1920. 13-14. számában jelent meg. (http://www.epa.oszk.hu/00000/00022/00278/08346.htm).
Babits ezen mondat része ragadott meg: "Ha van nyelv alkalmas visszaadni ilyen szépségeket: a magyar kellene, hogy az legyen"...
----------------------------------
Van Danténak hat sora, amely legalább annyi gondot adott a műfordítónak, mint a göthei «Über alle Gipfeln» - s talán még több szenzációt a «leheletszerű finomságok» élvezőinek. Én a napokban estem kétségbe megint a műfordítás lehetőségei felől, amint ezt a hat sort revideáltam most elkészült Purgatórium-fordításomban. Ha van nyelv alkalmas visszaadni ilyen szépségeket: a magyar kellene, hogy az legyen, s kicsiben az a verseny, mely az Über allen Gipfeln körül a Nyugat hasábjain lejátszódott, nem kicsinylendő bizonyságot adott erről. (Gondoljunk csak arra, hogy a göthei dalt még Longfellow is, a gazdag és régi költői kultúrájú angol nyelvnek igazi művésze, csak egészen, szabad asszonáncokban tudta visszaadni.) És mégis...
Szeretném a műfordító reménytelen vergődését a Lehetetlenségek sziklái közt egynéhány kísérlet közlésével éreztetni. Íme a kérdéses hat sor az eredetiben:
Era già l'ora che volge il disio
Ai naviganti e intenerisce il cuore
Lo dě ch'an detto a dolci amici addio.
E che lo nuovo peregrin d'amore
Punge se ode squilla di lontano
Che paia il giorno pianger che si muore.
Bizony gyönyörű sorok! Ezren és ezren dúdolták már őket hat évszázadon át, s mint ahogy az ínyenc, tükörből élvezi jobban a képeket: úgy élvezték e versek tükrében az alkony egész szomorú bűbáját: válás mélabúját, esteli harangszót... mit mondjam el közhelyes prózában, amit szép versekben kellene? Byron (a Don Juan egy helyén) nagyszerű parafrázisban próbálta megközelíteni a Dante által föligézett hangulatot - a fordító azonban nagyobb hűségre kényszerül: ő nem alkalmazhat más formákat, más eszközöket, mint amilyeneket Dante alkalmazott. A Byron parafrázisa sokkal hosszabb az eredetinél - a fordítónak meg kell tartani a sorok számát és mértékét, a gondolatok szoros és felcserélhetetlen elhelyezkedését, a Dante stíljének páratlan ökonómiáját.
Magyar nyelven az első kísérlet 1885-ből származik Angyal Jánostól, aki rímtelen jambusokban fordította Dantét - vagyis (mert a rím elejtése ezt már magával hozza) inkább értelmi pontosságra, költői hűségre törekszik. A kérdéses hat sor fordításában így hangzik:
Itt volt az óra már, hol a hajósnak
Hazafelé száll vágya s szíve lágyul
Amely nap indult drága kedvesektől,
Mikor az új utast szerelme gyötri
Ha cseng feléje távolból harangszó,
Mely a haló napot siratni látszik.
E fordítás főleg abban tér el az eredetitől, hogy a mondatok alanyát megváltoztatja, ez az alany Danténál az óra, amely mint ható erő, majdnem mint cselekvő szerepel e sorokban, először visszafordítja a hajósok vágyát, meglágyítja szívüket, aztán szerelemmel szúrja az új utast. Ez utóbbi gondolat egy jellegzetes enjambement-nal át kellene hogy menjen az ötödik sorba, amelyben különben Angyal megint megváltoztatja az alanyt; az alany az eredetiben az új utas («ha hall távoli harangot»).
