Itt az este, s a fájdalom.
Újra eszembe jut a sok gond...
Szemem megtelik könnyel,
S várom, hogy végre elszenderüljek.
Akit szeretek, nincs itt velem,
S nem látja könnyes szemem.
Nem érzi, amit érzek,
Nem éli, amit most én élek.
Hol vagyok? Mondják meg!
Ez nem én vagyok! Öljenek meg!
Mi ez az érzés? Válaszolják meg!
Mért fáj a szívem? Ki teszi ezt?
Egyszer egy bölcs ember mondta ezt nekem:
A szerelmet ne szégyeld gyermekem!
Nem szégyellem, kiállok, s mondom néktek:
Szerelem nélkül, a ködbe vészek.
Mikor majd egy erdőbe tévedek,
S nyílik egy alagút a föld mélyébe,
Síró szemmel megyek majd le.
S azt kiáltom: SZERETLEK!
Tudom, hogy hallod!
Tudom, hogy érzed!
Tudom, hogy fáj,
De el kell viselned.
Mikor porrá égek,
S csak hamvaim maradnak meg,
Gondolj arra milyen voltam néked,
S mivel tettem szebbé életed.
Nap mint nap látod majd arcom,
S egy könnycsepp lesz a padlón.
De ne félts! Bármi is vár rám,
Sosem feledlek! TE: igaz jóbarát!
2007. november 30., péntek
2007. november 24., szombat
2007. november 18., vasárnap
Ez is kép ám! This is a picture though!
Csodás épüéetek csodás zene.
A szívem megdobbant, amikor honi képeket láttam a sok szépségből kiragyogni (nekem kiragyogtak!)
A szívem megdobbant, amikor honi képeket láttam a sok szépségből kiragyogni (nekem kiragyogtak!)
Attachment: epiteszet szerenaddal.pps
2007. november 17., szombat
2007. november 14., szerda
2007. november 7., szerda
XLII. zsoltár
Mint a szép hives patakra
A szarvas kivánkozik,
Lelkem úgy óhajt uramra
És hozzá fohászkodik.
Te hozzád én istenem
Szomjúhozik én lelkem!
Vajon szined eleiben
Mikor jutok élõ isten?
Könnyhullatásim énnékem
Kenyerem éjjel-nappal.
Midõn azt kérdik éntõlem:
Hol istened, kit vártál?
Ezen lelkem kiontom
És házadat óhajtom,
Hol a hívek seregében
Örvendek szép éneklésben.
Én lelkem mire csüggedsz el,
Mit kesergesz ennyire?
Bízzál istenben s nem hágy el,
Kiben örvendek végre,
Midõn hozzám orcáját
Nyujtja szabadítását.
Oh én kegyelmes istenem,
Mely igen kesereg lelkem!
Mert te rólad emlékezem
Ez Jordánnak földérõl,
Szent helyedre igyekezem
Ez Hermon kis hegy mellõl,
Mélység kiállt mélységet,
Midõn én fejem felett
A sok sebes víz megindul,
Mintegy erõs hab megzúdul.
Sebessége árvizednek
És a nagy zúgó habok
Én rajtam összeütköznek,
Mégis hozzád óhajtok,
Mert úgy megtartasz nappal,
Hogy éjjel vígassággal
Dicséreteket éneklek
Néked erõs õrizõmnek.
Mondván: isten én kõszálam,
Mire felejtesz igy el?
Ellenségim vagynak rajtam,
Gyászban járok veszéllyel,
Mert az õ hamis nyelvek
Csontaimban megsértnek,
Mert így bosszantnak ellened:
Lássuk hol vagyon istened?
Én lelkem mire csüggedsz el
Mit kesergessz ennyire?
Bizzál istenben s nem hágy el,
Kiben örvendek végre,
Ki nékem szemlátomást
Nyújt kedves szabadulást,
Nyilván megmutatja nékem,
Hogy csak õ az én istenem.
A szarvas kivánkozik,
Lelkem úgy óhajt uramra
És hozzá fohászkodik.
Te hozzád én istenem
Szomjúhozik én lelkem!
Vajon szined eleiben
Mikor jutok élõ isten?
Könnyhullatásim énnékem
Kenyerem éjjel-nappal.
Midõn azt kérdik éntõlem:
Hol istened, kit vártál?
Ezen lelkem kiontom
És házadat óhajtom,
Hol a hívek seregében
Örvendek szép éneklésben.
Én lelkem mire csüggedsz el,
Mit kesergesz ennyire?
Bízzál istenben s nem hágy el,
Kiben örvendek végre,
Midõn hozzám orcáját
Nyujtja szabadítását.
Oh én kegyelmes istenem,
Mely igen kesereg lelkem!
Mert te rólad emlékezem
Ez Jordánnak földérõl,
Szent helyedre igyekezem
Ez Hermon kis hegy mellõl,
Mélység kiállt mélységet,
Midõn én fejem felett
A sok sebes víz megindul,
Mintegy erõs hab megzúdul.
Sebessége árvizednek
És a nagy zúgó habok
Én rajtam összeütköznek,
Mégis hozzád óhajtok,
Mert úgy megtartasz nappal,
Hogy éjjel vígassággal
Dicséreteket éneklek
Néked erõs õrizõmnek.
Mondván: isten én kõszálam,
Mire felejtesz igy el?
Ellenségim vagynak rajtam,
Gyászban járok veszéllyel,
Mert az õ hamis nyelvek
Csontaimban megsértnek,
Mert így bosszantnak ellened:
Lássuk hol vagyon istened?
Én lelkem mire csüggedsz el
Mit kesergessz ennyire?
Bizzál istenben s nem hágy el,
Kiben örvendek végre,
Ki nékem szemlátomást
Nyújt kedves szabadulást,
Nyilván megmutatja nékem,
Hogy csak õ az én istenem.
Ady Endre: A Sion-hegy alatt
Borzolt, fehér Isten-szakállal,
Tépetten, fázva fújt, szaladt
Az én Uram, a rég feledett,
Nyirkos, vak, őszi hajnalon,
Valahol Sion-hegy alatt.
Egy nagy harang volt a kabátja,
Piros betükkel foltozott,
Bús és kopott volt az öreg Úr,
Paskolta, verte a ködöt,
Rórátéra harangozott.
Lámpás volt reszkető kezemben
És rongyolt lelkemben a Hit
S eszemben a régi ifjuság:
Éreztem az Isten-szagot
S kerestem akkor valakit.
Megvárt ott, a Sion-hegy alján
S lángoltak, égtek a kövek.
Harangozott és simogatott,
Bekönnyezte az arcomat,
Jó volt, kegyes volt az öreg.
Ráncos, vén kezét megcsókoltam
S jajgatva törtem az eszem:
„Hogy hívnak téged, szép, öreg Úr,
Kihez mondottam sok imát?
Jaj, jaj, jaj, nem emlékezem.”
„Halottan visszajöttem hozzád
Én, az életben kárhozott.
Csak tudnék egy gyermeki imát.”
Ő nézett reám szomorún
S harangozott, harangozott.
„Csak nagyszerű nevedet tudnám.”
Ő várt, várt s aztán fölszaladt.
Minden lépése zsoltár-ütem:
Halotti zsoltár. S én ülök
Sírván a Sion-hegy alatt.
Tépetten, fázva fújt, szaladt
Az én Uram, a rég feledett,
Nyirkos, vak, őszi hajnalon,
Valahol Sion-hegy alatt.
Egy nagy harang volt a kabátja,
Piros betükkel foltozott,
Bús és kopott volt az öreg Úr,
Paskolta, verte a ködöt,
Rórátéra harangozott.
Lámpás volt reszkető kezemben
És rongyolt lelkemben a Hit
S eszemben a régi ifjuság:
Éreztem az Isten-szagot
S kerestem akkor valakit.
Megvárt ott, a Sion-hegy alján
S lángoltak, égtek a kövek.
Harangozott és simogatott,
Bekönnyezte az arcomat,
Jó volt, kegyes volt az öreg.
Ráncos, vén kezét megcsókoltam
S jajgatva törtem az eszem:
„Hogy hívnak téged, szép, öreg Úr,
Kihez mondottam sok imát?
Jaj, jaj, jaj, nem emlékezem.”
„Halottan visszajöttem hozzád
Én, az életben kárhozott.
Csak tudnék egy gyermeki imát.”
Ő nézett reám szomorún
S harangozott, harangozott.
„Csak nagyszerű nevedet tudnám.”
Ő várt, várt s aztán fölszaladt.
Minden lépése zsoltár-ütem:
Halotti zsoltár. S én ülök
Sírván a Sion-hegy alatt.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)