Aki most már rímekben fordítja le Dantét, az ezenkívül még annyiban van kötve, hogy - a rímelés átfűződvén a Nagy Költemény következő terzinájába - éppen ennek az ötödik sornak még két későbbi sorral kell rímelnie, melyeket itt nem akarunk idézni. Mindezen kötöttségek alapos tekintetbe vétele úgyszólván lehetetlenné teszi, hogy az ötödik sor végén más szó álljon, mint ez: harangot; ez azonban önként kínálkozik, lehetővé teszi a következő terzina megoldását, s hangzásával nem áll nagyon távol a gyönyörű olasz sor kihangzásától, a hangutánzó lontano-val. Ilyenformán ez az első fix pont a rímekben fordító számára, amelyhez Szász Károly is ragaszkodott. Az ő fordítása így hangzik:
Eljött az óra, mely az utasoknak
Vágyát hazafordítja s ama napra
Mikor szeretteiknek búcsút mondtak:
Ujonc utast, szerelem ált', lágyabbra
Hangolja, hallván távol estharangot,
Mintegy az elhaló napot siratva.
Nyilvánvaló, hogy ezt elfogadni nem lehet. A jambus két helyen is a sorvégen zökken (a 3. és 4. sorban), úgy hogy a vers - Arany János szavai szerint - «vonja lábát, mint a sánta eb», pedig e hely hangulata lágy zeneiséget kíván. Teljesen zenétlen a második sor is; önkényes az ált' szócsonkítás; komikus az újonc utas; prózai a mintegy. El kell ugyan hagyni az utolsó sorból a látszik-ot, de ezt a mintegy helyett jobb az egyszerűbb talán-nal pótolni. Ekként még egy fix sort nyertünk: az utolsót, mely így fog hangzani: «mely tán a haldokló napot siratja». (Haldokló inkább, mint elhaló, mert ez inkább kép és kevésbé szólam, s mellesleg folytatja az előbbi sor h-s betűrímét, s siratja inkább mint siratva, mert ez lágyabb, zokogóbb hangzású, s grammatice is hűbb és természetesebb.) Ebből kiindulva, s visszahelyezve egyúttal a második sorba a lágyság képzetét, mely Szász fordításában a negyedikbe ugrott, én először a következő - nagyon rossz - variánssal próbálkoztam:
Eljött az óra, melyben a hajósok
lágyult szívét a honnak vágya hatja
eszükbe juttatván a búcsúcsókot;
S melyben magát a búnak általadja
az új zarándok, hallva a harangot,
mely tán a haldokló napot siratja.
Rossz itt a második sor, mely azonkívül, hogy a két gondolatot szabadon egy mondatba fogja, elejti és kellemetlen frázissal pótolja a gyönyörű szót a «vágy visszafordulásáról». Rossz a negyedik sor, mely a «szúró szerelem» képét ejti el (s kissé semmitmondóan pótolja); s visszaesés az egész fordítás abban, hogy megváltoztatja az alanyokat, mint Angyal Jánosé. Végre nem helyeselhető a hosszú zarándok szó, annál kevésbé, mert a hallva a harangot helyett jobb: ha hallja a harangot; a hallja szó hanglejtése valamelyest meg is közelíti talán a squillá-ét, s így az egész félsor az eredetinek hangutánzását:
... squilla di lontano...
... hallja a harangot...
bár a távol fogalmáról itt, úgy látszik, végkép le kell mondanunk. Mindent összevéve így javítottam fordításomat:
Eljött az óra, mely a bús hajósnak
vágyát cseréli, s szívét lágyítgatja,
ki érzi még ízét a búcsucsóknak;
s mely szerelemmel sebzi és rikatja
az új utast, ha hallja a harangot,
mely talán a haldokló napot siratja.
Itt azonban még mindig vannak dolgok, melyekbe nehéz belenyugodni. Nem a harmadik sor kissé túlságos szabadságára gondolok: mert ez a sor mégis szép, és ha nem értelmileg, de hangulatilag hű. Zökken azonban a második sor utolsó jambusa (lágyítgatja), s ezen kívül a negyedik sorban és rikatja: kellemetlen betoldás. Az első hibán lehetne segíteni ezzel a szóval: fojtogatja (mely a bús hajósnak vágyát cseréli, s szívét fojtogatja, vagy pedig: melyben a hajósnak vágya megfordul, s könnyel fojtogatja) - de ez kissé túl erős szó az intenerisce lágy mélasága mellett.
A nehézségek e pontján tártam a problémát két kitűnő műfordító barátom, Tóth Árpád és Szabó Lőrinc elé, s kértem a véleményüket. Tóth Árpád a lágyítgatja helyett a lágyogatja vagy lágyigatja szavakat ajánlta, bizonnyal nagyon merész, de a költészet törvényeivel nem ellenkező megoldás (a lágyogat igét én egy régi versemben egyszer használtam is), mindazonáltal ezen a helyen visszariadtam e merészségtől. A fiatal Szabó Lőrinc így fordította az első két sort:
Eljött az óra, mely a bús hajósnak
szívét szelíd honvággyal átitatja...
ami igen szép, de igen szabad is, - s mivel a harmadik sorom már úgyis elég szabad volt, ettől is visszariadtam. Inkább új változatot csináltam; a következőt:
Eljött az óra, mely a bús hajósnak
vágyát cseréli s könnyeit folyatja
ki érzi még izét a búcsucsóknak,
S mely tűnt szerelme tőrével szuratja
az új utast, ha hallja a harangot,
mely tán a haldokló napot siratja.
Bizonyos, hogy ez is nagyon távol van attól, hogy végleges megoldás legyen. Előnye a jó rím, s a negyedik sor szép alliterációja, de igaza van Tóth Árpádnak, hogy a folyatja nem nagyon szép szó, s az én érzésem szerint a szuratja sem. Tóth Árpád még két nagyon invenciózus és költői változatot készített, az egyik így hangzik:
Eljött az óra, melyben fordúl szíve
a hajósnak s lágy bútól nem menekszik
aznap, hogy búcsuját hallotta híve.
S melyben az új utast pengéi metszik
fájó vágynak, hallván távol harangot,
amely a holt napot siratni tetszik...
A másik így:
Eljött az óra, melyben a hajósnak
fordúl szíve s lágy bútól nem menekszik,
ki érzi még ízét a búcsucsóknak.
S midőn a tűnt szerelmek fájni sebzik
az új utast, hallván távol harangot,
amely a holt napot siratni tetszik.
Bevallom, magam sem tudom eldönteni, melyik a legelfogadhatóbb e fordítások közül? Én a magam utolsó változatához ragaszkodtam könyvemben (ebben több dantei kötöttséget éreztem), de épp azért közlöm itt a többit is, mert választásomban nem vagyok teljesen megnyugodva. A Tóth Árpád fordításai közül kivált az elsőnek nagy szépségei vannak, melyek ellensúlyozzák az első sor gyengeségét. A Purgatórium olvasója kétségkívül kiválasztja magának e kísérletekből azt, melyben legtöbbet megérez az eredeti szépségéből, s a későbbi fordító talán valamennyinek hasznát veszi.
Szeretném a műfordító reménytelen vergődését a Lehetetlenségek sziklái közt egynéhány kísérlet közlésével éreztetni. Íme a kérdéses hat sor az eredetiben:
Era già l'ora che volge il disio
Ai naviganti e intenerisce il cuore
Lo dě ch'an detto a dolci amici addio.
E che lo nuovo peregrin d'amore
Punge se ode squilla di lontano
Che paia il giorno pianger che si muore.
Bizony gyönyörű sorok! Ezren és ezren dúdolták már őket hat évszázadon át, s mint ahogy az ínyenc, tükörből élvezi jobban a képeket: úgy élvezték e versek tükrében az alkony egész szomorú bűbáját: válás mélabúját, esteli harangszót... mit mondjam el közhelyes prózában, amit szép versekben kellene? Byron (a Don Juan egy helyén) nagyszerű parafrázisban próbálta megközelíteni a Dante által föligézett hangulatot - a fordító azonban nagyobb hűségre kényszerül: ő nem alkalmazhat más formákat, más eszközöket, mint amilyeneket Dante alkalmazott. A Byron parafrázisa sokkal hosszabb az eredetinél - a fordítónak meg kell tartani a sorok számát és mértékét, a gondolatok szoros és felcserélhetetlen elhelyezkedését, a Dante stíljének páratlan ökonómiáját.
Magyar nyelven az első kísérlet 1885-ből származik Angyal Jánostól, aki rímtelen jambusokban fordította Dantét - vagyis (mert a rím elejtése ezt már magával hozza) inkább értelmi pontosságra, költői hűségre törekszik. A kérdéses hat sor fordításában így hangzik:
Itt volt az óra már, hol a hajósnak
Hazafelé száll vágya s szíve lágyul
Amely nap indult drága kedvesektől,
Mikor az új utast szerelme gyötri
Ha cseng feléje távolból harangszó,
Mely a haló napot siratni látszik.
E fordítás főleg abban tér el az eredetitől, hogy a mondatok alanyát megváltoztatja, ez az alany Danténál az óra, amely mint ható erő, majdnem mint cselekvő szerepel e sorokban, először visszafordítja a hajósok vágyát, meglágyítja szívüket, aztán szerelemmel szúrja az új utast. Ez utóbbi gondolat egy jellegzetes enjambement-nal át kellene hogy menjen az ötödik sorba, amelyben különben Angyal megint megváltoztatja az alanyt; az alany az eredetiben az új utas («ha hall távoli harangot»).
Aki most már rímekben fordítja le Dantét, az ezenkívül még annyiban van kötve, hogy - a rímelés átfűződvén a Nagy Költemény következő terzinájába - éppen ennek az ötödik sornak még két későbbi sorral kell rímelnie, melyeket itt nem akarunk idézni. Mindezen kötöttségek alapos tekintetbe vétele úgyszólván lehetetlenné teszi, hogy az ötödik sor végén más szó álljon, mint ez: harangot; ez azonban önként kínálkozik, lehetővé teszi a következő terzina megoldását, s hangzásával nem áll nagyon távol a gyönyörű olasz sor kihangzásától, a hangutánzó lontano-val. Ilyenformán ez az első fix pont a rímekben fordító számára, amelyhez Szász Károly is ragaszkodott. Az ő fordítása így hangzik:
Eljött az óra, mely az utasoknak
Vágyát hazafordítja s ama napra
Mikor szeretteiknek búcsút mondtak:
Ujonc utast, szerelem ált', lágyabbra
Hangolja, hallván távol estharangot,
Mintegy az elhaló napot siratva.
Nyilvánvaló, hogy ezt elfogadni nem lehet. A jambus két helyen is a sorvégen zökken (a 3. és 4. sorban), úgy hogy a vers - Arany János szavai szerint - «vonja lábát, mint a sánta eb», pedig e hely hangulata lágy zeneiséget kíván. Teljesen zenétlen a második sor is; önkényes az ált' szócsonkítás; komikus az újonc utas; prózai a mintegy. El kell ugyan hagyni az utolsó sorból a látszik-ot, de ezt a mintegy helyett jobb az egyszerűbb talán-nal pótolni. Ekként még egy fix sort nyertünk: az utolsót, mely így fog hangzani: «mely tán a haldokló napot siratja». (Haldokló inkább, mint elhaló, mert ez inkább kép és kevésbé szólam, s mellesleg folytatja az előbbi sor h-s betűrímét, s siratja inkább mint siratva, mert ez lágyabb, zokogóbb hangzású, s grammatice is hűbb és természetesebb.) Ebből kiindulva, s visszahelyezve egyúttal a második sorba a lágyság képzetét, mely Szász fordításában a negyedikbe ugrott, én először a következő - nagyon rossz - variánssal próbálkoztam:
Eljött az óra, melyben a hajósok
lágyult szívét a honnak vágya hatja
eszükbe juttatván a búcsúcsókot;
S melyben magát a búnak általadja
az új zarándok, hallva a harangot,
mely tán a haldokló napot siratja.
Rossz itt a második sor, mely azonkívül, hogy a két gondolatot szabadon egy mondatba fogja, elejti és kellemetlen frázissal pótolja a gyönyörű szót a «vágy visszafordulásáról». Rossz a negyedik sor, mely a «szúró szerelem» képét ejti el (s kissé semmitmondóan pótolja); s visszaesés az egész fordítás abban, hogy megváltoztatja az alanyokat, mint Angyal Jánosé. Végre nem helyeselhető a hosszú zarándok szó, annál kevésbé, mert a hallva a harangot helyett jobb: ha hallja a harangot; a hallja szó hanglejtése valamelyest meg is közelíti talán a squillá-ét, s így az egész félsor az eredetinek hangutánzását:
... squilla di lontano...
... hallja a harangot...
bár a távol fogalmáról itt, úgy látszik, végkép le kell mondanunk. Mindent összevéve így javítottam fordításomat:
Eljött az óra, mely a bús hajósnak
vágyát cseréli, s szívét lágyítgatja,
ki érzi még ízét a búcsucsóknak;
s mely szerelemmel sebzi és rikatja
az új utast, ha hallja a harangot,
mely talán a haldokló napot siratja.
Itt azonban még mindig vannak dolgok, melyekbe nehéz belenyugodni. Nem a harmadik sor kissé túlságos szabadságára gondolok: mert ez a sor mégis szép, és ha nem értelmileg, de hangulatilag hű. Zökken azonban a második sor utolsó jambusa (lágyítgatja), s ezen kívül a negyedik sorban és rikatja: kellemetlen betoldás. Az első hibán lehetne segíteni ezzel a szóval: fojtogatja (mely a bús hajósnak vágyát cseréli, s szívét fojtogatja, vagy pedig: melyben a hajósnak vágya megfordul, s könnyel fojtogatja) - de ez kissé túl erős szó az intenerisce lágy mélasága mellett.
A nehézségek e pontján tártam a problémát két kitűnő műfordító barátom, Tóth Árpád és Szabó Lőrinc elé, s kértem a véleményüket. Tóth Árpád a lágyítgatja helyett a lágyogatja vagy lágyigatja szavakat ajánlta, bizonnyal nagyon merész, de a költészet törvényeivel nem ellenkező megoldás (a lágyogat igét én egy régi versemben egyszer használtam is), mindazonáltal ezen a helyen visszariadtam e merészségtől. A fiatal Szabó Lőrinc így fordította az első két sort:
Eljött az óra, mely a bús hajósnak
szívét szelíd honvággyal átitatja...
ami igen szép, de igen szabad is, - s mivel a harmadik sorom már úgyis elég szabad volt, ettől is visszariadtam. Inkább új változatot csináltam; a következőt:
Eljött az óra, mely a bús hajósnak
vágyát cseréli s könnyeit folyatja
ki érzi még izét a búcsucsóknak,
S mely tűnt szerelme tőrével szuratja
az új utast, ha hallja a harangot,
mely tán a haldokló napot siratja.
Bizonyos, hogy ez is nagyon távol van attól, hogy végleges megoldás legyen. Előnye a jó rím, s a negyedik sor szép alliterációja, de igaza van Tóth Árpádnak, hogy a folyatja nem nagyon szép szó, s az én érzésem szerint a szuratja sem. Tóth Árpád még két nagyon invenciózus és költői változatot készített, az egyik így hangzik:
Eljött az óra, melyben fordúl szíve
a hajósnak s lágy bútól nem menekszik
aznap, hogy búcsuját hallotta híve.
S melyben az új utast pengéi metszik
fájó vágynak, hallván távol harangot,
amely a holt napot siratni tetszik...
A másik így:
Eljött az óra, melyben a hajósnak
fordúl szíve s lágy bútól nem menekszik,
ki érzi még ízét a búcsucsóknak.
S midőn a tűnt szerelmek fájni sebzik
az új utast, hallván távol harangot,
amely a holt napot siratni tetszik.
Bevallom, magam sem tudom eldönteni, melyik a legelfogadhatóbb e fordítások közül? Én a magam utolsó változatához ragaszkodtam könyvemben (ebben több dantei kötöttséget éreztem), de épp azért közlöm itt a többit is, mert választásomban nem vagyok teljesen megnyugodva. A Tóth Árpád fordításai közül kivált az elsőnek nagy szépségei vannak, melyek ellensúlyozzák az első sor gyengeségét. A Purgatórium olvasója kétségkívül kiválasztja magának e kísérletekből azt, melyben legtöbbet megérez az eredeti szépségéből, s a későbbi fordító talán valamennyinek hasznát veszi.
